Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-08 / 159. szám
2 - TOLNATÁJ 1 1989. július 8. A tolnai bús magyar és a víg kántor sajtóvitája Szeverin Ferenc és Decsi Kiss János a küldetésről emlékszem a Nagy László fotóiból, Molnár Edit felvételeiből rendezett kiállítás volt az első döbbenetes élményem Dombóváron a Galériában. Mert úgy függesztetted, vagy segítőiddel úgy mutattátok be a fényképeket, hogy járni lehetett közöttük, sétálni Nagy László életében, mint egy erdőben, ahol az ember jól érzi magát. Aztán Baksai Gyöngyi kerámiáiból falut építettél és egy eleven kismadarat is beraktál kalitkába azok közé az alkotások közé, ahol a művész éppen a szabadságról üzent. Az erdélyi relikviák közé különböző hangú csengőket, kolompokat lógattál a térben úgy, hogy a nézelődő beleütközzék, megszólaltassa, ráébresztve, hogy tudja kiért, miért szólalnak, adnak hangot. Legutóbb Gácsi Mihály emlékkiállításán egy súlyát vesztett órát, egy tükröt raktál elénk... I Kollégáim közül is többen tanúsíthatják, hogy évek óta kérünk téged egy beszélgetésre, ami megjelenik a lapunkban...- Ma is érzem azt, hogy az én éretlenségem nem tud senkinek, semmit adni, ha én beszélek. Az én dolgom az, hogy amit tudok, azt jól, rosszul tegyem meg. Az én életem a családomhoz, a galériához kötődik itt Dombóváron. Közvetlenül a barátaimnak tudok talán segíteni abban, hogy az ő életük kicsit szebb legyen, tartalmasabb. Ennyi az én küldetésem. Én nem tudok a művészetről, az egyes művészekről, még igazán az életről sem nyilatkozni. Éretlen ember vagyok és ezért nem is akarom, hogy beszélgessünk még. Egy éretlen gyümölcsnek formája sincs, nem hogy íze, zamata. Meg egyáltalán az sem biztos, hogy gyümölcs, lehet mérges gomba is. I- Mikor vált egyértelművé benned küldetésed tudata?- Ez most nagyképű szövegnek tűnhet, de én mindig tudtam, hogy minden embernek küldetése van, megbízatása valamely feladat elvégzésére. Az más, hogy különböző társadalmakban milyen lehetősége van az egyénnek e dolog kibontakoztatására. Hiszem azt, hogy ehhez is szükség van szerencsére, mert már az eleve meghatározó, ki hova születik. Az én falumban annak idején egy bognár úgy tudott jelen, lenni, ahogy ma egy jobb iróasztaltulajdonos sem. I - Ez melyik falu?- Katymár. Baja alatt van. Olyan fogalmak jutnak eszembe, hog kovászok voltak azok az emberek, meg más hasonló szép szavak. A házakon ott voltak a jelek, a cégérek. Az emberek mertek maguk lenni minden komolyabb iskolai végzettség nélkül. Minden közvetlenül, spontán jött elő a tisztaságukból... Tényleg nem az én dolgom, hogy beszéljek. Ott vannak a művészettörténészek, irodalmárok, őket kell megkérdezni. Én pillanatnyilag a cselekvésen kísérletezem.- Rendben van. Én mindig is megértettem ezt az állásfoglalást, hogy csak akkor tegyek bármit is, ha használni tudok vele egy embernek, egy ügynek. Azt kell megérezni, mikor, minek jött el, van itt az ideje. Ismerve a nyilvánosság szerepét, azt is leszögezhetjük, bizony kiszámíthatatlan egy-egy írás hatása, a szándék ellenére. Örülök, hogy szavakat spórolnál meg, a cselekvést, a szótlan, csöndes munkálkodást helyezve előtérbe! Most mégis azt kell kérnem, hogy a cselekvésről beszélj. Arról, hogy a küldetésed pontos tudatában milyen tervekkel indulsz, indultál! Bocsánat! Vétettem ellened, mert megegyeztünk, hogy nem lesz szó tervekről, éppen azok miatt az emberek miatt, akik kevésbé jó akarattal nézik, figyelik, értékelik eddigi pályfutásod. Mi volt az első lépés annak érdekében, hogy küldetésednek pontosan eleget tegyél, mondjuk Katymár után?- Most arra gondolsz, hogy az életemről beszéljek? I- Nem tudom mi az, amit vállalsz, ami kitörölhetetlenül jelzi, küldetésed miként teljesíted.- Ami mögöttem van, az mind kitörölhetetlen. A legszebb kapcsolatok, amelyekbe az életem során belebonyolódtam. Élményeimmel mégis csak a falumhoz kell visszatérni. Gyerekkoromban, ott bennünket el lehetett engedni, mert a gyerek, az mindenkié volt a faluban. Az védve volt mindenütt, bárkivel, bárhol találkozott. A nagymamámat rajongásig szerettem, de a családom minden tagjával így voltam, az édesanyámról nem is beszélve. A férfiak hamarabb elmentek a családból, és így többnyire nők maradtak körülöttem, sokat köszönhetek tehát a nőknek. Aztán amikor nagyobbacska lettem és elkerültünk Békéscsabára, megint irgalmatlan nagy szerencse ért. Akkor egy Lipták Pál nevű embertől tanultam nagyon sokat. Fantasztikus csodákat teremtett abban a megyében és a könyvtárban. Ez az ember rajzolt, festett, szobrászkodott, a falut járta. Hihetetlen értékeket kutatott fel. Ami fontos az én számomra, a tárgyak szeretete. Ezt tőle tanultam. Semmi különöset nem csinált, csak egyszerűen atmoszférát teremtett, ahogy berendezte a könyvtár olvasóját a különböző szép tárgyakkal. A polcokra, falakra kerámiákat, népi edényeket helyezett.- Itt egy pillanatra álljunk meg. Te ugyanazt a szót mondtad ki, ami bennem megfogalmazódott minden kiállításon, amit te a Dombóvár Galériában rendeztél. Az embert, amikor oda bemegy, valami sajátos atmoszféra veszi, lebegi körül. Úgy rendezed be a termet, úgy rakod el a tárgyakat, hogy azok a kiállító, bemutatkozó művész, alkotó ember karakterét karolva, tárulkoznak ki, fogadják be a nézőt. Tudom, hogy most fejezted be tanulmányaidat Budapesten egy kiállitásrendezöi továbbképzésen, de nem tudom, itt kaptál-e olyan töltést a további utadhoz, mint Lipták Páltól?- Úgy gondolom, hogy a kiállításrendezés a művészettörténészek zsebpénze. Én nagyon fontos dolognak tartom, mert nemcsak azt kell bemutatni, hogy az adott művész mit végzett. Úgy kell elhelyezni, hogy az ember is jelen legyen, mert csak a kettő együtt tud segíteni az odaérkező nézelődönek. Erről az egyéves tanfolyamról nem tudom azt mondani konkrétan ezt, vagy azt tanultam meg. Viszont megint nevet említek: Frank János. A vele való találkozás mély nyomot hagyott bennem. Visszakérdezek, lehet-e a szerelmet megtanítani? Az ember tegye azt, ami a másiknak is jó! Ez a rendezői tanfolyam megerősített engem abban, hogy ez egy gyönyörű játék, tessék játszani! Nekünk nem lett volna szabad elfelejteni játszani... I-... és álmodni. Hiszek abban, hogy kell mindig egy nagy álom, ami az embert eligazítja, jelt ad, merre kell mozdulnia, mit tegyen!- Na, ez az én titkom, vagy eddig az volt! Én álmodozom akkor is, ha ébren vagyok. Éjszaka különösen Így van ez. Ha egész nap gyötrődöm, kínlódok, nem tudok megoldani egy feladatot, akkor álmomban jönnek az angyalok és egy szárnysuhintással pontosan láttatnak velem mindent. Akár hiszi ezt valaki, akár nem! Az angyalok azt is súgják nekem, hogy tanulj, tanulj, dolgozz! A művészet csak maximális tudásra épülhet. Rengeteg hibát elkövetek, de egy hét múlva már annyival többet tudok. Az életem nagy ajándékának tekintem, hogy olyan emberekkel találkozhattam mint Gácsi Mihály, Reich Károly, Borsos Miklós. Ők úgy beszéltek a zenéről, kövekről, hogy azok élni segítettek engem. Hiányoznak nagyon a művészettörténeti tanulmányok, de amiket az élő művészektől beszélgetések közben lestem, tanultam, ez legalább olyan fontos. Öregségemre biztosan el kell kezdenem intézményesen is tanulni valamit, hogy tisztábban lássam, értsem az angyalok szárnyának suhogását... Ennyi! En megmondtam az elején, hogy nem akarok veled beszélgetni. Erre alkalmatlan vagyok, engem hagyni kell dolgozni. Most csak úgy tapogatózom, mint egy vak. Az ujjaim begyével próbálom kirajzolni, hogy mi a teremtés folytatása. Mindig azokat irigyeltem, akik tudtak valamit teremteni úgy, mint egy szobrász, egy grafikus, aki irányítja az embereket, hogy másképpen éljenek. Ha muzsikálni tudtam volna például... Most úgy érzem, ezzel a galériával én is folytatom a teremtést. Ez persze megint különösen hangozhat és talán nem is kellene leírnod.- Jó, akkor emlékeztessük a barátaidat, ismerőseidet, tehát azokat, akik a dombóvári kiállításokon megjelennek, egy-egy olyan állomásra, ahol a korábban említett atmoszférát teremtetted meg. Most én mondok néhányat, aztán szólj te arról, ami számodra fontosabb volt. Ha jól- ... az Illyés Gyula és kortársai fotó- kiállításon nagyon fontosnak tartottam, hogy legyen egy nyelv nélküli harang - halott van a házban, egy eltépett húrú ci- tera a vendégkönyv fölött, mert egy pillanatra most megszűnt a muzsika valaki miatt. Vagy fontos volt, hogy ezen a kiállításon - ahol tudtam, hogy értő emberek, mint Czine Mihály is jelen lesz, volt - szóval erről a kiállításról nem hiányozhat egy Kányádi Sándor-költemény. Akkor" egy éjszaka elmentem Kolozsvárra és elhoztam Kányáditól egy verset, ami Illyés Gyuláról szólt, hiszen itt Dombóváron, akkor ő miatta történt minden. Megérte! Mert ott az a vers gyújtott. Most megint nagy szavak következnek! Az én feladatom, hogy a szépet az emberek mindennapi kenyerévé tegyem. I- Akik igazán figyelik munkálkodásod, azt is látják, hogy ez nem ér véget a galériában, hiszen a könyvtár, a zeneműtár is kapcsolódik a kiállításaidhoz, tanitón, nevelőn, nem erőszakoltan, de...- Bocsáss meg, hogy félbeszakítalak, de hát ez is a célom, belopni az otthonba, otthonokba a művekből(ről) áradó emberséget, melegséget. Ami nagyon lényeges, hogy annyi mindent nem tudnék megcsinálni a galériában, ha nem lennének jelen az ott élő emberek. Nem történt még kiállítás Dombóváron, amibe valakik ne segítettek volna. Látod, róluk kellene írni, nem engem beszéltetni. A mag amit elvetnek a földbe, csöndben van. Végzi dolgát, és egyszercsak kijön, hogy mi lesz belőle, virág vagy gyom, mindegy. A gyomot megeszi egy állat és akkor már nem élt hiába. Szükség van rá. Amint öregszem, egyre fontosabbnak látom, hogy az ember minél csendesebben tevékenykedjen, de annál szorgalmasabban. Azt azért elképzelem, hogy az erőviszonyok miatt bizonyos védettséget jelenthetnek az újságcikkek is. Hiszem, ha még egy kicsit él ez a galéria, akkor kialakul az emberekben az igény iránta és nem hagyja megszüntetni. I- Az embereknek szükségük van a szépre! Igazolásul említem a népművészetet Igénylik a szépet-• Igen, de ahogy ma élnek, az nem emberi. Le kell lassulni, el kell csendesedni, felnézni az égre! Lesznai Annának van egy verse. Miatyánk a címe. Ennek egyik része valahogy így hangzik: „... jöjjön el a Te országod! Jöjjön el a Te országod! Jöjjön már el a Te országod, mert a Fiad fuldoklik bennem!" így fuldoklik a művészet, aminek pedig az lenne a célja, hogy az embert szolgálja! Nekem a reneszánsz Assisi Szent Ferencnél kezdődik, a Nap himnuszával. Ö az én legszebb emberem, mert testvérének szólítja a növényeket, állatokat, virágokat. I- Mi úgy élünk a világban, hogy egymást sem tudjuk testvérként elfogadni, nem a növényeket, vagy az állatokat.- Mert nem tudjuk felfogni ésszel, hogy a mi küldetésünk az, hogy szeretetben legyünk jelen és mindenki másért. ■ - Köszönöm a beszélgetést. Nem tréfa és nem gúnyolódás ennek az írásnak a címe. Az eset, amit itt leírunk, csaknem évszázados. A „bús magyar” - magát igazi nevén nem nevezte meg - sajtótámadást intézett a helyi kántor ellen. Búbánatának oka nem volt más, mint az, hogy az egykor oly gyorsan magyarosodó Tolna községben megállni látszott ez a folyamat, sőt, néhányak szemében úgy tűnt, mintha ismét tért hódított volna a német nyelv. A bús magyart különösen az bántotta, hogy mind többen kívánták német nyelven dicsérni az Urat. A panaszt, mit magában meg nem tarthatott, a Tolnamegyei Közlöny 1892. május 15-én közölte. Cikkének címe: „Tolnán germa- nizálnak”. Nos, olvassuk írásának egy- egy részletét. „Több mint 10 éve már, hogy a tannyelv magyar az elemi iskolában. Tolnán alig akad ember, ki, ha németül is beszél, magyarul ne tudna. A gyermekek, kik naponkint isteni tiszteletre vezettetnek, szépen összhangzó énekükkel járulnak az ájtatossághdz. Hétköznap mindig a második misében énekelnek magyarul. Vasárnap szintén a második, úgynevezett csendes misét éneklik magyarul. Az isteni tisztelet nálunk feles, vasárnap három mise van: az első németül, a harmadik magyarul, vagy fordítva lesz énekelve.” A bús magyar leírta azt is, hogy a második mise volt az egykori csendes mise, de amikor a község katonaságot kapott, a katonazenekar szolgáltatta ezen az egyházi zenét, később pedig amikor a diákok miséje lett, magyarul énekeltek. Az eddigiek tetszettek a bús magyarnak. De 1891-ben történt valami, éspedig az, hogy egy mözsi embert választottak meg tolnai bírónak. Jó véleménye volt róla a bús magyarnak: „Erélyesebb ő, mint a volt bíró, szigorúbb, dolgozik, iparkodik a községházat rendbe hozni. Utánajár a tisztviselőknek sokat-sokat tesz..." - csak egy hibája volt, az, hogy „mindent a németség érdekében” tett. De ha még csak ennyi lett volna! Más is történt. Az erélyes biró mellé kántort is választottak a tolnaiak - ugyancsak Mözsről. S ráadásul ez a kántor - mint írta a bús magyar - az asszonyokkal szövetkezett a bíróval egyetemben annak érdekében, hogy az a bizonyos második mise német nyelvű legyen. Mit tettek? „Már néhány hét előtt volt Pécsett egy csomó vénasszony, s azt kérték: változtatnák át hivatalból a vasárnapi második misét németre. Elutasittattak.” Maradt tehát minden a régiben, azaz a második misét magyarul mutatták be az Úrnak. Emiatt - a szerző szerint - a feldühödött asszonyi nép a miséről jövő prépostot gúnyolja, nyelvüket öltik reá, az imádságos könyveket dobálják lábai elé, s szidják impertinens módon, mert a második misét nem énekelteti németül. Mindezt azért tehetik - állítja a bús magyar mert a németet követelők mögött a mözsi származású bíró áll, és ebben segíti a német nyelv terjesztését akaró kántor is. Ha hihetünk a cikk írójának, egy alkalommal a tolnai prépost - félelmében - nem tartotta meg a második misét, „megszökött kedves hívei elől, nehogy inzultálják”. Miként zárta sorait, milyen megoldást javasolt a feszültség enyhítésére a cikk szerzője. Idézzük: „Menjen kedves bíró úr a hazájába, dicsérje az Urat ahogy tetszik, de nekünk hagyjon békét, magyarul dicsérjük az Urat, mert Magyarországban vagyunk (...) A mi magyarjaink pedig ne vetemedjenek oly illetlen dologra, hogy fügét mutatva a németekre, azt mondják: „Ugy-e kellene német mise?!” Aki ilyet cselekszik, nem jóravaló magyar ember, hanem hencegő, ki készakarva szítja a veszekedést a magyarság köpenye alól, s nagyobb német mint az, ki bár egy szót sem tud magyarul, magyarán gondolkodik.” S mint aki jól végezte dolgát, az írást elküldte a szerkesztőségnek. Az írást közölték, ámbár a szerkesztőség lábjegyzetben megemlítette, hogy nem mindenben ért egyet a szerzővel. De hamar kiderült az is, hogy Tolnán sincs mindenki a szerző véleményén, mindenekelőtt a kántor emelt szót a cikk ellen. Megkísérelte vidám oldalról vizsgálni az esetet, s magát a bús magyarral szemben „víg kántornak” nevezte. Vidámsága azonban néhány sor leírása után megtört, komolyra fogta a dolgot, s védekező álláspontra helyezkedett. Cikke az 1892. május 22-én megjelent Tolnamegyei Közlönyben található. „Tény az, hogy Tolnán német mise is van, de ezt a misét nem én hoztam divatba, én már így találtam; tény az, hogy én német misét is éneklek, de hogy a mise milyen legyen, német-e, vagy magyar, azt minden gondolkodni tudó ember belátja, miszerint nem a kántor határozza el.” A kántor kijelentette, hogy mindig, ahol lehet, magyarnak vallja magát, „nem a Bús magyar” kedvéért, hanem azért, mert lelke azt diktálja, hogy az legyen. Visszautasította azt is, hogy az asszonyokkal szövetkezett volna a német mise érdekében, mint írta: „A német mise érdekében nem szövetkeztem senkivel, s higgye el a cikkíró, szívesebben énekelnék mindig magyart - egyfélét, már csak azért is, mert könnyebb lenne. Ha tehát Tolnán bajt lát, első dolog, hogy annak az elhárításán gondolkozzék, mert gyenge ember az, kinek, ha baja van, mindjárt elbúsulja magát, ahelyett, hogy annak elhárításáról gondoskodjék.” Ezzel a válasszal a víg kántor (a neve ismert: Perler Mátyás) lezártnak nyilvánította az ügyet, közölve, hogy a névtelen támadásokra nem hajlandó a továbbiakban válaszolni sem. Nem így vélekedett a dologról a bús magyar, kinek újabb támadása - most már csak a kántor ellen - a Tolnamegyei Közlönyben 1892. május 29-én jelent meg. Megismételte, hogy a kántor tudatosan „germanizálja” Tolnát. Perdöntő bizonyítékul azt hozta fel, hogy a kántor német nyelvű ima- és énekeskönyvet adott ki és juttatott el a hívők kezéhez. Perler Mihály nem bocsátkozott további vitába. Valószínűleg értelmetlen dolognak tartotta az egész sajtóvitát. Ki milyen nyelven dicséri az Urat - legyen mindenkinek magánügye. * A tolnaiak sajtóvitája korjelenség volt. Tömegével lehetne a múlt század utolsó évtizedeiből idézni a példákat, amelyek a német nyelv rovására a magyarosítást szorgalmazták, erőszakolták. Főleg az iskolák kerültek emiatt az érdeklődés középpontjába. Ez érthető is, hiszen a fiatalokat könnyebb volt megtanítani magyarul beszélni, mint az idős embereket. Az egykori költségvetés számottevő összeget biztosított jutalmul azoknak a tanítóknak, akik kiemelkedő eredményt értek el a magyar nyelv terjesztésében, oktatásában. Természetesen a kívánt eredményt elérő tanulónak is, dicséretes munkájuk elismeréséül ugyancsak kaptak jutalmat. Abban az esztendőben, amikor a tolnaiak vívták a sajtócsatát - tehát 1892-ben- a Tolnamegyei Közlöny augusztus 21-i számában „A magyar nyelv terjesztése érdekében" címmel közölt terjedelmes írást Ebből idézünk néhány gondolatot: „Tolna megyében a tankötelesek legújabb összeírása alkalmával a 43 295 tanköteles növendék közül még mindig 13614-et írtak idegen anyanyelvűnek, tehát az összesnek csaknem kétharmadát (A szerző nyilvánvalóan tévedett a számításban, ugyanis csak közel 1/3-ról van szó.) Igaz ugyan, hogy kevés iskolája van már olyan a megyének, melyben legalább 2-3 tantárgy magyar nyelven ne taníttatnék és egy sincs olyan, melyben a magyar nyelv, mint tantárgy, elő ne fordulna, de ezáltal a kellő eredményt még eléggé biztosítva nem látom. És nem látom különösen oly községekben, hol a lakosság vagy egészében, vagy legalábbis túlnyomólag idegen ajkú. A nyelvtanulást a gyakorlat biztosítja leginkább. Az iskolának (számítva legjobb esetben napi 5 órát, mit a gyermekek iskolában töltenek) nem áll kellő idő rendelkezésére, hogy ezt a gyakorlatot megadhassa növendékeinek.” Ezzel a napi 5 órával csakannyi érhető el- a cikk szerzője szerint - hogy a tanulók „törve beszélik a magyar nyelvet”. Úgy véli, hogy ilyen körülmények között háromnégy emberöltő telik el, amíg minden községben tárgyalási nyelv lehet a magyar. A cikk szerzője a megoldást abban látja, hogy a kulturális egyesületeknek, a magyar nyelvet terjesztő egyesületeknek, a papoknak és a tanítóknak kell ösz- szefogni, összehangolt munkával gyorsabban lehetne elérni az idegen nyelvű lakosság asszimilációját. * A tolnaiak sajtóvitája óta nagyot változott a világ... K. BALOG JÁNOS
