Tolna Megyei Népújság, 1989. augusztus (39. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-02 / 180. szám
1989. augusztus 2. NÉPÚJSÁG 5 A játékos ember A lottó története II. Loüéría a régi Magyarországon „Az Szerződés, avagy Fel-fogadásra játtzandó Számokról, hogy ez vagy amaz 1-szer, 2-szer, 3-szor, 4-szer, avagy 5- ször fog kihúzattatni. Az ki ezeket egy vagy több Számokkal játtza, és azokat elrendelt módgya szerént fel fogadottképpen elöl talállya, minden le tett monétával nyér 67. ollyant; tudniillik: egy garassal 67. gar. egy forintal 67. for. és úgy tovább, azaz minden mónétával 67. ollyant.” Ez az idézet egy régi magyar lottószabályzatból való. Nemcsak furcsa helyesírása, hanem e sorok - és a későbbiek - nyakatekert fogalmazása is arra enged következtetni, hogy a fiskálisok már akkor sem szívesen szóltak a nép nyelvén, még akkor sem, ha pénzük forgatására, s a szerencse megkísérlésére kívánták ösztönözni őket. Igaz, a nyerés lehetősége cifra magyarázatok nélkül is elég vonzó lehetett, hiszen az első magyarországi lottóhúzásokat már 226 évvel ezelőtt megtartották. Budán és Pozsonyban voltak az első sorsolások, miután az osztrák állami lottó bérlőjének, Cataldi grófnak a koncesszióját - Erdély és a határőrvidékek kivételével - Magyarországra is kiterjesztették. Hét év múltán pedig már Erdély és a Bánát lakói sem maradtak lutri nélkül. A játékot szervező magántársaságnak persze kötelezettséget kellett vállalnia arra, hogy nyereségének egy- harmadát a kincstárba fizetik be, másik harmadát folyamszabályozásra és útépítésre adja oda, s még a fennmaradó harmadból is juttat 2000 forintot árvaházépi- tésre. Még így is hasznot hajthatott a játék szervezőinek a lutri (ahogy a lottót annak idején országszerte nevezték), hiszen az említett helységek mellett Kolozsvárott, Nagyszebenben és Kassán is voltak lottóhúzások. Az 1848-as szabadságharc idején a Batthyány-kormány bezáratta a gyűjtö- déket (a mai lottóirodák őseit), ám 1853- tól ismét életre kelt a lutri, előbb az osztrák lottópátens magyar földre is kiterjesztett érvényével, majd az 1868. évi XV. törvénycikkben az önálló magyar lottójövedék felállításáról is rendelkeztek. Királyi lottóigazgatóság és állami lottóhivatalok létesültek, s a húzásokat osztrák mintára kéthetenként tartották. A fogadásokat a gyűjtödék országos hálózattá szervezett boltocskáiban lehetett megkötni, a gyűjtésre jogot többnyire alapvető cikkeket forgalmazó kereskedők - gabonafelvásárlók, dohányboltosok, kocsmárosok - kaptak. A magyar lottó akkortájt - az osztrákkal megegyezően - 90 számból 5 nyerőszám sorsolását jelentette. Fogadni legkevesebb 5 krajcárral - egyetlen számra, egy számra a kihúzás sorrendjének megfelelően, két számra (ambóra) és három számra (ternóra) lehetett. Négyes és ötös húzásra (quaternóra és quinternóra) sem nálunk, sem Ausztriában nem fogadtak el betétet. A lottójáték korabeli népszerűségét jelzi, hogy az 1867-1897 közötti három évtizedben mindig elérte a 2,3 millió forintot az évi forgalom, és legtöbbször megközelítette, négy évben meg is haladta a 4 milliót. A majdan kihúzandó számokat a fogadók persze szerették volna előre megsejteni. „Csalhatatlan receptek” sorát adták közre asztrológusok, álmoskönyvek, kalendáriumok szerzői. Az álomban látott képek, események mind-mind egy-egy számot jelentettek, amelyeket csak meg kellett jegyezni, s már bi2tos is volta nyerés - persze, csak a húzás előtt. Mert utána - akárcsak ma - sok ezren jegyezhették meg: én jól tippeltem a számokat, csak azok az ügyetlen számhúzók nem tudták őket eltalálni! Ám Fortuna lovagjainak alaptermészete máig sem változott: a hűtlenséget gyorsan feledik a szerencsés jövő beteljesedésének szilárd hitében. (Folytatjuk.) SCHÖFFER JENŐ Pórul járt turisták Olaszországban gyakori látvány, hogy az utcán sétáló járókelők hónuk alatt viszik az'autórádiót. Nem véletlen, mint ahogy az sem az, hogy újabban már kifejezetten ilyen fiókszerűen kiszerelhető típusokat árulnak - tolvajok ellen -, melyek beszállás után a kocsiban egyszerűen a helyükre téve csatlakoznak is az antennához, a hangszórókhoz és az akkumulátorhoz. Olaszország nem hemzseg a haramiáktól, de legalább úgy kell vigyázni, mint másutt a világon és kétszer annyira, mint otthon. Tévedés abban bízni, hogy a Lancia és az Alfa Romeo közé leállított Trabant nem kelti fel a figyelmet, mert a csillogó-villogó autócsodákban az ülésen kívül mást nem találni. Szőcs Ferenc, a római magyar nagykövetség konzuli osztályának vezetője elmondta, hogy idén közel kétszázan kértek segítséget, mert útlevél, vagy egyetlen fillér nélkül maradtak. Legalább kétharmaduknak a lezárt - és biztonságosnak vélt - autójából tűntek el irataik, értékeik, a többieket másképp lopták meg. A konzulátus ilyenkor kiállítja a hazautazáshoz szükséges útiokmányt - mert útlevelet nem adhat ki. Ellátja a bajbajutottakat vonatjeggyel, vagy a hazatéréshez minimálisan szükséges pénzzel, ami az engedélyezett valutakereten felüli öszszegnek számít. Jobb tehát vigyázni, annál is inkább, mert ilyen útiokmányt és pénzt csak a római konzulátus adhat, miközben az Olaszországba látogató magyar turistáknak, csak mintegy negyede keresi fel a fővárost. A másutt póruljár- taknak, tehát addig is el kell jutniuk. Ez megint csak tekintélyes, s ami nyilván a legbosszantóbb, nem tervezett kiadással jár, mert az olasz rendőrség ad ugyan vonatjegyet, de annak árát ugyanolyan borsos felárral kell visszafizetni. Szőcs Ferenc elmondta még, hogy sokan - nem is tudni milyen meggondolásból - akkor is kártérítésért fordulnak a konzulátushoz, ha ékszerüket, rádiót, magnetofont, órát, ruhaneműt loptak el tőlük, de megmaradt az útlevelük és any- nyi pénzük is, hogy haza tudjanak menni. Ilyenkor, természetesen, a konzulátus nem segíthet. A biztosítóhoz kell fordulniuk - az olasz rendőrségen kiállított jegyzőkönyvvel. Mindenkit érhet baleset - ezért jó, ha van biztosítás. A magyar külképviselet viszont nem biztosítóintézet, mint ahogy hitelezéssel sem foglalkozik. Akadnak ugyanis, akik egyszerűen túlköltekeznek és ezért kérnek pénzsegélyt. De - mint a konzul elmondotta - ők is csak a hazatéréshez szükséges vonatjegyet, vagy az üzemanyag- költséget kaphatják meg, s azt is csak végső esetben. A tapasztalat azt mutatja, hogy az untig ismételt jó tanácsokat érdemes megfogadni. Biztos és nem feltűnő helyen jó tartani a pénzt, útlevelet és az értékeket. Az aranyszabályokat általában mindenki betéve tudja, de elég egy könnyelmű pillanat, amikor lebecsüli a kockázatot, és oda a gondosan kitervelt nyaralás. Állampolgár vagy kapcarongy (Egy kisajátítási hercehurca margójára) Kisajátítás zajlott a tavasz során Pakson. A kiszemelt konc az úgynevezett T- szektor (a bennszülöttek nyelvén Kishegy) 130 ingatlana volt. Élne felejtsem: a kisajátítást a városi tanács a Paksi Atomerőmű Vállalat megbízásából végezte. A szertartás a megszokott módon zajlott: a tulajdonos vagy bérlő már a tél folyamán értesítést kapott a tervezett eljárásról, nehogy „vagyonbővítő beruházásra” adja a fejét, azaz bekarózza szőlőjét, elültesse gyümölcsfáit stb. A tulajdonosok és bérlők népes tábora április-május hó folyamán „zarándokolt” a városi tanácsra „egyezség” megkötése céljából. Az érintettek többsége ilyen vagy olyan indulatokkal, alkuval vagy anélkül tudomásul vette a megváltoztathatatlant, megkötötte az „egyezséget”, melyről hamarosan hetvenhét oldalas „határozatban” értesítették. Belőle ki-ki értesülhetett az őt és szomszédait megillető összegről, annak kifizetési idejéről és módjáról, a tulajdonba vétel idejéről, módjáról stb. Mindennapi eset, szokványos történet - mondhatná bárki. Úgy van! Csupán a történet második fele tér el a megszokottól. A kisajátításba beletörődött extulajdonosok ugyanis 32 nap múltán (a határozat jogerőre emelkedését követően) újabb határozatot kaptak Paks Város Tanács V. B. lg. Osztályától arról, hogy vissza a babaruhát, a korábbi határozat semmis, marad minden a régiben (természetesen a korábbi korlátozásokkal: építési és elidegenítési tilalom stb.) Természetesen nem az eljárás törvény- szerűségét vitatom. (Nálunk minden törvény kiskapukkal vagy hátsó kijáratokkal készül.) A hivatal illő módon a kisajátítási rendelet alkalmazható vészkijáratára hivatkozott. Ám néhány dolog eszembe jutott a história kapcsán. Például a cím. Aztán az, hogy ez az újabb, a „semmmi- sítő” határozat tartalmazhatott volna legalább egy mondatot arról, hogy miért hiúsult meg az „üzlet”. (Felénk a gyereket is szokás tájékoztatni a felnőttek dolgairól.) Szóval elvártunk volna a városi tanácstól valamiféle felnőtt állampolgárt megillető tájékoztatást. (Vagy csak a választáskor vagyunk illetékesek?) így csak mendemondából tudjuk, hogy a szerződés azért hiúsult meg, mert a kisajátítást kérőnek, a Paksi Atomerőmű Vállalatnak nincs pénze a kisajátítás kifizetésére. Erről az jutott eszembe, hogy anyám mielőtt rakodni kezdett a bevásárlókosárba, mindig kínos gonddal olvasgatta, hogy mennyi pénz is van az erszényében. Azon is morfondíroztam, hogy mennyibe kerülhetett ez az elvetélt akció (130 ingatlan felmérése, becslése, ugyanennyi tulajdonos, bérlő berendelése, a 77 oldalas határozat legépelése, sokszorosítása, kézbesítése stb.) Ki fizeti? Miből? Csak nem mi az adóinkból? Végezetül hadd zárjam néhány kérdéssel: Üdvös-e a PAV számára, hogy ilyen meggondolatlan lépéssel rontja a vállalat és a lakosság amúgy sem felhőtlen kapcsolatát? Mikor érkezik el a másképp gondolkodás áldásos hulláma Paksra is, amikor is a tanács - mint a város választott népképviseleti szerve - senkinek sem asz- szisztál választói rovására zajló kalandhoz? Gálosi János paksi lakos, az egyik „érdekelt” Történésztábor Balatonfenyvesen Kisebbség, reform, sorsfordulók Ez évben Somogy megye adott otthont a fiatal történészek negyedik nyári táborának. A megnyitón a meghívott vezetők közül egyedül Tamás Ádám, a Tolna Megyei Tanács elnöke volt jelen. Baranya nem képviseltette magát, Somogy és Zala pedig osztályvezetői szinten vett részt a találkozón. A tábornyitást követően fórumot rendeztek a dél-dunántúli megyék sajátosságairól, különös tekintettel az oktatás- és művelődésügyre. A tanácsi vezetők rövid tájékoztatást adtak a megye életéről a számok tükrében. „Tolna az ország legkisebb megyéi közé tartozik - mondta Tamás Ádám tanácselnök -, megújhodási készsége mégis rácáfol erre. A tervek között felsőfokú szociális gondozóképzés és idegennyelvi tanárképzés beindítása szerepel. Körülbelül 60 fiatal muzeológus, történelemtanár és levéltáros érkezett a negyedszer megrendezett táborba. Neves előadókat, politológusokat, gazdaság- történészeket hallgatnak a kisebbségi lét elemzéséről, a modernizációról s történelmi sorsfordulókról. CSEFKÓ JUDIT A rang tűnő varázsa...? Volt valamikor egy ilyesféle mondás, miszerint: „Akinek az Isten rangot adott, észt is adott hozzá!” Ezt a rangbéliek ugyan ritkán terjesztették, de azt hiszem, nagyon sokan közülük elhitték. A ranghoz, ezzel együtt pedig valamicske hatalomhoz jutásnak sokféle útja-módja volt, van, de talán nem lenne baj, ha a jövőben nem mindegyik maradna meg. Bár ezt nem hiszem. A legrokonszenvesebb az, amikor valaki elindul egy pályán, lépésről lépésre elsajátítja az ahhoz szükséges tudást és egyre feljebb emelkedik. Nem feltétlenül szükséges szamárlétrára gondolni, hiszen a valóban tehetséges olykor számos lépcsőfokot ugorhatott át egyszerre. Ismerek közgazdászt, aki húszvalahány éves korában lett igazgató az egyik intézménynél, máig az és belátható időn belül innen készül nyugdíjba. Egykori gépállomási főnököm a Nádasdy grófok mezőgazdasági gyakornokaként kezdte, majd segédtiszt lett, intéző, főintéző, a gépállomások megszervezésekor főagronómus és a Munka Érdemrend arany fokozatának birtokában ment nyugdíjba. Mindent tudott, amit a szakmájáról csak tudni lehetett. Másokat „kiemeltek”, egy adott történelmi időszakban érthető módon, de nem mindig szerencsés kézzel. Volt kiemeltek tömegét ismerem, akiknek a kapott ranggal óhatatlanul együtt járó hatalom nem szállt a fejükbe, hanem kemény munkával igyekeztek elsajátítani mindazt az ismeretet, aminek akkor még nem voltak birtokában. Máig is a helyükön vannak, vagy éppen előbbre léptek, aminek csak örülni lehet. Elképesztő és hátborzongató arra gondolni, hogy a II. világháborút megelőzött évtizedekben a tehetségek milyen tömege maradt felfedezetlen, mert egyszerűen a kutya se törődött felfedezésükkel. Leszámítva talán az egyházakat, melyek keretében már századokkal ezelőtt felfedezték az i g a z i káde- rezés fontosságát. További kategória azoké, akiket kiemeltek és ott is hagytak. Ha nem váltak be igazgatóként itt, akkor elkerültek szövetkezeti elnöknek amoda, amonnan pedig függetlenített párt-, vagy szakszervezeti titkárnak emide. Ök maguk erkölcsileg mentek tönkre, még akkor is, ha ezt nem vették észre. A környezetüknek, munkahelyüknek, a népgazdaság egészének okozott kártételükről nincs statisztika. Talán jobb is, hogy nincs... Az utóbbi időben azonban mintha a rang varázsa kissé tűnőben lenne. Már szinte fehér hollónak számít az a munkatárs, aki valahol - képességek híján, vagy esetleg időben felismert intrikusi képességei jóvoltából - nem lehetett főnök, továbbállt és az ilyen irányú próbálkozásait fél tucat munkahelyen folytatta, folytatja. Manapság az emberek nem tolakodnak a főnöki posztokért. Se a rangért, se a hatalomért, akár csak egy segédhivatal élén sem. Gyaníthatóan azért nem, mert egyre nyilvánvalóbbá válik a ranggal járó felelősség. Milyen jó lett volna, ha ehhez a felismeréshez már 30-35 évvel ezelőtt eljutunk! (Ordas) Autóvásár Székesfehérvárott Székesfehérváron megalakult a Szuna and Gorsium Gépkocsiértékesítő Kft., ahol valutáért használt és új nyugati típusú gépkocsikat lehet vásárolni.
