Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-24 / 199. szám

4 NÉPÚJSÁG 1989. augusztus 24. Lélekszennyeződés A Magyar r Rádió Életmentők című műsoráról Szombat délelőtt hangzott el a mű­sor, amelyben szó esett arról, hogy az önkéntes magyar véradók száma is csökken, éppúgy, akár Nyugaton, ahol az AIDS-veszéllyel magyaráz­zák a jelenséget. Csakhogy nálunk más a helyzet. Részint, mert aki vért ad, biztos lehet benne, hogy minden higiéniai elő­írást betartanak, az AIDS nem fenye­geti. Részint, mert sokkal kivédhe­tőbb kifogások merülnek fel. Nálunk ingyenes a véradás. De minthogy a munkáltatók az utóbbi időben nem fedezik azt a mintegy négy órányi munkakimaradást, ami életet menthet, az önkéntes véradó­nak az, hogy életet mentsen, pénzbe kerül. Nagyon jól tudjuk: milliomos­nak kell lenni ahhoz, hogy valaki tes­tének egy részét is, meg a bukszáját is feláldozhassa jótékonykodásra... Az ijesztő a dologban, hogy úgy tű­nik: ma már az életmentés minden­képp pénzbe kerül. Ha másnak nem, akkor annak, aki önnön szervezetét bocsátja az egészségügy rendelke­zésére. Van még egy kívánalmuk, nem kö­vetelésük az önkéntes véradóknak, amint az az adásból kiderült. Szeret­nének annyi előnyt élvezni, hogy, ha orvosi rendelőbe kényszerülnek betegség miatt, ne kelljen várakoz­niuk. Hiszen, ha vérre van szükség, elég őket táviratilag értesíteni, máris rohannak... Csakhogy ez az egész­ségügyi bürokrácia miatt nehezen ki­vitelezhető. Valaha úgy tűnt, hogy az élet a legértékesebb portéka. Lehet­séges, hogy elmúlt az az idő? Lehet­séges, hogy a politikai szlogenek vet­ték át az értékrendben az első he­lyet? Vagy a gazdasági érték? Lehetséges, hogy nem számít az életben maradás esélye? Lehetsé­ges, hogy előnyben részesítjük rövid időn belül az elhalálozott választó­kat? Lehetséges a lehetetlen?...- os - er Újabb leletekkel kecsegtet a Duna A rendkívül alacsony vízállásnak köszönhetően újabb értékes lelete­ket tudtak kiemelni a bölcskei Duna- szakasz mélyéről a Wosinsky Mór Múzeum munkatársai. A tavaly előkerült - ma már a mú­zeum előtt megtekinthető - római kori oltárkövek, erőditménydarabok számát néhány napja a régi falsza­kasz további darabjai, alakos töre­dékek, s egy szép feliratos' oltárkő gyarapítja. Dr. Gaál Attila és Szabó Géza ré­gészek, a dunaújvárosi könnyűbú­vár klub tagjai, a bölcskei laktanya katonái és több falubeli közreműkö­désével két hete dolgoznak a sekély, de gyors áramlású vízben. A munkát itt a hét végén befejezik, de október­ben a folyó másfél kilométerrel lej­jebb eső szakaszán újra lemerülnek, mert a halászok megfigyelései sze­rint ott is hasonló falmaradványok, régészeti kincsek találhatók. Fotó: GOTTVALD KÁROLY Dr. Gaál Attila egy lábalakos töredékkel A búvárok saját készítésű darut, csörlöket hoztak Épen maradt felirat egy oltárkövön Zsolnai Hédi: Johanna a kocsmában VI. Búcsú Pesttől Zsolnai jellegzetes hangját, előadói egyéniségét megismeri az ország. Vé- csey Ernővel kötött házasságának vége szakad, ám az egymás iránti tisztelet, ro- konszenv megmarad. 1956 őszén a művésznő a debreceni színházhoz szerző­dik. Itt ismerkedik meg későbbi férjével, a színész-színigazgató Téri Árpáddal. Zsolnai könyvében láttató erővel írja le 1956 októberének, novemberének Deb­recenét, a színésztársadalom, s a forradalom találkozását. Még az őszön visszaköl­tözik Pestre, Téri is ott kap új feladatot. Zsolnai népszerűsége a csúcs felé tart, a kö­zönség szereti, ő azonban - kifejti, miért - mellőzöttnek érzi magát, nem képes meg- békülni bizonyos körülményekkel. Új házassága ajándékozza meg élete nagy bol­dogságával, egy fiúgyerekkel: Attilával. Térivel való viszonya azonban korántsem fel­hőtlen, ellentmondó érzelmek kavarognak benne. Zsolnai - mint könyvében mindvé­gig - mély őszinteséggel ír magánélete és művészi pályája újabb és újabb fordula­tairól, melyek végül is - épp kitüntetését követően - vezetnek (1977-ben) a vég­leges távozáshoz. Az ezt megelőző hónapokat, heteket idézi föl a Magyar Világ gondozásában ősszel megjelenő önéletrajz következő részlete. (Maga a könyv egy 1987-es naplóbejegyzéssel zárul.) Szól a telefon. Unokaöccse, M. I. elv­társ:- Azért hívlak, hogy megsúgjam, fel vagy terjesztve Liszt-díjra. Ne vágj közbe, ne köszönd, nem én intéztem, és nehogy annak az... igazgatódnak tudd be, ezért megmondom: Keszler Pali terjesztett föl. (Az Országos Rendező Iroda volt igazga­tója, kit időközben felszólítottak a minisz­tériumba.) Díjátadás a Fészek Művész Klub nagy­termében. A miniszternek levegőben ma­rad a keze... Zsolnai átveszi a „paksamé- tát”, és elvonul egy sarokba. A többi ün­nepeltet megrohanják a kamerák, újság­írók. Este a televízióban Zsolnait meg sem említik... (Sokat töprengek ma már azon, miért vettem át. A mai eszemmel nem értem magam, illetve ma már na­gyon is értem. Tudat alatt ott lappangha­tott bennem a menekülési vágy. Nem mertem felégetni a látszatot.) Szegény Keszler Pali, nyilván jót akart. Későn, nagyon megkésve. Semmit, amit saját maguktól nem nyúj­tanak (legyen az jó barát, rokon, szere­lem, országod, hazád), nem szabad ki­erőszakolni, elfogadni, szemrehányást tenni sem. Különben szeretet helyett csak kínos udvariasságot vagy fölösle­ges ajándékokat kapsz. Segítség helyett könyöradományt. Előbb-utóbb ellensé­gekké váltok. Vécsey Ernőné („négyeske”), Ernő utolsó felesége jut eszébe... Négyeske, egyszer New York-ituristaútjáról hazaér­kezvén, Hédi elé tett két darab fürdőszo­baszőnyeget, mondván: „Válassz, melyik színűt akarod? Egyiket a házmesterné- nek hoztam, a másikat neked...” Körülbe­lül úgy érezte magát a Liszt-díj átadásá­nál, mint akkor. Zsolnai hónapok óta készül új szóló- koncertjére, melynek bemutatója (állító­lag) Pesten lesz, a Zeneakadémián. A műsor mondandója: a csend és a zaj. A csend és a zaj ártalmai. Címe: Csendártalom. Az egész gondolatot egy újságcikk indította el. Mátray Betegh Béla újságíró és jó barát írása, mely, csodák csodája, megjelent a Magyar Nemzetben még 1972-ben. Zsolnai a koncerten, saját bevezető sorai után, idéz a cikkből: „Hovatovább nem lehet komolyabb, őszinte beszélgetésbe fogni anélkül, hogy a legkülönbözőbb foglalkozású, mesterségű, hivatású emberekből ki ne fakadna, hogy saját bőrükön érzik a csend nyomását. Panaszkodnak a csendre, felingerli őket, szenvednek tőle. A jelek szerint a sokat emlegetett zajárta­lomnál semmivel sem kevésbé kártékony a csendártalom. Arányt teremteni. Meg­teremteni az arányt a munka és a hatása, az érték és a siker között. Ez volna a teen­dő. Az értő, a figyelő, az érdeklődő véle­mény hiányzik, egyre kínzóbban hiányzik az elvégzett munka körül, s kergeti süket­té azt, aki elvégezte.” No addig, amíg az esthez elérkezik, ahogyan a magyar szólás mondja: sok víz folyik még le a Dunán... Csupán a Váci utcában, ott is csak hét nappal az est előtt, tűnik fel néhány pla­kát. Egy nappal az est előtt telefonon köz­ük, áttették az estet két héttel későbbre. Az ok: a nagyteremben Bácher Mihály zongoraművész Chopin-estje elkerülte a figyelmüket, s félő, hogy a két terem át­hallása tönkretenné mindkét estet. Aznap még megszólal a telefon Zsol­nainál. Bácher Mihály!- Hédikém, kétségbeesve hallottam, hogy elhalasztották az estjét énrám hi­vatkozva. Biztosíthatom, hogy az egész­ről mit sem tudtam. A Zeneakadémián, mióta létezik, valóban előfordul nagy rit­kán egy kis enyhe „áthallás”, de ez olyan elenyésző, hogy szót sem érdemel. Még egyszer kérem, ne haragudjon, és sem­miképpen ne gondolja, hogy tőlem ered. Nem! Zsolnai ezt valóban nem gondol­ja. Nagyon is tisztában van vele, mit, miért... A hírre lett volna szükség, hogy a Zsolnai-est üres volt. Mert minden újság­figyelmeztetés nélkül maradt el a pre­mier, s tűztek ki új dátumot. De rosszul számítottak. Zsolnainál éjjel-nappal szól a telefon! A közönség érdeklődik! És Zsolnai 1945 óta először nem takargat, nem dadog-hebeg; őszintén felviágosítja az érdeklődőket. Fásult már a félelem­hez. És végre arra is ráébredt: nem az ő feladata mentegetni az államot. Nem haj­landó helyettük hazudozni! Az esten zsúfolt a nézőtér. Állnak még erkélyen is... Valósággal tüntető ünnep­lésben részesítik. Persze a rádióhallgatók erről nem so­kat tudhattak. A rádió ugyanis alaposan meglékelte az estet. A „Zsolnai-csevegé­sek” és SOS-songok, a „kiáltványok” mind egy szálig kimaradtak. A rádió mel­lett ülők joggal mondhatták: mi volt eb­ben az új? Hajnal. Megint vidékről érkezik. Képte­len elaludni. Nem, ez már sok! Hogy már vidéken se legyen nyugta. Hogy ez a kis­szerű zongorista, L. P., hogy már ez is ki merjen vele tolni, összejátszva a kis mo­solygós kultúr-igazgatónővel. Atti felébred.- Mi van, mi történt, anya?- Semmi, semmi, Attikám. Fáradt va­gyok.- Te nem szoktál ilyenkor fáradt lenni. Sőt. Látom, hogy valami baj van. Rossz volt a közönség? Bántott valaki? Megint eltolta az a töketlen valamelyik számo­dat? Mondd már, mi van?- Attikám, nem tudok most beszélni, majd, majd elmondom, de ne most! Újra kiborít. Olyan undorító az egész... Egymás nyakába borulnak. Zokognak.- Anya, nem fogom hagyni, hogy te is, mint a Latinovits. Látom, hogy kicsinál­nak.- Attikám, Latinovits beteg volt.- Majd te is az leszel... Igen, Latinovits halálára volt alibije az országnak, mert Latinovits valóban lelki­beteg volt. De hogyan számol el az or­szág azokkal, akik nem voltak, hanem let­tek betegek... Kik lopták el a vitamint a napi eledel­ből? Kik zabálják fel a vitamint a másik adagjából? Kicsodák osztogatják széjjel a vitamint? És hol a központi elosztó? És ki a felelős? Részlet Zsolnai Hédi naplójából, Buda­pest, 1977. december 18. „Vasárnap - búcsú a pesti közönségtől”... Hollán utca. Most Fürst Sándor vagy Sallai Imre? Képtelen vagyok megje­gyezni. Tehát Hollán utca! A szokott, min­denévi előadás a Zsidó Fiú Árvaház javá­ra. Délután öt óra. A nézőtér, az öltöző zsúfolásig tele. Reszketek, mint életem legelső fellépésén. Holnapután utazunk. Ruttkai Éva:- Ó, Hédiké, tudom, régen nem jelent­keztem nálad! Jaj, ugye, megérted? Tele vagyok mindennel, próba, premier, pró­ba... Majd hívlak. Puszi! Rohanok! Hajdú Jucika­- De régen láttalak. (Pedig ő is a Po­zsonyi úton lakott.) Lorán Lenke, a drága kolléga: Bilicsi Tivadar, Kishegyi Árpi... (Ö régi barát, kolléga még a gyermekszinházból, mint Éva.) Színpad! Első dalom héber népdal, az utolsó: „Isten veled, Budapest, te édes...” A nézőtér világos. Kik ülnek ott?! Tisz­tán látom, az ott a középen Viola, az meg, az a néni, aki mindenhova utánam jön, nagy ég! Az ott Baby, a Teleki tér 3-ból. Azóta sem láttam. Baby rohan utánam.- Hédikém, emlékszel? 1944-45... Te­leki tér. - Hát persze hogy emlékszem. Barátok voltunk. A kulturos néni:- Ugye, jövőre is számíthatunk a mű­vésznőre? Virág. Felföldi Ancsának adom. Nem szeretném, ha egyedül hervadna a la­kásban... Ancsáék hazavisznek. Kár. Jobb lett volna gyalog menni.”- Vége -

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents