Tolna Megyei Népújság, 1989. november (39. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-28 / 282. szám

1989. november 28. TOLNA ’ iRÍÉPÜJSÁG 5 * * Olvasóink leveleiből * * Olvasóink leveleiből * * — Miért legyünk hálásak? — íróeszköz kívánkozott a kezembe, miután elolvastam a Tolna Megyei Népújság november 7-i számában az MSZMP Ideigle­nes Ügyvezető Testületének állásfoglalását a függetlenített és választott politikai munkatársainak jelenlegi helyzetéről. Mélyen elgondolkodtam azon, hogy miként is érezhetik most magukat ezek a jól felkészült egyetemi és főiskolai végzettségű pártmun­kások, akik hosszú évtizedeken keresztül becsülettel szolgálták a párt és a nép ügyét. Bizonyára nem kellemesen a több évtize­des jólét és kivételezettség után, amiben ez ideig töretlenül ré­szük volt. Eszükbe jutott-e valaha is ezeknek a magas szinten képzett pártmunkásoknak, hogy a negyven év során a nép, a paraszt­ság, munkásság, értelmiségiek, vajon hogy érzik magukat?! Gondoltak-e embertársaikra, kiket a párt nevében kiforgattak mindenükből, sokukat kulákká bélyegeztek, teljesíthetetlen le­adásokkal sújtottak, majd börtönbe csuktak, ma már sokan megtudhatták, hogy milyen őrült indokkal! Embereket tettek ki az utcára munkahelyükről, kitelepítettek otthonából és egy bő­rönd tartalmával kezdhettek új életet! Házaikat-aztán potom pénzért felosztották egymás között! Olyan egyének kapták meg ezeket a házakat, ingatlanokat, akik nagyon jól felkészült párt- munkáspkvoltak. Megérdemelték, hiszen segítették tönkrenyo­morítani az egész országot! Senki nem járatta le ezeket az elhivatott, meggyőződéses párttagokat önmagukon kívül! Senki nem nevet rajtuk, legfel­jebb sírnunk kellene, ha nagyon belegondolunk, hogy mi min­dentől elérhetetlen messzeségbe került egy országnyi nép a négy évtized alatt! Egy szűk réteg uralkodott ebben a hazában a munkások és a parasztok nevében, és mindenki ellenében! Ki emelt szót valaha is azért, hogy becsületes, szorgalmas pa­rasztokat és értelmiségieket tönkretettek, gyermekeiket szüleik után megbélyegezték? Eszükbe jut-e egyáltalán, hogy az 50-60 éves parasztembereknek mit jelentett az, hogy kihúzták lábuk alól a talajt? Érdemes volt-e megmutatni egyik-másik nagygaz­dának agitáláskor a belső zsebekben lapuló fegyvert, hogy „nem érdemes ám ugrálni papa”, mire aztán „önként” leírta az orra alá dugott lapra a nevét? Hát igen: egy aláírásukkal lemondatták őket életformájukról, vagyonukról, jobbágyokat csináltak egy ország parasztságá­ból! Értelmiségiek, orvosok, tanárok, mérnökök, ügyvédek szin­tén végigjárhatták a segédmunka minden fokozatát, csakis fizi­kai munkát kaphattak, pedig képzettségük magasan fölötte állt annak a követelménynek, amit a favágás, kapálás megkívánt! Még csak nem is álmodhattak arról, hogy valamiféle testület képviselheti érdekeiket, kiállhat mellettük, esetleg felhívást téve közzé, hogy valakik, állami vezetők, intézmények vezetői segít­sék őket képességeiknek megfelelő álláshoz! Hogyan is álmod­hattak volna ilyesmiről, hiszen a pártlap ha irt is róluk valamilyen formában, csakis a szennyet zúdította rájuk! Mindenkor nagyon rossz bizonytalanságban élni, kilátásta­lannak látni a jövőt, de vigasztalódjanak, mert fizikai munka ma is akad bőven! Aki dolgozni akar, talál munkát magának, hiszen a „munka nemesít!” Gondoljanak a „fényes szellők” időszakára, az akkor divatos lelkesítő együtténeklésekre, melyektől átérez- hették ezeknek a daloknak az értelmét! Bizonyára