Tolna Megyei Népújság, 1989. október (39. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-21 / 250. szám

1989. október 21. TOLNATAJ - 7 Bába Mihály: = Asztalos Ritkuló, sárgásfehér haja közül kövé- redö verítékcsöpp tülekedett elő a mű­helybe belopakodó napfényre. Nekilen­dült, utat vágott, átiramodott pergamen­színű homloka ráncain, és megtorpant bozontos szemöldöke sövényében. A ve- rítékcsepp odatapadt a pamacshoz, ma­kacsul, konokul. Gál Ferenc, az öreg asz­talos nem törődött vele, tolta egyenlete­sen a simítógyalut, nézte az eléje göndö­rödő hártyavékony forgácstincseket, és árválkodva mosolygott, mint a dologtalan kappan. A fűrészporos pókháló guban­cából egy sovány pók ereszkedett alá, hogy tiszta, villogó hálódarabkát szőjön, tiszta, szinte láthatatlan csapdát az utcá­ról betévedt légynek. Gál Ferenc lesöpörte a forgácsot, egy pillanatig széles tenyerével simogatta a tükörsima deszkalapot, ujjai hegyében olyan bizsergést érzett, mint amikor a hosszú özvegységében a kínálkozó combon sikált le meg fel. Meglazította a satu csavarját, kivette a szalmaszőke deszkalapot, odatámasztotta a piszkos, redves, málladozó falhoz. Az utcáról be­hallatszott a szomszédos bérkaszárnyán dolgozó kőművesek lármája; a borospin­cébe igyekeztek. Valamikor legénykorá­ban, de még később, fiatal házas korá­ban is, amikor már a három gyermek ott hancúrozott körötte, felesége rosszalló tekintete ellenére minden délben és este nagyfröccsel öblítette le a fűrészport. Ezt a szokását akkor hagyta abba, amikor a hőzöngő, forrófejű kamasz fia ötvenhat őszén tizenöt évesen dobbantott, és csak hónapok múlva, már 57-ben adott életjelt magáról Ausztráliából. Felesége akkor lett igazán először beteg. Először és utol­jára. Sohasem lett többet egészséges. Hogy is mondták az Ó utcai szomszédok: halálosan belebetegedett abba, hogy az aranyos kis Ferike búcsú nélkül hagyta itt az anyukáját és hajózott át a nagy vize­ken. Egészsége, mosolya, jókedve úgy fogyott, mint madárcsontjairól a hús, bő­re meg ráncosodott, zsugorodott, mint a szaharai napon száradó szamárbőr. Elcaplatott a henteshez, főtt fejhúst vett, meg két szelet kenyeret. A zsírtól csillogó bőrű, tokás hentes az öregre csippentett.- Ne adjak inkább valami mást? Feri bácsi, hátha megosztja valakivel az ebédjét. Kacsingatott.- Nem osztom meg senkivel.- Hát az ágyát? - bugyborékolt fel a nevetés.- Olyan keskeny az már, hogy magam is alig férek rajt. A hentesnek remegett a tokája.- Összezsugprodott, mint a pucikája?- Össze - mordult. A pultra dobta a pénzt. Nem szerette a hentest, ha ránézett a tokájára, mintha csöpögő zsirpacnit, ha­sított hájdarabot látna maga előtt. Vilá­goskék malacszeme elveszett arcában. A gyalupadra dobta a csomagot, ki­bontotta. Széket húzott maga alá. Falato­zott. Vaktában tört le egy falásnyi kenye­ret, és kapott be egy húsdarabot. Tekin­tete kimenekült az utcára, a postást les- te-várta. A lánya meg a veje is, aki egy kisváros mérnöke volt, kiment Ferike után Kenguruországba, a kicsi lány meg tanítani a Nyírségbe költözött. Egyedül maradt. Azóta a gyaluk, fűrészek, vésők eltompultak. Sokszor naphosszat hever­nek szanaszét, nincs kedve összeszedni, a helyére rakni őket. A törött lábú szék is hiába sóvárog a gyógyító kéz után, a csuklott karfájú fotel is egyre szürkébben trónol a sarokban, a dobkályhán az eny­veslábasban meg jókedvűen tobzódik a penész. A kicsi lány gyakran ír, néha meg fel- rándul Pestre, hogy felejtse egy kicsit a futóhomokot, kitakarítsa a lakást, kido­bálja a hasznavehetetlen, felesleges por­fészkeket, rendbe tegye a szekrényt, he­tekre bevásároljon neki. Felforditja a la­kást, de elégedetten tűri, mint a szerel­mes csípéseket, harapásokat az ember. Olykor be-benyitnak a műhelybe a kuncsaftok.