Tolna Megyei Népújság, 1989. szeptember (39. évfolyam, 206-228. szám)
1989-09-16 / 219. szám
4 - TOLNATAJ 1988. szeptember 16. A gyors meggazdagodás reményében Trágyában a biogiliszta A két jókora prizmában - úgy becsülöm, egyik-egyik huszonöt négyzetméter alapterületű, nyolcvan centi magasságú lehet - szinte elvész a kétszázötvenezer giliszta. Az egyik oldalon hiába is emeli meg a trágyát Bajkai Ferenc, mutatóba sincs egyetlen példány sem. Próbálkozzunk a túlsó felén - javasolja. Ki tudja miért, a keleti oldalt jobban kedvelik a kukacok. Valóban. Ott tekeregnek a szóban forgó állatkák, amiket én mindközönségesen csak földigilisztának mondanék, de már tudom, hogy ezek bizony kaliforniai humuszgiliszták. * Biogyümölcs, biobor, biokertészet. Olyan fogalmak, amelyekkel a laikus csak az utóbbi időben kezd itthon ismerkedni azokból az újságcikkekből, amelyek a tölünk nyugatra eső országok lakóinak fogyasztási szokásaiban tapasztalható változásokról szólnak. Az egészséges táplálkozásra sokat adó polgár tartózkodik a mindenféle vegyszerrel kezelt zöldségfélék, gyümölcsök fogyasztásától, ezért a mezőgazdasági termelők - ha el akarják adni a portékájukat - jobban teszik, ha mellőzik a növényvédő szerek és műtrágyák alkalmazását. A biokertész összegyűjti a kártevőt, a műtrágyák széles választékára fittyet hányva pedig biohumusszal teszi termékenyebbé a földjét. A biohumusz jól eladható exportcikké válthajt, ám ma az üzlet még a biogilisztában van - ha van. *- Itt a telepen a gyors meggazdagodás reményében tizen is foglalkozunk gilisztával, a városban pedig még többen - mondja Bajkai Ferenc Bonyhádon a Benczúr utcában, a gjég befejezetlen háza kertjében. Közelebbi és távolabbi szomszédok szintén téglarakások és félig kész épületek körül tesznek-vesznek, mindenkire ráférne itt a plusz jövedelem. A biogiliszta pedig sokat ígér. Bajkai úr másfél hónapja kettőszázötvenezer darab gilisztát vásárolt, darabonként 80 fillérért egy budapesti székhelyű társaságtól. A jószágokat betelepítette 60 mázsa trágyába, ahol azok elkezdtek szaporodni és dolgozni. Előbbi ténykedésük eredményeképpen számuk 6-8 hét alatt megduplázódik, az egyre szaporodó állomány pedig 1 év alatt humusz- szá alakítja át a - közben pótolt - trágyát. Ez az egy év múlva előálló termék lesz majd - remélhetőleg még akkor is az lesz! - kelendő exportcikk. Ennek fölvásárlását Bajkai úr partnere, a gilisztákat eladó kft. szerződés szerint, napi áron - ami pillanatnyilag 10 forint kilogrammonként - vállalja. A 250 ezer giliszta - a körülményektől függően - 1 év alatt 2-3 millióra szaporodik. 1 millió állatka naponta 1 mázsa humuszt állít elő, ami a jelenlegi 10 forintos árral számolva 1000 forintot hoz, ugyancsak naponta. Ezt a számítást szintén Bonyhádon, az ugyancsak biogilisztát kínáló, humuszt termeltető Francia-Magyar Kft-nél hallottam, s eszerint - figyelembe véve a megvásárolt állatkák 200 ezer forintos árát, a huszonhárom százalékos hitelkamatot, s a ráfordított nem különösebben sok munkát is, igazat adok Bajkai Ferencnek. Nagyon megéri ám! - mondja ugyanis, miközben kiválaszt és megmutat egy ivarérett példányt. * Nagyon megérné bizonyára, ha a termelő ki tudná várni legalább az egy évet. Akit azonban a félig kész ház, a giliszták megvételére kapott kölcsön törlesztése vagy netán tényleg a gyors meggazdagodás reménye sürget, az nem vár egy évet, az az üzletet a gilisztában látja. Az állomány „lélekszáma” ugyanis - ahogy említettem - néhány hét alatt megduplázódik, a szaporulat eladható, a befektetés máris megtérül. Minden további giliszta - vagy humuszeladás - Bajkai Ferenc számításai szerint heti két óra munkaráfordítással - már tiszta haszon. Lenne... Ha nem tűnne a piac máris telítettnek. Az újságokban hemzsegnek a biogilisztát kínáló apróhirdetések. Mindenki eladni akar, a vevők kevésbé törik magukat. Az árak is nagyot estek. Az általam fölkeresett Francia-Magyar Kft. például 1 forintért kínálja a giliszta darabját - igaz, szerződést kötnek a partnerrel, eszerint vállalják a megtermelt humusz átvételét, s nem mindig sikeresen ugyan, de pénzintézetekkel tárgyalva igyekeznek hitellehetőséget is teremteni a vevőnek. Legalább ennyi kötelezettséget vállal azonban magára a „80 filléres” fővárosi társaság is, de kapható már giliszta - szerződéssel vagy anélkül - húsz-harminc fillérért is. Úgy tűnik, a trágyából - némi csúszómá- szói segédlettel - annak sikerült jó pénzt csinálni, aki időben, elsők között próbálkozott, s keresleti piacon, még jó áron tudott eladni. Jól járhat persze az is - meglátjuk egy év múlva -, aki tud várni, s tekintettel van arra, hogy a giliszták emésztőcsatornája lassan dolgozik... ROSTÁS ILONA Aprónak tűnő, mégsem elhanyagolható tények sora bizonyítja: nekünk magyaroknak nem mindegy, hogy a külországokból hazánkba látogató jeles turistáknak melyik „fajtája” érkezik hozzánk. Amennyiben a hiszékenyebbje, akkor hurrá! Rajta magyar, ne hagyd magad! Elő a farbával... Ki ne ismerné már messziről is föl, akár csak rendszámáról is a nyugatnémet autóst?! A benzinkutas, ne tenné?! Udvarias és készséges. Szélvédőmosás ingyen, precízen, miközben már folyik is az üdvözítő „nedű” a benzintankba. Jön a fizetés.- Bitte schön, vieviel forint? (vagyis mennyi?)- Hát az aszongya, hogy 1350-ben a 33... mert hát az árfolyam most 32,07... ugye az annyi mint... legyen mondjuk 45 márka.- Bitte schön, ich habe forint... (vagyis a németnek van forintja).- No, no... nem forint... Márka... verstehen sie...?! Forint nekünk nem gut, csak márka... - integet félreérthetetlenül a benzinkutas. Szelíd, udvarias és csak a kellő mértékig erőszakos. Mikor látja, hogy nem jut dűlőre a némettel, kárvallot- tan és legyintve mondja: - Na bumm! Ez nem jött be. Tanulékony típus a német, hát legközelebb már a szántódi révátkelő előtti Shell-kútnál meg sem próbálkozik beváltott magyar forintjaival. Előveszi a nemzetközileg (és általunk is ismert - mint később kiderült el nem ismert...) eurokár- tyáját. Meglepődve tapasztalja a gúnyosan mosolygó kutas arcára kiülő tiltakozás minden jelét.- Forint...? - bizonytalankodik el a német... Gut...?- Ha nincs márka az is jó, csak minél előbb kaparja elő! Szavainak hangsúlya félreérthetetlen. Pillantása majdnem lesújtó. Persze borravalót nem kap.- Haver, ha csóró vagy, minek jössz a Balatonra...?! - köszön el a 230-as Mercedes vezetőjétől. Időközben egy hallgatag magyar kérdez: - Ez nem Shell-kút?- De az... és...?!- Az áll a német tájékoztatón, hogy a Shell-kutaknál az eurocsekk elfogadott...- Hja, „fater” maga le van maradva egy brosúrával, ezt a Shell-kutat megvette egy téesz, az üzemelteti...- Rájuk nem vonatkozik a szerződés? - próbálkozik tovább.- Nem látta...?! (Dehogynem!) Egy utolsó próbálkozás tankolási ügyben a pécsi Shellnél. Egyszerre két kútkezelő is kilép az érkezésre, egyik udvariasan (és németül) kéri, hogy szíveskedne átállni a tisztelt vásárló a másik oldalon levő kútjukhoz, mert náluk áramszünet van... ezalatt a másik már lemosta a bogaraktól koszos ablakot, s szintén németül megnyugtatta emberünket, hogy az eurocsekk természetesen náluk ismert. És elismert! Hiába ez az ország mindig is a végletek birodalma volt. * Ha már Pécsett tartunk... Hatalmas emberáradat az utcán, tömött szatyrok sokaságát cipelő, siető emberek. A pécsi tanács által üzemeltetett parkoló dugig. Hely alig. Csupa jugoszláv rendszámú autó mindenütt. Végre egy hely. Ám a német rendszám eleve ajánlólevél a szekatúrára.- Mister... márka... forint 45 ...oké?! A hitetlenkedő német turista nemet int a fejével.- Oké, 48 forint... gut...?! További tiltakozás, mire a farzsebében lévő pénztárcáját kopogtatja immár két jugoszláv fiatalember is egyszerre. Lassan erőszakoskodni kezdenek. Emberünk elsiet, de visszanéz kocsijára. Megrökönyödve látja, hogy a motorháztetőn ketten is ülnek. Ők is márkát akarnak, bármi áron, s ez szó szerint és forintra is értendő. Mivel nem kapnak, már a kocsi kerekeit rugdossák. A német turista magyar kísérője a két pénzbeszedő parkolóőrt kérdi, vigyáznak-e itt hivatalból az autókra?- Nem tud óvasni...?! Ott a papíron, mink nem vállajjuk az őrzést... nem azé vagyunk itten, hogy a maga kocsiját babusgassuk... Emberünk igyekszik felhívni a figyelmet arra, hogy ez szolgáltatás, és ö fizet, így neki illene szolgáltatni. Ha mást nem (őrzést), akkor legalább pár emberi szót, mire az udvarias oktatásra a feldühödött parkolóőr társa ordítani kezd: - Menjen a fenébe, ha nem tetszik! Ki maga?! Na hogy hívják, mondja a nevét, a szentségét majd hétfőn behívatom én magát a városi tanácshoz és akkor lesz majd szarban... Magából kikelve ordít, hadonászik. A kocsi tulajdonosának ez már így együtt sok, úgy dönt inkább kihajt a parkolóból. Ordítós emberünk mit kért tőle a kapuban? Na ugye maguktól is kitalálják: ...azt ...márkát! * A Balatonon nyári csúcsforgalom volt. Vízparton, üzletben és a büfésoron egyaránt. A gyerekek palacsintát kértek. A sor hosszú, de ha palacsinta kell, hát muszáj várni. A német hölgy türelmes. Jó húsz perc múlva, mikor már csak ketten vannak előtte az üzletvezető se szó, se beszéd zárja a boltot. Először szépen kérik ne tegye. Márpedig ő most elmegy ebédelni. Aki éhes úgyis vár, a soron sehol a közelben lángos és palacsinta.- Mindig megvárnak! - vigasztalja a kárvallottakat. A német hölgy kérdezősködni kezd, azt tudakolja, hogy ugye ezt a tisztelt kereskedő soha többet nem teheti már meg, mert a tanács bevonja az engedélyét... * Gemenc szép, Gemencbe már érdemes vendégeket vinni. Akad látnivaló is bőven, és a múlt évi emlék is szép, hát újrázzuk meg, hátha több szerencsével járunk. Miért? Hajózni kívántak tavaly a vendégek- Sajnos nem lehet, olyan alacsony a vízállás, hogy...- Akkor a kisvasúttal...- Jaj, elnézést, de az ártéren olyan magas a vízállás, hogy. Idén több szerencsénk volt. A kisvasút járt. Igaz a mozdony végtelenül zajos és büdös, az állatok a zajtól kilométerekre kerülik a síneket... de majd a hajózás, az lesz szép élmény végre az idén...- A hajót bérbe adtuk, sajnáljuk... Mint mondjak, mi is...- szabó - Vendégünk érkezett, uram! - szólt diszkrét, de azért gépies hangon a ház. David Conaham felnézett a Washington Postból a szemközti falra, ahol a festménynek álcázott monitorról éppen eltűntek a havas sziklaormok és helyettük az utcai bejárat képe jelent meg. Az átlagnál kicsit magasabb, sötétbarna hajú, vi- lágítóan kék szemű fiatal férfi állt a rácsos kapu előtt.- Furcsa párosítás, - gondolta az őszülő halántékú Conaham a képernyőt figyelve - de azért megnyerő. A fiatalember közben a mágneskártyájával küszködött, próbálta betuszkolni az ajtón levő nyílásba. Végre sikerült. Bent a monitor egyik sarkában rövid szöveg jelent meg, de a ház szóban is közölte a mágneskártyáról érkezett adatokat: „Mark Ross, valódi neve Leonard Carrington, született 1991. november 17-én Alabamh államban, lakcíme: New York, Manhattan, 58. utca 135., 36. emelet 119., tel.: 902-5428-531. Foglalkozása: riporter, munkahelye: New York Times szerkesztősége, külpolitikai főosztály, besorolása: B 4.”- Jó. Engedd be! - szólt nagyot sóhajtva Conaham és feltápászkodott a kényelmes fotelból. Nyújtózott egyet, majd a terasz felé indult. Az üvegfal nesztelenül félrecsúszott, kint langyos reggeli napsugarak fogadták. A vendég - látva, hogy a házigazda kilépett a teraszra - feléje tartott a lapos kövekből kirakott járdán.- Jó reggelt, uram! Mark Ross vagyok. Most érkeztem a hét órás járattal New Yorkból, ahogy tegnap telefonon megbeszéltük - nyújtotta a kezét a kék szemű, kivillantva ragyogó fogsorát.- David Conaham. - Erősen és hosz- szan kezet ráztak, alig leplezve kíváncsiságukat méregették egymást.- Bár, csak két óra múlva repülünk át Európába, úgy gondoltam, hogy nem árt, ha előtte beszélgetünk egy kicsit. Ezért kértem, hogy nyolcra jöjjön - mondta a házigazda és a terasz másik, szőlőlugassal övezett részén álló karosszékek felé terelte vendégét.- Üljünk le itt kint! Kellemes az idő. Iszik valamit?- Igen, kérek.- Alti! - kiáltott az őszhajú a teraszajtó felé fordulva. - Hozz italt! Néhány másodperc múlva zsúrko- csira emlékeztető szerkezet gördült csendesen az asztal mellé. Tetején poharak, az alatta levő hűtött rekeszben italok voltak.- Mit tölthetek?- Burbont, tisztán. Conaham magának is whiskyt töltött, szódával, majd kényelmesen hátradőlt a karosszékben, mint aki a reggeli madárfüttyöt készül elmélyülten tanulmányozni.- Először is szeretném megköszönni Mr. Conaham, hogy én is Önnel tarthatok.- Hagyjuk most az udvariaskodást fiatal barátom, kevés az időnk az indulásig. Inkább térjünk a tárgyra. Mit tud Magyarországról és az ottani fejleményekről?- Valószínűleg többet, mint az átlagemberek, de nem eleget. Nagyjából annyit, amennyi a hírügynökségi jelentésekből kiderült. Tehát azt, hogy a múlt hónap közepén valamiféle csendes puccs zajlott le, áldozatok nélkül, de az erőviszonyok nem tisztázottak. Elég nagy a zűrzavar, de van rá esély, hogy demokratizálódjék az ország. Alakult egy ideiglenes kormány, amely feltehetően nem lesz hosszú életű. Még nem tudni, hogy mit szól ehhez a Szovjetunió, pedig ez meghatározó lehet, tekintve a Magyarországon állomásozó szovjet haderőket. Én viszont azt szeretném tudni, hogy mi a kormány szándéka és mi az Ön megbízása.- Nos, mint .nyilván tudja, én majd’ húsz éve dolgozom a kormánynak, mint Kelet-Európa-szakértő. Az ismereteim ennél fogva - és a korom miatt is - bővebbek. Ahhoz, hogy kormányunk álláspontját világosan megértse és később a közvéleményt erről híven tájékoztassa, ismernie kell a történelmi előzményeket. Mit tud erről?- Magyarország olyan kicsi, olyan messze van, és annyira kevés a kapcsolatunk, hogy külön soha nem foglalkoztam vele. Annyit tudok, hogy ott is - mint Kelet-Európábán és a Szovjetunióban - kommunista diktatúra van, a külvilágtól elzárt térség, politikai elnyomással, gazdasági elmaradottsággal.- Nos, - szólt közbe Conaham - ez így elég sematikus kép. Megpróbálom röviden összefoglalni a lényeget. Az emberek időnként megpróbálják lerázni magukról ezt a diktatúrát. Az utolsó jelentősebb próbálkozás a múlt század végén volt, a 80-as évek közepétől a 90-es évek elejéig.- A jelek szerint nem jött össze nekik.- Sajnos, nem. Pedig nagyon jól indult a dolog, több országban, nagyjából egy időben, és ami a lényeg, a Szovjetunió is megmozdult. Mindenki bizakodott, hogy vége egy sötét korszaknak, ezek az országok is csatlakoznak a világhoz és valamikor eljuthatunk az egységes világállam megvalósításához.- Ha jól tudom - szakította félbe az újságíró -, akkoriban egyesültek az európai országok.- Igen, a 90-es években jött létre az egységes Európa és az ezredforduló után más térségek is követték a példát. Az integráció növekszik, a technika és a társadalomtudományok gyors fejlődése, a politikai stabilitás lassan elérhető közelségbe hozzák azt az álmunkat, hogy a világ egységes legyen, ne legyenek határok, ne kelljen útlevél és mindenütt kiegyenlítetten jól éljenek az emberek.- A kommunista országok azonban kizárták magukat ebből a folyamatból.- Igen, és ez nem megnyugtató a számunkra sem. A világ megosztottsága állandó potenciális veszélyforrás mindannyiunknak. Ez persze nem új felismerés, tudjuk ezt már vagy száz éve. Nos, visszatérve a múlt század végéhez, akkor úgy gondoltuk, hogy Magyarországnak vannak a legjobb esélyei a békés átalakulásra. Határozott demokratizálódás indult meg a politikai életben, úgy tűnt, a kommunisták készek önként lemondani a hatalomról. Hiába voltak azonban jelentős lépések a politikában, a sztálinista államgépezet, a hatalmas bürokratikus apparátus, a gazdasági felépítmény annyira merev volt és annyira beleivódott már mindenkibe, hogy megtörte az összes próbálkozást egy működőképes gazdaság létrehozására. Ez az ellentmondás vezetett a bukáshoz.-Tehát a régi politikai rend összeomlását az arra épülő gazdaság összeomlása követte?- Pontosan. Ezt a folyamatot nem tudták sem ott, sem a Szovjetunióban, sem Lengyelországban megállítani. A gazdasági káosszal járó áruhiányra, inflációra, elszegényedésre a tömegek sztrájkokkal, tüntetésekkel reagáltak, ami tovább növelte a bajokat. Először csak kisebb fegyveres összetűzések voltak, de a helyzet egyre súlyosabbra fordult, úgy látszott, hogy elszabadul a pokol. Ezt azonban nem várta meg a mindvégig háttérbe húzódott kemény vonal, hanem magához ragadta a kezdeményezést, hihetetlenül gyorsan rendet csináltak az országban, igaz, komoly véráldozatokkal. Visszatért a réginél is keményebb diktatúra. Az ellenzék jó részét megint kiirtották, rendbehozták a gazdaságot, persze a régi modell szerint. Nagyjából ezzel párhuzamosan ugyanez lezajlott a többi országban is. Újból bezárkóztak, megint kikiáltották ellenségnek az egész világot.- És az akkori amerikai kormány mit tett, hogy mindezt megakadályozza?- Nos, pontosan ez a lényege a mondanivalómnak. Társadalomtudósaink persze azóta már agyonelemezték az akkori folyamatokat. Nagy okosan megállapították, hogy az események kényszerpályán mozogtak, előre lehetett látni a végkifejletet, de a politikusok szokás szerint elszúrták a dolgot. Nos, ebben van is igazság. Akkoriban egyesek azt mondták, hogy minden segítséget meg kell adni a magyaroknak, nehogy gazdasági okok miatt történjen visszarendeződés, mások úgy vélték, hogy főjenek csak a saját levükben a kommunisták, nem kell, hogy még pénzt is adjunk nekik. A vége természetesen az lett, hogy adtunk valamit, de igazából az majdnem a semmivel volt egyenlő.- Tehát úgy gondolja, hogy a kudarcért az amerikai kormány is felelős volt?- Ez nem vitás. Ezt nemcsak én gondolom így, hanem elnökünk is.- Ha jól következtetek az eddig hallottakból, akkor Önt az elnök azért küldi most Magyarországra, hogy segítséget ajánljon nekik- Ott még nem tartunk. Egyelőre nem látunk tisztán. Azért megyünk oda, hogy tájékozódjunk. Elnökünk arra a következtetésre jutott - és ebben a szenátus most már egyhangúan támogatja -, hogy, ha újra reális esély lesz az átalakulásra Kelet-Európábán, akkor minden támogatást meg kell adni nekik hogy sikerüljön. Conaham hirtelen rádöbbent, hogy mindkettejük pohara már régóta üres, ez elkerülte a figyelmét a magyarázat hevében.- Kér még egy italt, Mark?- Köszönöm, igen. Egyébként, gondolom, nemcsak ketten megyünk- Nem. Két gazdasági szakértő és a tolmácsok mára gépen lesznek. A kormány egyik sztratoszféragépével repülünk, mi itt széliünk fel rá a ház mögött - mondta Conaham italtöltés közben. - Ebédre várnak bennünket az új magyar kormány megbízottai. Utolsó szavai közben halk ciripelő hang hallattszott, mire Conaham megnyomott a karóráján egy gombot.- Itt zéró-ipszilon-hetvenhét. Öt perc múlva ott vagyunk, uram. Készüljenek a felszállásra - szólt a karóra.- Köszönöm, vettem - válaszolt a házigazda.- Nos, fiatal barátom, a gépen majd folytatjuk a beszélgetést. Most ideje indulnunk. ÁRKI ATTILA Titkos küldetés Képzelt beszélgetés (Washington D. C., 2023. április 21.) Forog az idegen
