Tolna Megyei Népújság, 1989. december (39. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-16 / 298. szám

4 - TOLNATÁJ 1989. december 16. A Győri Keresztény Múzeum A tanácstól vásárolták vissza az épületet Győrött a Káptalandomb .26. szám alatti ház alapjait 300 éwel ezelőtt, 1688- ban Széchenyi György püspök rakta le, majd Sinzendorff Fülöp gróf, püspök emeletet építtetett rá. Az 1763. évi pusztí­tó győri földrengés után a püspökvári to­rony téglaanyagának felhasználásával Zichy Ferenc püspök építtette újjá, ké­sőbb Zalka János győri püspök hozzá­építtette a könyvtárszárnyat, akkor nyer­te el mai formáját. Ebben az épületben működött 1910-ig a győri papnevelő-in­tézet, később a hittudományi főiskola, valamint az egyházmegyei múzeum és a hatalmas értékű könyvtár is. Az államosítások után az épületben diákkollégiumot létesítettek, csak a könyvtár maradt meg, igaz, állaga egyre romlott, már-már veszélyeztetve a magas értékű könyveket. Miután tavaly augusztus 9-én a győri püspökség a Győri Városi Tanácstól 9 millió 535 ezer 120 forintért visszavásá­rolta az épületet, úgy határoztak, hogy ott hozzák létre Győregyházmegye kincstá­rát - amelynek gazdagsága vetekszik az esztergomiéval a felbecsülhetetlen értékű könyvtárat is közkinccsé teszik, valamint kialakítják a győregyházmegyei papok szociális otthonát. Mindez hatalmas pénzbe kerül, Ben- kovich Ferenc püspöki irodaigazgató, székesegyházi kanonok érintkezésbe lé­pett a Párizsban élő dúsgazdag Jean Hindi úrral, aki az új győri Szentlélek- templom felépítését is bőkezűen támo­gatta. Hindi úr közölte, hogy 200 ezer dollárt utal át a győri egyházmegyének azzal a kikötéssel, hogy azt teljes egé­szében a Káptalandomb 26. számú ház renoválására kell fordítani. A legsürgősebb feladat a tetőzet teljes kicserélése volt. Ezután került sor a má­sodik emeleti rész felújítására, ahol kiala­kítottak egy 100 négyzetméter nagyságú kiállitótermet és egy 80 négyzetméternyi folyosót. Ez a rész ad helyet a kincstár­nak. Átvizsgálták már az elhelyezendő cso­dálatos szépségű kelyheket, közöttük a magyar gótika XV. század végi, feltűnően szép példányait. Közöttük azt a kelyhet is, amelyet a szentadalberti prepostsági kanonok, Kelemen 1522-ben Bécsben készíttetett. Látható Keresztély Ágost szász herceg, püspök briliánsba foglalt smaragd püspöki mellkeresztje és gyű­rűje. Kiállították Deáky Zsigmond püspök zafír gyűrűjét, amelyet az általa nevelt Don Carlos braganzai hercegtől kapott. Gyönyörködhetnek a múzeum látogatói a pozsonyi klarisszák kolostorából szár­mazó késő gót stílusú, 99 centiméter ma­gas, aranyozott ezüst úrmutatóban; a stílszerű szobrocskákkal díszített, a XV. század végi magyar művészettörténeti emléket a németjárfalui templomból hoz­ta Győrbe Várady Lipót püspök. Bizonyá­ra sokan megcsodálják Bornemissza Pál erdélyi püspök 20 ezer igazgyönggyel díszített püspöksüvegét, amelynek érté­ke, szinte felbecsülhetetlen. Kiállítják a győri egyházmegye ezüst tárgyainak gazdag gyűjteményét is, közöttük barokk gyertyatartókat és körmeneti kereszte­ket, amelyeket eddig csak kivételes al­kalmakkor lehetett látni. Felújították a könyvtár különlegesen szép freskóit, természetesen a könyvtár helyiségeivel együtt, és létesítettek egy kutatószobát is. Az Országos Széchényi Könyvtár irányításával 100 ezer kötet könyvet - legnagyobb részben társadal­mi munkában - győri diákok, gimnazis­ták és egyetemisták szakszerűen meg­tisztítottak. A könyvtár új állványokat és tárolókat kapott, amelyekben elhelyezik a különlegességeket, közöttük 14 kézírá­sos kódexet; egy-egy a XIII. illetve a XIV. századból való, a többi mind a XV. szá­zadban íródott. Bemutatják azt 1476-ban írt, arany iniciálékkal díszített, és Mátyás király címerével ellátott, fára vont vörös bőrbe kötött Korvinát, amelynek címe: „Blondi Forojuliensis Romai instáuratae libri trés”. Látványosság a Győri Antipho- nale, amely ugyancsak valóságos műre­mek. Az első emeleten, a könyvtár alatti részben helyezték el a bibliotéka nagy­számú duplikátumait. Mellette létesült az ugyancsak 100 négyzetméteres terem időszaki kiállítások rendezésére. Az épü­let földszintjén a 70 négyzetméternyi boltíves helyiségben kis kápolnát ren­deztek be, ugyanis a földszinten az első és a második emeleten összesen 16 összkomfortos szoba áll az idős papok rendelkezésére. Bizonyára ez az épületmentés is hoz­zájárult ahhoz, hogy a város megkapta a régi Győrt megújító nagyszerű munkák elismeréseként a műemléki Európa-díjat. (A fényképek a múzeum kincseiből mutatnak be néhányat.) Imre Béla Tóth-Máthé Miklós: Egyszer volt keresztanyám Vannak lelki adósságaink, amit a halál törleszthetetlenné tesz. Mint fekete vonal húzódik meg a tételek’alatt, de összeadni már felesleges, mert itt, a földön visszafi­zetni nem tudjuk. Anyai nagyszüleimnek hat gyermekük született. Három fiú és három lány. Sor­rendben is igy következtek egymás után, előbb a fiúk, aztán a lányok. Kereszt­anyám a lányok között középsőként látta meg a napvilágot, és lány is maradt egész életében. Nem ment férjhez*, pon­tosabban nem vitték férjhez. Hogy miért? Nem volt szép lány, így kapós sem, de egyedüli oknak ez sem mondható. Sok kevésbé szép lány, sőt kifejezetten csú­nya is talál férjet magának, míg tündér­szépek maradnak pártában. Kereszt­anyámnak is akadt kérője, egy jegyzőt emleget a családi szájhagyomány, de az meg neki nem tetszett. Márpedig, ha nem tetszett, akkor jogában áll visszautasíta­ni, csak éppen ezzel a tulajdonképpeni egyedüli lehetőséget is elszalasztottá. Egy olyan kisközségben, mint Karcsa, ahol hosszú évtizedekig volt református pap a nagyapám, bizony nem nagy számban futkároznak a paplányokhoz méltó fiatalemberek. Egy-egy beosztott segédlelkész, facér tanító, jegyző, és nincs tovább. Különösen akkor nincs to­vább, ha a lányokat nem viszik világot lát­ni, hogy szélesebb körben nézhessenek körül. Csakhogy a világlátáshoz pénz is kellett, abban pedig a hatgyermekes kar­osai pap nemigen bővelkedett. Elég volta fiúkat taníttatni. Matyu néném is csak nagy könyörgésre végezhette el a tanító­képzőt. Maradtak még a különböző bálok Sátoraljaújhelyen, Sárospatakon, de az egyben a kirakat is volt, ott csak a szép lányok nem pihentek. Amíg édesanyá­mat, Matyu nénémet kézről kézre adták, szegény keresztanyám többnyire a nagyanyám mellett üldögélt. Amit éppen nem nagyon bánt, hiszen nem is szeretett táncolni. Anyám férjhezmenetele után nem sok­kal nagyapám is nyugdíjba ment. Tisza- lúcra, a szülőfalumba költöztek ők is, vet­tek egy kis házat a parókia közelében. Kisgyermekként naponta ingáztam a két „támaszpont” között, hol anyám, hol meg keresztanyám kezét fogva. Emlékfoszlá­nyaimban most is felködlik akkori arca, mesét olvasni látom, kicsit hunyorgó, rövidlátó szemével mélyen a könyv fölé hajolva, látom séta közben, ahogy me­gyünk a boltba kockasajtot venni, és lá­tom, amint magához ölelve véd csínyte­véseim után a szülői szigortól. Egyszer azt is kilestem a kulcslyukon - nagyobb gyerekként már -, hogy ő diszitgeti a ka­rácsonyfát.- Loló az angyal! Loló az angyal! - kia­báltam, és az ellenkezőjéről már nem le­hetett meggyőzni. Azt ugyanis, hogy keresztanyám, szin­te csak felnőtt fejjel mondtam neki, akkor is ritkán. A becenevén, Lolónak szólítot­tam, vagy viccesen az olasz filmsztárról Lollobrigidának, és tegeztem. Nyilván ő akarta így, nem tudom. Mi, gyerekek ma- gáztuk a szüleinket, így hát ez a becene­vén szólitás és tegezés mindenképpen rendhagyónak számított. Később jóval kisebb testvéreim is így szólították és te­gezték. Ehhez persze nyilván az is hozzá­járult, hogy a felnőttek sorában egyedül neki nem volt igazán tekintélye. Ö „csak” Loló volt, akitől lényegében nem függött semmi. Nem volt „valaki” a szó polgári ér­telmében, és ezt már a gyerekösztön is megsejti. Azóta is gondolkodtam már azon, miért csak a rang, a pénz, a tudás... stb. tekintélyt kiváltó tényezők, és például a jósággal társult türelmes szeretet miért nem. Loló nem töprengett el ezeken a dol­gokon. Tudomásul vette helyét a világ­ban, a családban, nem berzenkedett el­lene. Természetesnek tartotta, hogy a megajándékozottak közül ő az utolsó, örült minden semmiségnek, egy darab csokoládénak (azt nagyon szerette) épp­úgy, mint egy kedves szónak, ^jmogatás- nak. De még inkább örült, há másokat örülni látott. Mások önfeledt örömében így ő is osztozhatott, különösen, ha olyan valaki volt a megajándékozott, a megdi­csért, akit különösen szeretett. Szerete- tének fókuszában, tudom, hogy az első helyen álltam. Talán mert a benne is meglévő anyai ösztönt általam kicsit kiél­hette. Ahogyan a soha nem volt szerel­met is a könyvekből élte át, a hősökkel együtt haladt a boldog vagy éppen tragi­kus vég felé. Kedvelt könyvét, az Elfújta a szélt már csaknem kívülről tudta, hiszen annyiszor olvasta végig. De olvasott min­dent, ami csak a kezébe akadt. Legked­veltebb időtöltésévé, szórakozásává így váltak a könyvek. Más dimenzióba kerül­hetett általunk, a valóságosból az elkép- zeltbe, ahol sok minden megtörténhetett a hősök sorsán keresztül vele is. Nagyanyám halála után (nagyapám előbb halt meg) árva keresztanyám ná­lunk talált menedékre. Segített édes­anyámnak a gyereknevelésben, a ház­tartásban. De amikor felcseperedtünk, mintha talaját vesztetté vált volna. Hiszen önként vállalt, egyetlen „tanult” hivatása a gyermekekkel való törődés volt. Ezért örült hát, amikor unokanővérem, egyben keresztlánya, magukhoz hívta az ő gyer­mekeihez. Amikor ott is kitelt az ideje, is­mét továbbállt egy házzal, más rokon gyerekhez, hogy kis bőröndjével együtt vigye elkophatatlan szeretetét, türelmét. A szeretet költöző madaraként így szállt fészekről fészekre, és bizony volt olyan is, amit tüskékkel béleltek ki. De ő még ott is megpróbálta a csodát, hogy a tüskét virággá nemesítse, a megbúvó jóra fi­gyelve inkább. Most, hogy írom ezeket a sorokat, arra gondolok, mit szólna hozzá. Nem szokott ő a nagy szavakhoz, nem is igényelte ezt, mint az olyan emberek, akik megle­pődnek, ha a bennük lévő jóságot emle­geti valaki. Maguk sem hiszik ezt valami különleges tulajdonságnak, hiszen a ter­mészetükből fakad.- Ugyan, eriggy már... - mondaná -, miket hordasz itt össze rólam? Inkább ar­ról beszélj, hogy most min dolgozol. Mert a megjelent novelláimat mindig elolvasta. Ezt a Sárospatakon lakó húgo- méktól tudom, akiknél élete utolsó éveit töl­tötte a gyermekeik mellett. Ott érte az öröm is, hogy lett egy külön kis szobája. Amikor a húgomék új otthonukba költöztek, elintéz­ték, hogy tanári szolgálati lakásuk egyik szobáját albérlőként megkaphassa. Sógo­rom kijárta neki a szociális segélyt is, mely életének egyetlen fix keresetét jelentette. Talán ekkor volt a legboldogabb, a külön kis szobájában, amire mindig is vágyott, és hogy azt a pár forintnyi pénzt gyűjtögethet­te. Néha egy ruhát vett magának (mindig szeretett szépen öltözködni), de inkább másokat ajándékozott meg abból is. Egyik karácsonyra összespórolt nekem egy pu­lóvert. Ahogy ő vette az első karórámat is Svájcban, ahová ott élő rokonaim egyszer kivitték. Most is őrzök egy hajókirándulá­son, talán a Genfi tavon készült színes ké­pet, ott ül a fedélzeten tűnődő mosollyal, ki­csit félrebillentett fejjel, fehér pettyes, barna selyemruhában, mintha ezt gondolná: Iste­nem, hogy is kerültem én ide? A pulóvert már régen elnyűttem, az órát valahol elvesztettem, tárgyi emlékként már csak ez a kép maradt tőle. És vajon én mit adtam neki?*Bizony, erről csak nagyon szegényes leltár készülhetne. Elsősorban magammal, a magam életével voltam el­foglalva, amiből csak ritkán tekintettem kö­rül, és láttam meg őt is. Talán még azt se-vettem igazán észre, hogy már elmenőben. Jól ismeri arca egyre fakóbb lett, alakja görnyedtebb, és zihálva vette a levegőt, ha lépcsőn ment fel.- Nincs énnekem semmi bajom... - le­gyintett, ha valaki orvost, netán a kórházat említette neki. És ez is természetesnek tet­szett, hiszen sohasem panaszkodott, nem traktált másokat a betegségeivel, orvossal meg legfeljebb csak társaságban találko­zott.- Lolókám, félsz a haláltól? - kérdeztem tőle, talán egyikén utolsó beszélgetéseink­nek. Szája szögletében elnéző mosoly, és úgy tekintett rám, mint gyermekkoromban, ha a mesét hallván a sárkányról érdeklőd­tem.- Na hallod... - vonta meg a vállát -, hát. miért kellene attól félnem? Most is megdöbbent a válasza. így csak a gyermekien tiszták, a nagy hittel bírók tudnak a halálról beszélni, akik bizonyosak benne, hogy az elmúlással nem ér véget minden. Egyik éjszaka lett rosszul, és reggel, ami­kor a húgom érte ment, már alig tudta ki­nyitni az ajtót. Mentővel a füzérradványi tü­dőgyógyintézetbe szállították, de mielőtt becsukódott a kocsi ajtaja, még egy pillan­tást vetett a húgom kisebbik lányára, akit utoljára gondozott. Levelet írtam neki Füzérradványba, be­csúsztattam egy kis pénzt is csokoládéra, édességre. A levélben megírtam neki, hogy gyógyuljon meg mielőbb, mert mindnyá­junknak hiányzik, és megírtam azt is, amit talán sose mondtam ki neki életében, hogy szeretem. A levél felbontatlanul visszajött a borítékra ragasztott hivatalos címkével: meghalt. És még utána írva tollal is: meg­halt, vissza a feladónak. A pénzből igy virág lett a sírjára, a levelet eltettem mementónak, hogy az is emlékez­tessen egyszer volt keresztanyámra, aki­nek immár nem tudok visszafizetni semmit Igaz, hogy ő ezt nem is igényelné. Mint azok az emberek, akik irigylésre méltóan gazda­gok, és ezért nagyvonalúan adakozók, a szeretetben. Szentkirályi Attila: HoratiUSÍ Ódák I. Önmagához Ég veled szabad sziget, gyermekkor, feledett istenarc. Álmodozás-bölcsőm ím’ megállt s kidobott magából hideg selyme. És ég veled hallgatag erdő:szándékaim - napos hegyoldal: meg nem szolgált örömök százszínű kertje. Távolodom. Hullámok pulzusa méri utam: az ősök vére bennem mint a tenger s a szabad éter horizontja, összekeveredik. Tisztulj ég, vagy engedj hamar kimásznom foltos felhőid alól! Tekintetem új partokra éhes: földrésznyi szigetet akar. Lippai Tamás rajza

Next

/
Thumbnails
Contents