Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
2 - TOLNATÁJ 1989. július 1. Házasodási szokások Szakadáton- Beszélgetésünk témájához a július 3-7. között megrendezendő XVII. országos honismereti akadémia ad alkalmat. Ennek helyszíne Szekszárd, de a programtervezet szerint megyénk több pontjára is ellátogatnak a résztvevők. Most kérem tekintsünk a honismeret megyei múltjára. Arra a mozgalomra gondolok, melynek napjainkban is ön meghatározó egyénisége, vezetője, úgyis mint a szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeum tudományos fömunkatársa.- Mindig is voltak a megyében helytörténészek, gyűjtő emberek, de összefogott mozgalom az 1960-as években alakult, szerveződött. Én magam 1966-ban kapcsolódtam be, amikor a Hazafias Népfront és a megyei tanács kezdeményezésére megkerestek, hogy a múzeum fogja már össze ezeket a kisebb-na- gyobb lélekzetű dolgozatokat író embereket. Ők gyakorlatilag segítség nélkül voltak. A levéltárral karöltve kezdtünk munkához. Pályázatot írtunk ki. Első alkalommal nem volt értékelhető dolgozat. Ezután gyerekekkel próbálkoztunk. Az akkori KISZ-vezetök felkarolták ezt a mozgalmat és támogatták az ügyet. A semmiből teremtettünk honismereti táborokat. Ásatásokon vettek részt, helikoni pályázatokon indultak, beleérkeztek egy tudományos munka igényébe. Sok közülük ma már a honismeret területén dolgozik, könyvtárakban, levéltárakban, múzeumokban. I '- Az volt tehát a hőskor, amelynek eredménye erős fundamentuma a mai építkezőnek. Egyre többet hallat magáról a honismerettel foglalkozók tábora.- El tudtunk indítani a múzeumon belül egy honismereti kört, ami a megye ösz- szes középiskoláját érinti. A diákok választottak szakterületet. Egyik a római kort, másik a magyar középkort, akadt akinek a honfoglalás, a népvándorlás lett a szív evágya. A néprajz bármely területével foglalkozhatnak. Ha valakit a magyar cselédek sorsa érdekel, akkor rendelkezésre állnak kutatási anyagok, van forrás, amelyből táplálkozhatnak. Rendszeresen találkozunk, havonta egyszer. A nap mindig a választott terület kutatójánál kezdődik, aztán egy közös előadást hallgatnak meg és visszatérnek a kiscsoporthoz, majd hazamennek.- Mindig őszinte tisztelettel és örömmel figyelem a középiskolás diákok okos, szép munkálkodását, mert bármilyen kis létszámban is vesznek részt egy-egy tudományos területen, magukkal visznek valami olyan többletet, amivel hatnak baráti körük többi tagjára is.- Igen! Hozzánk szakkörökből jönnek. Élesztőnek nevezem őket, mert példákkal igazolhatom, hogy általuk mennyivel több dolgozat érkezik pályázatainkra olyanoktól is, akik nincsenek velünk személyes, közvetlen kapcsolatban. Möst a honismereti akadémiára készülve sikerült, a megyei tanács támogatásával, két kis füzetet megjelentetni, a Hazafias Népfront kiadásában. Én szerkesztettem. Ebben nemcsak felnőttek dolgozatai, de a gyerekeké is olvashatók. I Tehát van utánpótlás. Bizonyára megtiszteltetés az a megyének, hogy itt rendezik a XVII. honismereti akadémiát.- Az előzménye talán az, hogy ebben a megyében már két országos középiskolás honismereti tábor volt. Gyakorlatilag bizonyítottnak látszik itt a honismereti munka. Komolyan vett feladatokat jelent, tartalommal töltve. Megyénkben rendkívül bonyolult ez a terület. Nem divatos szólamnak szánom. Emlékezzünk csak, hogy a második világháború idején mi történt! Ha csupán Bonyhád környékét nézem. Utcasorok tűntek el, emberek ezreit deportálták. Ez olyan sokkot jelentett, hogy mai napig nyoma van. Volksbund és Hűségmozgalom, gondoljunk bele. Megérkeznek a szovjet csapatok, akik ismét fiatalok ezreit viszik el. Családok sérülnek meg. Alig lábalnak ki, amikor kitelepítik az egész falut. Itt vannak a székelyek! Ugyanolyan nyomorultul érkeznek, amilyen nyomorultul mennek innen a németek, svábok. Őrületes sokkban él az egész megye, és mielőtt bármi történne, újabb népcsoportot hoznak a Felvidékről. I- Sérült emberek tömegét kényszerítették össze itt Tolna megyében...- ...és akkor nem beszéltem még az ötvenes évek egyre ismertebbé váló dolgairól. Ezeket az embereket a gyökereikben sértette meg a történelem, emberi méltóságukban, azért állítom tiszta lélekkel, mert félig sváb vagyok és megéltem az említettekből egyet és mást. I- A kérdés még jó ideig kérdés marad úgy gondolom, hogy ki adja vissza az elvett tisztességet, mondjuk a kimondott szóét.- A mi honismereti mozgalmunkban azt hiszem most érkeztünk el oda, hogy tabuk nélkül lehet szólni. Nem azért, mert a politikai, gazdasági helyzet változott, hanem mert idő kell amíg az emberek - akikről beszéltünk, a lelki, néha testi sérültekről - szóval az összesimuláshoz időre van szükség. Nincs tizenöt éve annak, hogy olyan dolgozat érkezett hozzánk, amelyben egy öreg sváb ember azon morog, hogy sváb legény székely leányt vesz el és ez már a világ vége. Évtizedek kellettek, míg rájöttek, hogy nem kell gyűlölni a másikat csak azért, mert eltérő a kultúrája, a nyelve. Azt hiszem, hogy most már egy sajátosan egységes arcot tudunk mutatni a múltunkból. I- Ez az akadémia ilyen megyei bemutatkozást is jelent?- Tágítva a kört mondhatok csak igent. Volt egy ötlet, mikor a programot határoztuk meg. Sok nemzetiségű megye lévén, nyilván gazdag képet adhatunk gondoltuk. Igen, de számomra a nemzetiség ugyanolyan csoportja ennek a hazának, mint bármely magyar. Ezért úgy döntöttünk, hogy etnikai, népi csoportok a Kárpát-medencében, ez legyen az akadémia vezérfonala. I- Hangsúlyozottan mondta a Kárpátmedencét.- Igen, mert honfoglaló eleink nem ismerték Trianont. Árpádnak volt egy ötlete, hogy bejövünk ide. Ott vannak a hegyek, azon belül jó vidék van. István királyunk azt mondja az intelmeiben fiának, hogy „becsüld meg, tiszteld, az idegeneket, mert azok trónod pompáját s fényét emelik. Hatalmadat erősítik.” Az, hogy ismerjük a trianoni gyötrelmeket, keserveket, nem jelenti azt, hogy ne a Kárpát-medencén belül gondolkozzunk. Kérdem: a szlovákok történetét megírni a mai Magyarországon belül lehet-e? A románok történetét Erdély nélkül sem lehet megoldani. A szerbeket ugyanígy vehetem. Ez nem politikai kérdés. Maradt tehát programunkban a Kárpát-medence, mint határolt terület és az itt élő népek történetének felmutatása a XVIII. századtól a XX. század végéig. E népek történetét másként nem lehet megérteni. I- Ön régész. Avarokkal foglalkozik, a honfoglalást megelőző időszakról. Eurázsiái területeket kell bejárni gondolatban naponta.- Azt kellene már egyszer s mindenkorra tudomásul venni, hogy egységes Európa van! Itt élnek emberek! Aki országhatárokban gondolkodik, szűk látókörű. Ez a butaság akkor veszélyes, ha a hatalom birtokosát érinti. Ez már nagy probléma, nem tartozik ide. A különböző szekciók vezetőinek, hogy visszatérjek az akadémiánk programjához, olyan előadókat kértünk, akik jó ismerői egy-egy etnikumnak. Magas szintű tudományos vitákra számítunk. I- Az alaphangot nyilván Pozsgay Imre előadása adja meg.- Erre eddigi pályafutása biztosítékot ad, előadásának a címe: A magyarság helye Európában. Könnyen talál politikumot benne, aki azt keres, de miért ne mondanánk ki helyünk, szerepünk európaiságát? Emellett természetesen szeretnénk megmutatni igazán önmagunkat. Ezért szerveztünk autóbuszos kirándulásokat. A csúcspont talán Lengyelben, a sáncon lesz. Ide hat útvonalról érkeznek a megye legkülönbözőbb pontjairól, és megkoszorúzzák Wosinsky Mór emlékoszlopát. Hitem szerint ő volt megyénkben a legnagyobb honismereti egyéniség. Másnap összegezzük az elhangzottakat és meghatározzuk a további teendőket. Manapság divat „Európa-házról” beszélni. Vallom, hogy ezzel az akadémiával ebbe a „házba” egy-két téglát mi is beépítünk.- Az újságolvasók, tv-nézők emlékezhetnek a háromnegyedórás portréfilmre, ami közel évtizede már, hogy bemutatta Rosner Gyulát. Tanúi lehettünk annak, hogy fiatalok, diákok, tanítványok mindig ott vannak, körülveszik Önt, ahol éppen kutat, dolgozik. A régész munkája általában évszázadokkal a múltban mozog. A föld alatti titkokat megfejtve következtetéseket levonva, újabb és újabb ismereteket ad a mának. Okulásul. A sírok megszólalnak, kitárulkoznak. A mai napra is ráveti fényét a közelmúlt nagy temetése, amikor mártírokra, hősökre emlékezett az ország és feltehetően valami új kezdetét is jelenti ez a nap. Mit mond a régész számára a Nagy Imre és társainak lerótt végtisztesség?- Ök azt vállalták, amit egy ember adhat. Életüket áldozták egy ügyért, a hazáért. Kellett a magyar társadalom tisztességéhez ez a szertartás! Ha az ott elhangzottakról is kell beszélnem, akkor arról vegyesebb érzelmekkel szólok. Vannak megélt élményeim 1956-ból. Akkor voltam egyetemista. I- Szándékosan nem fogom most a ötvenhatos emlékeiről faggatni. Túl sokan vannak akik erről beszélnek és még mindig túl sokan akik hallgatnak...- Na, erről van szó! Miért nem beszél az, akinek régen szólnia kellene!? Nem a tisztességének megvédése, hanem a történelmi tények pontos feltárása miatt. Nem hiszek abban, hogy Párizsból, lánglelkű forradalmi szónokként kell megszólalni akárkinek is, éppen ma! De munkás- tanács illetékeseként sem! A fiatalnak még nincs történelmi tapasztalata, bár igazat mondott. A számonkérésnek nem ott volt a helye a temetésen. El kell számolni, de önmagunknak! Kérdés lehet, hogy vannak-e olyan tiszta lelkű emberek, mint amilyennek a végtisztesség idején beállítottak néhányat? Nem ünneprontó szándékkal mondom. Mindig megpróbál kompromisszumot kötni min- deki azért, hogy előre haladhasson. Csak ök éppen abban adtak példát, hogy amikor már nincs célja a kompromisz- szumnak, akkor vállaltak valami olyat, amivel drágán kellett fizetniük. Akkor váltak egyszerűen: Emberré! A történelemnek vannak tételei amiket tudunk és van amit sejtünk! Azt hiszem mi sem adhatunk többet tanítványainknak a termékeny tudatlanságnál. László Gyula professzorom mondta ezt: „Gyermekeim, én maguknak csak termékeny tudatlanságot tudok adni.” I- Ehhez hozzá kell tartoznia a cselekedeteknek is. Olyan tényeknek, amit emelt fővel vállal, hogy például nem karrierizmus vezette az MSZMP-tagok közé, hanem a belülről való változtatás szándéka.- Naponta nézek tükörbe! Nézhetek. Látom, hogy mikor merre lavíroztam, mikor kötöttem kompromisszumot. Nem mentem a tisztesség határain túl, és maradtam e hazában. Pontosan emlékszem milyen félelmet jelentett, mikor hallottuk, jönnek az oroszok, meneküljünk! Nem menekültünk! Nem sokan, csak tízmilliónyian! Nem hiszem, hogy mindenki aljas, gazember aki maradt. Nem szeretem, ha több száz, vagy ezer kilométer távolságból ítélnek, bírálnak, döntenek azok sorsa fölött, akik itt a hatalom közelében, vagy azon belül próbáltak tenni a szebb, jobb jövő reményében. Úgy gondolom, hogy a magyar szabadságharcosok itt voltak az elmúlt - legutóbbi - harminc, negyven évben és itt vannak ma is. Róluk lesz szó a honismereti akadémián, látható sorsukról, eredményükről, ami ott áll Dunaföldváron, Decsen, Pakson, Si- montornyán, vagy itt Szekszárdon és szerte e honban, hazában. Ők azok akik fontosnak tartják, akikkel együtt vallom: áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell. A 18. század elején német ajkú lakókkal újratelepített falu házassági, öröklési szokásainak a 20. század közepéig történő változásait a Genszler család tipikusnak mondható történetén keresztül lehet nyomon kísérni. Németországból Mucsiba települt apa féltestvér fiai - Sebestyén és János - az 1750-es években Szakadása költöztek, oda nősültek. A két család azonos feltételekkel és lehetőségekkel indult: egyforma földterületük, ugyanannyi igásállatuk volt. Sebestyén leszármazottai azonban generációnként 2-4 gyereket neveltek fel, ezért minden igyekezetük ellenére csak egy-egy gyerek számára tudtak a megélhetéshez elegendő földet biztosítani, a többiek kiszorultak a gazdatársadalomból, kőművesek lettek. így ők a falu elszegényedő, perifériára szoruló rétegét reprezentálják. János leszármazottai a va- gyonilag megerősödő réteget jelképezik: generációnként csupán egy, ritkán két utódot neveltek fel, akik a vagyonilag azonos kategóriákba tartozókkal való összeházasodással egyre gazdagabbak lettek. így az azonos tőről fakadó két család között a 19. század végére jelentős vagyoni különbség alakult ki, s a korábban még tartott rokonság (esküvői tanúság, keresztkomaság) teljesen homályba veszett. A18. században a népesség és az igásállatok számához képest viszonylag bőségesen állt szabad földterület az új gazdaságok kialakítására. Emiatt a környező falvak katolikus lakosaival gyakori volt a házasságkötés, vándorlás, áttelepülés. Genszler János és Sebestyén 9 felnőtt gyereke közül öten nem szaka- dátival házasodtak össze, s három elözvegyülő közül kettő ismét vidékivel esküdött meg. Legtöbbször Diós- berényből, Varasdról, Mucsiból választottak mátkát. A 18. század végétől egyre kevesebb lehetőség adódott szabad földek megszerzésére, új jobbágygazdaságok létesítésére, ezért a követ- keztő 200 év folyamán mindössze egyszer fordult elő, ebben a két családban, hogy nem szakadáti volta kiválasztott társ. A föld helyben - és lehetőleg egyben - tartása is ezt a tendenciát erősítette. A szokásjog alkalmazkodott a lehetőségekhez: idős emberek visszaemlékezése szerint aki vidékivel házasodott, azt megszólták: otthon nem kellett senkinek. A betelepülés utáni évtizedekben a falu plébánosának, Winkler Mihálynak a leírása szerint igen laza erkölcsök uralkodtak. A leányok és fiúk nyaranta legeltetéskor egész éjszaka együtt voltak. A többi lány ilyenkor istállókban, csűrben, a gangon aludt, ott fogadta a legényeket. Ez ellen a szülőknek sem volt különösebb kifogása, mondván, ők sem csinálták másképp. Ugyanakkor igen ritka volt a házasságon kívül született gyerek. Winkler szerint elevenen éltek bennük különböző babonák. Ezek közé tartozott, hogy amikor a menyasszonyt kivezették az apai házból, háromfelé harapott egy kisebb kalácsot, s azt a feje fölött a násznép közé dobta. A templomba menet hosszú kesztyűt viselt, nehogy valaki meglássa a kezét. A házasságot a felemelkedésre összpontosító értékrend határozta meg. Külön házasodtak a szegények, külön a gazdagok. Főleg ez utóbbiaknál egyre gyakoribb lett a rokonok házassága a legfőbb cél, a vagyon megőrzése és gyarapítása miatt. Igen jellemző volt a testvérpárok házassága is. Sebestyén leszármazottai 48 házasságot kötöttek, ebből nyolcat testvérpárok, s emellett a fiatalon meghaló férj vagy feleség testvérével lépett új házasságra az özvegy. Általában minden családban született gyermek, így a többszöri családalapítással a rokoni kapcsolatok áttekinthetetlen szövevénye alakult ki, ami gyakran adott okot vitára az örökösök között. A lakodalmak többségét farsangkor és ősszel tartották, ilyenkor nem voltak elfoglalva nagy mezőgazda- sági munkákkal. A 18-*-19. században igen magas volt a halandóság a gyermekek és fiatal nők körében: közülük sokan szüléskor vagy gyerekágyban haltak meg. Az új házasságok megkötésével nem vártak sokáig: a hathetes mély gyász letelte után a férfiak többsége máris megnősült. Az érzelmeket félretették, s racionálisan cselekedtek: az árván maradt gyerekeknek anyára, a gazdaságban pedig munkaerőre volt szükség. A 20. századra ez a szokás megváltozott. Radikálisan csökkent a fiatalkori halandóság, ritkábban volt szükség sürgősen az új társra, így egyéves gyászt tartottak, s nem is mindig kötöttek új házasságot. Esküvőkor a felek szerződést kötöttek, melyben rögzítették a menyasszony hozományát, amit később az örökségbe is beleszámítottak. A földet általában egy gyerek örökölte, ő maradt az apai házban, a többiek azt elhagyták, s igyekeztek maguk is birtokossá válni. A szakadáti férfiak és nők sokat és keményen dolgoztak, hogy a falusi értékrend szerint felemelkedhessenek birtokossá, vagy megmeneküljenek a lecsúszástól. A Genszler család szegényedő ágán ez úgy jelentkezett, hogy a lányok többsége kőműveshez ment férjhez. Ök az apai földből legfeljebb egy darabka szőlőt, pénzbeli kielégítést, vagy állatot kaptak. Az örökösök számára egyre nagyobb terhet jelentett a többiek kielégítése. A másik családban, ahol a vagyon koncentrálása sikerrel járt, minden lány földműveshez ment férjhez s a fiúk is csak gazdalányt vettek el. A 20. századra érvényre jutott az egyenlő öröklés elve, így mindenki egyformán részesedett az apai földből. Ez tovább fokozta a vagyonilag egyenlők összeházasodásának igényét. Egy-egy körön belül szinte már mindenki rokona volt a másiknak. A második világháború utáni ki- és betelepítésekkel alapvetően megváltozott, felbomlott a falu régi társadalma, a szigorú kötöttségek megszűntek, s a házasságok alapvető szempontja többé már nem a vatjyon és föld lett. Dr. Kápolnás Mária Dr. Rosner Gyula és Deesi Kiss János a honismeretről