sokan úgy ér­zik most is, hogy „kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett, sződd a selymet, elvtárs, sződd az életet!” Sokan gondolják eb­ben az országban azt, hogy bármilyen hasznos munkát is vé­geztek eddig az apparátusban az MSZMP politikai munkatársai a párt és a nép ügyét szolgálva, a nagyobb haszon ennek az óriási szolgálatnak az abbahagyásában rejlik! Azt pedig nyu­godtan leírhatom, hogy egy országnyi nép hálásan megköszö­ni, ha ennek eredményeként végre nyugodtan, félelem nélkül élhet és dolgozhat! Utóirat az előbbi levélhez A november 7-i „MSZMP Ideiglenes Ügyvezető Testületének” közleménye elolvasása után szinte kényszert éreztem magam­ban, hogy papírra vessem gondolataimat. Talán el sem küldtem volna a „Népújságnak”, ha nem olvasom a november 18-i pél­dányban az MSZMP újabb közleményét a XIV. kongresszusáról! Ugyan, hányadszor hirdeti meg, tűzi zászlajára már a munká­sok, parasztok, értelmiségiek érdekeit szolgáló intézkedéseit? Milyen alapon érzik magukat képesnek arra, hogy az országot kivezessék a jelenlegi fojtogató válságból? A csodálatos vívmá­nyaikat, mindenki tudja, miért akarják őrizgetni, amit a négy évti­zed alatt kivívtak maguknak, ebből a nép tömegeinek csak a ke­serűség, a tehetetlenség, a nyomorúság jutott! Ha eddig az em­lített utat nem találták meg a szocialista eszményeik kiteljesedé­séhez, nagyon kétséges, hogy valaha is ráakadhatnak! A demokratikus törvénykezésükről jobb nem beszélni, nagy- szüleink, szüléink forognak a sírjukban, mert tönkretették őket, börtönbe, kőbányákba vitték a parasztság, értelmiség színe-ja- vát és mi, gyermekeik, unokáik ismerjük módszereiket és nem kérünk belőle! A nyugdíjasok, akik még élnek, nem a kedves Ri- bánszki és társaitól várják sorsuk jobbrafordulását, mert a negyvenévnyi ígérgetésből, hitegetésből elegük van! A fiatalok pedig elég bizonyságát adták már annak, hogy tisztán látják, hogy „ez a párt ugyanaz a párt!” Hogy majd száz év múlva a szo­cialista ábrándjaik megvalósulnak, senkit nem érdekel, a fiata­lok, középkorúak, öregek ma élnek és ma akarnak emberhez méltóan, nyomor nélkül élni! Egy vélemény a „csendes többségből". KŐVÁRI ISTVÁNNÉ Szekszárd, Kálvária 8. Sorok a megye pereméről Városi, sőt fővárosi lakos voltam huszonöt éves koromig. Tagja annak a bizonyos „nagy generáció­nak”, akik kisgyerekként éltük meg ’56-ot, amikor fél évig(!) az iskolában folyt a hitoktatás. Aztán a hat­vanas években nem értettük, hogy mi a „frizsiderszocializmus”, mi szükségünk van az új mechaniz­musra. Most azt mondjuk, a legjobb akkor volt, abban az évben, amikor mellesleg megszálltuk Cseh­szlovákiát. Számomra akkor kezdődött (nem Csehszlovákia, hanem az érettségi és a felvételi miatt) az Élet. Fiatalon nősültem - szerelemből mert hittem abban, hogy aki tanul, aki diplomát szerez, az nyu­godtan nézhet a jövő elé. Nos, igen hamar kiderült, hogy ez koránt sincs Így, de hát miért kellene min­dent készpénznek venni?! Persze nem panaszkodni akarok, nem ez a célom, bár a témában kompe­tens szakállatorvos kollégám szerint a megye három legrosszabbul fizetett állatorvosa között vagyok, de szerintem semmi jogom nem lenne gazdagnak lenni, amikor hazám ilyen szegény! Nem isa felelős! keresgélem, aki a fiatalságunk oly sok örömétöl megfosztotta korosztályomat - olyan sokan megteszik ezt mostanában, anélkül, hogy megtalálnák! Ami igazán fáj, az az, hogy most, amikor végre megpróbálhatnánk magunk igazítani a sorsunkat, ugyanúgy a szellemi tespedtség, a nemtörődömség falába ütközöm, mint az elmúlt, rossz emlékű években. Valóban ilyen volna a mi vidéki népünk? Hiszen a háború előtti években gondolkodó, politizá­ló emberekből állt a falu! Vagy ez sem volt igaz?! Hazugság volt, hogy a falvakból agrármozgalmak in­dultak ki? A gazdák képezték magukat, egyes háztáji, kisparaszti gazdaságokban olyan eredményeket értek el, amit ma, negyven-ötven-hetven év után a „lelkesen” összeeröltetett szövetkezetek sem tud­nak utánozni! A falvak önellátóak voltak; mindenütt működött jól ellátott szatócsbolt (boltok), a kocs­mák nem a mindennapos lerészegedés helyei voltak, hanem a beszélgető, kártyázgató, politizálgató, kellemes, pihentető időtöltésnek. Minden faluban megélt - nem főúrian, de tisztességesen - egy-egy hentes, pék, bognár kovács, szabó. Malmok minden arra alkalmas helyen. Társadalmi presztízse volt a jól gazdálkodó parasztembernek, a jó iparosnak, a tanítónak, jegyzőnek, állatorvosnak, agrárszakem­bernek! És ma?! Odajutottunk, hpgy az iparosok kihaltak a falvakból, világelsők vagyunk alkoholfogyasztás­ban, a válások számában, az öngyilkosságok számában. Gyermekeink nem tanulnak meg írni, olvasni, számolni, viszont nap mint nap újabb kifejezésekkel lepnek meg a „kocsisszótár” válogatott gyöngy­szemeiből. Társadalmi presztízs egyszerűen nem létezik, nem tiszteli senki embertársát, még aszúiéit sem! Nem mer senki gondolkodni! „Eltiltom a gyerekemet a cserkészetben való részvételtől!” * „Nem tudom, kivel szimpatizáljak, mert ki tudja, mit hoz a jövő!" Azon már nem is csodálkozom, hogy a tanár bácsi tart negyedórás eszmefuttatást az iskolában, hogy a cserkészetből nem lesz semmi, oda nem járhat innen senki stb., stb. Tizenöt éve már, hogy vidéken élek és nem tudok egy nyelven beszélni az emberekkel! Kicsinyes haragok, alantas lesajnálások, ócska „betartások” a meghatározók ahelyett, hogy a jövőn gondolkod­nánk. Az MSZMP megszűnt, helyette nem kell semmi!? Személy szerint úgy érzem, hogy a kereszténydemokrata mozgalom lehet az, amely - koalíciós partnerekkel együtt - kivezetheti az országot ebből az „alagútból, amiről kiderült, hogy zsákutca”! (ez­zel a szörnyű képzavarral írják le helyzetünket azok, akik eddig vezettek). De ha megpróbálok erről be­szélgetni, rendszerint az a reakció, hogy „úgysem történik semmi!" „Én egymagámban mit érek?” „Majd meglátjuk, ki lesz az erősebb!” Próbáljuk meg már levetni ezeket a ránk kövesedett reflexeket! Ne csak a Nyugattól várjuk tragikus helyzetünk megoldását! A nemzetközi összefogástól úgyis megkapjuk a lehető támogatást arra, hogy magunkat kisegítsük ebből a csődtömegből, amibe az előző negyven év sodorta az országot! A sarkalatos kérdés a gazdasági problémákon túl a széthulló családok, a létbizonytalanság, az ok­tatás csődje, az erkölcs tökéletes eltűnése. Ezek jellemzőek az összes ún. szocialista országra. Előbb vagy utóbb mindegyik kénytelen rájönni arra, hogy csake gondok mielőbbi megoldása, az eddigiekkel való teljes szakítás a kezdete az Európához való csatlakozásnak. Ne legyünk mi Közép-Kelet-Európa! Maradjunk meg - ahogy annak idején az iskolában tanultuk Közép-Európának! Legyünk mi az elsők a szerencsétlenek közül, akik célként tűzzük ki a valláserkölcsi nevelést, a családok összefogását, olyan gazdasági helyzet megteremtését - új adótörvény, új földtörvény bevezetésével -, amelyben a család­anyának nem kell eljárni kilométerekre dolgozni! Ne kelljen az édesapának másodállást vállalnia, rosz- szul