Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-12 / 189. szám

TOLNATÁJ - 2 1989. augusztus 12. Száz évvel ezelőtt írták Közbiztonság és egyebek- On radiológus, a megyei kórház osztályvezető főorvosa. Legutóbb az új érröntgenkészülék átadásakor ta­lálkoztunk, akkor ötlött fel bennem, hogy jó lenne Önnel elbeszélgetni a radiológia és a pénz viszonyáról. Nem hinném, hogy a szakembert megdöbbentené a kérdésfelvetés, hiszen a medicina legköltségesebb ágáról van szó. Akár a beszélgetés szimbólumának is tekinthetnénk az asztalon álló vázában díszelgő cso- kornyi júdáspénzt... Persze a betegek szempontjából nézve testhez állóbb szimbólum lenne, ha a medicina pri­vatizálására vonatkoztatnánk.- Ez az utóbbi nehéz kérdés. Kezdjük inkább az egészségügyi felvilágosítás­nál, ami sokkal hatékonyabb is lehetne, de mi nem megfelelően sulykoltuk az eszmét. Ezt akkorról tudom, amikor on­kológiai szűrővizsgálatokkal foglalkoz­tunk. Az emlődaganatokkal kapcsola­tos szűrővizsgálatok során tapasztaltam, hogy bizony eleve kicsi az apparátus, meg a rászánt pénz is. I- Tudomásom szerint Ön indította itt be a mammográfiát.- Tolna megyében igen. Meg hát tulaj­donképpen országosan is elsők között voltunk, akik ezt elkezdtük 1968-ban. Ez elég sokáig szépen ment, aztán pénzmil­liók játszottak közre, az elképzeléseket erősen meg kellett nyirbálnunk, a forint- összegek szabták meg a lehetőségeket, és nem fordítva. Nem az igények alakítot­ták a keretet... A radiológia egyre költsé­gesebb lesz, most úgy tartják, amint azt a nyugati szakirodalomban olvastam, hogy a modern medicinán belül 30-35 száza­lékos a radiológia részesedése. Ebben a legújabb módszerek is benne vannak. Ennyi a költségterhelése. I- Mekkora lehet jelen pillanatban egy ilyen Tolna megyei típusú kór­háznak a lemaradása a világszínvo­nalhoz viszonyítva? Természetesen radiológiailag...- A szakmai felügyeletünk ezt huszon­öt évre teszi. Ami nagyon hasonló a gép­kocsi-ellátottságunkhoz. A felmérés ké­szítői szorgalmazták, hogy ezt a lemara­dást csökkentsük mintegy tízéves szint­re. Az ehhez szükséges gépi felszerelés listáját ebben a megyében éppen né­hány éve kellett összeállítanunk, de nem tudtuk az árakat, csak az igényeket. Az volt az elképzelés, hogy minden tíz­éves gépet fel kell újítani, illetve újrate­kercselni, és minden hatévest alkatré­szekkel ellátni. így kijött erre a megyére 110 millió forint. Tudni kell, hogy az egész hatodik ötéves tervre, tehát az 1985-től 90-ig terjedő időszakra az egész megyei keret 80 millió forint volt. Ilyenek az ará­nyok. így aztán elég sok minden maradt a régiben. A 25 éves lemaradás alig-alig javult. Az új érröntgenkészülék is, amit nemrég helyeztünk üzembe, egy régi ké­szüléknek a pótlása. I- Hogyha a kiegészítő digitális részt is sikerül megszerezni, akkor túllépik ezt a fázist, nem?- Akkor ez már valóban fejlesztés lesz. Az országos koncepció része, hogy min­den nagyobb regionális központban, így a mi kórházunkban is legyen egy ilyen egység. Í- Mire szolgál ez a gép, illetve az ezzel felszerelt műtő?- Azzal kezdeném, hogy az angiográfia az, ami a legjobban nyomasztja a me­nedzsereket, ez a legdrágább radiológiai beavatkozás. Arról van szó, hogy leg­gyakrabban ha az erek betegek, mond­juk, meszesek - Magyarországon nép­betegség az érelmeszesedés -, vagy pe­dig ha egy olyan jellegű elváltozás mutat­kozik, ahol annak az erezettsége kórjelző lehet, például egy daganat, használjuk ezt az eljárást. Az érbe egy úgynevezett katétert, egy finom kis csövecskét kell bevezetni a célhelyre, azon keresztül egy nagynyomású, előre programozható gé­pi fecskendő segítségével sugárfogó kontrasztanyagot fecskendezünk be. Ez­zel egy időben történik a röntgengépen az expozíció, amivel a különböző fáziso­kat lehet rögzíteni. Folyamatos rögzítés is lehetséges, például az említett digitális egységen, mint a mozgóképen vagy a vi- deorekorderen, képmagnón. Ebből az analizálás során összeáll a feltérképe­zés, ami perdöntő fontosságú az érse­bésznek, ha a betegséget meg akarja ol­dani. Mondjuk egy érelzáródást. I- Alkalmam volt az átadásnál vé­gignézni a szakmai bemutatást. Ami­kor egy műtétet végeznek, folyama­tosan működik a gép?- Nem. A katéter bevezetése egy ma­nuális eljárás, ezalatt szükségtelen a röntgensugár használata. Akkor viszont már mennie kell a gépnek, amikor a katé­tert a helyére igazítják. Valamint termé­szetesen akkor is, amikor a felvételeket készítik. Ez azért esetenként nem kevés, ezért van az, hogy a legnagyobb sugár­terhelésű munkahelynek számít ez a mű­tő. Akárcsak a baleseti sebészeten mű­ködő készülék esetében, ahol szintén röntgenkontroll alatt szögelik össze, illet­ve reponálják a törött csontokat. Ha so­kat kell vizsgálni, a sugárterhelés elég je­lentős. Ezért is veszélyes a mi szak­mánk... ■ - A betegre nézve is veszélyes?- A betegek nagy része idős. Az érel­meszesedés, a daganatos megbetege­dések is túlnyomóan idős korban fordul­nak elő. Ettől függetlenül, ha ez az egyet­len módja annak, hogy mondjuk egy végtagot meg lehessen tartani, akkor ez az elsődleges szempont. De a betegek csak egy-egy vizsgálatnál vannak ennek kitéve, a személyzet viszont állandóan. Ez magyarázza azt, hogy a radiológia, röntgenográfia hőskorában a röntgenor­vosok körében sokszorosan gyakori volt a fehérvérűség és egyéb rosszindulatú daganatos megbetegedés. I- Ez az utóbbi évek technikai fejlő­dése következtében mennyiben csökkent?- Biztos csökkenni fog, ezt majd ké­sőbb lehet lemérni. Egy sugár indukálta daganat lappangása becslések szerint 15-25 év. Hirosima, vagy az atomreak- tor-baleseek is ezt igazolták. Vagy a té- bécés betegek daganatos megbetege­dései, akik gyakran kaptak a mellkasuk­ra sugarat. Hasonló lesz a csernobili ka­tasztrófa későbbi hatása is az érintett területeken. I- Van-e olyan morális veszélyessé­gi tényezője az orvostudomány ága­zatain belül a radiológiának, ami a többinek nincs?- Nem tudom, arra gondol-e, hogy kontraszelekció van, éppen a hálapénz­szisztémából fakadóan (ami azt hiszem, a magyar közéletnek egy olyan vadhajtá­sa, ami sok más területen is megvan)? Néhány éve olvastam, hogy a közgazdá­szok évente talán százmilliárd forintra tették az egész magyar közéletben forgó hálapénz összegét, amelynek elenyésző százaléka került be az egészségügybe... Ennek ellenére állandóan az egészség­ügyön lovagoltak, mert ez volt a divat. I- Egy röntgenorvosnak ki ad hála­pénzt?- Nem ad senki, az orvostársadalmon belül valóban van egy kisebb réteg, aki ezt kapja és el is fogadja, de a nagyobbik rész, azt hiszem, nem. Nem is azért, mert nem fogadná el, hanem azért, mert ki sem teszik a kísértésnek. Ilyen a mi szak­mánk is, a többi diagnosztikus szakmá­val együtt. Jó pár éve a mi szakmánkról készítettek egy olyan fölmérést, amely­ben azt tanulmányozták, hogy mi a va­gyoni állapota egy átlagos szülész-nő­gyógyásznak, illetve egy röntgenológus- nak. A szülész-nőgyógyász 29-30 éves korában ér el oda, ahová egy röntgenes 40 éves korában. Innen a kontraszelek­ció: radiológusnak eleve kevesebben mennek, vagy kórboncnoknak, laboror­vosnak, mint esetleg szülész-nőgyó­gyásznak. Aki szakmailag az „életemet és véremet a radiológiának” mértékében elkötelezett, az viszont relatíve kevés. Mi a beteggel közvetlenül nem, csak úgy foglalkozunk, hogy valakitől kapjuk őt. Egy évig, amíg belgyógyász voltam - ez kellett a szakvizsgához -, megvolt az az erkölcsi pluszom, hogy a kezem alatt gyógyult a beteg. Ez röntgenosztályon nincs: mi megkapjuk, megvizsgáljuk, visszaadjuk. Illetve most már van, mert az úgynevezett intervenciós radiológia gyógyítással is foglalkozik. De a radioló­gus akkor is más osztályon, más részle­gen fekvő betegen végzi el azt a beavat­kozást, ami a beteg gyógyulását szolgál­ja. I- Mindez elvezethet idővel egy sú­lyos utánpótláshiányhoz?- Igen. Mennyiségileg is, meg minősé­gileg is. ■ - Ez máris jelentkezik?- Mennyiségileg talán nem annyira, minőségileg inkább. Bár a mi kórházunk­ban minőségi javulás is észlelhető. Ná­lunk feltöltődött az orvosgárda; állítom, hogy egészen jó szakmai közösség jött össze. De ez más dolgoknak is köszön­hető, annak például, hogy legnagyobb részük családjukat menedzselő nő, akik­nek nem közömbös a munkaidő-kedvez­mény, vagy az, hogy nem kell megterhelő ügyeleteket teljesíteniük. Lelkiismeretes, becsületes emberek ettől függetlenül is, akik szépen végzik a munkájukat.- Kezdem érteni. A beteg gyógyít­ható, az igazi, elhivatott radiológus nem biztos, hogy az. Bár egészség- ügyi tárgyú beszélgetést folytattunk, mindvégig a pénzről volt szó. Ez egyébként jelenleg az egész magyar egészségügyre jellemző. Úgy hi­szem, indokolt volt a pénz kapcsán a botanikából kölcsönzött szimbólu­mot igénybe venni. Az a sejtésem, hogy a hálapénz Júdás-pénz, amellyel azért árulja el a társadalom a medicinát, mert nem annak fej­lesztésére fordítja. Lejárt lemezt for­gatnék újra, ha azt mondanám, hogy a társadalmi megbecsülés hiánya szüli a magánhálaadás anyagi for­máját, illetve az arra támasztott igényt. Ezt amúgy is tudja mindenki. A betegek is. Inkább Majmonidész reggeli imádságára utalnék, amely­ben az áll: a szegényektől semmit, a gazdagoktól azt, amit nyújtanak, el lehet fogadni. Másik kérdés, hogy ma ki a gazdag Magyarországon és ki a szegény - és hogy az igazán elhiva­tottak miért csak lelkiekben gazda­gok... Hiszi vagy sem a tisztelt olvasó, az alábbi sorokat nem napjainkban fogal­maztuk meg - éppen száz esztendeje írta a Szekszárd Vidéke cimű újság. S ha va­laki mégis úgy véli, van ennek ma is ak­tualitása - lehet-e ez a véletlen műve? Akkor, egy évszázaddal ezelőtt modern betegségnek tartották az alábbi jelensé­get. Ezzel a címmel is jelent meg az írás: íme: „Egy új társadalom keletkezett a társa­dalomban, egy új állam az államban, egy új osztály a mi kasztrendszerünkben: a sikkasztók társadalma, a szalon-betyá­rok álladalma, a gavallér gazemberek osztálya. Hatalmas imponáló tábor, mely a maga arczátlanságával és vakmerőségével megfélemlítő a becsületes embereket. Voltak eddig is sikkasztók, az öröklött bűnhajlam, a nyomor, vagy a rossz társa­ság eddig is évente sok embert rávitt ar­ra, hogy eltulajdonítsa a mások értékét, s a közvagyont; de eddig nem volt járvány, nem volt divat a sikkasztás! Manapság már nem csupán szórvá­nyos esetekkel találkoztunk, hanem egy elharapódzott - szokással állunk szemben; azzal a szokással, hogy az em­berek egy nagy része nem szokott kü­lönbséget tenni a maga és a más pénze között. Annyira jutottunk már, hogy senki sem lehet bizonyos a maga tulajdonának bir­toklásában, senki sem tarthatja biztosí­tottnak a vagyonát, ha az az árvaszéknél, vagy banknál, vagy bármely testületnél van; mert a sikkasztók titkos szövetségé­nek egy tagja mindenütt ott lehet, s az előtt nem bír szentséggel az árvák gyá- molító pénze, s a szegények utolsó ala­mizsna-garasa. Úgy látszik, az a nézet uralkodik, hogy a közvagyonból lopni, valamely pénztár­ból sikkasztani, vagy pláne az államnak pénzét eltüntetni, nem olyan közönséges bűn, mint valakiről lelopni a kabátját. Mert az utóbbi időben éppen a közva­gyon, az állam pénze s a pénztárakban elhelyezett összegek valóságos szabad zsákmány tárgyát képezik. Ugyan van-e vidék, van-e megye, melynek közvagyona ne szenvedett vol­na a lelketlen harácsolók hadától, s van- e közhatóság, melynek tekintélyét ne szállította volna alább egy gazembernek a vakmerő bűne? Egy-egy önmagáról megfeledkezett hivatalnok, aki a társadalmi rangját meg­haladó, képességeihez és képzettségé­hez nem illő urasabb életet akar élni s be­csületes munka árán s tisztességes esz­közökkel nem tudja elérni, egyszerűen hozzányúl az idegen vagyonhoz, s má­sok rábízott pénzéhez, él, vigad, uralko­dik - amíg csak rajta nem csípik, s be nem csukják. S okulást senki sem merít a példából, sőt ellenkezőleg, a példa vonz s hajdaná­ban a nagy eszmékért elvérzett mártír minden vércseppjéből új vértanú támadt, most minden sikkasztásról szóló hírlapi újdonság új sikkasztókat teremt. S ennek legfőbb oka az, hogy a bűnö­söknek a mi társadalmunkban nincs meg az igazi bűnhődésük.” A cikk utolsó bekezdései arról szólnak, hogy a büntető törvények nem rettentik el az embereket a törvénysértésektől, az enyhe büntetés szinte újabb tett elköve­tésére sarkall. Mi a kiút? - tette fel a kér­dést száz esztendővel ezelőtt a cikk írója, íme a válasza: „Amíg a társadalom nem lesz a maga legszigorúbb bírája s nem veti ki magá­ból a szemetet, addig nem fogja azt paci- fikálni semmiféle törvény” * S mi történt azokkal, akiket mégis fü­lön csíptek? Annak rendje módja szerint bedugták őket a fogdába. Ettől azonban nemigen rettegtek a páciensek. Száz év­vel ezelőtt a szekszárdi fogdáról azt ol­vashatjuk, hogy az igazán nem is volt fog­da, nem tartotta ugyanis fogva az elfogot- takat. „A városházi dutyiból csak az nem szökik meg, aki nem akar - olvashatjuk a Szekszárd Vidéke című lapban. Olyan rozzant ajtaja, ablaka van, hogy nagy erőlködés nélkül egész kényelemmel ki­sétálhat onnan az, akit ott akarnak meg­tartani.” Nem eszmefuttatásként szánta a cikk írója ezeket a sorokat, inkább csak beve­zetőül a konkrét példájához. Ugyanis volt példa a szökésre. Nem is akármilyen. „A Mehrvert-féle betörés tettese is nappal sétált ki belőle; a napokban pe­dig egy nagyon gyanús kinézésű, igazol­vány nélküli olasz, vagy horvát csavargó, kit Sárközy Kázmér, erélyes csendőr fő­hadnagyunk tartóztatott le éppen akkor, midőn az ő lakásában akart egyetmással megismerkedni - szökött meg a város­ház rozoga dutyijából és nyomtalanul eltűnt; pedig esetleg jó fogás lehetett vol­na rendőrségnek, mert a nagyon gyanús külsejű csavargón nemrégi horzsolások, kezén vágások látszottak, s a csendőr fő­hadnagy előtt először triesztinek vallotta magát, később pedig tagadta, hogy olasz, azt állítván, hogy neki nincs hazája. Azt hisszük, hogy nagyon üdvös dolgot cselekszik a városbiró, ha a dutyik szo­morú állapotára is kiterjeszti figyelmét, s végre valahára fogolyképessé teszi azo­kat.” * A jó dutyikra biz, nagy szükség volt ott, ahol a csőszök nem az őrző szerepét töl­tötték be, hanem maguk is tolvajlásra ad­ták a fejüket. Az évszázados újságoldala­kon olvashatjuk: „Hétfőn virradó éjjel a csendőrök az őcsényi hegyen czirkáltak, hogy esetleg a Schneiderbauer J.-től ellopott vasprés nyomára jöjjenek, s egyszercsak a sötét­ben lövéseket intéztek rájuk; a csend­őrök a lövés iránya felé mentek és visz- szatüzeltek, s csakugyan sikerült heves ellenállás után lefegyverezni a két me­rénylőt Vak Horváth János és Szeremlei nevű hegycsőszök személyében, kiktől több puskát és revorvert szedtek el és bekísérték őket a törvényszékhez. Lám mit is tesznek a csősz urak, ha puskájuk van. * Úgy tűnik nincsen új a nap alatt még a közbiztonságban sem. Napjainkban is áhíztozunk a stabil közbiztonságért - s ezt tették száz esztendővel ezelőtt is a megyében. A már hivatkozott újság köz­vetlenül karácsony előtt vezércikket szentelt a témának. Nézzük csak sorban: Mi, napjainkban, 1989-ben kevésnek tartjuk a járőröző rendőrt. S mi volt ko­rábban? „De mi az a néhány csendőrörs egy ilyen megyében! Van vidék akár­hány, ahol heteken át nem látnak csend­őrt; s az a szegény félkezű bakter legyen a mi oltalmazónk?” Mi azt mondjuk napjainkban, hogy mindig akkor történik valamilyen tör­vénysértés, rendbontás, amikor éppen nincsen a közelben egyetlen rendőr sem. S mi volt egy évszázaddal korábban? ...nem szomorú állapot-e az is, hogy e gy-egy nagyközségben egyetlen bak- terra bízzák a közbiztonság épségben tartását!? S még az egy, ha nem kürtőinél De amíg ez a felső végen elfújja méltó­ságteljesen a maga „tizenegyét”, azalatt az alvéget egészben elvihetik a helyéről ökelme miatt, s még csak a meglepetés­től sem kell félniök.” (Szerk. megjegyzés: a közbiztonságra vigyázó bakter köteles volt óránként a községen végigmenni és kürttel jelezni, hogy merre van - ezt jól tudták a zsiványok is, ha a bakter a köz­ség felső végén fújta, az alvéget kirabol­hatták háborítatlanul). Gépesített világunkban ismert jelen­ség, hogy a betörők nagy hányada, a tett elkövetése után rövid idő múlva már messze jár. Száz évvel ezelőtt ha nem is gépkocsival jöttek a zsiványok, messze tájat bejártak ők is. Erről is olvashatunk az egykori vezércikkben. „Akárhány köz­ség van a megyénkben, ahova a dohány- termesztés nagy mennyiségben vonzza a Duna másik feléről átjött csempésze­ket. Ezeknek pedig legnagyobb része megrögzött, elszánt gonosztevő - s ha a csempészeten kívül más „üzletre” is van kilátás, attól sem rettennek vissza.” Napjainkban is igen aktuális a száz év­vel ezelőtt megfogalmazott feladat, amit a cikkben így olvashatunk: „Szóval a közbiztonság tekintetében még igen sok pótolnivalónk van; az ál­lamháztartásunk jobbra fordultával eme napirenden levő bajon mihamarabb se­gítenünk kell.” * De ha már a száz évvel ezelőtti dolgo­kat említjük, szólhatunk arról is, hogy őseink miként képzelték el éppen nap­jainkra a nők beilleszkedését a mi társa­dalmunkba. Meglehetősen furcsa dolgo­kat fogalmaztak meg aszonyaink szere­péről. „Szép dolog lesz, midőn a nő, mint védőügyvéd, tárgyaláson tölti idejét, a férfi pedig, ki úr a háznál, fehér kötényt kössön és keverje a rántást. S ha a nő úr haza jön ebédelni, jó csetepatét csinál férjével amiért kozmásak az ételek, s miért égett el a rántás. ... védőügyvédnek ugyancsak ajánla­tos a szép nem, mert képes könnyeivel és könyörgéseivel a legkeményebb szívű bírákat és ügyészeket is megindítani. Hátmég az orvos hölgyek, azok végez­nek ám még csak magasztos hivatást. Ha gyengéd kezecskéivel betegéhez nyúl, az a kapott villanyos szikrák követ­keztében rögtön felgyógyul és elfelejti mindenféle betegségét. S minthogy a szép nem gyengéd ter­mészeténél fogva kicsapongásra nem képes, a bankigazgatói állásokat is ők foglalják el, hogy a részvényesek a jövő században napirenden lévő sikkasztá­soktól megóva, nyugton aludhassanak.” Ugye az természetes, hogy ezeket a sorokat száz évvel ezelőtt csak egy férfi írhatta le napjaink asszonyairól. K. BALOG JÁNOS Dr. Péntek Zoltán és Domokos Eszter a Júdás-pénzről

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents