Tolna Megyei Népújság, 1989. szeptember (39. évfolyam, 206-228. szám)
1989-09-16 / 219. szám
6 - TOLNATÁJ 1988. szeptember 16. Gianluigi Castelli Pakson Impressziók egy utazásról és egy kiállításról A művelődési házak programfüzeteiben olvasható egy vallomás: „júliusban láttam első alkalommal Magyar- ország egy részét: színei, ege, képe mélyen maradt agyamban. Magyarország nagy érzésektől, gyötrődő ország. Népviseletében benne van egész történelme, természete. Sajátos művészetemmel, stílusommá! próbáltam meg értelmezni azokat a benyomásokat, érzéseket, az életet, melyeket Magyarország bennem kiváltott. Remélem, hogy műveim találkoznak a magyarok érzéseivel is.” G. Castelli. A paksi Munkásművelődési Központban rendezett kiállítás megtekintésekor az olasz festőművész e néhány bevezető gondolata - mindenképpen segítője, kalauza a látogatónak, hiszen a belépés pillanatában szokatlan látvány fogadja. Ami meglepő, hogy a műalkotások anyaga eltér azon kiállítási tárgyak nemességétől, melyek bronzból, fából, kőből formálódva uralják a teret. Hasonlóan kérdéses: festővel, szobrásszal állunk-e szemben, ugyanis kompozícióinak világa befut a szemlélődő talpa alá. Máris akad néhány fogalom, melyek újabb és újabb gondolatok születését eredményezik. Kezdjük talán a Gianluigi Castelli önvallomásában szereplő „népviselef’-tel, amely szerves tartozéka a népművészetnek. Ez az elnevezés a nép esztétikai igényű tevékenységét és ennek eredményét különíti el az úgynevezett „magasmüvé- szettől”, másként fogalmazva az intellektuális, vagy hivatásos művészettől. Ez az elhatárolódás természetesen nem jelenti azt, hogy a népművészetnek és a magas művészetnek nincsenek kapcsolataik, érintkezési pontjaik, kölcsönhatásaik. Gondoljunk Arany Jánosra, Petőfire, Muszorgszkijra, Bartók Bélára, Gauguin-re, Picassóra, Vasarelyre. Életműveik igazolják, hogy az ősi, a primitív népek művészete mennyire hatott alkotásaikra. Gianluigi Castelli paksi tárlata valóban csak egy utazás impresszióit rögzíti. Kevés idő állt rendelkezésre, hogy a nép szemszögéből vizsgálja tárgyait, azok jelentését. Arra volt módja, hogy a népétet ünnepi perceinek tárgyai hassanak rá, festői szemléletére, így kívülmaradt a hétköznapi használati eszközök körén, amelyek célszerű felépítésükkel, arányosságukkal, mértéktartó díszítésükkel, vagy éppen disztelenségükkel határozott esztétikai értékek hordozói, a szépre való törekvés tanúi. A népművészet annyira szerves része a népéletnek, hogy belőle kiszakítva értelmetlenné, félreérthetővé válik. Figyeljünk tehát arra az üzenetre, amit a hazánkkal ismerkedő olasz festőművész elénk tár, bevallottan is sajátos művészetével, stílusával. Úgy érezzük, hogy illusztrálja mindazt, amit megtudott kirándulásai során. Pontosabban: a népdalok szövegét jeleníti kompozícióiban. Három Kapos partján... ilyen példával találkozhatunk. Egyik a „Minden madár társat választ” kezdetű. Magyar szövegfeliratot helyez el alkotásai közé, irányítva a gondolatot. A sarokban felhalmozott és a falon ehhez kapcsolódó papírgömbök, ívek, csíkok, csomók tarka színei tavaszt idéznek. Az ugyancsak papírból kivágott mellények, bőgatyák személytelenül, testetlen figurátlanságukban is emlékeztetnek a párválasztással járó lakodalmas szokásokra, készülődésre. Különösen így van ez, ha a színezetlen papírdobozról éppen egy kelengyeládára gondolunk. A „Kapos partján elaludtam" felirat alatt, egy holdvilágnál álmodozó papírlányka képzeletbeli alakját, - feltehetően Kapós-menti népvisletben „csomagolva” - fekteti elénk. Talán kicsit többet időzünk a „mikor Csikból elindultam” dalszöveg sorainál. Mit tudhat, mit hallott, tanult Gianluigi Castelli a magyar történelem székelyeket tragikusan érintő eseményeiről? Ma még mindig hat a szokás, hogy a tárlatlátogatók többsége elvárja a kommentálást. Egyre több szó esik látáskultúránkról, de a fejlődés a vártnál sokkal lassabban halad. A képzőművészeti műnek önmaga képi nyelvén kellene hozzánk szólnia, ám a közgondolkodásunk annyira hozzászokott a szavakkal való megközelítéshez, hogy ezt nem kerülhetjük meg. A csiki dalnál maradva: női, férfi népviseleti imitációt látunk elszórva, egy szabályos ívet rajzoló „papír-kő-úton”, melynek végződése, távoli füstös-fekete go- molygásban van, de mégis szemmagasságunkban. Zárójelben kellene megjegyezni, hogy nem célja e kiállítási jegyzetnek, impressziónak az értékelés, minősítés, de nem lehet elhallgatni - éppen e műalkotás kapcsán - hogy a tartalmi vonatkozás súlyos gondolatiságát, a forma, a mű anyaga „papírkönnyűvé” teszi. így a kettő nem alkothat szerves egységet, összhangot. Mindezt egy klasszikusabb, ha tetszik konzervatívabb szemléletű közönség szívesebben látná a művészettörténeti ismereteiben élő táblakép, térplasztika, relief, vagy freskó eszközeivel elmondva. Csakhogy ezt nem Gianluigi Castelli Pakson készült és bemutatott alkotásain kell számon kérni, hanem köszönteni, a közeledő érzést mielőbb rokonítani a magunkéval, mert a nemzeteket ösz- szekötö kulturális kapocs mindig is a békét szolgálta. Ezt teszi a Munkásművelődési Központban rendezett kiállítás is, mely október 3-ig tekinthető meg. DECSI KISS JÁNOS Tavaszi szél. G. Castelli vázlatai a paksi kiállításhoz Oláh Zoltán: Hajnaltól halálig R. lkának Az érintések szakadékain megolvadt s elporladt idő holdunk havazó árnyékában... Hajnaltól halálig lebegünk egy ijedt pillanat tükrén. És sírunk bűneinktől súlyos a föld, könnyünket beszéli a tenger a beomlott éjszakák alatt... Majd énekelünk - harangszótól könnyű az ég... És emlékeink tűnt tavából a párolgó lassú fények, aztán egy vékony, halk mozdulat az alkony-ajkú csend tövében. Az érintések szakadékain.. A holddal lehintett úton homokká hűlnek lépteink. Domokos Eszter: Vízmosás Minden város egyforma és minden város más emléket-értelmet sodor a szörnyű vízmosás és azt sem tudom végül is volt-e valahol ágyam s míg otthonom volt hajdanán vajon hova is vágytam én azt gyanítom sehová a sors lökött odébb nem volt elég a szenvedés csak fokozta: no még itt átlátszék a temetők nincs bennük ismerős titkos pecsét más sírhoz köt és a vonzás erős lehet hogy élni nem tudunk de halhatunk-e meg távol azoktól akik szültek - porladt anyasereg az anyaország ország nem anya ehhez kétség se fért követ se rá se az anyákra nem vethetünk ezért pedig görcsösen markoló kezünkben ott a kő ki tudja merre repül el a fájdalom ha nő Emlékezés Pulszky Ferencre A múlt századi reformnemzedék nagy alakja, Pulszky Ferenc, 175 évvel ezelőtt, 1814. szeptember 17-én született Eperjesen. A XIX. századi magyar közélet, tudományosság és irodalom kiemelkedő egyéniségei közé tartozott. Születése, sorshajlama és az élet reneszánsz formátumú egyéniséggé formálta, politikusnak, diplomatának, írónak, újságírónak, régésznek, tudományszervezőnek és műgyűjtőnek egyaránt kiváló volt. Egész élete, széles nemzetközi látóköre, nagy kultúrája a magyarság felemelkedését szolgálta. Sokrétű életművéből is kiemelkedik többkötetes emlékirata, melyet 1874-ben pályája végén, 60. születésnapján kezdett el írni, és 1980-ban jelent meg Életem és korom címmel. A XIX. század első felének és a kiegyezés utáni évtizedeknek élményszerűségében semmihez sem hasonlitható enciklopédiája, melynek a ma számára nem egy megszívlelendő tanulsága van. A magyar nemesség leghaladóbb rétegéhez, a középnemességhez tartozó gazdag ifjú a nagybátyjától, a híres gyűjtő, Fejér- váry Gábortól a jó nevelés mellett a felvilágosodás eszméit kapta örökségül. Nagybátyjával közösen megtett tanulmányútjain megismerkedett az akkori Európa legfejlettebb országaival, Angliával, Franciaországgal, Belgiummal, Hollandiával, Németországgal. Beutazták Itáliát is, ahol a régészet és művészettörténet iránt később a tudós hivatásérzetévé fejlődő, soha el nem múló szenvedély ébredt fel benne. Hazatérve ügyvédi diplomát szerzett. A kor szokása szerint jurátusként került be az 1834-es országgyűlésre, ahol széles körű műveltsége és serénysége révén hamarosan a reformfiatalság egyik vezéralakja lett. A nemzet felemelkedéséért vívott küzdelem lendülete őt is elemi erővel ragadta magával. írói munkássága is ekkor indult meg. Eszmék Magyarország történeti philozo- phiájához címmel cikksorozatot írt Bajza és Vörösmarty folyóiratába, az Athe- naeumba. Már fiatalon is valódi reálpolitikus. Gondolatai máig érvényesek: „Mindenki tudja, hogy fonák azoknak elmélkedése, akik eszményi rendszereikhez akarják a világot idomítani, ahelyett, hogy a törPulszky Ferenc portréja téneteket vizsgálva, azon törvényeket keresnék, melyek szerint a nemzeti élet eddig kifejlett. Eszmények csak egyeseket ragadhatnak el, a népek lénye szilárdabb, s csak az hathat rájok, mi történeteik szilárd földjéből nő fel, csak az, mihez ősi szokás és százados emlékezetek kötik...” Pulszky egész irodalmi és tudományos munkássága a magyar kultúra folytonosságának, a nemzeti öntudat ébren tartásának fontos eszköze volt. A reformmozgalmakban a Kossuth vezette ellenzékhez tartozott. A szabadságharc alatt elsősorban külpolitikai, diplomáciai téren tevékenykedett. 1848 májusában Kossuth Bécsbe küldte a király személye körüli miniszter, Eszterházy Pál herceg államtitkáraként, majd a magyar kormány angliai képviselője lett. Innen emigrált Kossuthtal együttműködve. Az emigráció mozgalmainak egyik fő szervezője. Széles körű publicisztikai tevékenységet fejtett ki 1848-49 védelmében. Hős lelkű, a hányatott sorsot bátran vállaló felesége társaságában sokat utazott és írt, köztük egy érdekes, háromkötetes útleírást Amerikáról, 1852-es tapasztalataikról, melyben az Újvilág első nagy fellendülését ismerteti egy felvilágosult magyar szemszögéből. Közben nézetei radikalizálódtak, mert a londoni emigráció éveiben a legkülönbözőbb politikai színezetű forradalmárokkal ismerkedett meg, Mazzinivel, Herzennel, Louis Blanccal és Bakunyinnal is, majd Garibaldival, akinek hívéül szegődött, és 1860-ban Olaszországba költözött. A kiegyezéskor hazatért. Deák Ferenc köréhez tartozott. 1869-ben a Nemzeti Múzeum elnöke lett. Nagy energiával vetette bele magát a kor társadalmi és kulturális mozgalmaiba. Negyedszázados munkássága alatt közgyűjteményeinket európai színvonalra emelte. Neki köszönhető az Eszterházy képgyűjtemény és a bécsi Iparművészeti Kiállítás anyagának megvásárlása, mellyel az Iparművészeti Múzeum alapját vetette meg. Tudományos főművei is ekkor keletkeztek. A rézkor Magyarországon (1883) és Magyarország archeológiája (1897) a hazai régészet úttörő alkotásai. Nem egy elképzelését igazolták a későbbi kutatások. Nagyarányú publikációs tevékenységét 1877-ben kezdte meg, szinte minden kiemelkedő archeológiái leletet ö közölt elsőként. Ő foglalta össze a népvándorlás korát az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és Képekben sorozatban. A napilapokban is sokat írt, az ismeret- terjesztésben is úttörő volt. Gyűjtői munkássága, amellyel fiatalsága óta a Fejér- váry-Pulszky gyűjteményt gyarapította, európai jelentőségű volt, a gyűjtemény egyes darabjai ma múzeumainak féltve Őrzött kincsei. A halál kegyes volt hozzá: a Nemzeti Múzeumból szólította el 1897. szeptember 9- én a nagy reformnemzedék utolsó mohikánját. BRESTYANSZKY ILONA Dúsa Lajos: (CS)ŐSZ Lanyha ember, szeptember. Túl a nyáron, s még mégis benne vak csőszgond kerül, s a kerülő őrzi a jussom ellenemre. Lanyha ember a szeptember; úgy tesz magában, mintha lenne, s végzi a dolgát. Rám sem néz, csőszpuskásan is menekülő... Mosolygok. Az én időm érik. Édesedik a szőlő nedve.
