Tolna Megyei Népújság, 1989. október (39. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-28 / 256. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. október 28. Horváth János: Magyar legenda Megtekinthető a művelődési központ zeneműtárában Horváth János a mai somogyi művészgenerációk úgynevezett harmadik nemzedékének egyik tagja. 1949-ben született Kaposváron, a Művészeti Alap tagjaként 1979 óta vesz részt különböző kiállításokon. Már pályakezdésekor igen hamar rátalált jellegzetes festészeti technikájára, a pasztellre, ami csakugyan jól megfelel apró rezdülésekre is érzékeny, meditativ lelki alkatának. Kompozíciói finom felületű, de erőteljes színakkordokra hangoltak; sajátos stílusú képeinek kissé tragikus atmoszférája egyéni hangú, különös invenciójú művészre vallanak, aki közel érzi magához a századelő szimbolizmusát, de napjaink posztmodern művészetének új érzésvilága „hivatalosan” is aktuálissá teszi felvetéseit. Viszonylag friss, 1988-as datálású Magyar legenda című festménye jól szemlélteti a módszert, amivel a festő a külvilág jelenségeihez viszonyul. Az említett kép egyike azoknak a jelképes erejű szituációknak, melyek az emberi élet, a lélekben zajló folyamatok, esetenként drámaivá is váló küzdelmek figurákba átirt, leegyszerűsített változatai. A legenda alakjaiban is modellszerű példázatok dramatizált szereplőit vonultatja fel, és a festő sokatmondó tömörséggel ezúttal is arcokba, kéz- és testmozdulatokba sűríti az emberi viszonyokból leszűrt tapasztalatait. A kép egy embercsoportot ábrázol, ahol öregek és fiatalok tablószerű jelenlétével különböző sorsokat vonultat fel. Egyik kulcsfigura az alsó sáv súlyos terhet cipelő csuklyás alakja, aki meggörnyedt testtartásban nehézkes mozgással teszi le nehezékét, arcát a sorsával való krisztusi megbékélés simítja ki. A névtelen „szürke” embertömeg egyike ő, aki kötelességtudóan végzi napról napra nehéz testi munkáját. A másik oldalon - kissé magárahagyva - egyedül, ellenpontja és egyúttal párja egészíti ki, az „értelem” embere. Finoman tagolt arcán feszült figyelemmel vizsgálgatja a kezében tartott tárgyat; óvatosan, szinte védelmezőén végigsimit rajta. A két főalak mellé kiegészítő figurák is társulnak - más-más megközelítéssel. Egyikük arcán, beesett szemén és nyitott száján ott a kegyetlenség, másikon buta mosoly, mig a csoport közepén kinyíló titkos jelenet: egy betegesen sápadt arcú asszony kínálja fel mezítelen lányát a túlélés, a megmaradás reményében. Esendő bűnösök, lelki szegények és áldozatok. E durva érzékiségű, megtört, megalázott csoport közepéből nő fel váratlanul, szinte egycsapásra a szép tavaszi ígéret, a tisztaság utáni vágy egy fiatal leány alakjában. A lehúzó, zöldes homályból a távoli horizont felett fanyarul friss, reggeli színpárák szakadnak fel: ime, itt a magyar legenda... gÉGER MELINDA m ű vészettörténész Fotó: Dombai István írás közben (Levéltöredék) ...azt írod, nincs sikered, a kor pedig hálátlan, nem figyel a költő szavára. Van egy kötetre való versed, de a kiadó visszaküldte s most süket barbárnak nevezed a lektort, ami akkor is méltánytalan lenne, ha esetleg igazad van. Azt mondod önérzetesen, majd a jövő igazságot szolgáltat, de ebben nem vagyok biztos, s végtére nem is fontos. Abban sem hiszek, hogy szellemi életünket őstulkok uralják, akik megátalkodottan elfordítják fejüket az új idők új dalaitól. Ha a múltat nézed, alig találsz valakit az érdemesek közül, aki előtt jelene becsapta a kaput, mert az érték akkor is hat, ha a hatalmi önkény megpróbálja elnémítani. AiZ 50-es években például, az irodalmi elnyomás addig elképzelhetetlen fokán, mindenki tudta, hogy Weöres Sándor nagyobb költő, mint a hivatalból kinevezett, Kossuth-dijjal is jutalmazott fahangú lantverők serege, de nem is folytatom. A siker és az érték nem egymást feltételező fogalmak, bár nem is zárják ki egymást, amire jócskán van példa, azt pedig te is tudod, hogy a könnyen kapható lányok azért keresettek, mert mindig kéznél vannak. Szívből kívánom, legyen sikered, pontosabban sikered is legyen, de én a helyedben óvatosabb lennék. Korunk a múlékony világsikerek korszaka, minden pénzzel mérhető s mintha az értéket felváltotta volna az eladhatóság. Nem vagyok álszent, pénzre nekem is szükségem van, ám milliomos sosem akartam lenni, s példákkal is igazolhatnám, hogy sok mindenre pénzért sem vagyok kapható. De hagyjuk a részleteket, azt kérdezed, milyennek szeretném látni a jövőt? Nyilván nem állnék be munkáshajcsárnak, ezután sem fosztanék ki özvegyeket, nem sanyargatnék árvákat, s akkor is csak olyasmivel foglalkoznék, amihez valamennyire értek. De messze kanyarodtam, te verseidet küldted el, kimondatlanul is halhatatlanságod ígéretét várva tőlem. Ilyesmit azonban nem ígérhetek. Ezek a versek... hogy is mondjam? Szóval én olyan jövőben reménykedem, amikor nem kötik fel a kritikust, ha rossz verset olvasva kelletlenül fanyalog, s mindenki tudja, hogy a rossz versek nem az irodalomtörténetet jellemzik, hanem a korízlést. (Tudomány) A Földet sugárzási öv fogja körül, olvasom egy tudós könyvében, mely természetéről is pontosan tájékoztat. A sugárzási öv nappal a Föld felé nyomódik, éjszaka azonban, mintha elszabadulna, mágneses csóvát formáz. Állok az éjszakai ablakban s az eget kémlelem. Valahol itt kell lennie a mágneses csóvának, de nem látok belőle semmit, pedig a tudós könyv szerint egészen a Holdig nyúlik. Reggel majd szépen visszahúzódik, olyan lesz, mint egy óriási alma, s ez így megy napról napra, olyan konok következetességgel, amilyenre csak a természet képes. Mi meg csak teszünk-veszünk gyanútlanul, reménykedünk és csalódunk, terveket koholunk, töprengünk emlékeinken, néha eszünkbe jut, hogy most nyomódik össze az a bizonyos sugárzási övezet, ideje tehát felkelni és munkához látni. Ugyanis egyszerre megváltoznak az arányok, a sugárzási öv burkában minden józan prakticizmus: szavazz ennek meg ennek a pártnak a jelöltjére, étkezés előtt moss kezet, szeresd embertársaidat, csinálj úgy, mintha nem kívánnád felebarátod feleségét s közben gondolj arra, hogy éjszaka, amikor magadra maradsz, kinyúlik a mágneses csóva, egészen a Holdig ér, vagy még tovább, s ebben a kitágult játéktérben sokkal többet szabad, mint a nappal józanságában, így hát reménykedve állsz a közelítő tél csillagfényes éjszakájában és arra gondolsz, - mire is gondolsz? CSÁNYI LÁSZLÓ Mátyás Ferenc: Rekviem Te mondd meg, Isten, hogy ki büntet, mindig mások miatt halunk meg, ki oltja ki az élő lelket, s mi jogon, ha nem ő teremtett? Tankok, katonák közt a halál az úr s támadó parancsra vár, a lélektelen zsoldos szolgák a gyengéket lekaszabolják, s ki a parancsuralom kasztját nem szolgálja, azt felakasztják, s ha nem öl meg a sunyi önkény, végezhetsz te magaddal önként, ' az erőszak mindig erősebb, s bevérzi a lelket a lőtt seb, s lehet-e egy népnek reménye, ha nincs törvény a védelmére? Mondják, erkölcsi lény az ember s eleve nem lehet hitetlen, porból jött, de életet érlel a teremtés küldetésével, próbatétel lelki tartása, csodát tehet, ha van hozzá társa, küzd, hogy a földön szabad legyen, s hitét ne vegye el senki sem. Erős hatalom a félelem, menekül, aki fegyvertelen, menekülne, de hát, ha magyar a földjén mindig szántani akar, hullt csontjából is kenyeret ád, hogy remélje a föltámadást. Mondd meg, Istenem, hát ki büntet, mindig mások miatt halunk meg, ki oltja ki az élő lelket? - A tömegsírok nem felelnek. Bán Zsuzsa: Nemsokára A hajnali takarítóbrigád jó munkát végzett, nesztelen gépeikkel eltüntették az utcákról a port, felmosták az utat, fertőtlenítették a házak külső falait. A fák nedves-zölden csillogtak a felkelő nap fényébe, és ilyenkor senki nem mondta volna meg, ha nem tudta volna amúgy: ezek a fák a régieknek már csak műanyag másai. A valamikori élő, lélegző lombok rég leszáradtak már, és az embernek sírni támadt kedve a száraz, csonka ágak látványától. Volt, aki azt mondta, észrevétlenül történt a változás, mások viszont azt bizonygatták, hogy sokan időben meghúzták a vészharangot, de senki nem hallgatott rájuk akkoriban. Hogy az embereknek ne legyen állandóan rossz kedve a kiszáradt fák látványától, valaki kitalálta a műanyag fákat szerte a városban, a régiek helyére. így hajnalonta, a takarítóbrigád szorgoskodása nyomán valóban élethűeknek látszottak. A változások többek között azt is magukkal hozták, hogy minden családban otthon maradt valaki naponta - egymást váltották. Erre azért volt szükség, mert reggelre például átláthatatla- nokká váltak az ablakok, ujjnyi por fedett minden bútort a lakásokban, és valaki egész napos tevékenysége az volt, hogy akkora takarítást végezzen, mint régebben évente egyszer, vagy kétszer szoktak. Estére vagy délutánra, mire hazatért a család, annak az egynek az erőfeszítései nyomán egy-két órára tisztának látszott a lakás, ki lehetett látni az ablakokon, és mindez azt az illúziót kelhette, hogy még mindig a régi szép időkben élnek. A víz sem volt a régi már, az óriási tisztítóberendezések ellenére is sok volt a fertőzés, a betegség a lakosság körében.- Nem tudom, mi lesz - mondta az asszony a férjének, mialatt feltálalta a vacsorát -, hetek óta izomlázam van ettől a rengeteg takarítástól, mégis úgy érzem, napról napra többet kell dolgozni.- Holnap én maradok itthon - mondta a férj vigasztalóan.- Nem erről van szó, az a baj, hogy nemrégen még órákra tisztának tűnt a lakás az egész napos takarítás után, de nézd meg, most hagytam abba, és máris ujjnyi por ül megint a szekrényeken. Ha így megy tovább, valakinek egész éjjel is takarítania kell. Már nem lesz elég reggeltől délutánig. El kellene mondani a szakszervezetben. Aki egész éjjel takarít, az nem tud reggel dolgozni menni. A végén már nem tudjuk majd megkeresni a kenyérrevalót. A férj rosszkedvűen tette le a kanalát.- Bezzeg, amikor a búravárosba akartak helyezni, te tiltakoztál. Most irigyelhetjük őket, hiszen összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között vannak, mint mi. Hiába kapunk mi takarítási pótlékot, azért az csak hatvan százaléka a teljes fizetésünknek. A búraváros pedig megtelt. Szó van arról, hogy ide is húznak majd egy fóliasátrat, de te is tudod, hogy az mennyit ér. És még azt is a lakosság terhére, tehóból.- Most már nincs mit csinálni. Akkor elleneztem, mert azt hittem, nem bírom majd a mesterséges levegőt, most meg fulladozom itt - felelte szomorúan az asszony. Két sápadt, vékony dongájú kamaszgyerek is ült az asztalnál, akik eddig nem szóltak, de a nagyobbik most eltolta a tányért maga elől.- Miért nem eszed meg a vacsorádat? - kérdezte az anyja.- Nem vagyok éhes. Újabban szinte soha nem vagyok éhes. - Lógata a fejét a gyerek.- Van egy nagy hegy - szólalt meg a kisebbik fulladozva -. Hallottam, hogy annak a tetején még egészen tiszta a levegő. Több barátom is nekiindult, hogy felmászik oda.- Aztán mit kezdenek ott fent? - kérdezte az apa.- Hát, valami tábort létesítettek azok, akik feljutottak. Úgy élnek, mint a nomádok, de sokkal egészségesebbek nálunk. Ott még tiszta a levegő. Azt hiszem, holnap én is nekiindulok.- Meg ne próbáld! - ölelte magához az anya. - Nincs teneked erőd felmászni oda! Ha félúton valami szakadékba esel, senki nem tud majd segíteni neked. Kétségbe is esek, ha ilyeneket beszélsz! Egyetek! Az asszony hangja sírásba csuklott, á hang ott rezgett a levegőben, és senki nem válaszolt. Az apa nem mert az ablakokra nézni, melyeket megint vastagon belepett a por. Bent már a lámpák égtek, pedig nem is ment még le a nap. A lakásból azonban ez már nem látszott. Reggelre kelve a két fiút nem találták, helyettük egy levelet a konyhaasztalon.- Kedves szüléink, bocsássatok meg nekünk, de kilátástalannak és reménytelennek érezzük a piszokkal, fertőzöttséggel való további küzdelmet. Sajnálunk benneteket, de nem akarunk úgy élni, ahogyan ti éltek. Elindultunk a nagy hegy felé barátainkkal. Talán sikerül feljutnunk oda, ahol igazi élő fák és bokrok vannak, ahol mélyeket lélegezhetünk... Az asszony a levélre borult, úgy rázta a zokogás, az apa viszont hallgatott. Magában igazat adott a fiainak. Még akkor is, ha minden idegszála görcsbe rándult az aggodalomtól: vajon nem pusztulnak-e el félúton? ✓- Ha én fiatal lennék... - gondolta, de hangosan nem mondta ki. Nekiállt takarítani. A hónap műtárgya Dombóváron