- Mester úr, mikor lesz kész a szék?- Sort kerítek rá. A jövő héten megcsi­nálom.- Mester úr, a múlt héten is ezt mondta. Nem érek rá, ostoba némber, gondol­ta, a postást várom.- Meglesz azért. A postás jött, beköszönt, és intett, hogy nincs semmi. Otthon sokáig nézte a tévét. Mintha a székhez kövesedett volna. Az újság, a könyv hamar kihullott a kezéből. Neki al­tatószer volt. Csak Kenguruország (így nevezte magában Ausztráliát) térképé­nek színei elevenedtek meg előtte, ujjai ide-odautaztak a zsírfoltos lapon, egyik várostól a másikig, mint egy vicinálison, amit pöfögő kis mozdony vonszol, és fél, remeg az ujja, nedves lesz a szeme attól a gondolattól, hogy nem fut be vele az állo­másra, ahol a gyermekei, az unokái biz­tosan várják. Az asztalosműhelybe bezáporozó napsugárnyalábot árnyék vágta el. A postás tömzsi alakja. Kirúgta volna maga alól a széket, ha birja, mert lobogó levél úszott feléje. A szőke, lompos bajszú, zömök ember le is tette elé a levelet, és „további jó egészséget Feri bácsi” kö­szönéssel elviharzott. Reccsen-roppan nyomában a csend. Gál Ferenc asztalos felkapja a gyalupad asztalról a levelet. Szeme szinte elnyeli az arcát. Csupa szem, csupa tekintet most szürke, fű­részporos arca. És hiába. Azt látja csak: Adóbevallási ív. Ezt kapta a gyermekei, az unokái leve­le helyett. Lesöpörte a fogatlan ínyével el nem majszolt kenyérhéj- meg porcdarabokat, könyökét nekifeszitette a vastag lapnak, állát tenyerébe csúsztatta, óvatosan, mert félt, hogy kettéroppan a gerince. Hol tévedtem? Hol hibáztam? Hol, mikor kö­vettem el azt a bűnt, amiért magányos­ságra ítéltek véremből lett véreim? Két könyöke meglazult, szétcsúszott, mint a jégre futott ostoba kisborjú lába. Koppant a homloka a gyalupad aszta­lon. A pók új, tisztán ragyogó hálója már ki volt feszítve. Az ajtót becsapta a hirtelen feltámadt szél. Zörögtek a piszkos-poros üvegtáb­lák. írás (Adalék a félelem lélektanához) Kínos ügy, még akkor is, ha harminc év után vég­képp elévült a levéltitok. Mert kíváncsisá­gom elolvastatta a levelet, ami rejtélyes bo­lyongás után jutott el hozzám, kifejezetten szerzőjének szándéka ellenére, ugyanis az eredeti címzettnek a következő utasítás is küldetett, amit betűhíven közlök: Ha elolvastad, sürgősen küldd vissza, de legalábbis hozd haza... és addig is jól tedd elül A címzett, egyértelműen a levélíró felesé­ge, ezek szerint hazavitte a levelet, majd a férj, sajnálván eldobni, beletette Greguss Ágost Tanulmányai (Ráth Mór kiadása, 1872) első kötetébe, s ottfelejtette, míg va­laki - kiléte végképp megállapíthatatlan - a titkosnak szánt levéllel együtt eladta az an­tikváriumban. Onnan került hozzám, igaz úton, jogossága tehát nem vitatható. A levél kelte 1952. március 7. este, s ha ennyi idő után mégis felmerülne a levéltitok megsér­tésének gyanúja, mentsen az a tény, hogy a tanulságot vélem fontosnak, amit ezek a so­rok kínálnak. De még néhány szót magáról a közlésről. Az évtizedekkel ezelőtt Greguss könyvébe vetett palackposta több lapot tartalmaz, s műfajilag sem egységes. Az iskolában használt úgynevezett „Egyéni lap” című nyomtatvány üres hátoldalára a szerző egy vers fogalmazványát irta, nyilván hosszúra nyúlt, érdektelen iskolai értekezleten, majd éjszaka legépelte távollevő feleségének. Levelet is irt a vers mellé, a már idézett uta­sítással. A levél értéktelen, egyes utalásai­val nem is tudunk mit kezdeni, a szereplőket ma már aligha lehetne azonosítani, nem is érdemes. Kissné, Ritter, Pepi bácsi, Walcz- né éppúgy ismeretlen, mint a levélíró Pista, aki azzal búcsúzik feleségétől, „a fene egye meg, hogy én nem tudok megdögleni”, ami­ben a derűlátásnak halvány nyoma sincs. Ezután következik a vers, amit szerzője megsemmisítendőnek ítélt, nyilván attól tartva, hogy kellemetlensége támad, ha ille­téktelen kezekbe kerül. A levél melléklet és magyarázat a vershez, pedig nem jó vers, tehát nem egy ismeretlen költőt aka­rok átmenteni a maradandóságba, s újra elolvasva ezeket a botladozó sorokat, azt kérdeztem, mitől félhetett az ismeretlen szerző? Ám maga a közlésvágy is gyanús: amit a versben elmond, saját „hontalansá­gát” is beleértve, nem lehetett újdonság fe­lesége előtt, de az egyedüllétben - valami tanfolyamon lehetett az asszony - versbe kényszerült az ismert képlet, miközben a magány és közlésvágy lázában félelem is bujkált benne, ezért a sok kihagyás, a pontokkal sejtetett gondolat. A vers, ismétlem, nem jó, még arra sem alkalmas, hogy a megannyi rossz verssel valamiképp a kor tükre legyen, jelentékte­lenségével legföljebb egy rossz közérzetet igazol, s épp azzal válik árulkodóvá, hogy személyre szabott keserűségét is titkon és aggódva meri kimondani, mert a félelem at­moszférájában az egyes ember rossz ked­ve is gyanút kelt: a totális hatalom kötelező érvénnyel írja elő a jókedvet és a boldogsá­got. Csak utolsó sorait idézem, a hosszúra nyúlt versnek egyébként is ez a legsikerül­tebb része: Ütemre merítünk kollektiv kondérból, ha az üzemharang röpfalást kolompol. S ki fejlődni nem tud, vihet az őrület! Rövid a... megtett út!... A ... TEGNAP? ... Már mehet!!! Ez a HOLNAP tökre kergült agytokhéjban, s ebből mára elég, mert mindjárt éjfél van...! Újra kérdezhetjük, mitől félt az ismeretlen levélíró és versszerző? Azt hiszem, magától a félelemtől, ami idegvégződéseiben vib­rált, életének esendöségére, sőt kiszolgál­tatottságára vetítve mindent, azt is, amit nem tudott, nem is tudhatott. Mert a félelem nem a tények hiánytalan ismerete, amikor az önmagával azonos valóság vigasztalan­sága nem hagy kétséget, sokkal inkább az irracionális lehetőség, amikor a közömbös is ellenségessé válik, mert saját valósága mindig csak a többi rossz közötti egyik le­hetőséget jelenti. A tény és esemény nem feltétlenül azo­nos fogalom, jóllehet kölcsönösen érvet szolgáltatnak egymásnak, de ugyanakkor a történelem egyszeri ténye az esemény logi­kai folyamatában, mint átélt és átélhető, egy lehetőség koefficiense, az állandó szorzó, ami minden képletnél alkalmazható. Az idé­zett verssorok a meg nem nevezett rettegés bizonyítékai, a szferzö saját félelme ködbur­kából mérte fel a valóságot, melynek vekto­rait nem ismerte, de erre nem is volt szüksé­ge, mert a rettegés teljessége a töredezett és stilárisan botladozó félmondatok mögött is egy ijesztő elnyomó hatalmat sejtet, még akkor is, ha annak ideje sem lett volna arra, hogy a „kollektiv kondér” jelképében a rossz közérzet ellenállását lássa és meg is torolja. Emlékszem, 1944 őszén pestszentlőrinci szomszédunk, egy idős asszony, öngyilkos lett: annyira félt a bombázásoktól, hogy a halál bizonyosságát is megnyugtatóbbnak érezte, mint a rettegéssel átszőtt reményt. Voltak korok, amelyeket a félelem sűrű levegőjében valósággal átvacogtak az em­berek. De a történelemkönyvekben ez ne­hezen érzékelhető, általában nem is szok­ták feljegyezni. A Greguss-kötetben felejtett néhány sor ilyen üzenet. Nem vérengzésről tudósit, szörnyűségekről, amilyenekkel nem fukarkodott a kor. A levélíró egysze­rűen félt, a félelem járta át gondolatait, be­ivódott ruhájába is. Rettenetes. CSÁNYI LÁSZLÓ közben Tavasz-nyár-ősz-tél virágai (rész­let) Festő-költő. Ez összevont foga­lompár a legtömörebb kifejezője Ba- zsonyi Arany világának. Festői esz­közökkel, lírai hangon fogalmaz drá­mát, ír tragédiát, hirdet hétköznapi erkölcsöt, teljesíti küldetését. A hőgyészi művelődési házban rendezett gyűjteményes kiállítása is igazolja, hogy egyenlő arányban van jelen alkotásaiban a festő és a költő. Ha elbillenne, akkor például színei harsognának és már nem a csönd­ben igazságot osztó asszonnyal áll­nánk szemben. E tárlat bizonyságot tesz arról is, hogy mondandója néha megkeményedik, ilyenkor a töré­Ég és föld között Bazsonyi Arany festményei előtt kenynek tetsző ember sziklaszilárd szikárságával kiirt, fekete-fehér gra­fikák sorjáznak ujjai közül. Az, hogy sorakoznak, szinte szó szerint érten­dő, hiszen sorozatokat készített. Ilyen a Naptár, A hölgy és az egy­szarvú, a Cirkusz... Idöemésztö, gazdag bemutatkozá­sa, pontosabban számadása ez Ba- zsonyi Aranynak, amit kitár itt Hő- gyészen. Marasztal minden munká­ja, mert megszólít fiatalt, időset egy­aránt. A „Tavasz-nyár-ősz-tél virá­gai”-! nyújtja, kínálja. ígéretes ta- vaszme^őszőnyeget emel madárda­los gyöngysordísszel, telet rázkódó, vágtató csikók elé. Aztán egy eladó­sorban lévő szépséges leány leb­benti nyárpirított szoknyáját, virágro­kolyáját. Ám a természet rendjét is­merő, elfogadó tudja, hogy e szép­ség csak pillanatnyi érték, mert a kö­vetkező képen száraz virág őszcso­kor fordít hátat nyárnak-tavasznak, fejet hajtva egy márványfekete múlt előtt. Ezzel lép át a jégkék világba karcolt bimbók közé, ahol az elmúlás angyalujjai dermesztenek örök fe­hérséget. Bazsonyi Arany nem lázit a forron­gó világunkban, nem vádol - bár vol­na miért, mint nemzedéke minden tagjának -, de figyelmeztet, int és véd. Ragadjunk ki festményeiből egy- egy felkiáltójelű üzenetet. „Kilépni a falból” című festménye 1986-ban kelteződött. A 43x60 cm-es farostle­mezre festett olaj-, temperakép sza­bályos négyszögekre osztott síkjá­ban áll a „fal”. A bal oldalon egy eb­ből „kilépett” emberalak, bilincs kö­tözte karokkal, céltábla szívvel. Ami a falban maradt, mindaz eredeztetője a kezek kalodájának, a vérkeringést mozgató sebzettségének. A fal köze­pén szemérmes szerelmű ember­pár, tőlük jobbra egy sírsötét figu­ra élénk fekete­sége, balról idős fejkendős asz- szony és gyer- piekalakot féltve friagához vonó férfi ködfátyolos |lakja áll. Önélet­írás ez! Vallomá- sa, vállalása a kőtábla-paran- csolat etikájá­nak! Négy évvel ezelőtt - 1985- ben-született az „Ég és föld kö­zött” című alko­tása. Talán ugyanazt a ne- he'zséget mond­ja el Bazsonyi Arany - festő­költő nyelven - mint az előbb említett képén. Egy röpülni, szárnyalni akaró madár feszül - fekete keresztként - ég és föld közé. Megnyúlt, inas tolla­zatja a fellegekbe kapaszkodik, de valami furcsa, láthatatlan törvény húzza. Biztosak lehetünk, hogy meg­járja röptét, pályáját, de sorsa e ket­tős kötődés. „Édesapám húsvétja” című kompozíciója négy évszámot fog magába 1983-tól 1987-ig. Valaki elment, egy szivárványívű, kéklő messzeségbe, de a cím eligazítása szerint húsvéti reményben. Úgy tű­nik, ez ereje Bazsonyi Aranynak, mert minden alkotásáról olvasható az örök körben mozgó életigenlés. Szólni kell a példaértékű, kiállású katalógusról, amelynek megvalósí­tásához a Műcsarnokon kívül hozzá­járultak: a Dózsa Mgtsz, Dömsöd, a Hőgyészi Nagyközségi Közös Ta­nács és a művész. E szép megjele­nésű jegyzék tárgyi igazolása az em­lített intézmények összefogásának, jó akarattal, egy célra történő moz­dulásának, mely könnyíti terhét a festő-költő gondolatnak, ég és föld között. DECSI KISS JÁNOS Fotó: GOTTVALD KÁROLY Gyulaji tavasz

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents