Tolna Megyei Népújság, 1989. november (39. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-04 / 262. szám

1989. november 4.

TOLNATAJ - 7

\

Ősfényképek

a munkásmozgalmi múzeumban

A nap által rajzolt ősfényképeket fényezett ezüstlapra rögzítették az első fényképészeti eljárás szerint. Az Így keletkezett, valósághű, egyedi dagerrotí- piák értékes kultúrtörténeti emlékek. A fotózás kezdeti időszakának e produktumai társadalmi-történelmi, viselettörténeti dokumentumok, de sok közülük művészi értékkel is rendelkezik.

Magyarországi közgyűjteményekben alig több, mint kétszáz dagerrotipiát őriznek. Ezek közül százkilencvenet mutat be az Ősfényképek című kiállításán - november 12-ig - a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum.

Alig egy évvel azután, hogy a francia akadémián bejelentették Daguerre találmányát, a dagerrotípiának elnevezett képrögzítési módszert, 1840-ben Magyarországon is megjelentek e képek a Pesti Műegylet első műtárlatán. Három dagerrotipiát láthatott itt a közönség, amelyet Párizsban járt magyarok hoztak magukkal. Még ugyanabban az évben Vállas Antal menny;ségtantanár bemu- . tattá saját készítésű dagerrotípiáit. S 1841-ben nyitotta meg fényirdáját Ma- rastoni Jakab festőművész.

Sajnos sem Marastoni, sem az őt követő első fényképészek munkáiból nem maradt fenn azonosítható dagerrotipia. (Egyetlen szignált Marastoni-fénykép reprodukcióját ismerjük, egy csoportképét, amelyen Kossuth Lajos, sógorának, Ruttkay Józsefnek és Both Pálnak a társaságában látható.) Az 1840-50 közötti években 14 hivatásos fényképész működött Budapesten, sok ezer felvételt készítettek, ám alig egy-két művük maradt az utókorra.

E kiállítás legtöbb képe alatt is az a megjelölés szerepel: ismeretlen szerző felvétele. A százkilencven dagerrotipia közül mindössze negyvennyolcnak ismert a szerzője, s ezek közül csak harminc a hitelesen magyar szerzőtől szár- *mazó mű.

Ismeretlen bécsi fényképész munkája az a dagerrotipia, amely elsőként került hazai közgyűjteménybe. Kertbeny Károly 1874-ben ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak.

Gyermekportré (1850 körül)

Ajándékként kapta meg a múzeum 1893-ban Krécsy Béla tanár jóvoltából Kossuth néhány Amerikában készült páratlanul értékes dagerrotípiáját is.

További öt, a Kossuth családot ábrázoló dagerrotipiát 1910-ben vásárolt a múzeum. De a gyűjtemény újabb gyarapodására 1949-ig kellett várni. Az intenzív gyűjtés csak ezután kezdődött meg. Ma a Nemzeti Történeti Fényképtár 129 dagerrotípiával rendelkezik. E gyűjteményben őriznek francia műtermekben az 1850-es években készült huszonhat akt-dagerrotipiát, amelyből néhányat most színes nagyításban is láthat a közönség.

Csak másolatban állították ki a Petőfi Irodalmi Múzeum Petőfit ábrázoló dager- rotipiáját a mű rossz állapota miatt. S nem hozták el a váci fotótörténeti gyűjteményből az egyetlen hazai tulajdonban lévő, Daguerre műtermében készült felvételt sem.

Kölcsönzött viszont a kiállításra a Budapesti Történeti, a Hadtörténeti, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a Nemzeti Galéria, a Magyar Fotóművészek Szövetsége, a Szabó Ervin Könyvtár, a debreceni Egyetemi Könyvtár, az egri, a miskolci, a pécsi, a soproni és a veszprémi múzeum.

(Kádár)

Akt (1850 körül)

Életem rajzban

/

Gyenis István vallomása

T937. augusztus 17-én születtem Döbröközön. Szüleim szegényparasztok voltak. Öten vagyunk testvérek, én az utolsó előtti vagyok. Közel akartunk maradni egymáshoz, de nagyon eltávolodtunk. Mind időben, mind térben. Szüleim sajnos már nem élnek. Édesapám amolyan ezermester volt. Talán attól örököltem ezt a különleges adottságot és azt, hogy csendesen, de mindvégig magamba nyughatatlan voltam. (Édesapám olyan falusi zenész is volt, zenekarban játszott fúvós, vonós és ütőhangszereken. Emellett fúrt, faragott. Szakmája gépész kovács volt.) Nem csoda, hogy gyerekkoromban megzavarodtam, hogy vajon melyik irány? Mit válasszak? Az általános iskolában nagyon jó rajz- és történelemtanárom volt. Nagyon megkedveltem, szépen festett és rajzolt. Én lestem minden lépését és kézmozdulatát. Egyszóval ráragadtam, mint a jó kutya a gazdájára (Holló Sándor). Az 1950-es évek nekem nem adták meg azt a lehetőséget, hog továbbtanuljak. így saját kis földünkön és napszámban, aratás, cséplőgép mellett teltek el gyermekkori éveim. A képzőművészetről szó sem lehetett. Muszáj volt dolgozni, mert az akkori „illetékesek” a padlást tisztára söpörték. Bennem tovább élt a remény, hogy majd egyszer! Talán eljön az én világom. Nem jött el. Valahogyan az 50-es évek elején belekeveredtem a politikába. A DISZ-nél egyből kultúros lettem. Majd jött 1956. A MAV-nál dolgoztam. Úgy éreztem, körülöttem felborult az egész világ. 1957 elején kijöttek a járásiak és rámbízták, hogy alakítsuk meg Döbröközön a KlSZ-alap- szervezetet. Nagy csata után a „KULÁK” fiúkkal szemben én lettem a KISZ-titkár. Rá egy évre 120-140 tagot számoltunk, de ebben minden réteg bent volt, ami falun lehetséges.

1958-ban tüdőműtéten estem túl, aminek a következménye: nehéz fizikai munkát nem végezhetek. A dombóvári KISZ- bizottság „elküldött Lengyelre" mező- gazdasági, akkor még politikai és vezető iskolára (1959-1961). Itt aztán kiélhettem magam! Mivel jó rajzkészségem volt, nagyon sok szemléltetőeszközt rajzoltam a növények szakaszos fejlődéséről, és egyéb. Mivel Döbröközön folyamatosan KISZ-titkár voltam, az iskola után a helyi tsz-nél mint kertészeti brigádvezető gyakornok, majd később állattenyésztői brigádvezető, utána általános növénytermelői mezőgazdász. Utolsó beosztásom a döbröközi tsz-nél: lenfeldolgozó üzemvezető. Közben 1962-ben elküldték Pé- celre KISZ-iskolára. Visszatérve a tsz- hez, rettenetes munka szakadt rám. Ugyanis a faluban nem volt olyan társadalmi tevékenység, amelyben részt ne vettem volna. 1962 elején az Ifjú Kommunista KISZ-újság azt írta rólam: Egy fecske is csinál nyarat (Kocsis Éva újságíró).

Úgy éreztem magam, mint egy fejbe vágott ember. A tsz-nél nagyon rossz szemmel néztek rám, mivel az egész vezérkarban egyedül voltam KOMMUNISTA. Még bíztam egy darabig. Azután jött a végelszámolás. Az 1960-as évek vége felé az „urak” úgy határoztak, hogy a tsz- nek kell egy független párttitkár. Én lettem a szavazatszedő bizottság elnöke. A szavazások után meg kellett változtatnom, fordítanom a választási eredméGyenis István rajzaiból rendezett kiállítást Szekszárdon az 505. Számú Ipari Szakmunkásképző és Szakközépiskola galériája

nyékét. „Aki győzött, az vesztett”. Ez a dombóvári járási PB-kiküldött utasítására történt.

Hiába ábrándoztam álmaim megvalósításáról (képzőművészet), elragadott és sodort magával mindaz, ami körülöttem történt. Lassan belefáradtam mindenbe, megutáltam önmagam és az embereket, akik engem körülvettek. És 1972-ben otthagytam szakmámat, falumat. Szekszárdon albérletben és a Füszértnél helyezkedtem el. Olyan beosztást kaptam, amihez el kellett végeznem egy kétéves átképzőt. Elvégeztem, közben megnősültem - albérletbe! Született két gyermekem, jelenleg 12 és 14 évesek. 1979-ben kaptunk lakást Szekszárdon. El kellett végeznem még egy targoncavezetői tanfolyamot. is, hogy minél többet túlórázhassak. Két gyerek + lakás, kellett a pénz. Havi 100-140 túlórát vállaltam havonta, hogy minden rendben legyen otthon. Jöttek az első árváltozások. A Füszértnél majd minden árut át kellett címkézni. Ezt is vállaltam. Nem lehetett a saját nevemre, jó pénz volt az, de sajnos a rokkantsági nyugdíjamba az nem számit bele. 1984 nyarán szintén túlóra miatt nem tudtam elmenni nyaralni a családdal.

Mikor hazajöttek a nyaralásból, rá egy hónappal kaptam a bíróságtól idézést a bontóperi tárgyalásra.

Összeroppantam, elhagytam önmagam, elvesztettem mindent.

Gyereket, otthont, családot, tehát mindent amiért érdemes élni. Ugyanis a volt feleségem nyaralás közben megismerkedett egy számára ideális férfival. Mi maradt számomra? Teljes önkínzás, alkohol, vagy az öngyilkosság! Köszönhetem a kórháznak, hogy nem így történt. Mindkét lábam trombózisos lett, leszázalékoltak. Talán akkor esküdtem meg, hogy ember maradok amíg élek. Bebizonyítom azt, hogy ha van egy „hajszálgyökér”, én abba megkapaszkodom. Volt úgy 35 db képem, eladásra szántam. Biztattak, ezt nem szabad abbahagyni, csináljam tovább. Összejött az anyag, de éjjel-nappal kellett dolgoznom. Két évig elzártam magam a külvilágtól. Önálló kiállításom Szekszárdon volt 1987 végén. Aztán tovább „vittem”, hajszoltam magam. Minden vágyam volt, szülőfalumban kiállítani.

Féltettek, hogy megbukok. Nem így történt, nagyon sokan megnéztek. Még nagyobb hajrá! Éreztem, hogy valami jót csinálok.

így újabb kiállítási lehetőséget kaptam Szekszárdon 1989 márciusában a Sajtóház galériájában.

Jelenleg az amatőr képzőművészek országos kiállítására készülök. Folyamatban van egy tengelici önálló kiállításom is.

Majd decemberben a Babits Mihály művelődési központ karácsonyi vásárán veszek részt.

Úgy érzem, van értelme a munkámnak. Ha száz emberből egy őszintén elfogad, akkor volt értelme eddigi küzdelmemnek. A zárkózottságot csak így tudom feloldani, így tudok adni magamból valamit embertársaimnak.

Dombóvár és Kölesd példája

A harang nyelve: mezei virág

Baranyai László emlékére

Fekete kartonon fehér betűkkel irt plakátok tudatták, hogy Kölesden Baranyai László emlékére kiállítást és hangversenyt rendeztek. Pár soros hír, röpke információ azoknak, akik csupán újságból ismerték az embert, akit ezen a napon idézni akartak a hozzá közelebb állók.

*

Megyénk művelődésében, a szűkebben értelmezett népművelésben, vagy még inkább a képzőművészeti életben meghatározó szerepet játszó Baranyai Lászlót nem kell bemuttni azoknak, akik e terület legutóbbi évtizedeinek változásait nyomon követik. Ne túlozzuk munkájának jelentőségét és ne is hivatkozzunk az idő tisztító múlására, mely bármit szépíthet! Ünnepséget, emlékezést illik nem megrontani prózai szavakkal, hétköznapi gondolatokkal. Most mégis megteszem, mert csak így lehetek igaz ahhoz a - talán barátinak is nevezhető - kapcsolathoz, ami Baranyai Lászlóhoz köt.

Mi történt halála óta? Mi történt ezen az októberi napon, melyen rá emlékeztünk?

Nem pusztán a tragédiát közvetlenül megélő családban született meg a máig nyugtalanító kérdés: hogyan tovább, de mindazokban, akik hivatalból, vagy egyszerűen ügyszeretetből, féltésből aggódva néztek szembe a kevésbé körvonalazható jövővel. Akik e kétségek között próbáltak lépni, tudták, ismerték a tényt: Baranyai László egyéniségéhez nincs hasonló. Most ismét ne holmi rendkívüli- ségre gondoljunk, hanem arra a magatartásra, mely néha udvariatlannak tetsző megnyilvánulásaival megnyert céljának mindenkit.

Valamit ha magasztalni kell ez emlékezés kapcsán, az Baranyai László életének értelme, célja. Ez is roppant egyszerűen összegezhető: a szépnek élni. Ha ezt kibontjuk, részletezzük, analizáljuk, csak akkor döbbenünk rá ennek nehézségeire, akadályaira, buktatóira. Ő ugyanis a művészetekben kereste, találta meg mindazt a nyugalmat, megbékélést árasztó érzést, ami festményben, szoborban, zenében megbúvik. Talán a körülményei, talán sorsa rendeltetésszerű következményeként, nem nagyvárosban adatott meg számára küldetésének teljesítése, hanem egy Tolna megyei kis településen: Kölesden.

*

E falu közösségének tisztségviselői, elöljárói, vezetői bátortalanul fordultak,

nyúltak az örökséghez. Felbecsülhetetlen érték halmozódott fel Kölesden. Ennek gondozása, a megkezdett úton való zavartalan előrehaladás nagy felelősség. Ezt érzik a helybeliek és a tenni akarók. Tudjuk, hogy az élet megy tovább, és mindenki helyére rokonítható valaki. Megtörtént! Korántsem ilyen egyszerűen, amint ez itt leíratott. Ennek története Baranyai László munkálkodásához elevenen láncolódik. Az, hogy megyénkben Kölesd után Gyönkön, Dombóváron, Si- montornyán, Bátaszéken, Tolnán és ne soroljuk a városokat, falvakat, de pezs- dülés, forrongás indulta képzőművészeti kiállítások sorával. Ezek rendezőijtözött keresett a felelősség egy kreatívabb gondolkodású, akaratú személyt, aki a kölesdi kísérletnek félig gazdája lenne. Azért nem kell teljességet követelni, mert a másik feléről aligha mondana le a Látás brigád.

Nem szaporítva a szót. A Dombóvár Galéria és a Kölesdi Képtár gondozói (szándékosan nem említek neveket) megteremtették azt a kapcsolatot, mely Baranyai László ötletének folytatásához szükségeltetik.

Értékeljem ezt azonnal és minősítsem: méltónak.

Tapasztaltam, amikor az emlékkiállítás megnyitása előtti napon bementem a kölesdi művelődési házba. Dombóváriak és kölesdiek együtt igyekeztek megteremteni valami olyat, ami igazolja az iménti minősítést. Egyikük a padlót súrolta, a másik drótot egyengetett, a harmadik és a negyedik, vagy az ötödik is a maga dolgát végezte. Céljuk egy volt: megfelelni, helytállni.

E látszatra békés, együttműködést megelőzte az új érkezésével járó természetes bizalmatlanság, mérlegelés. Megbocsátható!

*

Olyan emékestet rendeztek ők közösen, mely egy részről hű Baranyai Lászlóhoz, másfelől éreztet olyan többtetet, ami a két intézmény jövője szempontjából alap lehet. Kiállítás és hangverseny volt a program. Egyiket sem lehet említeni a közreműködő, az alkotásukat tisztelgésre adó művészek nélkül. Szerencsére - és ez is Baranyai Lászlónak köszönhető - hosszan lehetne sorolni azok nevét, akiket mai magyar képzőművészetünk formálói közül Kölesden megismerhettünk.

Majdnem ilyen terjedelmet igényelne valamennyiük név szerinti említése, akik ez emlékesten személyesen megjelentek lelkiismeretük szerint fejet hajtani az elmúlás előtt és előretekinteni a hagyaték súlyát hordozva. Ugyanez vezette oda a falu apraját-nagyját, akikkel - nincs jobb szó - zsúfolásig megtelt a művelődési ház, melynek felújítási munkáit Baranyai László kezdte, »

*

A padló reccsent néha a kiállítást megnyitó Fábián Gyula köszöntő, emlékező mondataiba és Földesi Lajos olykor fájdalmasan sirató hegedűjátékába. Fejkendős kölesdi asszonyok ültek a festmények alá helyezett széksorokon. Egyikük feketével szegélyezett fehér zsebkendőt vett elő és szemüvege alatt felitatott egy könnycseppet.

A kiállításon minden alkotás pontosan meghatározott helyre került. Külön részletek hangsúlyozták a posztumusz jelleget is.

Ilyennek tekintendő a templomi hangversenyen a Szekszárd Városi Kamara- zenekar elhelyezése. Muzsikájukba fénylett az úrasztalon körben világló gyertyák lángja.

Ezek mellett mondta el Apostol Pál - volt kölesdi református lelkész - Baranyai Lászlóval történt találkozásainak élményét.

*

Nincs még esztendeje, hogy búcsút vettünk a kölesdi népnevelő-tanítótól.

Ki volt ő?

Nem fogalmaztuk meg.

Erre választ ad az emlékére rendezett kiállításon látható harang, melynek nyelve helyén mezei virágokból kötött apró csokor mozdul némán, ha valaki megérinti.

Igen! Ilyen volt Baranyai László! Üzenetet továbbítson, hírt mondjon, mint a harangok. ,

Ez volt rendeltetése, míg szólhatott. Most néma e hangszer, de akiknek volt füle a hallásra, azokban tovább él, tettre késztetve, újra és újra feltámadva, miként ősz-tél után jő tarka tavasz.

DECSI KISS JÁNOS

1