Tolna Megyei Népújság, 1989. szeptember (39. évfolyam, 206-228. szám)

1989-09-13 / 216. szám

1989. szeptember 13. 4 KÉPÚJSÁG Népművelők válaszolnak III. Az iskolai tanévkezdéssel párhuzamo­san indul mindig a közművelődési intéz­ményekben is a mozgalmasabb élet. Mi­lyen új feladatokat vállalnak a művelődé­si központok városainkban? Mi az, ami fokozott figyelmet érdemel elképzelé­seink, terveink között? Gondjaikról kér­deztük hétTolna megyei város népműve­lőjét. Lapunk legutóbbi két számában ők válaszoltak. Most folytatjuk. Vonz a könyvtár Tolnán- Hadd kezdjem azzal * válaszol Schmidt Józsefné igazgató -, hogy a fel­újított könyvtárunkban megnőtt a látoga­tók száma. Teszi ezt a vonzóbb környezet és azt hiszem az a tény is, hogy megdrá­gultak a könyvek és akik valóban szeret­nek olvasni, inkább kölcsönöznek és helybe jönnek. Klubok, szakkörök éppen úgy működnek, mint tavaly. A feltételeink javítására különböző szövetkezetek, vál­lalatok, intézmények rendelkezésére bo­csátjuk házunk termeit. Ők a későbbiek­ben sokat segítenek, ezt tapasztalhattuk az elmúlt években is. A csoportjainkról, köreinkről szólva talán a kertbarátokat és a nyugdíjasokat kellene kiemelni, mint a legaktívabb közösségeket. Azt hiszem csakúgy, mint másutt, nálunk is az idő­sebb emberek vesznek részt minden rendezvényünkön, programunkon ön­kéntes érdeklődés alapján, mert az álta­lános és középiskolás csoportoknál a kötelező megjelenés más kategóriába sorolható. Ha csupán a nyugdíjasokról beszélünk, elmondható, hogy az egész országot bejárják, más klubbal szoros kapcsolatot tartanak, szóval több ilyen csoport kellene. A fiatal korosztályoknak is hirdetünk alkalmakat az ifjúsági és tiniklubjaink rendezvényeire. Azzal, hogy város let­tünk, legfeljebb a felelősség nagyobb, de a feltételeink nem sokat változtak. A nép­szerű fővárosi művészek neveire hiába jönne be a közönség, olyan magas a tisz­teletdíjuk, hogy képtelenség elfogadható árú belépőkkel gazdaságossá tenni a műsoraikat. Mözs, Fácánkert művelődési házai szintén hozzánk tartoznak. Mözsön az új épületben megemelkedett a parketta, a múlt héten tárgyaltunk a kivitelezővel, hogy javítsák ki a hibát, mire az iskolások birtokba vehetnék. Ami talán nagyobb városban új feladatként jelentkezett, hogy a különböző politikai szervezetek, egyesületek helyet kérnek az intézmény­ben, ez nálunk nem jellemző. Húsz esztendős a Babits Szekszárdon- Az 1989-90-es évadban - mondja dr. Say István igazgató - szinte köteles- ségszerűen legfontosabb eseménye in­tézményünknek, egy három hónapos időtartamra tervezett komplex rendez­vénysorozat, amiben meglepetéseket is tartogatunk látogatóink számára. Ennek egyszerűen az a tény az oka, hogy április első napjaiban lesz a Babits művelődési központ húszéves. Másik meghatározó­ja munkánknak, hogy beindult a szabad­idő- és sportközpont. Ennek megfele­lően létrejött egy olyan új munkamegosz­tás, amelyben inkább a szórakoztató, if­júsági műsorok rendezése lehetséges ott. Ezáltal a Babits művelődési központ kisvárosias, jó értelemben vett polgárias művelődési színezete visszaadható. Szinházpolitikánkat újra kell gondolni. Az is elképzelhető, hogy színházi produkció létrehozására vállalkozunk. A közéleti kultúra átadásában, szabadegyetemi módszerekkel, jelen