Tolna Megyei Népújság, 1989. november (39. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-04 / 262. szám

1989. november 4. TOLNATAJ - 5 Mi közöm hozzá? Ahol a személyi igazolványt felváltja a lábcédula cát kell nézni, néni sajnálkozni kell. Aki sajnálkozik, az nem tud segíteni. Dr. Papp Géza így fogalmaz: a halot­takkal foglalkozik az élőkért. Több ezer boncolást végzett már. Tolna megyében, idekerülése - tavaly március elseje - óta 320-szor használta az elektromos kopo­nyafűrészt. Fényképeket mutat. Meggyilkolt, vonat által szétszaggatott tetemekről. Mond­hatja nekem, hogy nem egy csúnya mun­ka!... * Jelen vannak: a megboldogult, az or­vosszakértő és a boncmester. Továbbá magnó, fényképezőgép, fűrészek, csipe­szek, szikék, ollók. Megnyitandó a három üreg (koponya, mell, has) és elvégzen­dők a szükséges vizsgálatok. Tisztázan­dó a halál oka. A tapasztalatokat magnó­ra mondják, erről készül majd a bonc­jegyzőkönyv. Jelen vannak. Ketten biztos, de a har­madik? Karinthy méltánytalannak tartotta, hogy az ember fölött elmondott gyászbe­szédre nem lehet reagálni. Ezért jó előre megírta a válaszbeszédét. Én azt érzem méltánytalannak, hogy nem rendelkezem magammal. Hogy por­hüvelyemet nem adhatom el, azt még el­fogadom (én se fizettem érte semmit.) De hogy tűrnöm kell, mikor durván rálöknek egy tepsire, hűvösre tesznek, nyiszálnak, s még csak nem is méltatlankodhatok... Pontosítani kellene, meddig vagyok én: én. S mi közöm van hozzám?! WESSELY GÁBOR Fotó: ÖTÖS RÉKA Az ember, ha szerencséje van és ked­vére való helyen, neki való korban szüle­tik, sok mindent elkerülhet. De van két dolog, ami a Spitzbergáktól az Antarktiszig, a jávai majomembertől Gagarinig mindenki számára kötelező: a születés és a halál. Engem az utóbbi érdekelt - mikor vizs­gálódásaimat kezdtem - annak is az a legkevésbé ismert szakasza, mely a meghalástól a felravatalozásig tart. Mi történik velünk - velünk? - temetés előtt? Temetés előtt tárolnak bennünket. Plusz 5 Celsius-fokon, egy-vagy többszemé­lyes hűtőkben. Az emberi test ezen a hő­fokon sokáig „eláll”, a bomlási folyama­tok lelassulnak, minimálisra csökken­nek. * Tolna megyében évente általában 3000-ren halnak meg. Az elhunytaknak kb. a felét boncolják fel. Háromfajta bon­colást különböztetünk meg: 1. anatómiai, 2. kórbonc, 3. hatósági. Az anatómiai boncolás oktatási célú. Ma a test eladha­tatlan. Tehát nem olyan elhaltak kerülnek a medikusok és medikák bonckései alá, akik még életükben pénzzé tették „ma­gukat”, hanem olyanok, akik ilyen irányú önkéntes és ingyenes felajánlást tesz­nek. Évekig formaiinban tartják őket a szertárakban, miközben kisebb része­ket, szerveket boncolgatnak belőlük... Aztán megkapják a végtisztességet. Kórbonctanra a kórházakban meghal­tak kerülnek. (Kivéve ha a közvetlen hozzátartozója az ellenkezőjét kéri.) Ez az eljárás a diagnózis helyességét hiva­tott igazolni. Hatósági boncolást az úgynevezett rendkívüli haláleseteknél rendelnek el. Ilyenek az öngyilkosságok, a közlekedé­si, üzemi, háztartási balesetek, bűncse­lekmények, és más tisztázatlan halálese­tek áldozatai, az ismeretlen halottak és azok, akiknél orvosi szabályszegés - „műhiba” - gyanúja merül fel. * Temetkezési szokások. Temetkezni szokás. Mint ahogy születni is. Ez már csak így volt, így lesz az embereknél.- Nekünk az lenne jó, ha mindenkit mi temethetnénk el, - mondja Elmauer György, a Temetkezési Vállalat temetés­szolgáltatási ágazatának vezetője. Az üzlet az üzlet. És bizony vidéken még dívik a szokás, hogy nem veszik igénybe a vállalat szolgáltatásait. Maguk temetnek a rokonok. Az évi háromezer­ből csupán ezer haláleset hoz hasznot a cégnek. A kellékeket persze mindenki in­nen vásárolja. Urnából, koporsóból, szemfedélből nagy a választék. A halál beállta után kiállítják a halott­vizsgálati bizonyítványt (három példány­ban) és bevonják a néhai személyi iga­zolványát. A testet a tepsire, a tepsit a hű­tőbe helyezik. De még mindig nem min­degy, ki kicsoda. Az azonosság megálla­pítására valamelyik bokára lábcédulát kötnek. Legfontosabb adatainkat velünk temetik. * A halott akkor halott, ha agyműködése műszeresen nem regisztrálható. A halál, a biológiai halál, az agyhalállal azonos. Visszafordíthatatlan. Ellentétben a klini­kai halállal, mely nem biztos, hogy visz- szafordithatatlan. A klinikai és biológiai halál között van egy bizonyos idő. A lét és nemlét határmezsgyéje. A halál egy biológiai folyamat. Nem egyszerre pusztul el a test. A haj és a kö­röm tovább nő...- Boncoltam már nem egy ismerősö­met - mondja dr. Papp Géza igazságügyi orvosszakértő. - Azt kell megérteni, hogy ez nem egy csúnya munka. Túlmisztifi­káljuk a halottakkal kapcsolatos dolgo­kat. A test megnyitása. Na, az egy „olyan” pillanat. Azon túl kell tenni magad. De ha a kezemben tartok egy szívet, és muta­tom, azt fogod nézni rajta, hogy mi micso­da. Nem azt, hogy kié. Ha van egy célom - a halál körülményeinek tisztázása - el­felejtem, hogy „mit csinálok”. Nem az ar­Boncasztal és hütömű Felfordult világ Már régen találkoztunk, ő ráér, én folyton rohanok, s van annyira tapinta­tos, hogy soha nem kényszeríti rám ma­gát. Pedig kedves, kellemes, művelt öregúr, öröm vele beszélgetni, fanyar humorral mesél élete legfurcsább, sok­szor megalázó eseteiről, s a kor mai je­lenségeiről. Most is: egyenesen szem­bevág a kérdésével „mit szól ehhez a felfordult világhoz, mikor egy kazánko­vács kutatja Petőfit, és lakatos fedezi fel a rák ellenszerét?” Hát igen - felelem - de ne feledkezzünk meg a hályogko­vácsról sem"- mindig voltak tanulatlan, de jó érzékkel megáldott emberek. Legyint. Az más: a hályogkovácsnak mikor megmondták, hogy tulajdonkép­pen mit is csinál, zsebre dugta a bics­káját, és soha többé nem nyúlt az em­berek hályog borította szeméhez. A do­logban most az a pikantéria, hogy ezek az újkeletű „tudósok” nagyképűek és erőszakosak, gazdagok, s a pénzükért megvesznek, mert megkapnak min­dent, és mindenkit. Igen, a világ így már valóban felfor­dult. Mert egyszerűen szégyen, hogy Kovács Ádám, a Celladam feltalálója szupergépekkel felszerelt laboratóriu­mában képzett, és rendkívül jól megfi­zetett orvosokat alkalmaz akkor, amikor a kórházak ötven forintonként koldulják össze a műveseállomásra valót, és ele­mi, apró műszerekre, sőt, életmentő gyógyszerekre nem jut pénz. Meglehet: hatásos gyógyszer a Celladam, - en­nek megítélése nem az én dolgom. De itt arról van szó, hogy a gazdag iparos ember megengedhetett magának egy költséges passziót, hisz olyan körülmé­nyeket teremtett, amely még a kutatóor­vosnak sem igen adatik meg. Lehet-e csodálkozni azon, hogy a nagyrédei kazánkovács Petőfit keres, hisz már olyan profitra tett szert eredeti szakmájából, ami mellett vígan élhet, utazhat - az üzemben készítik a kazáno­kat akkor is ha nincs ott. Most ilyen világot élünk: az ügyes, élelmes maszeknak min­den sikerül, az is, amiben nagy vállalatok már réges-régen megbuktak. Az ember csak töri a fejét: hogyan tehetséges az, hogy az ózdi durvahengerművet megve­szi egy magánszemély, leépíti négyszáz főre a létszámot s húsz százalék fizetést emel. Neki megéri? ö kitalálta, hogy mit kell tenni? És miért nem találták ki eddig? Rejtély. A dolgozóknak egyébként telje­sen mindegy, hogy ki a gazda, csak te­gyen munka, és jól fizessenek. Egyszerű mint a pofon, világos mint a nap. Felfordult azért mégiscsak ez a világ. Hogy is mondhatta volna különben Szabó István, a TOT elnöke, az MSZMP egykori Politikai Bizottságának a tagja, hogy „az utóbbi időben a sajtó nem tük­rözte mindig reálisan és objektiven a mezőgazdasági folyamatokat, s így ala­kulhatott ki a közvéleményben a való­ságnál kedvezőtlenebb ítélet az ágazat munkájáról.” Az idézett mondatrész a hétfői országos lapokban olvasható, s azt hiszem, sokan megmosolyogták az okos paraszt nem okos fejtegetéseit! Egyáltalán nem érzem magam fele­lősnek azért, mert: „leállt a fejlesztés, és a termelésbővítés. Megkezdődött a fel­halmozott vagyon felélése, megkezdő­dött a személyi jövedelmek lemaradá­sa”. Szó szerint ezt mondta Szabó Ist­ván, a TOT februári konferenciáján. Hogy Szabó István kedvenc szavajá- rásával éljek: ÉRTEM? Kentucky fly chiken Délelőtti csevely a rádióban: a ripor­ternő és a vendéglátóipari vállalat ve­zérigazgatója a gyorsétkeztetésről be­szélget. Erre azért is van szükség - álla­pítják meg mélyen egyetértve - mert nem mindenki engedheti meg magá­nak, hogy az Atrium Hyatt-ban vacso­rázzon, vagy az Interkontinentálban ebédeljen, hanem miközben intézi az ügyeit a belvárosban és éhes tesz, szí­vesen bekapna valami finomat gyor­san. Csakhogy a magyar hamburger olyan, hogy a hús fasírtnak nem fasírt, a zsemlye száraz és zöld zöldségek he­lyett csalamádét tesznek a két félbevá­gott zsemlye közé. A nemrégiben át­adott McDonald’s étteremben olyan nagy a zsúfoltság, hogy képtelenség Töprengéseim beférni, úgyhogy éppen itt tenne az ide­je, hogy amerikai mintára bővítsék a gyorséttermek hálózatát. Miért nem terjesztik például a ken- tucky csirkekészitményeket is Magyar- országon - kérdezi a riporternő és hall­hatóan nagyot nyel a mikrofonba. Tör­ténetesen tudom, hogy a közelmúltban több hónapon át intenzív nyelvtanfolya­mon vett részt az Amerikai Egyesült Ál­lamokban, - csodálatosan sokszor és gyorsan ejti ki a csirkeétel nevét ango­lul, s bizonyára az orrában érzi még az illatát is. Tényleg miért nincs nálunk ilyen csir­ke? Pedig amit nálunk nevelnek az fino­mabb, meet nem hallisztet eszik, s elké­szíteni is könnyű és egyszerűen nem igaz, hogy nem tehetne húszfélekép­pen panírozni itt is a csirkét - akárcsak ott... Minden normális embernek ilyenkor összefut a szájában j nyál, s mert nem tudja - ugyan honnan is tudná - hogy milyen ez az amerikai repülő csirke, képzeletében megjelenik jobb esetben egy szépen megpirult grillcsirke, egy­szerűbb esetben pedig egy ragadós kakaspörkölt csipetkével. Én spéciéi nem szeretem a csirkét, s talán ez tehetett az oka, hogy nem meg- kordult, hanem összeszorult a gyom­rom - minden bizonnyal a hirtelen indu­lattól. Mert pontos képet kaphattunk ar­ról, hogy milyen étkezési szokások dív­nak, s milyen étkezési kívánalmak van­nak ma Budapesten a belvárosban. Mintha ez az ország másból sem állna, mint az ötödik kerületből. Ha nem kap­ható valami a belvárosban - mint pár éve neszkávé - hát cikkek és interjúk tömkelegé hallható és olvasható, ha pár órára elfogy a kenyér, a szemfüles ri­porter azonmód ott terem a mikrofonjá­val. Ezzel szemben: a vidéki Magyaror­szág csendes, a hangja alig hallha­tó. Pedig itt is van hiánycikk, de ez nem éppen panírozott csirke, hot-dog, és hamburger, hanem ennél lényegesen egyszerűbb, hétköznapibb és minden­napi dolgok. A települések zömében naponta kétszer kell sorban állni: egy­szer kenyérért és egyszer tejért. Szom­baton igen sok üzlet nincs nyitva, ezért gyakran pénteki kenyeret esznek hét­főn is az emberek. Szalámi az olcsóbb fajtából hetente egyszer érkezik, de ré­sen kell lenni, mert ha nincs ott idejé­ben az ember, már nem jut. A nagyobb városokban sem sokkal rózsásabb a helyzet: hogy csak a pilla­natnyi hiánycikkeket említsem, nem le­het venni margarint, szendvicsvajat, tartós tejet, étolajat-pedig Bikácson lát­tak utoljára. És ezek csupán még nyersanyagok, amit még el is kell készí­teni. Nincs más megoldás: az otthon nevelt csirkét az otthon hizlalt disznó zsírjában kell kisütni... így néz ki ma a helyzet a perifériáról a centrum felé nézvést, az viszont egyér­telműen megállapítható: a távolságok nemcsak Amerikában óriásiak. Nyavalygók? „Itt bal oldalt a halántékomon egy- szercsak belehasított a fejembe, és mintha nyíl futott volna át az agyamon, iszonyú fájdalmat éreztem” - mondja ismerősöm mikor fölteszem neki a szte­reotip kérdést: hogy van? Hát elmond­ja: szédül, a múltkor az utcán a sima jár­dán elhasalt. Ha nem ismerném, azt mondanám, sajnáltatja magát, nyavalyog, fegyelme­zetten, és sok a ráérő ideje. De tudom: rengeteget dolgozik, különmunkát vál­lal, ennek ellenére igen nehezen vergő­dik előre a családjával együtt, pedig egyszerűen élnek, és egyszerűen ét­keznek, nincsenek különös, extra igé­nyeik. Azaz mégis: jobb autót, olcsó nyugati kocsit szeretett volna. Ezért ku- porgatta a pénzét, és éber szemmel fi­gyelte a módját, hogyan tehet tisztára mosni újabban a valutát. Erre fel: sejtet­ni engedik, hogy vámmal és áfával együtt 30-40 százalékkal drágul a kö­zeljövőben a külföldről behozott kocsik ára. „Mondd miért van az, hogy mindig a szegény ember húzza a rövidebbet?” - kérdezi, miközben jobb kezével megta­pogatja a halántékát. A publicisztika műfajában ezt a meg­válaszolatlan kérdést „nyitott kérdés­nek” nevezi a műfajelmélet tudománya. D. VARGA MÁRTA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents