Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-24 / 199. szám
1989. augusztus 24. TOtilA _ NÉPÚJSÁG 5 A tisztázás szándékával... Kedves Iván Barátom! Kissé ugyan megkésve válaszolok írásodra, de a mondanivalóm lényege így is változatlan! Először is szeretném Nektek megköszönni azt a részegítő hatású popularitást, melyet az utóbbi hetekben biztosítottatok számomra! Az az érzésem, hogy a kissé elsietve megírt és feladott, Nektek szenzációként ható rövid levelemet többen is félreértettétek. Ugyanis egy szóval sem említettem, hogy a Népújság általam is ismert munkatársaival, azok írásaival, problémáim lennének! Az író, újságíró, illetve a „tudományos szakember” (jelen esetben egy régész) között a következő különbség adódik: A regényíró leírhat amit akar, senki sem kéri és kérheti számon rajta a hitelességet. Az újságíró ellenben már tényekkel dolgozik. Legalábbis azok, akik az elmúlt tíz év alatt megfordultak ásatásaimon Kismórágyon és Lengyelben. Egy „tudományos szakember” írásaiban már kizárólag adatokra támaszkodhat, ezekkel kell bizonyítani vagy cáfolni valamit. Éppen ezért most megemlítenék néhány tényadatot: Az ásatásaimon járt zsurnaliszták személyükben is, és írásaikban is szimpatikusak voltak számomra, a riportokról nem is beszélve. Az 1979 óta megjelent publikációkat gondosan őrzöm, nem feledkezve el a Te hangulatos riportjaidról, sem korábbi munkatársaid szó szerint is izgalmas „légi felvételeiről”, fotóiról. Azt sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy én is rendszeresen publikáltam Nálatok a „nép nyelvén” ásatásokról, ismeretterjesztő könyvekről. Miért minden esetben a Népújság munkatársait hívtam ki az ásatásokra? Hívhattam más Tolna megyei laptól valakit az elmúlt években? Eredményeinket, melyeket a megyének sem kell szégyellnie, csak egyetlen helyen reklámozhattuk, és ezt ki is kellett használnunk (mint ahogy Ti is kihasználtátok ezt a mostani „szenzációt”). Ugyanakkor ha egy másik, Szekszárdon megjelenő lap munkatársainak névsorát megnézem, kiderül, hányán vannak az ásatásaimon korábban megjelenő, írásokat közlő, korábbi Népújság-munkatársakból (akik eddig a legszínvonalasabb cikkeket, riportokat készítették Rajtad kívül) most is Nálatok, és hányán írnak, fotóznak ama bizonyos újabb orgánum számára! A leírtakból kiderül, hogy nem a Népújság régebbi és jelenlegi munkatársait szándékoztam sértegetni, hanem egy, talán még ma is meglévő tendenciát. Miben is tévedtünk? Először is abban, hogy első „írásomban” negyvenéves tendenciákat emlegettem. Pedig csak tíz éve vagyok Szekszárdon, korábban nem ismertem ezt a lapot (mely nem nagyon különbözhetett mondjuk a veszprémi vagy más megyei lapoktól akkoriban!). Konkrét példát említve: kb. 6-7 éve írtam Hozzátok egy recenziót az akkor megjelent „Szeged története” című várostörténeti monográfiáról, nem titkolván rosszallásomat az iránt, hogy az elmúlt negyven év története nagyobb teret kapott az akkor „szerveződő” szekszárdi várostörténeti munkában, mint az elmúlt negyvenezer év története. Noha ezt az írásomat a szombati kulturális rovat akkor már nyugdíjas és általam is nagyra becsült szerkesztője jónak találta és elfogadta, a „politikai” olvasószerkesztő visszadobta azzal, hogy ő nem játszik az állásával, „meg egy nyugdíjas könnyen beszél”. Ezt nem folytatom tovább, de ez is egy jellemző tendencia volt akkoriban! Meglévő tendencia, hogy a mostani „ügymenetben” mindenki elfelejti, hogy nem én kezdtem a levelezést, kirohanásokat, hanem csak reagáltam elég elítélhető módon az elsőre. Ugyanis munkámban, munkahelyemen soha nem viseltem el a szakmai etikátlanságot (sok problémám is adódott ebből!). Végül néhány szót az újságírói etikáról: Megjelenik valaki az ásatásomon (mely egy régész számára az év leglényegesebb időszaka), érdeklődik, kérdezősködik, beszélgetést kezdeményez velem, a munkatársaimmal. Ilyenek naponta megfordulnak nálunk. De ez a személy olyan kérdéseket tesz fel, amit más nem. Különös témákban faggat minket. Aztán egy óra múlva derül ki, hogy újságíró lenne az illető. És jellemzőnek tartom azt is, hogy főszerkesztőtök a megjelent riportot szánta válasznak (talán bosszúnak) első reagálásomra. Ha esetleg megteszi, hogy már az első „üzenet” (mely nem tőlem származik) után valahogy utánajár (utánajárat), miről is van szó, akkor ma sok mindenki számára kellemesebb volna a régészélet. Míg korábban az elefántból igyekezett szúnyogot csinálni lapotok, most pont fordítva van! És ez sem egy utolsó tendencia! Annak reményében, hogy ez az irás is megjelenhet Nálatok (csak nem fénymásolva, hanem minden szempontból korrigálva) köszönöm Neked, és az ásatásaimon járt korábbi munkatársaidnak az eddigi segítséget és szakmai reklámot! Üdvözöl: Zalai-Gaál István * * * Mint ahogy a Tisztelt Olvasó tapasztalja, ez az írás is megjelenhetett nálunk. Ezúttal a „politikai” olvasószerkesztőnek sincs ellene kifogása, elvégre az elmúlt esztendőkben sokat változott a világ, és benne a szerkesztők mozgástere. Szándékunk szerint helyet adunk az egymással sokszor ütköző véleményeknek, az egymásnak ellentmondó nézeteknek is. E témában most mindenesetre szeretnénk befejezni a levelezést, mert azon ugyan lehetne tovább vitatkozni, hogy a szúnyogból ki csinált elefántot, de ebből esetleg újabb „élőlény” - tengeri kígyó - születne. Célunk pedig nem ez, hanem az, hogy lehetőségeink szerint ezután is informáljuk olvasóinkat, többek között a Wo- sinsky Mór Múzeum munkatársainak méltán elismert szakmai, tudományos tevékenységéről. A szerk. A sérült talapzatról elemelik a kőből faragott mellékalakokat is A decsi hősök emlékműve Decsen a falu egykori központjában állítottak emléket az első világháborúban elesett hősök tiszteletére 1924-ben. A többalakos szobor- kompozíció az évtizedek során megrongálódott, talapzata megsüllyedt. A felújítás elengedhetetlenül szükségessé vált. A nagyközségi tanács építészeti tervet készíttetett az emlékmű átépítésére, a szobrok restaurálását is elvégeztetik. Nagy Zoltán felvételei a helyszínen készültek, amikor a szoborcsoportot daruval emelték teherkocsira és elszállították megújulásuk helyszínére. A tervek szerint még az idén átadják a hősi emlékművet, melyen a második világháborúban eltűntek, elesettek névsora is olvasható majd. Magasban a szoborcsoport föalakja A II. világháború Tolna megyei halottaiért Kajdacsi kezdeményezés Cikó felélénkült Eddig is sok társadalmi munkát végeztek Cikó lakói, de az idén nyáron még többet tettek a község fejlődése érdekében. A településfejlesztési hozzájárulást négy évvel ezelőtt az általános iskola napközi otthonos épületében kialakítandó 250 adagos konyha elkészítéséhez szavazták meg. Az épület - mely műemléki védettség alatt áll - felújítása a tetőátrakással kezdődött el. A tanács megvásárolta a Műemlékvédelmi Felügyelőség által előirt piros hódfarkú cserepet, a kivitelezés pedig társadalmi munkában készült. Három hétvégén hetven ember dolgozott. Munkájukat segítette a Mőcsényi Völgység Népe Tsz-től ingyen kapott szállítószalag. A társadalmi munkában jórészt olyan szülők vettek részt, akinek óvodás-iskolás korú gyermekeik vannak, ám jöttek mások kis, akik úgy vélték, segítségükkel hozzájárulnak a község szebbé válásához. Az elvégzett társadalmi tevékenység értéke mintegy 650 ezer forint. Ezzel egy időben egy 14 tagú asszonybrigád arra vállalkozott, hogy a temető felé vezető szórt alapú utat letisztítja a bitumenezés előtt. A látszólag könnyű munka alaposan igénybe vette őket, mert az úton, út mentén kinőtt gaz, az esővíz hordta iszap eltakarítása sok vízhólyagot okozott a dolgos kezeken. Az már szinte természetes, hogy ezek az asszonyok évente kimeszelik és kitakarítják a ravatalozót. Szabadidejük feláldozásával a közösségért végzett munkáért ezúton is köszönetét mondunk. KERESZTES ANDRÁSNÉ Kajdacs Község Tanácsa és a Hazafias Népfront helyi szervezete méltó módon akar megemlékezni a helység II. világháborúban elesett katonáiról. Az elindult kezdeményezés alapján az I. világháborús emlékmű felújítását is célul tűzték ki. Ezen az emlékművön helyeznék el a II. világháborúban elesett katonák emléktábláját. Az emlékhely megvalósítását támogatja községünk katolikus és református gyülekezete, a társadalmi és tömegszervezetek. A helyi termelőszövetkezet vezetése jelentős pénzügyi támogatást ajánlott fel. Köszönettel vesszük minden állampolgár anyagi támogatását. Az összegyűjtött pénz felhasználását bármely adományozó ellenőrizheti. Csatlakozni kívánunk „A II. világháború Tolna megyei halottaiért” alapítványhoz, mely elősegíti fenti célkitűzéseink megvalósítását. Az elkövetkező időben önkéntes aktivisták keresik fel a község lakosságát az adományok összegyűjtésére. Az adományozók névsorát jegyzőkönyvben örökítjük meg az utókor számára, egy példányát eljuttatjuk a Tolna Megyei Levéltárnak. Természetesen, ha valaki nevét titokban kívánja tartani, ennek a kérésnek is eleget teszünk. Kajdacs, 1989. augusztus 17. Az intézőbizottság: Parraghy Zoltán, Kelemen Béla, Lengyel János, Horváth Tibor, Mohai István A lakás megvásárlásáról Egy szolgáltatás bonyodalmai Cser Zoltán szekszárdi olvasónk Skoda keréktárcsákkal jött be szerkesztőségünkbe. Elmondta, augusztus 9-én kereste fel a leszerelt felnikkel a Tolna Megyei Szolgáltató Szövetkezet Herman Ottó utcai autófényező részlegét, ahol úgynevezett homokfúvásos tisztítást kért. Kisebb - az elvállalható keréktárcsák legkisebb mennyiségét (tíz darab?) illető - vita után az ott dolgozó Grüner István végül is 12-én elvállalta a munkát. Gyorsan el is készült vele, hiszen panaszosunk megbízottja 14-én már el is vihette. A számla 2024 forint volt. (1760 forint+24 forint áfa.) Amikor olvasónk elkezdte a tárcsák visszaszerelését, akkor vette észre, hogy félmunkát végeztek. Az történt ugyanis, hogy Grüner István a rozsdátlanító műveletet nem végezte el, hanem a rozsdára fújta rá a festékréteget, aminek következtében Így egy rücskös, lepattogzó festékréteg keletkezett. A kárvallott tulajdonos másnap visszavitte a jobb sorsra érdemes tárcsáit a szakemberhez és kérte, hogy azokat javítsa ki. Ő azonban ezt megtagadta, és nyomatékot adva szavainak visszaadta a számlán szereplő összeget. Olvasónknak persze nem a pénzre, hanem a tisztességesen letisztított és lefújt keréktárcsákra lett volna szüksége, arról nem is beszélve, hogy a silány munkát egy másik szakember esetleg drágábban javítja ki, mivel az többletmunkával jár. Ezért panaszt tett a szövetkezet elnökénél is. Látogatása után felkereste Hencsik József, aki a tárcsák megtekintése után jogosnak találhatta a reklamációt, mivel jelentkezése után röviddel Grüner István - korábbi kijelentése ellenére - vállalkozott hibás munkájának kijavítására. Olvasónk ezt nem fogadta el, mert úgy érezte, hogy korában a munkadíj visszafizetésével és a hiba kijavítása kérésének elutasításával őt a műhelyből kiutasították. Most itt állunk egy szolgáltatóműhelyben végzett selejt munkával, annak eredményeivel és egy megsértődött megrendelővel. Nem hiszem, hogy nincs megoldás, csak meg kellene találni. GEISZHAUER JÁNOS Mostanában egyre gyakrabban fogadok olyan nyugdíjasokat, akikről tudom, amúgy talpraesett, döntésképes emberek, de azt az értesítést, amelyet a lakáshivataloktól kézbesít számukra a postás, meglehetősen tanácstalan arccal forgatják. Első látásra úgy érzik, Damoklész kardja lecsapott rájuk. Abban a korban, amikor már nem tervez nagyobb dolgokat az ember - legalábbis anyagi gyarapodását illetően - abban a „kegyben” részesülnek, hogy megvehetik a sok éve tatarozás után kiáltó, erősen lepusztult, állami lakásukat. Persze, ez így valamennyi vételi lehetőségre nem igaz. Vannak rendbehozott házak is közöttük, de a vételárban jelentkezik is a minőségi különbség. Ha az épület többlakásos, és tizenöt éven belül nem újították fel, akkor a vételár a forgalmi érték tizenöt százaléka; ha 15 évnél nem régebbi a felújítás, akkor a forgalmi érték harminc százalékát veszik figyelembe, és ha a lakás öt éven belül volt felújítva, a vételár a forgalmi érték negyven százaléka lesz.’Az itt elmondottak csak a bentlakókra és a többlakásos házak értékesítése esetén érvényesek. Az egylakásos házért a forgalmi érték 50 százalékát, és ha ez 5 éven belül fel volt újítva, hatvan százalékát kell kifizetni. Ma már az évek során született kedvező rendelkezések miatt nagyon ritkán fordul elő, hogy valakinek a feje felöl egy idegen, tehát nem a lakásban lakó vagy annak közeli hozzátartozója veszi meg az értékesítésre szánt lakást. Ha mégis előfordul, ők az itt ismertetetteknél drágábban juthatnak hozzá. A 90/1988. (XII. 22.) MT rendeletben a következők olvashatók: Az elidegenítésre kerülő házingatlan megvásárlására elsősorban a bentlakók jogosultak a következő sorrend szerint: a bérlő, bérlőtárs, társbérlő, a lakásban lakó haszonélvező, és a lakásban jogcím nélkül lakó olyan jóhiszemű személy, aki korábban bérlő volt; a bérlő leszármazottja vagy örökbefogadott gyermeke, továbbá szülője; a házingatlant a bérlő vagy élettársa a leszármazottja vagy örökbefogadott gyermeke, továbbá a szülője részére is megvásárolhatja. És most idézünk egy másik bekezdést a jogszabályból. Ha a nyugdíjas, illetőleg a jövedelmi, vagyoni és szociális helyzete alapján tanácsi bérlakásra jogosult bérlő a vásárlási jogával nem él, a lakás a lakásbérleti jogviszonya fennállásáig, illetőleg a tanácsi bérlakásra jogosultságának megszűnését követő öt éven belül nem idegeníthető el. Most fordítsuk ezt le a gyakorlat nyelvére! A nyugdíjast természetesen nem lehet kizárni abból, hogy ha akarja, megvegye a lakást, amiben lakik. Ez nagy kedvezmény lehet annak, aki gyermeke, unokája jövőjére gondol. De aki egyedülálló, a vételi ajánlattal csatolt egyéb iratra ráírhatja azt, hogy nyugdíjas, nem kíván élni a vásárlási lehetőséggel. Az aktát máris az irattárba teszik. Riadalomra semmi ok, senki nem veheti meg fejük fölül a tetőt. Azt hiszem, nem túlzottan nagy kívánság az, hogy ha nyugdíjasnak küldik ki a tanács illetékesei a formanyomtatványt, valami megnyugtató két sort is csatoljanak hozzá, ezek figyelembevételével. Hiszen ezzel álmatlan éjszakáiknak lehet elejét venni. dr. KERTÉSZ ÉVA 9