kell lennünk a vál- lasztási programokban. Nyelvtanfolya­maink szervezésekor terveztük a nyelv­tanárok átképzésének lehetőségét. Ha­gyományosan nagy rendezvénye a Ba­bitsnak a szüret. Jövő hónaptól különle­ges szolgáltatásunk indul. Ez egyfajta mentálhygiénés, szociális gondozói fel­adatot jelent, másszóval a szerencsétle­nebb sorsú emberek, magányosok hely­zetén, gondjain próbálunk segíteni. Az anyagi, pénzügyi lehetőségeink nem let­tek jobbak, viszont bizonyítottan keve­sebben el tudjuk látni a feladatokat, ezzel más célra megtakarítunk a közpénzek­ből. Egy félmondatos megjegyzést talán ahhoz, hogy a Munkásotthon megszűn­tével nehéz helyzetbe került csoportok­nak helyet adtunk nálunk. Az évad zárá­saként jövő év nyarán lesz a Duna menti folklórfesztivál, amit mindig fokozott ér­deklődés kisér és tulajdonképpen a kö­zönség jelenléte, az eseményeken, prog­ramokon, műsorokon való részvétele az értékelése, megbecsülése a népműve­lők munkájának. DECSI KISS JÁNOS Lélekszennyeződés Rizikós a szerelem? Miskolcon adták ki 20000 példányban a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Ta­nács Egészségnevelési Intézetének Szeress félelem nélkül című meglehetősen szétszórt szórólapját, mely az AIDS-vírussal szemben vértezi fel az olvasót. Célja a megelőzésen kívül a megnyugtatás. Az rendben van, hogy „Az AIDS vírussal szemben a legbiztosabb megelőzési módszer az egészséges, biztonságos szexuális élet. A biztonságos szex mellett nincs okod a félelemre. A biztonságos szex megtanulható”. A tanácstalanság ak­kor lepi meg az embert, amikor ezt olvassa: „TANULD MEG és tanítsd meg társai­dat is.” Ezt úgy kell érteni, hogy házastársunkat és szeretőnket egyaránt, esetleg egy időben, hiszen így mégiscsak praktikusabb, vagy úgy, hogy igehirdetés for­májában okítsuk valamennyi embertársunkat? Tovább: „A szerelem és a szeretkezés nem azonos értékű és értelmű fogalom. Csak a jól ismert és szeretett partnerral folytatott nemi kapcsolat véd meg az AIDS, a nemi betegségek ellen.” Ennek alapján mi már most a teendőnk? A biztonságos szeretkezést előnyben részesíteni a rizikós szerelemmel szemben? Maradjon mindenki azzal a partnerrel, akit már jól ismer. És aki még nem ismer senkit? Per­sze ez olcsóbb, mint a hozzáférhető szűrővizsgálatok bevezetése. Megtudjuk továbbá, hogy „Gumi óvszer - önvédelem”, ami valójában megnyugtató, hiszen az utasítás alapján elég, ha a magunk biztonságára gondolunk, így megspórolhatjuk azt az érzelmi bevetést, amit mondjuk partnerünk iránt érezhetnénk, tökéletesen fölöslegesen. Akkor nyugszunk meg igazán, amikor megtudjuk, hogy „Nem terjeszti a fertő­zést: gyengéd csókolózás, (és a heves? szerk. megj.), fürdővíz, fogorvosi kezelés, kézfogás, háziállatok, rovarok, evőeszközök, poharak, törülköző, wc-deszka, fé­sű, kéz- és lábápolási eszköz, ha nem szennyeződött vérrel, nem fertőződhet vér­adáskor a véradó, vérátömlesztésnél a vért kapó.” Tudom már, mikor megyek el legközelebb a pedikűröshöz. Ha biztosan tudom, hogy előzőleg műlábat kezelt. DOMOKOS ESZTER írás közben (Szép lány) Gilunak becézték s holdbéli virághoz hasonlított. A félszeg és mindig éhes egyetemisták álmainak égboltján úszott, valószínűtlen csillagmezőkön, ábrándokba szőve, s ebben a sejtelmes sugárzásban Gilu kívül élt a hétköznapok sivárságán s el sem lehetett képzelni, hogy időnként hascsikarása van vagy feltörte a cipő a lábát. Azon sem lepőd­tünk volna meg, ha hirtelen szárnyai nőnek. Velünk tartózkodó volt, de tudtuk, hogy ez a szépség előjoga, mi pedig beértük puszta létével. Egy napon azonban szétfoszlott a varázs. Valaki izgatottan mesélte, hogy látta, amint karonfogva ment egy tüzértiszttel, s annak is híre kelt, hogy menyasszony. Még hogy egy tüzértiszttel! A hírek most már kergették egymást ellenőrizhetetlenül, mert Gilu elmaradt az egyetemi előadásokról, mintha örökké a tüzértiszttel flangálna. A tiszt rossz megjelenésű volt, nagy fejű, sörtehajú, fülei szétálltak, azt is mond­ták, hogy sötét szoknyapecér, úszik az adósságban s a házasságtól re­méli, hogy megszabadul hitelezőitől. Most már mást is meséltek. Gilu apja ismert jogász volt, s úgy mondták -, 1944-et írtunk - zsidóvagyonból rabolta össze gazdagságát, egyéb­ként is régi nyilas, Szálasi szűkebb környezetéhez tartozik. Akkor még nem tudtam, mi igaz ebből, de amikor egy délután a Kecskeméti utcában megláttam Gilut tüzértisztje oldalán, már csak félelmet éreztem, a tehetet­len rettegést, ami a végső romlás előérzetében fogja el az embert. Soha többé nem láttam Gilut. A történethez tartozik, hogy apját a népbíróság az elsők között ítélte el. Az újságok részletesen írtak róla. Háborús bűnösként tizenöt évet kapott. (Útijegyzetek 1985-ből) Valahol Zagorszk és Rosztov között. Magá­nyos nyír a bekötőút mentén, kopár domboldalon, oly távol az erdőtől, hogy átkiabálni sem tud társaihoz, s ha meg is hallanák, elfordítják fejü­ket. Micsoda sors magányos nyírfának lenni Zagorszk és Rosztov között, egy földrajzilag meghatározhatatlan ponton! Zagorszk egyházi központ, öreg és fiatal papokkal, akik szelíd buzga­lommal éneklik a napszakrá előírt imát. Az énekszóra néhány nő felel, s állandóan zeng a két templom, az Uszpenszkij meg a másik, amelynek nem tudom a nevét. Lobognak a gyertyák, a hívők néha pénzt dugnak az éneklő pap kezébe, ő pedig mellékes mozdulattal egy ládába dobja. Ko­pejkák, alig hallhatóan csörrennek, ahogy elnézem, szegényes jövede­lem lehet. Szemben kis kápolna, körben ikonok, középütt kút, fölötte két csap, melyből állandóan folyik a víz. Szent víz, mondják s az áhítat valóban megszenteli. Jó is, kristálytiszta, jéghideg, a hőségben valósággal meg­újulunk tőle. Igazán nem lepne meg, ha legalább néhány cseppje borrá változnék. (Jaroszlavl, 1985.) Európa a formátlanság felé halad; leveti láncait vagy feladja a természetes kötöttség józanságát is; nem tudom. Valami végé­hez közeledik Nyugaton, Goethe is tudta ezt. „Maradjuk csak meg, ameny- nyire lehetséges korábbi hitünkben: néhányan egy olyan korszak utolsó emberei leszünk, amely nagyon sokáig nem tér vissza.” Zelternek írta, én pedig itt, Jaroszlavlban olvasom, a Volga partján, hajnalban, arra gondol­va, hogy most kellene találkoznia a búcsúzónak a lehetséges jövővel, a szabadság és megértés jegyében, ami a kollektív megmaradástis jelenti. (A Fekete tengeren, 1984-ben) A Fekete tengeren, valahol Jevpatorija előtt. Magyarok búsulnak a fedélzeten, nyakalják az orosz pezsgőt és teli torokból dalolnak: Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk. Egymás között vannak, nem kell tartaniuk