Tolna Megyei Népújság, 1989. november (39. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-07 / 264. szám
1989. november 7. wÉPWSÁG 5 Ősszel, télen a megrosszabbodott látási viszonyok főleg a járművezetők távolságbecslését befolyásolják hátrányosan. Már a derengő napsütés, a párás levegő is gondokat okozhat, de a vezetés legnehezebb ködben. Távolságbecsléskor általában arra támaszkodik az autós, hogy a közelebbi tárgyak kontúrja élesebb, mint a távolabbiaké. Korlátozott látási viszonyok között azonban gyakran hibásan értékel és a dolgokat távolabbinak látja, mint a valóságban vannak. Ez a tévedés különösen előzéskor lehet nagyon veszélyes, amikor a tárgyak ráadásul belemosódnak a környezetbe és nehezen észlelhetők. Rossz szokása a gépkocsivezetőknek, hogy teljes sebességgel rohannak a ködbe, és ott pánikszerűen fékeznek. Nyilvánvaló, hogy aki mögöttük halad, menthetetlenül utoléri az előtte fékezőt. A veszély elkerülhető, ha a ködös szakasz kezdetét észlelve még a jól belátható úton csökkentik a sebességet, a ködbe érve pedig nem „vészfékeznek”, hanem Köd előttünk, köd utánunk.. figyelik a mögöttük jövőket és azonnal bekapcsolják a világítást (sűrű ködben - ha van - elöl, hátul a ködlámpát). A hátsó ködlámpákat azonban csak nagyon sűrű, a látótávolságot 50 m-nél rövidebbre csökkentő ködben szabad bekapcsolni. Sokan szabálytalanul, esőben és hóesésben is azzal közlekednek, s mivel fényereje kb. tízszerese a normál helyzetjelzőnek, a nedves útfelületről visszaver rődő fénye vakítja a mögöttük haladókat. Foltokban elhelyezkedő ködbe olykor váratlanul is belefuthatunk. Figyelemfelhívó lehet, ha a szemben jövők tompított fényszórói égnek. Ilyenkor, ha még nem is látunk ködöt, kapcsoljuk be saját lámpánkat is. Ködben jó szolgálatot tehet a sárga lencséjű ködszemüveg. Célszerű továbbá - kellő követési távolság mellett - konvojban haladni úgy, hogy az élen haladók időnként váltsák egymást. Az elöl haladó vezető megterhelése ugyanis a legnagyobb, s ő fárad ki a leggyorsabban. A tehergépkocsik és az autóbuszok vezetőinek figyelembe kell venni, hogy járműveik nehezebben fékezhetök, mint a személyautók. Sűrű ködben tehát különösen kell vigyázniok a sebesség helyes megválasztására. P1ÁCSEK GYÖRGY Jói időzített Vannak dolgok, melyek csak egy adott időben, szituációban jók és érdekesek. Egy ilyen esetnek voltam tanúja. Pécsről a 12 órakor Bonyhádra induló autóbuszra nagyon sokan vártak. Mivel péntek volt, az utasok fele a diákok közül került ki. Azt talán mondani sem kell, hogy azok tolakodtak legjobban és foglalták el az ülőhelyeket, akik Hirdig vagy Pécsváradig mentek. A hangulat izzó volt, hisz ki szeret lemaradni és várni a következő járatot. Már az összes ülőhely megtelt, de még 25-30 utas topogott az ajtónál. A gépkocsivezető meg nagy lelkinyugalommal adta a jegyeket és kérte az utasokat, hogy menjenek még beljebb. Az egyik szemlátomást nagyon ideges utas esküdözött: azért e nagy tömeg, mert csak az ő falujából is naponta 5-6 olyan nő és férfi utazik hetenként többször is Pécsre, akik máskor évente ha egyszer rászánták magukat erre. De most más a helyzet, túl vannak a hetvenen nem kell fizetni. Csodák csodája mindenki felfért a buszra, igaz vagy húszán szorosan, egyik lábukról a másikra álltak. A város széléig a híreket hallgathattuk ekkor még robbanásig feszült volt a hangulat, de a gépkocsivezető egy mozdulattal a kazettát benyomta és máris ment a Hacsek és Sajó majd következtek - kazettáról - a kabarészámok. A hangulat egyszerre megváltozott. Az idős férfi, akinek csak az ajtónál, a lépcsőn jutott hely, nevetett talán a legjobban, aki még két perce szidta a Volánt, a kormányt, egyszóval mindenkit. De nemcsak ő, a többi utas is remekül szórakozott. Gyorsjárat volt, de az idő is gyorsan telt, szinte sajnáltuk, hogy megérkeztünk Bonyhádra. A gépkocsivezető remek érzékkel tudta leszerelni az idegességet, a túlfűtött hangulatot, és csinált jókedvet.- kas A Képújság postája A nyugdíjas munkavállaló pótszabadságáról Több nyugdíjasnak szerkesztőségünknél történt érdeklődésére figyelemmel tartjuk indokoltnak, hogy rövid tájékoztatást adjunk az öregségi nyugdíjra jogosultsága megszerzése után tovább dolgozót megillető szabadság és pótszabadság tekintetében. Ismert az a szabály, hogy a dolgozónak minden munkaviszonyban töltött naptári évben tizenöt munkanap alap- szabadság és minden munkaviszonyban töltött három év után egy, de évenként legfeljebb kilenc munkanap pótszabadság jár. Tudni kell, hogy a munkaviszonyban töltött idő alapján járó pótszabadság megállapításánál nyugdíjas esetéban a nyugdíjazást megelőzően munkaviszonyban töltött időket is figyelembe kell venni. Kihangsúlyozandó, hogy a dolgozónak - a nyugdíjas dolgozónak is - az évi rendes szabadság akkor is jár, ha a munkáltató a dolgozót nem teljes munkaidőre, pl. csak napi 4 vagy 5 órára alkalmazta. A munkaidőből adódó eltérés ugyanis nem a szabadság időtartamában (a napok számában), hanem az egyes szabadságnapra járó munkabérben fejeződik ki akként, hogy az ilyen dolgozók egy szabadságnapra eső munkabére a tényleges munkaidejüknek megfelelő, az említett esetben napi 4 vagy 5 órai bér. Fia azonban a törvényes munkaidőnél rövidebb munkaidővel foglalkoztatott dolgozó csak a hét meghatárzott napjain végez munkát, szabadságideje is a munkában töltött napok szerint arányosan csökken. Ha pl. napi 4 órás munkaidővel 5 nap helyett csak 1 napot dolgozik, alapszabadsága 15 nap helyett csak 3 nap. Ugyanez irányadó a pótszabadság tekintetében is. A fentieken túlmenően - és itt szó szerint idézzük a Munka Törvénykönyve végrehajtási rendeletét: „Annak a dolgozónak, aki öregségi nyugdíjra jogosultságának megszerzése után fizikai munkával teljes munkaidőben tovább dolgozik, az első naptári évben három, a második és minden további naptári évben öt munkanap pótszabadság jár." Ez a pót- szabadság az ilyen nyugdíjas dolgozót más pótszabadsága mellett is megilleti. * Emlékezés * (TUDÓSÍTÓNKTÓL) A dombóvári temető az Erzsébet utca és a Rákóczi utca végén van. Ma már igen nehéz megközelíteni a temető bejáratát, ha valaki az Erzsébet utca felől érkezik. Én pedig gyermekkori emlékeim miatt, mindig arra megyek, mert itt születtem, itt éltem tizenkét éves koromig. Rengeteg emlék ideköt, még néhány ismerős is akad az idősebbek közül, mert a korombelieket szétszórta az élet, kit erre, kit arra. Tavaly halottak napján Zoltán unokámmal kimentünk a temetőbe szüleim sírjához. Elhelyeztük a virágokat és meggyújtottuk az emlékezés gyertyáit. A gyertyagyújtással elfutott mellőlem az idő és rég látott ismerősök arca villant fel előttem. Mindenki ott volt, mindenkit ismertem, köszöntek és én visszaköszöntem. Mosolyogva szóltak, megsimogattak és az emlékek, torokszori- tóan gyönyörűek voltak.- Mami! - szólt Zoltán suttogva. - Miért van ez a domb itt a temető közepén? És azok a keresztek ott, meg a szobrok és a dombon felfelé az a sok oszlop, miért van ott? Mami! nézd csak! - a kereszt előtt mennyi gyertya ég, ott fenn a domb tetején. Azt hiszem úgy mentem fel a dombra, mint annak idején gyermekkoromban.- Tudod, Zoltán! - ezek az oszlopok a Jézus Krisztus szenvedéseinek stációját jelképezik és ott a golgota végén, a Kálvária domb tetején, a három keresztre feszített közül a középső Jézust ábrázolja, a másik kettő pedig a két lator, akik őt keresztre feszítettéje Szegény gyermek olyan értetlenül nézett rám, hogy majdnem elnevettem magam.- Mami! Mond csak! Mi az a stáció, golgota, kálvária, meg mi az, hogy lator?- Igen, persze, te erről nem tanultál. Úgy mondtam el Jézus történetét, mintha hittanból feleltem volna. Lassan felértünk a domb tetejére. Százával égtek a gyertyák a kereszt tövében. Mint mindig most is összeszorult a torkom. Gyerekkoromban ugyanezt éreztem, szinte megbabonázva néztem a villogó lángocskákat.- Itt miért gyújtanak gyertyát az emberek, hiszen ide nem temettek el senkit? - kérdezte Zoltán.-így van. Az emberek itt azokért gyújtanak gyertyát, akik már meghaltak és sírjukhoz nem tudnak elmenni, hogy emléküknek tiszteletüket, szeretetüket leróják, sírjukra virágot tegyenek. Mikor ilyen kicsi voltam mint te, én is. ezt kérdeztem az édesanyámtól -, miért gyújtunk itt gyertyát? Ő azt mondta:- „Egyet azokért, akiket szerettünk.”- „Egyet azokért, akiket nem ismertünk. ”- „Egyet az ismeretlen hősökért, akik életüket áldozták értünk és hazájukért. "- Akkor mi miért nem gyújtunk most gyertyát? - kérdezte Zoltán. Elszégyeltem magam, elfelejtettem annyit hozni, hogy itt is gyújtsunk. Hogy a gyermek figyelmét eltereljem zavaromról, sétálni hívtam.- Gyere, menjünk, nézzük meg a régi sírokat és olvassuk el a sírfeliratokat, azzal emlékezzünk az ott nyugvókra. Meglátod milyen érdekesek lesznek. Körbe sétáltunk, akiket ismertem azokról néhány szóval emlékeztem. Ismertem itt minden sírt, fát és bokrot, itt játszottunk gyerekkoromban a pajtásaimmal. A temető volt a mi játszóterünk, parkunk, kertünk, a második otthonunk. Igen, a második otthonunk, a szüléink ha a munkából haza jöttek és otthon nem találtak, tudták, hogy a temetőben vagyunk. A temető védelmezett, óvott bennünket a rossztól, a bajtól. A temetőben illett jónak lenni, de szabadott játszani, bujócskázni, vidámnak lenni. Nagy komolyan megnéztünk minden temetést, és még sírtunk is, ha nagyon megsajnáltuk a gyászoló családot, vagy sírokat tettünk rendbe és virágot ültettünk rá. Soha senki nem szólt ránk, hogy mit csinálunk. A temetőben gyümölcs is volt. Hogy, hogy került oda sohasem tudtuk, de azt igen, hogy a miénk. A fát nem szabad letördelni, de a gyümölcsét szabad volt megenni. Ebben a hitünkben Miklós Mári néni is megerősített. Mári néni, a sírásók koronázatlan királynője volt. Magas, szikár, ráncos öregasz- szony. Olyan egyenes tartással mintha karót nyelt volna. Mindig hosszú fekete, ráncos bő szoknyát viselt és fekete pruszlikot. Ha hideg volt, egy kopott berliner kendőt kötött magára. A szoknyája alja mindig agyagos, földes volt a sírásástól. Volt ebben az asszonyban valami fenséges, tiszteletet parancsoló, szinte félelmetes. A menyei, unokái féltek is tőle, de még a fiai sem mertek visszaszólni neki. Két fia volt és egy lánya. Az emlékeim szerint a lánya igen szép, sudár alkatú, akinek a férje vasutas volt, és két gyönyörű, göndörhajú, baba arcú kislányuk volt. Mári néni igen büszke volt rájuk. Mári néni két férjet temetett el és a fiatalabbik fiát Imrét, akit a háborúban veszített el. Imre fia igen szép szál derék ember volt, göndör, barna hajú, örökké vidám, nevetős arcú, igen kedves ember. Gyermekei sajnos nem soká élvezhették apjuk meleg szeretetét, mert a háború örökre elszakította tőlük. A várva-várt kislánya születését meg sem érhette, pedig ha láthatta volna, igen büszke lett volna a Murilló angyalkákra hasonlító kislányra. Mári néni másik fia János volt, aki gyermekkorom legkedvesebb emlékei köz'é tartozik, mindig böllenkedett velem, ha csak megláttam, vidám lettem tőle. János bácsinak négy -, velem nagyjából egykorú lánykája volt, akikkel igen jó barátságba voltam. Mári néni igen szépen összetartotta családját: a lányáékon kívül, vele egy házban élt mindkét fia, menyei és hét unokája. Mi gyerekek nagyon szerettünk náluk játszani, igencsak gyakran olyan volt az udvaruk mint egy óvoda. Ilyenkor Mári néni kiült a gangra és szótlanul nézett bennünket, közben kukoricát mor- zsolgatott, vagy éppen a főzéshez készülődve babot, vagy krumplit tisztított. Tétlenül soha nem láttam. Mári néni életében az igazi ünnep a „halottak napja” és a „Minden szentek” volt. Az ünnepeket mindig nagy előkészületek előzték meg, takarították, csinosították a temetőt. Mári néni irányított minden tevékenységet. Persze nemcsak a temető szépült meg ilyenkor, hanem a környék minden házát frissen meszelték és az utcákat úgy feltakarították, hogy egy szalmaszálat sem találhatott senki. Az ünnep első napján hajnalban a temető környékét ellepték a bazárosok, mé- zeskalácsosok, gyertyaöntők, virágárusok és a gesztenyesütők. Még ma is érzem a frissen sült gesztenyék illatát. Elmondhatatlanul szerettem ezeket az ünnepeket, ilyenkor mindenki csöndes és jó volt, még a haragosok is kibékültek egymással. Mári néni ezeken a napokon kora reggel ünnepi ruhát öltött: fekete, sűrűn ráncolt lüszter szoknyát és blúzt, feketebársony-mellénykét, vékony hímzett lüszter kötényt kötött és fekete nehéz selyemfejkendőt tett a fejére. A vállára terítette fényes fekete bükié berlinerjét, mint egy palástot, a kezébe vett egy csokor krizantémot és egy csomag gyertyát, aztán kiballagott és kinyitotta a temető kapuját. Majd felsétált a kálvária dombra, elhelyezte a kereszt tövében a virágot és meggyújtott néhány gyertyát. Mindig ő volt az első, aki ezt megtette. Lehajtott fejjel és összekulcsolt kézzel imádkozott és végtelen nagy fájdalommal emlékezett kedves halottaira. Ezután sarkon fordult és lesietett a dombról, majd úgy járt-kelt fel s alá a temetőben, olyan fenségesen mint egy nagyasszony, fogadta az érkezőket, mindenkit ismert és mindenki ismerte. Tisztelettel köszöntötték és néhány szóra megálltak beszélgetni vele. Mári néni úgy vigyázott a temetőre és a rendre, mintha a saját tulajdona lett volna. Késő estig kint volt a temetőben és nem is történt soha olyasmi, hogy a virágot ellopták volna. Végezetül még körbejárt mindent és becsukta a temető kapuját. Nagyon szerettem az esti temetőt, a sok ezer gyertyalángocskák egész világosé és meleggé tették, a virágok keser- édes illata keveredett a gyertyák viasz illatával. Úgy belém ivódott ez az emlékkép, mint gyermekkorom számtalan szép emléke, amely a halottak és a temető árnyékában is gyönyörű volt. Miután Zoltánnal körülsétáltunk a temetőben, elindultunk hazafelé. A temetőkapuban sokáig ácsorogtunk, mert a forgalom nem engedte, hogy békésen átsétáljunk. Ahogy ott álldogáltunk, nagyon hiányzott a régi kép: a mézeskalácsos meg a bazárossátor, és főleg a gesztenyesütők a finom illatokkal. Vettem volna egy zacskó gesztenyét Zoltánnak, hogy ő is emlékezzen majd. BORDIIMRÉNÉ Kiállításon Fotó: Tilinger Sándor Enyészet Fotó: Tilinger Zsuzsanna
