Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-26 / 201. szám
1989. augusztus 26. TOLNATAJ - 7 Domokos Eszter: SÍRFELIRAT Anyám még ép otthon a sírban. A dátumot a kőre fel sem írtam, máris száguldott velem a vonat otthagyva élőket és holtokat. Csak a fájdalom emlékműve épül életem legbensőjében középül. Anyám neve fel van vésve a kőre, ő gondoskodott erről jóelőre. Legjobb barátomé a feladat: míg én itt elhaldoklom azalatt a születés és halál évét vésse a márványkőlap emlékezetébe, mely utóbbi dátum az enyém is: halálomat jelzi, s hogy élek - mégis. Adorjáni Endre alkotásaiból A bohóc A kapu GOTTVALD KÁROLY FELVÉTELEI k Kedl himnusza a természetről Kiállítás a kertben „Az ember része a természetnek. És sajnos éppen ez az ember manapság kezdi tönkretenni a természetet. Műveimmel erre akarom figyelmeztetni az emberiséget, és felhívni a figyelmet a felelősségére” - írta szobrait „magyarázva” Rudolf Kedl. Az a művész, akinek éppen ezért természetközeiben, a Budapesti Történeti Múzeum kertjében nyílt szeptember 24- ig látogatható kiállítása, Kedl himnusza a természetről címmel. Nagyméretű stilizált bronz és sárgaréz szobrok, meg poszta- mensen álló kisméretű, kemény szerpentin plasztikák sorakoznak a múzeumudvarban. Stílusosan illeszkedve a várfal határolta, lombokkal, virágokkal díszes térbe. Elnagyoltak a figurák, elvonatkoz- tatottak a formák, s a kubizmus, az absztrakció jegyeit viselő, olykor az archaikus idolokra emlékeztető szobrok mégis rertdkivül meggyőzők, szuggesztívek. Rudolf Kedl családja Magyarországon élt, a művész is Burgelandban született, s csak később költöztek el Ausztria távolabbi vidékére. Családi történet az is, hogy Kedl csak némi kerülővel jutott el a művészetekhez. Tízéves volt, amikor 1938-ban, az Anschluss után apját letartóztatták, mert üldözötteket menekített, segített. Az apa koncentrációs táborba került, majd kivégezték. Az apa nélkül maradt sokgyermekes család nagy szegénységben élt, és Rudolf Kedlnek, a hetedik gyereknek is munkába kellett állnia. Egy malomban dolgozott. Csak 1946-ban nyílott lehetősége, hogy Grazban ezüstművességet és szobrászatot tanuljon. A tehetséges fiatalember 1949-ben a bécsi főiskolán tanult tovább. Első sikerét 1954-ben aratta, amikor Bécsben Akadémiai Nagydíjat kapott. Később több hasonlóan magas elismerésben részesült. Kiállításai sorra követik egymást Bécsben és Ausztria más városaiban. Aztán meghódította Európát, Ljubjaná- ban, Velencében, Prágában, Bonnban, Királynő Belgrádban, Varsóban, Koppenhágában voltak emlékezetes tárlatai. Sokat utazó művész. És útjai inspirációt adnak szobraihoz. Saját bevallása szerint hatással voltak rá a régi görög mesterek, a perui inka szobrászat, és mesterének tartja Donatellot. (kádár) A cim nem az én leleményem, hanem Dienes András 1957-ben megjelent könyvétől kölcsönöztem. Dienessel egyszer találkoztam, Diósgyőrött, a Bartók nevét viselő művelődési központban. A tudós Petőfi-kutató és egykori embermentő, ellenálló csendőr őrnagy nemcsak rokonszenves volt, lenyűgözően elegáns és pompás humorérzékű, hanem precíz is, mely utóbbi tulajdonság azt hiszem egy kutatónál nélkülözhetetlen. Azt hitte el, amit igazolni is tudott és természetesen nagyon sok mindent tudott igazolni. Hasonlatosan Illyés Gyulához, akinek „Petőfi Sándor” című - a francia olvasók számára íródott -, 1969-ben megjelent kötete se felvillanó ötletek gyűjteménye, hanem szépírói módszerei ellenére tudományosan megalapozott. Manapság visszhangzik a magyar sajtó Morvái Ferenc kazánszakértő milliomos és a Megamorv Petőfi Bizottság nevétől. A visszhangzás érdekében Morvái mindent megtesz, amiért igazán nem lehet követ vetni rá. Ha mindaz, aminek ő - és egy-két tudós - nyomára jutott hitelesen bizonyíttatik, nevét vastag betűkkel kell nyomni a magyar irodalom jótevőinek egyszer talán megjelenendő könyvébe. A Petőfi-kutatás eddigi fantasztikus hézagaira később még visszatérek. Egyelőre maradjunk annál, amit a költő haláláról eddig szinte teljes biztonsággal tudtunk, vagy tudni véltünk. A Mega- morv-eredmények majd csak akkor lesznek hitelesek, ha sokoldalú tudományos ellenőrzést nyernek. Addig marad az őszinte remény, hogy Barguzinban csakugyan a költőt találták meg, személye, temperamentuma és a korabeli viszonyok ismeretében bármilyen valószerűtlennek tűnik is ez. A nevezetes csata, melyben Petőfit utoljára látták, teljesen valószerűtlenül kezdődött. Bem 2700 emberrel olyan vadul támadta meg az oroszok 16 ezres hadát, hogy azok el se tudták képzelni a valót: ez minden, a háttérben, tartalékban nincs több csapata. Aztán visszacsaptak, a magyar hadrend felbomlott, alig ezer lépésre attól a kötözőhelytől, ahol Lengyel József orvos bajlódott a sebesültekkel és ahonnan nem messze Petőfi is állt. „Rákiálték - írta később -, odamutaték az eseményekre. Ő oda maradt és csak annyit mondott: potomság. Én rámutaték a balszárnyra, ahol a tábornok (Bem) is futott. Petőfi szemét oda veté, megfordult s futni kezdett.. Utánunk két ezred dzsidás.” Megmenekülési esély semmi. Az orvos így folytatta: „Engem lovam a körön kívül segített. Egy dombra érve visszanéztem, s Petőfit hittem felismerni.” A következő Heydte osztrák ezredes: „Azonnal, mihelyt a felkelősereg maradványai a bekövetkezett lovassági roham után a július 31 -én Segesvár mellett vívott ütközetben Héjjasfalva felé menekültek, kozákrajok keltek át Fejéregyházán és Fejéregyháza fölött a Küküllőn is, Nymodon elvágták nagyon sok menekülőnek az útját; ezeket mindjárt le is kaszabolták. Én az országúton lovagolva a kozákok után siettem, amikor közvetlenül a forrás- kútnál Fejéregyháza és Héjjasfalva között, egy leszúrt felkelő tiszt mellett, aki már nadrágjáig le volt vetkőztetve, több vérrel bemocskolt iratot láttam heverni: valószínűleg a kozákok találták meg a tiszt kirablása közben, s megint eldobálták, mert rájuk nézve nem volt értékük. Én mégis azt hittem, meg kell néznem az iratokat. A mellém beosztott egyik kozákkal felszedettem az iratokat, és nagyon megörültem, hogy egy akkor igen fontos okmány került a kezembe, mert az egyik irat Kemény Farkas jelentése volt Bemhez... A holttesttől néhány lépésnyire körülbelül 100 darab magyar dekoráció is feküdt, zsineggel összefűzve. Valószínűleg ezt is a halottnál találták a kozákok és a nagy sietségben elhullajtották. A lelet, amelyből arra kellett következtetnem, hogy a halott tisztnek Bem mellett volt állása, arra bírt, hogy közelebbről szemügyre vegyem a holttestet, vajon nem ismerek-e rá benne valami régebbi ismerősömre. De a halott előttem teljesen ismeretlen volt, sovány, kicsiny, száraz arcú, nagyon határozott arckifejezéssel és nagy fekete körszakállal. Nadrágja fekete pantalló volt. Később, közölve velük ezeket az adatokat, tudakozódtam több felkelő tisztnél ez után a személyiség után, és legtöbbjük úgy vélte, hogy a halott bizonyosan Petőfi volt...” Petőfi hiteles arcmását, hála Kapitány Ferenc szekszárdi fényképészmesternek, ismerjük. Mindenki tudja, hogy nem volt körszakállas. Csakhogy a szemtanú Mikes Lajos így írt: „Július 22-től a segesvári csata napjáig, vagyis tíz napig Petőfinek nem volt ideje és alkalma szakállát rendbehozatni, mert éjjel-nappal szekéren és lóháton Bemet hajszolta, majd Bemmel együtt rohant vissza Vásárhelyre és onnan Segesvárra. E tíz nap alatt tehát körszakálla is nőhetett. Hogy a fogoly magyar tisztek Heydte leírásából ráismertek Petőfire, ez is arra vall, hogy Petőfinek kinőtt a szakálla, hiszen a tisztek látták Petőfit az utolsó napokban.” Akinek, Bem segédtisztje lévén, a tolmácsolás mellett az is a kötelessége volt, hogy a kitüntetéseknél a tábornok segítségére legyen. * Mit sem von le Petőfi értékéből, ha tudjuk, hogy összeférhetetlen természetű, hirtelen haragú volt, akinek még a galamblelkű Jókaival is sikerült összevesznie. Szinte teljesen valószerűtlen, hogy ezzel a temperamentummal és gyenge, tuberkolózisos szervezetével elviselte volna a fogság viszontagságait, abban az esetben, ha nem ismerik fel. Ez azonban a legvalószerűtlenebb. Körözvények sora hirdette személyleírását, Kossuth mellett a legnagyobb „közellenség” volt, akit - ha kézre kerítenek - előbb akasztanak fel az aradi 13-nál. A forradalmakat gyűlölő I. Miklós egyetlen katonának kért kegyelmet, Görgeynek, aki ezt legnagyobb szerencsétlenségére meg is kapta. A forradalmár költőt azonban egész biztos, hogy kedves ajándékként, soron kívül adta volna vissza fiatal kollégájának, I. Ferenc Józsefnek. Tudjuk, nem így történt... A legendák persze megszülettek, sőt gyaníthatóan most épp egy újabb születésének vagyunk tanúi. Dienes 1956-ban jegyezte fel idős Juhász János fehéregyházi lakos ajkáról azt, miszerint: „A kozákok körülfogták a mocsarat, megtalálták Petőfit és elvitték Szibériába. Mikor az első háború volt, egy magyar katohatiszt megtalálta Szibériában Petőfi sírját, haza is akarta hozni a csontjait, de ő is ott halt meg, nem hozhatta haza. Még a nevét is hallottam a katonatisztnek: Gyóni Bélának hívták.” Dienes szerint: „Szerte az országban alig volt falu, ahol legalább egy első világháborús katona ne tudott volna mondani valamit egy oroszországi Petőfi-sírról vagy egy kunyhóról, ahol egy Alexander Petrovics nevű öreg élt.” A legendák születésének nemcsak az volt az oka, hogy a nép magáénak érezte Petőfit, akinek egyik-másik verséből népdal lett, hanem a kor is, mely az időbeni kutatásokat vétkesen elmulasztotta. Hogy ez közvetlenül a szabadságharc után lehetetlen volt, érthető. Később azonban még bőven éltek szemtanúk, egy Kéry Gyula nevű újságíró magánvállalkozását kivéve mégse történt semmi. Petőfi kellemetlen volt. Az Élet és Irodalom augusztus 18-ai számának 2. oldalán lelhető Kürti Gábor cikke, amiből kiderül, hogy bizonyos mértékig még ma is az! Lakatos Ernő az MSZMP agit.-prop. osztályának volt vezetője közölte kollégánkkal, hogy a magyar népnek „nem az igazságra, hanem a legendára van szüksége” - ami legalábbis furcsa vélemény. Van még egy lehetőség, amire eddigi ismereteim szerint senki se gondolt. Árpás Károly szobrászművész, sokszorosan igazolt tudományos pontossággal, a neki átadott koponyákon - a megfelelő inak, izmok műanyagból készült elhelyezése után - pontosan rekontsruálni tudja a néhai arcát. Petőfi arcát, hála Kapitány Ferencnek, ismerjük. A kísérletet már csak Morvái Ferenc érdekében is meg kellene próbálni. Mindaddig - ami persze csak egy „fir- kász” (M. F. véleménye kollégáimról) magánvéleménye -, osztom Váradi-Stern- berg Jánosnak, az ungvári Hungarológiai Központ főmunkatársának véleményét, melyet Lengyel András György tett közkinccsé a Magyar Hírlap augusztus 12-i mellékletében: „Az elképzelést bizonyíthatatlannak tartom. De rokonszenwel hallgattam és elfogadtam Kiszely István professzor véleményét: a tudomány egy és oszthatatlan. Azaz a tények felderítésére egyaránt nélkülözhetetlen az antropológusok, a vegyészek, a történészek, az irodalom- történészek és más tudományágak képviselőinek véleménye. Semmikép se fogadom el azonban Morvái Ferenc, a kiváló vállalkozó és pénzember véleményét, mely szerint Petőfit először el kell temetni Kiskőrösön, később analizálhatják a háromezer filmkocka tartalmát. A sietség, a kampányszerűség elhamarkodott ítéletekhez, esetleg botrányhoz vezethet... a kampányok nyomán termelődik újjá a hamis tudat. A sietség a Petőfi-ügyben ezenkívül gyanús is...” ORDAS IVÁN A LEGENDÁK PETŐFIJE