fizetett, néha ráfizetéses háztáji gazdasággal bajlódnia, aztán esetleg negyvenegynéhány évesen infarktusban meghalni azért, hogy megteremtse a mindennapi kenyeret! Ezek a Kereszténydemokrata Néppárt célkitűzései! Merjünk politizálni! Merjünk gondolkodni! Ez az utolsó lehetőségünk! DR. TÓTH LÁSZLÓ állatorvos Nagyszokoly, Kereszténydemokrata Néppárt A bonyhádi éhségsztrájk oka Az Éhségsztrájk a bonyhádi tanács előtt cí­mű írás - hitem szerint - az olvasók többsége számára zavaró volt Szerzője Szabó Sándor az éhségsztrájkot és a tanácselnök elleni ta- cepaók ügyét - ha külön bekezdésben is, de - együtt írta le. Ez olyan igazságtalan követ­keztetések levonására is lehetőséget adott, mely számomra jelentős erkölcsi kárt okoz­hat. Ezért kérem az alábbi nyilatkozatom köz­lését. Elítélem és aljas rágalomnak tartom az Ezer Mihály tanácselnök ellen kifüggesztett tacepaókat, magamat ettől elhatárolom. Ha nem tette volna, kérem, tegyen feljelentést a rendőrségen. Ami pedig az éhségsztrájkkal való tiltako­zást illeti, van néhány megjegyzésem. Oka, hogy a kisajátítás elkapkodott, nem valódi közérdekből történt. Ennek egyik bizonyíté­ka, hogy a családi ház már több mint két éve üresen állt. Hiszem és tudom, hogy a kórház rekonstrukciós terveiben a terület hasznosí­tása nem volt tervezett. Ezt a körülményt csak a részletes városrendezési terv vette figye­lembe' mint elképzelést. Lehet, hogy letagad­ják, de ezt a tanács vezetői a közelmúltban előttem és dr. Farkas László, a Tolna Megyei Tanács dolgozója előtt megerösitették. Eb­ben az ügyben benyújtott fellebbezésemet a Tolna Megyei Tanács igazgatási oszálya el- - utasította, az ügyészségi felülvizsgálat úgy­szintén. Ezért fordultam a belügyminiszter­hez panaszommal. Ma 1989. november 24-én Ezer Mihály, a tanács elnöke az egyezségi ajánlat helyett átadta részemre a bonyhádi kórházra vonat­kozó rekonstrukciós tanulmányterv egy ré­szét. Nem a megvalósítás tervét, hanem a ta­nulmánytervet, mely 1979. január 17-én kelt. Hogy ki és mikor fogadta el, nem ismert. Hogy így fogadta-e el, az sem. A tanulmányterv azt jelzi, hogy ott valamikor talán valami lesz. A Belügyminisztériumtól kapott válasz egy ré­szét mely szorosan a kisajátításra vonatko­zik, idézem: „Tisztelt Schneider úr! Korábbi levelének a Tolna Megyei Tanács V. B. titkárához történő továbbításának az volt az oka, hogy felügyeleti intézkedés kereté­ben az államigazgatási határozat- időmúlás­ra is tekintettel - nem változtatható meg. A fe­lülvizsgálati eljárás során azonban lehetőség adódhat az Önt ért sérelem egyéb módon tör­ténő orvoslására. (A levél száma: 301 -202/1989. Kelt: Budapest, 1989. október 27.) A kisajátítási határozat 1987 nyarán lett jo­gerős. Elmúlt majd három év. Ez megítélésem szerint nem olyan hosszú idő, mely a határo­zat megváltoztathatóságát kizárhatná. Hiszen éppen a héten történt hogy a 37 évvel ezelőtt holott hét halálos ítéletet törvénysértőnek, megalapozatlannak minősítették és hatályon kívül helyezték. Sajnálatos módon igen ké­sőn. Ez az eljárás számomra bizonyítja, hogy a városi tanács nem kellő körültekintéssel és gondossággal járt el, éppen úgy nem, mint a Bonyhád, Bacsó B. utcai előkeltek kisajátítá­sa ügyében, a Perczel M. utca végi törvény- sértő telekkisajátítási ügyben, vagy az Alkot­mány utcában kisajátított, hozzáteszem „mél­tányosságból” kisajátított vagy megvásárolt családi házak esetében. Kiderült ugyanis, is­mereteim szerint, hogy a Bacsó B. utcai, Al­kotmány utcai beruzházásból nem lesz sem­mi. Úgy gondolom, hogy elkerülhető lett vol­na, hogy ennyi tisztességes állampolgárnak ' szomorúságot és bosszúságot okozzanak. Hitem szerint ezeket a milliókat másra kel­lett volna fordítani, jogos és valódi közérdekű feladatok megoldására. így pl. a betegellátást segítő korszerű orvosi műszerek beszerzé­sére, vagy éppen útépítésre, megkímélve sok-sok bonyhádi családot 17 500,- Ft-os hozzájárulás befizetésétől. Hogy ez nem így történt, azért a város vezetői a felelősek. Meg­ítélésem szerint elsősorban nem Ezer Mihály, sokkal inkább vezető munkatársai, akik eze­ket az előterjesztéseket kidolgozták, előter­jesztették és a tanács testületének segítségé­vel határozatra emelték. Ennek ellenére azért azt sem gondolom, hogy azok tehetők az ügyben felelőssé, akik mindezt megszavaz­ták. Ami pedig az éhségsztrájk abbahagyását illeti, annak az az oka, hogy a közben folyta­tott megbeszélések, melyek a megoldás irá­nyába mutattak, erre késztettek. Majd meg­látjuk a folytatást. Tisztelettel: SCHNEIDER JÁNOS Bonyhád, Liget u. 6. sz. alatti lakos Tamási-párti vagyok Tisztelt Decsi Kiss János! A Népújságban 1989. november11-én megje­lent „Kastélypárti vagyok” cimű cikkéhez sze­retnék néhány megjegyzést fűzni. Nehezen szántam rá magam, hogy válaszoljak önnek, hiszen nekem az Írás „nem kenyerem” és eb­ben a szócsatában eleve legyőzöttnek érzem magam. 30 éve tanítok és lakom Tamásiban, egyiké­ben annak a kilenc lakásnak (7 + 2), amelyek tulajdonosai a kastély ily módon történt eladá­sa következtében kerültek bele ebbe az áldat­lan helyzetbe, amit ön nemes egyszerűséggel csak „rossz szomszédságnak”, szenvedő ala­nyait pedig „Kákások”-nak titulálja. Állítása szerint ön tárgyilagosságra törek­szik. Engedje meg, hogy legkevesebb, hogy „sajátosnak" minősítsem az ilyen tárgyilagos­ságot, amelyik kizárólagosan csak az egyik érintett fél, (vélt, vagy valós) érdekeit képviseli. A témában számtalan újságcikk jelent meg - többek között az ön tollából is ez a harmadik -, foglalkozott vele a rádió, a tv pécsi körzeti stúdiója, Reform újság, stb... ugyanilyen egyol­dalú beállításban. A „hallgattassék meg a másik fél is” elve ed­dig még nem érvényesült. A lakókat egyetlen újságíró sem kereste meg. Beadványaink, a rá­galmazó cikkekhez, műsorokhoz fűzött írásos megjegyzéseink válasz nélkül maradtak. Ugyanígy nehezen találok magyarázatot arra, hogy ön, aki Tamásiról írt cikkei kap­csán személyes ismerősöm - a kastéllyal kapcsolatos első írásakor még kalauzoltam is -, azóta nem keresett meg. Az általam - ál­talunk - elmondható tények talán zavarták volna a szépen felépített „tárgyilagos” ké­pet? így aztán sikerült egy konkrétumokat, az ügy megoldását nem szolgáló, észérveket teljesen nélkülöző cikket Írnia. Kinek hasz­nál ez? A kastélyról nem is beszélve... Mert nézzük csak végig a tényeket! - Ugye, nem gondolja komolyan, hogy más nem akadt vo4na, aki a kastélyt megóvja?- Tamásiban tudják, bizonyára önhöz is eljutott a hír, hogy ebben a sajátos környe­zetben ez a „düledező” épület és a garázsok nem annyit ér, mint egy kertes tanácsi bérla­kás? (Nemrégiben ingatlanértékelésnél egy ilyen lakást, Tamási, Gárdonyi u. 1 millió 300 ezer Ft-ra becsültek.)- Ön bizonyára ismeri, hogy ki volt az a „hatalom”, akinek az árnyékában olyan gyorsan sikerült a „kastély”-üzletet létrehoz­ni és a telekkönyvi bejegyzéseket elvégez­tetni? Ez országosan példa nélküli, gyors ügyintézésnek számít! Ismerek tamásiakat, akik ezért az árért (1 millió 260 ezer Ft-ért?!) maguk is megvették volna az épületet.- Szóban, majd írásban is többször aján­lotta meg három éve az erdőgazdaság az épület visszavételét. Ki akadályozta meg? Egyáltalán, miért vették át az épületet, ha gondot jelentett hasznosítása „rossz állaga” miatt?) Egyéb ajánlatokról nem is szólva!- Kinek az engedélyével történhetett, hogy az új tulajdonos kérésére - mivel a ga­rázsainkhoz vezető út 8-10 m-en átvezet a telke szélén - a tanács villámgyorsan építte­tett ellenkező irányból, egy már elkészülése pillanatában is erősen kifogásolható műsza­ki állapotú kerülő utat? Érezzük, hogy nem az itt lakók érdeke lebegett a hatóság szeme előtt, amit mi sem bizonyít fényesebben, mint az, hogy a szolgalmi jog iránti kérelmünket - ami mellesleg fillér nélküli és sokkal racioná­lisabb megoldás volna - minden alkalommal kategorikusan elutasították. Ezzel szemben iskolám előtt már számta­lan alkalommal kértük a buszmegálló és par­koló kiépítését (a gyermekek az árokban szállnak le) de erre valahogy még nem jutott pénz! Utánanézett ön annak, hogy mik voltak azok a rágalmak, hajmeresztő képtelensé­gek, amik az itt évek óta békességben élő családokat a kastély eladása óta érték az új tulajdonos részéről? Ha ismerné, ön is elgondolkodna velem együtt azon, hogy milyen személyiségjegyei lehetnek egy olyan „kiművelt emberfőnek” aki megtorlásokban leli örömét? Mikorra lesz ebből ilyen mentalitás mellett érdemi fe­lújítás, kastélyhasznositás? Új környezetbe beilleszkedni gőggel, rátarti előítéletekkel, a környezet lebecsülésével, azt hiszem, nem lehet! A jó szomszédság reményében a ka­put, ami a telekhatárra került nem felépíteni kellett volna (szomorú, hogy a hatóság is er­re ösztönzött), hanem le kellett volna bonta­ni! A bosszú még a haragnál is rosszabb ta­nácsadó! Gondolt ön arra, hogy Tamási választott képviselő testületé, hogyan számol el az adófizető állampolgárainak, hogy a rábízott értékkel hogyan sáfárkodott? Nem lett volna kedvezőbb az új tanácsi vezetést a tévedések korrigálására ösztö­nözni? (Esetleg a cikket elhagyni?) Erre a hasznosításra sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy ez „kastélypár­ti" és főleg azt nem, hogy Tamási-párti! Ideje lenne már beismerni, hogy valahol, valakik, valamit nagyon elvétettek! Legyen már valaki, aki ezt Horváth Bálintnak is meg­mondja! Miért fél ettől mindenki? Ébredne már rá, hogy valahol valakik a hatalommal visszaéltek, így vált lehetővé számára az „üz­let”! Nem miattunk „Kákások” - miatt kell visz- szaperelnie a pénzét! (Őszintén ezért az in­formációhiányért sajnálom is!) Nem akarom „Deák Ferenc” mellény hasonlatával untatni! Gondolom, úgy is ismeri. A konklúzión vi­szont érdemes lenne elgondolkodni! Ne haragudjon ön az ügyészségre! Ha igazán „kastély-párti”, örülnie kellene, hogy észérvekkel, törvényesen, tisztán, a közvéle­mény megelégedésével rendeződhetne a kastély sorsa! így talán mi „Kákások” is re­ménykedhetnénk egy számunkra is kedvező közmegegyezésben. Tudnia kell, hogy ez a közhangulat túlter­jed a kastélyt övező misztikus ködön! Ez a köd megüli egész Tamásit! Megöli az össze­fogást, az alkotó kezdeményezést! Ideje vol­na már, hogy ezt a ködöt áttörje a „szellem napvilága”! Ezért vagyok én úgy „kastély-párti”, hogy egyben „Tamási-párti” is. Üdvözlettel a „Kákások” egyike: DEÁK ISTVÁNNÉ * * Olvasóink leveleiből * * Olvasóink leveleiből * *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents