Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-22 / 197. szám
1989. augusztus 22. TOLNA ' 4 tíÉPÜJSÁG Salman Rushdie: Szégyen Egy halálraítélt könyve Báró Wass Albert erdélyi írót, a „Mire a fák megnőnek” és „A kastély árnyékában” című kitűnő regények szerzőjét, háromszor ítélték halálra. Külön-külön a szovjet, a román és a magyar hatóságok. Távollétében így sikerült békés öregségben elhunynia párizsi emigránsként. Salman Rushdie, a „Sátáni versek” szerzője néhai Khomeini ajatollah jóvoltából kapott halálos ítéletet. Ugyancsak távollétében és bár a „Sátáni verseket" nem olvastam, a „Szégyen" ismeretében se adnék sokat az életéért. Remélhetőleg könyvének ismertetése nem jár ilyen következményekkel, mert akkor ezzel a pár sorral eléggé sokat kockáztatok. Salman Rushdie ugyanis nagyon jó író. Ravasz szerkezetű regénye szinte le- tehetetlen annak, aki már jó néhány családtörténetet olvasott és igy van némi összehasonlítási alapja. Amihez azonban Pakisztán, Kasmír és India múltjának, főleg pedig közelmúltjának ismerete is szükséges. A kitűnő borítólap alkotójának nevét sajnos titokban tartotta az Európa Kiadó, pedig az illető ügyesen sietett a kissé tájékozatlanabb olvasók segítségére. A szerző neve és a cím első, felnagyított „S” betűjébe becsempészte Zulfikar Ali Bhutto, Ziaul Hak és Benazir Bhutto arcképét. Álnéven mindannyian szereplői a regénynek, melynek olvasását a belső oldalakon közölt családfa is könnyíti. Mindezért természetesen nem félteném újabb halálos Ítélettől Salman Rushdie-t. A cselekménybe azonban olyan ügyesen csempészte be, mintegy széljegyzetként a saját életét és szemtanú mivoltát, hogy az ottani társadalmi viszonyok gyilkos pellengérre állítása teljesen hihetővé válik és aligha növeli Pakisztán nemzetközi tekintélyét. Patriarchális viszonyok, újgazdagok, idegenekés hivő mozlimok alkoholos orgiái ötvöződnek itt mészárlásokkal, olykor már a valószerűtlenség határát súroló szerelmi viszonyokkal, karriertörténetekkel, emelkedésekkel és bukásokkal. Külföldi egyetemeken végzett, sok nyelven beszélő, elegáns kormányfők Tamerlánhoz méltó kegyetlenséggel intézik el áldozataikat, amihez a parancsokat klasszikus francia festők munkáitól zsúfolt palotáikból adják ki. E nem éppen szivderitö, de nem is naturalistán, hanem valami szenvtelen, kaján objektivitással megírt részletek mellett Salman Rushdie időnként elegánsan váltogatja az idősisakokat, ó lévén a szerző, mindent tud, előre elmondja azt, ami majd következik és aztán az események logikájával be is bizonyítja, miért úgy történt minden, ahogyan történnie kellett. Regénye minden szereplője önálló, összetett egyéniség. Valószínűleg több és kevesebb is élő másánál, de ennek megállapítására el kellene utazni Pakisztánba. Ehhez azonban gyáva vagyok... ORDAS IVÁN Gyöngyvilág Egy esztendeje már, hogy Decsen, az Öreg utcai (Hunyadi utca) házban - Nagy Zoltánéknál - fekete a háttere a kalárisok, nyakékek, karkötők színes-tarka gyöngyvilágának. Történt, hogy egy augusztusi napon, ifjabb Nagy Zoltán közlekedési baleset áldozata lett. Ekkor édesanyja - akit a faluban mindenki Fodrász Zsuzsinak szólít (tanult és gyakorolt mestersége után) - gyászszínre változtatta, a család többi tagjával, a környeztet. Néhány hónapra nem született új gyöngyfüzér, komorrá, kilátástalanná, reménytelenné és kicsit talán értelmetlenné is vált minden. Ám az élet könyörtelen gyorsasággal megy tovább, az idő sebeket gyógyít és szaggat. Megfakul a fájdalom, egy- egy emlék élesebben, halványabban, máskor újra fénylőbben világlik, aztán... Az alkotó fantázia, a képzelet olyan erővel támadhat naponta, mely mindent legyőz. Kitörni, megmutatkozni vágyik fékezhetetlenül. Gyógyir is lehet, amint annak kell értékelni Nagy Zoltánné életében is. Menekülés, megbékélés, nyugvás a változtatha- tatlanban? Ezt is jelenti számára ma már a gyöngyfűzés. Nincs évtizede, pontosan 1980- ban, neki magának egy súlyos szívizomgyulladása volt. Nyolc hónapig nem dolgozhatott. A szomszédságban lakó Berekai Éva és Oláh Éva nénik - ismert népművészek a gyöngyfűzésben - meglátogatták őt. Látták a kézimunkáit, kalocsai, matyó hímzéseit és szívesen tettek eleget a kérésnek, hogy szakmai titkaikba beavassák Zsuzsikát, aki ma egyszerűen úgy fogalmaz, hogy mindent - amit a gyöngyfűzés terén elért - a két Éva néninek köszönhet. Betegségéből felépülve, újra munkába állt. Dolgozott és kitágult ismeretségének köre. Sárköz népművészei tudomásul vették, hogy a figyelem, érdeklődés sokkal többet mond és tesz Nagy Zoltánné esetében, a puszta, őszinte tiszteletnél. Egyre nőtt azok száma, akik nyilvántartásukban jegyezték művészetét. Szaporodtak azok a felkérő levelek - az ország legkülönbözőbb városaiból, néprajzi tájegységeiről - melyek bemutató kiállításra kérték fel. Zalaegerszeg, Kecskemét, Nyíregyháza, hogy csupán néhányat említsünk azok közül, ahol népművész, vagy ifjúsági táborokban előadóként népi iparművészet aktív művelőjeként volt jelen. Az országos kiállítások résztvevője lett. Iparengedéllyel rendelkezik. Ma egyik legkedvesebb élményeként említi, az idén június 17-18-án rendezett bemutatkozást, az NSZK- beli Bietigheim-Bissingenben, Szek- szárd új partnervárosában. E történet ott kezdődik, hogy Nagy Zoltánné gyöngyfűző és Farkas Lászlóné tojásfestő, szinte állandó szereplője - Decsen a faluházban - az oda érkező idegenek, turistacsoportok, népművészettel ismerkedők fogadásának. Itt találkozott velük a bietigheimbissingeni főpolgármester, aki nyomban meg is hívta őket városának 1200. évfordulója megünneplésére, ahol több mint félszáz kihaló, ritka kismesterség művelője mutatta meg apró fortélyát, rejtélyét a százezerre becsült érdeklődőnek. Mindezt színes fényképfelvételek is igazolják. Ám ezeknél sokkal értékesebbek azok a fekete-fehér fotók, melyek a Népi Iparművészeti Tanács bírólóbizottságának dokumentációjaként tartja számon Nagy Zoltánné gyöngyfűző alkotásait. Ezek a képek sokasodnak. Számuk meghaladja a harmincat. Apró dobozokban, fiolákban tar- kulnak a különböző formájú gyöngyszemek. Mindegyiknek neve van: pálcika, szalma, aprókás, könnycsepp... az alakjának megfelelően. Ezek sajátos színharmóniát öltve sorakoznak meghatározott rendben egy-egy gyöngygalléron, nyakéken, amint azt a népművész egyéniségének, ötletgazdagságának, megálmodott képe diktálja. Bánatűzö, örömszerző munkálkodás, míg egy-egy elkészült darabon nyolc-kilencezer gyöngyszem megtalálja helyét. A zsűrizett alkotások és a múló évek növekvő száma egyre érlelik a vágyat, a hivatalos, a népművészetet okmányokkal elismerő címek elnyeréséért, önálló kiállításokon való bemutatkozásokért. Ennek éltetője a művész hite, mely tragédiákon átsegíti akkor is, ha a legdrágább szem vész el az élet „gyöngyvilágából”. DECSI KISS JÁNOS Morbid történet következik, a gyenge idegzetüek jobb, ha bele se fognak. Az a helyzet ugyanis, hogy megtaláltam Petőfi koponyáját, pontosabban a hozzá vezető nyomokat, s az itt következő kör- ténet talán támpont, esetleg tanulság is lehet napjaink botcsinálta Petőfi-kuta- tóinak. A századforduló táján elfogytak a legendák, elfogytak azok is, akik hitelt érdemlően tudtak hazudni Petőfi utolsó napjairól, a szibériai bányákról, tehát valami egészen újat kellett kitalálni. Ekkor jelentkezett egy Fischer Károly nevű úr, s szemérmesen bevallotta a nagy titkot, miszerint nagyapja, Reichenberger Bernét a segesvári csatatérről hazavitte Petőfi koponyáját, amit gondosan kifőzött, egy ideig ivókupának használt, majd a balázsfalvi gimnáziumnak ajándékozta. Megszólalt Fischer testvére, Ágoston is, aki ekkor waldhütteni körjegyző volt, s elmondta, amit nagyapjától hallott: Segesváron túl, a tarlón megtalálta Petőfi holttestét, szolgája segítségével levágta a fejét és táskájába tette. A nagy meleg miatt gyorsan kifőzte, de a közfelháborodástól tartva, bölcsen hallgatott a birtokában levő kincsről. Az csak később derült ki, hogy a nagypapa, Reichenberger Bernát életében nem járt Segesváron vagy környékén, bár valóban katonaorvos volt, Erdélyben is szolgált. A Budapesti Hirlap 1902 elején már bizonyosságként jelentette: Petőfi koponyája megkerült. Nem sokkal később a Petőfi Társaság megbízásából Bartók Lajos és Kéry Gyula felkereste Széli Kálmán miniszterelnököt és Wlassics Gyula közoktatásügyi minisztert, kérve, hogy a kormány hivatalosan is tegyen lépéseket a becses ereklye ügyében. Wlassics még aznap levelet irt Mihályi Viktor balázsfalvi görögkeleti érseknek, kérve, hogy a koponyát helyezze biztonságba, ami meg is történt, kiadásához azonban a konzisztórium jóváhagyása kellett, amire elég sokáig kellett várni. Közben megállapították, hogy a gimnázium valóban Reichenbergertől kapta a koponyát s addig is, amíg a szent konzisztórium döntött, egy rajztanár, bizonyos Domsa Flavius rajzokat készített róla, ezek a Vasárnapi Újságban meg is jelentek, végül a koponya is Pestre került, s a szakértők megkísérelhették az azonosítást. Természetesen megkérdeztek olyanokat is, akik ismerték Petőfit, először is Jókait, akinek jellemzését érdemes ma is idézni. Úgy mondta, Petőfinek fölfelé szélesedő feje volt, homloka magas, a pofacsontok erősen kiálltak. Homloka erősen előrenyomult, s mint Jókai mondta, ez adott arckifejezésének olyan megható jelleget. A későbbiekben a neorvos ebből iszogatott, mert nem főzték ki megfelelően, egyébként is ilyesmire csak őrült képes. S ezzel el is ültek a Petőfi koponyája körüli izgalmak, a szakemberek véleménye után már az sem érdekelt senkit, hogy újra jelentkezett Reichenberger lányunokája, aki felajánlotta, esküvel bizonyítja, hogy Petőfi koponyájáról van szó, mert az egész család igy beszélte. A szakértők azonban nem akarták, hogy a lelkes honleány hamis esküvel terhelje lelkiismeretét. A Petőfi-kutatások ismétlődő menetrendje szerint buzgó dilettánsok kapják fel és terjesztik a legendát, amit legtöbbször rosszhiszemű emberek agyaltak ki, akik között legjellemzőbb egy közönséges bűnöző, bizonyos Manassesvolt, aki aszi- bériai rémtörténetet kitalálta. Ö találkozott az ólombányában raboskodó Petőfivel, aki később felügyelő lett a bányában. Az ügyben még parlamenti interpelláció is elhangzott, bár az interpelláló Helfy Ignác sokkal óvatosabban fogalmazott, mint a mai türelmetlenek: „Tett-e valamit s minő lépést a Kormány e hír való- vagy valótlanságának kiderítése iránt?” Nincs a világon olyan kormány, amely irodalomtörténészekből állna, éppen ezért felkérték a szakembereket, akik gyorsan kiderítették, hogy Manasses- nek egyetlen szava nem igaz, egyébként is közönséges börtöntöltelék, aki írni-ol- vasni is alig tud. Miért mondtam el mindezt? Az elmúlt hetekben többen megtiszteltek bizalmukkal, hogy mondjam el, mit tudok a napjainkban időnként hisztériába forduló kérdésben? Nem sokat, illetve pontosan annyit, amennyit általában tudnia illik annak, akinek munkássága jelentős része az irodalomtörténethez kapcsolódik. Rémtörténettel azért én is tudok szolgálni, s talán a tanulságot is érdemes megszívlelni: akinek netán eszébe jutna, hogy megtalálja Petőfi koponyáját, ne fáradjon vele, már volt ilyen, a kutatásnak pedig megvannak a szabályos útjai. Akit a kérdés közelebbről érdekel, a forrást is ide írom: adataimat dr. Fe- renczi Zoltán tudós könyvéből vettem, aki Petőfi életrajza mellett megírta eltűnésének irodalmát is, ami 1910-ben jelent meg a Petőfi Könyvtár XXIV. köteteként. CSÁNYI LÁSZLÓ Zsolnai Hédi: Johanna a kocsmában IV. Az ötvenes-hetvenes évek népszerű sláger-, dal- és sanzonénekesnője húszéves, amikor a főváros felszabadul. Erőszakoskodó orosz katonák, édesanyja halálának híre jelenti számára a „szabadságélményt”. Ám idővel a legnagyobb fájdalom is csitul, élni kell, kenyeret keresni, s az ifjú lányban fel-feltör a színpad utáni olthatatlan vágy. Kezdetét veszi: egyelőre igen szerény lehetőségekkel - a művészpálya. Eme valóban szerény kezdetekről olvashatunk az alábbi részletben, mely Zsolnai Hédi a Magyar Világ Kiadónál ősszel megjelenő önéletrajzi regényéből való. Apa a szociáldomokrata párton keresztül patronálást szerez a lányának Keleti Márton filmrendező személyében, aki jó barátja a Fővárosi Operettszínház igazgatójának, Fényes Szabolcsnak. Keleti - talán, hogy lerázza a kisembert - valóban berendelteti a lányt. Brodszky- Ábrahám: Bál a Savoyban. Kétszavas kis szerep. Kis gázsi, de hatalmas boldogság. „Bekerült a tojásba” - gondolja. Hol volt ez még attól? ... Kisebb „bulikon” is kezd fellépegetni. Utcabál, mozimatinék stb. Ezekért nem fizetnek pénz. Szalonnat, rizst, egyebet kapnak tiszteletdijként. Első énekleckéiért szalonnával fizet. Nagyot mulatnak rajta Lendvay Andor énektanárral, az Operaház kitűnő szólistájával. Lendvay mindenáron Carment akar nevelni belőle. Hédinek más álmai vannak. Sem az operát, sem az operettet nem szereti. Tragika akar lenni. A nagy álom: prózai színház. Bárdi Ödön, a Vígszínház tanára, majd dr. Németh Antal, a Nemzeti Színház volt igazgatója, főrendezője tanítják. Bárdi tanár úrnál: Medeia, Ibsen, Shakespeare... Az örök szerelem: Medeia! A Színművészeti Főiskolán vizsgát tehetnek, a magántanulók. Hédi oklevelet nyer, s most már hivatásos! Brancsbeli. De prózai színház csak vidéken foglalkoztatná. Apát, nagymamát nem hagyhatja cserben. Apa még nem dolgozik. Rózsi és ő teremtik elő a napi szerény kis mindenfélét... Dezső bácsi sem jött vissza. A Bethlen téri zsinagóga udvarán riadt sereg lesi naponta a listát, kiket nem láthatnak soha többé... Nagymama, apa, Rózsi sokszor estig ott várakoznak. Ő nem ér rá. Próbái vannak. Művészsorsa elrendeltetett, ismét zenés színház: Medgyaszay Színpad - zenés vígjátékok, kis szerepek. Majd a Pódium Kabaré. Első találkozása a sanzonnal! Persze ő itt is még csak kis szereplő, egészen kicsike. Kétlélegzetnyi mondatából szeretne valamit kihozni, de a rendező fölszól:- Kis Zsolnai, ne nyavalyogjon, nem magáról van szó! A számot kell exponálnia. Ennyi a dolga! Érti? Na gyerünk! Gyerünk! Premier után a Művész presszóban megkérdezi egyik haverját:- Na, milyen voltam?- Ne haragudj, de náthás vagyok, éppen tüsszentettem, addigra eltűntél... S ő áll a színfalak mögött, s már vagy századszor hallgatja a tüneményes san- zonettet, Fellegi Terit: „Élt Harlemben három kis négerboy, három kis fekete kölyök...” Csodálatos műfaj. Bizsergető műfaj. Három perc, és egy egész dráma. De hogy valaki ki merjen állni csak úgy szólóban, partnerek nélkül, még a gondolat is halálfélelmet okoz, ha magát képzeli a helyébe... Pedig képzeli, de mennyire, csak éppen elképzelhetetlen. Színpadra hívják éppen, mikor apa keresi.- Apa, nincs most időm. Mi történt?- Anyád nincs többé. „Kis Zsolnai! Lekésik! Nem hallja?” Á színházból kirakják. (Nem a késésért.) Van egy gazdag szeretője, „természetesen szerelem", akitől nem fogad el semmit, fél, akkor nem hiszi el, hogy igazán szereti... Q. Marci, aki ismeri a lány mániáit, kénytelen beszámolni a történtekről. S. D. (gazdasági igazgató - Marci pókerpartnere) szólt Marcinak:- Öregem, a színház anyagi zűrben van, te nyilván támogatod a kislányt, fizesd be nekünk a gázsiját, és maradhat. Nem kell tudnia az egészről. Marci az ő tudtán kívül nem mert belemenni, s ezt igen jól tette. A szerencsétlen, gátlásokkal teli „kis békának" már csak ez hiányzott volna. Azért nem kell őt félteni, „kihasználja” Marcit. Erkölcsileg. Marci vonultatja föl először a Fészek, a Művész Klub bálján. Edit nénjétől csodálatos nagyestélyi ruhát kap. Egyik lakótól kapta, akinek vigyázott a kincseire. Editék még házmesterek. A lakók fele még nem jött vissza, a másik fele nyugatra távozott. Sajnos Pali bácsi maradt. Ezen a bálon igazán nem „béka”. Nagy sikere van. (Bár már színpadon lenne ekkora!...) Nem is akarja elhinni, egyik oldalán egy miniszter, másikon egy író. Hihetetlen az egész. Marci büszke rá. Ha olyasmiről van szó, melyet végképp nem ért, akkor rendkívül művelten hallgat. De most éppen egy minisztérrel beszélget.- Mivel foglalkozik, kislány?- Jelenleg éppen semmivel.- És mit tud, mihez ért, mi akar lenni?- Színésznő, énekesnő vagy festőművész... A minisztertől két ajánlólevelet kap. Egyik a Herendi Porcelángyár pesti festőüzemének, a másik Vécsey Ernő zongoraművésznek címezve. Néhány hónapja elköltözött a Teleki térről, s azóta albérletről albérletre vándorol. Mint kislány korában, kirakják, mert nem tud fizetni. Mégis jobban érzi így magát. Szabadon! Buci nevű förtelmes péksüteményeket árulnak, s ő naponta mustáros bucit eszik. Reggel, délben, s ha nem hívja meg valaki vacsorára, akkor este is. Apa már dolgozik. Ismét kiszolgál az egyik (sok ugyan még nem nyílt meg) áruházban. De nem akar pénz kérni senkitől. Nagymama dugdosott néha egy kis taxipénzt, amikor odalátogat. De szegényke nem könnyen jut pénzhez. A gyerekei adják össze... Azt mondja a nagymama:- Tudod, kisanyám, egy anya eltarthat húsz gyereket is zokszó nélkül, de sokszor húsz gyerek nem képes eltartani egy anyát... így aztán nagy ritkaság, ha Hédi elfogadja az ötöst. Összevissza kószálnak a gondolatai, miközben szekrényét rakja rendbe a cselédszobában... Egyszer csak kiesik a teljesen elfelejtett két miniszteri ajánlólevél: Herendi Porcelángyár. Vécsey Ernő zongoraművész. Az ajánlólevél Petőfi koponyája vezetes szemfog is szóba került, de ezt már csak az antropológusok vizsgálták, akik végül azt állapították meg, hogy a sok vihart kavart koponya nem lehet Petőfié, s egyben a családi legendát is cáfolták, mondván, rémmese, hogy az öreg