senkitől, a hullámzó tengeren tiszta szívvel adódhatnak Erdélyért. A hajón lengyelek vannak s az orosz személyzet. Senki nem érti a magyarok szavát. Éppúgy, mint történel­münk nagyobbik felében. CSÁNYI LÁSZLÓ Tévénapló Béres-cseppek Babits még 19T2-ben tanulmányt írt a magántudósokról, azt panaszolva, hogy mennyi tehetség vész kárba nálunk, midőn tu­dás és korlátoltság fog össze. Még nevet is adott neki: morbus hungaricus intelligentiae, s riasztó példákat sorol fel, amikora jó- ravaló tehetség elmerül a részletekben, s tudós helyett hóbortos különc válik belőle. Közben egyre nagyobb teret kapott s ma is hat a kontárság, amiről a francia Emile Faguet már a század elején írt s bizonyság­ként elég arra emlékeztetni, hogy nemzedékeken át egymást kö­vették az örökmozgó, a perpetuum mobile naiv felfedezői, s ma már nincs is tudományos testület, amelyik ezzel foglalkoznék. A kontárság, amire mindig a tudományosan megalapozatlan ötlet jellemző, más területen próbál híveket szerezni, amire napjaink gyermetegségében is arrogáns Petőfi-hisztériája a riasztó példa. A magántudósoknak lejárt volna az ideje? Részben igen, bár kérdés, hogy minek kell tartanunk azt a berni fiatalembert, aki egy jelentékelen hivatalban ténfergett s kitalálta közben a relativitás elméletét, s a világ még évtizedek múltán is azon töprengett, hogy mit is kell gondolnia Albert Einsteinről. Arelativitáselmélet igazát később kísérletek sora igazolta, s a szomorú bizonyságok közé tartozik az atombomba is. Dr. Béres József is a magántudósok rögös útját járta, azzal a különbséggel, hogy nem szeszélyes ötlet, hanem megalapozott szakismeret vezette kutatásaiban, melyek rövidesen olyan ered­ményt hoztak, hogy ezrek tolongtak kisvárdai lakása előtt, gyó­gyulást remélve. Nem véletlenül, mert Béres doktor olyan szert kísérletezett ki, ami a kor legriasztóbb betegségét gyógyítja vagy ha óvatosabbak akarunk lenni, hisz örökké senki nem él, jelentő­sen meg tudja hosszabbítani a rákbetegek legtöbbször remény­telen életét. A gyógyszer híre gyorsan terjedt, a hivatalos hatósá­gok azonban nem mozdultak, sőt azon mesterkedtek, hogy fölös akadályokat gördítsenek a tudós elé. Ez már egyszerű gyakorlati okok miatt is érthetetlen. Jól emlékszem, évekkel ezelőtt ravasz üzletemberek világgá röpítették a hírt, hogy a jugoszláviai Kla- danj ásványvize kitűnő szer a férfiúi impotencia ellen, s a hírverés meg is tette hatását, mert a világ minden részéből tódultak az im­potensek Kladanjba, s mire kiderült, hogy annyi a gyógyhafása, mint a szitvóriumnak, már eladtak többmillió üveggel. Egyszer ar­ra járva, magam is megízleltem: gyenge minőségű ásványvíz volt. Tehát Béres doktor felfedezésére az üzleti körök sem moz­dultak, pedig veszélytelenül tehették volna, mert azt hivatalosan is megállapították, hogy a Béres-szer ártani nem tud, viszont ter­jedt a híre, mert bizonyságként ott volt a gyógyult betegek sora, akik gyászjelentéssel fölérő kórházi zárójelentést lobogtatva be­széltek arról, hogy visszanyerték egészségüket. Faramuci fél­megoldás született: ha annyira akarják, gyártsa a Herbária, csak hát a Béres-cseppek mégsem kamilla vagy csillagánizs. 1977 júniusában egy merész filmrendező, Kosa Ferenc, úgy döntött, hogy filmre viszi dr. Béres Ferenc tudományos pályáját és az azt követő értetlenséget, majd tíz év után folytatta munkáját. A konokság kapuját nem tudta kinyitni, pedig a szellem legjobb­jai, Illyés Gyula, Déry Tibor, Nagy László is Béres mellett állt ki, de ez is kevés volt, igaz, nálunk ritkán hallgatnak az írók szavára. A film azonban elkészült s most már ez is érvelt a Béres-csep­pek hírnevével, amit Japánban, Nyugat-Németországban, Svájc­ban sokkal komolyabban vettek, mint itthon. S most eljutottunk oda, hogy a nevezetes filmet két estén át a tévé az egész ország elé vitte, dr. Paál Tamás, a gyógyszerügyek főigazgatója pedig szombaton, éjfél tájban, bejelentette, hogy megkezdték gyártá­sát, október végére a patikákba kerül. Kívülálló természetesen nem szólhat szakkérdésről, de most végre megszólal majd a szakma, s Béres doktor nem is kért mást az elmúlt évtizedekben. Az eredmények őt igazolták már régen, éppen ezért volt meglepő, amikor olyan szakvéleménynek álcá­zott értetlenséget is hallottunk, hogy közönséges kuruzslásról van szó, javasasszony sötét praktikájáról. Ez nem kladanji víz, gyógyultak ezrei áldják dr. Béres Ferenc nevét. Ő pedig szeré­nyen csak annyit mondott, az emberek javát akarja szolgálni s azon is csak mosolygott, amikor az NSZK-ban marasztották, mondván, néhány hónap múlva az ország leggazdagabb embere lesz. Itthon maradt, Kisvárdán, s jóleső elégtétellel gondol arra, hogy mégsem volt felesleges a türelem és kitartás, hivatalo­san is közkincs lehet felfedezése. A tehetség elengedhetetlen feltétele a szorgalom és türelem. Az eredmények elismerésénél azonban mindig sürget az idő. Béres doktor esetében teljesen felesleges volt a több évtizedes huzavona, ha nem kell éppen ellenségeskedést mondanunk. így is kérdés, hogy Kósa Ferenc megrendítően igaz és meggyőző filmje nélkül a Béres-cseppek ügye ma ott lenne-e, ahol végre van' CSÁNYI LÁSZLÓ Vörösmarty tűnő emléke Nem túlságosan hosszú évekkel ez­előtt országos ünnepség keretében lep­lezték le a Pincehelyhez tartozó Görbőn, Csehfalvay Ferenc alispán egykori kúriá­jának falán Vörösmarty Mihály emléktáb­láját. A költő egy évig itt volt joggyakor­nok a megye nagyhatalmú első embere mellett. A posta akkor még külön emlék­bélyegzővel is kedveskedett a filatelis- táknak, az ódon épület egyik szobájában pedig Vörösmarty emlékezetére kiállí­tás nyílt. Napjainkban az őslakos helybeli já­rókelők értetlen­kedve néznek az emlékhely iránt ér­deklődőre.- Vörösmarty? - hangzott több alka­lommal is a válasz.- Ilyen nevű művelő­dési házunk van! Ami természete­sen igaz. Az is igaz, hogy a görbői kúriát a Vő­rösmarty Mgtsz épitőbrigádja ottjártunk idején Gruller Antal vezetésével éppen tatarozta. A maholnap 200 éves épület kétségte­lenül megéri a ráfordítást, hiszen már nyugatnémet vevő is jelentkezett érte, aki itt lovasiskolát és vendégszobákat szere­tett volna nyitni. Az épületet nem adták el. Most több lakás is van benne, aligha luxuslaká­sok. Az emlékszobába, ha ugyan még léte­zik (ez a kételkedés helyiektől származik) nem sikerült bejutnunk. Fényképünk tehát a külsőt mutatják és az öreg vörösfenyőt, melyet még Vörös­marty is láthatott... A kép nem kívánkozik idegenforgalmi prospektusokba, nem is ilyenekbe szán­tuk... O. I. Fotó: K. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents