Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-06 / 157. szám
1989. július 6. 4ínÉPÜJSÁG Csendes könyvkiadás Nem hattyúdal Nem helyszíni tudósítás következik, ahol pontos számok igazolják majd Tolna megye képzőművészeti életének a legutóbbi évtizedekben bekövetkezett változásait, csupán néhány gondolat, mely az idei tengelici művésztelep egy estjének beszélgetésén felmerült. Ezen a bizonyos esten - a művésztelep hagyományainak megfelelően - megyei és szekszárdi tanácsi vezetők találkoztak a művésztelep lakóival. Hagyományról esik szó. Emlékeztetem csupán az olvasókat a Kölesden indított képző- művészeti kísérletről, melynek szerves részeként vált ismertté - a művészek között népszerűvé - a tengelici nyári alkotó-pihenő tábor, telep. Kölesd és a képzőművészet szavak leírásakor, kimondásakor, e fogalmak használatakor nem lehetett elkerülni - és a jövőben még inkább így lesz -, hogy ki ne mondassák, le ne irattassék Baranyai László népművelő, szervező neve. Nos, ezen a múlt héten megtartott esti beszélgetésen a népművelő emlékének méltó tisztelete lebegett. A népes alkotó- közösség tagjai közül többen adtak hangot, tettek félhangos fogadalmat, hogy amit Baranyai László elkezdett, határozott igennel folytatni kell, sőt kötelessége mindenkinek, aki valamilyen szállal kötődik a faluhoz. Annál inkább meg kellett erősíteni e szándékot, mert több felől röppentek fel információk, hogy ez a nyári telep immár lezárása, utolsó felvonása, hattyúdala a kölesdi kísérletnek. A legkisebb felelősséget érző pedagógus, népművelő, alkotó ember tiltakozik ez ellen éppen úgy, mint a község vezető testületéinek tagjai, de szerencsére a megyeszékhely és a megyei tanács illetékes osztályának kultúrával, művészettel foglalkozó szakemberei is. Hogyan tovább? Vetődött föl a kérdés. Első lépésként - a jelenlevők közös megegyezésére - született az ötlet, hogy Baranyai László nevét örökítsék meg egy márványtáblán a faluban. Későbbiekben neveztessék el róla egy intézmény, egy alapítvány, vagy díj, mely magába fogja őrzőn, munkálkodásának becsületes szándékát, elért eredményének nagy- szerűségét. Ezen az esten nem született pontos dokumentáció arról, hogy mindezt miként hajtsák végre az utódok, ám kimondatott, hogy a közeli jövőben meg kell tenni' a cselekvéshez vezető utat. Az 1989. évi tengelici művésztelep, kétségtelen sokakban indított, követhető megoldást a hogyan tovább válaszaként. E területen a helyi - kölesdi - emberek tettek, tesznek, tehetnek a legtöbbet. Ami egyértelműen megfogalmazódott mindenkiben, hogy a kölesdi kiállításokat, azok dokumentálását ugyanúgy folytatni szükséges és főleg ugyanazokkal a módszerekkel mint eddig. Mi legyen a Kölesden felgyűlt képző- művészeti érték - képtár - sorsa? Lesz- e, legyen-e állandó kiállítási helye ott a faluban? Nem idézem a hasonló kérdéseket és a megoldásokról, felvetésekről is inkább tudósítás műfajban írnék szívesen. Aki nyomon követte a legutóbbi másfél évtized változásait megyénk képzőművészeti életében - ezzel indultak e gondolatok -, az látja azt a több kis szigetet is, ahol kirajzolódik egy-egy népművelő ízlést formáló, ismeretterjesztő, esztétikai nevelést segítő akarata is. Gyönk, Dombóvár, Bonyhád, Tamási, Szekszárd, Paks, Simontornya, hogy a legjelentősebbeket említsük csupán, de a többi nagyközség, vagy közben várossá előlépett települések Tolna, Dunaföldvár is hangolódott mindahhoz, aminek bölcsője, vitathatatlanul Kölesd. Szigetekről beszéltem, hiszen nem ugyanazok a művészek járták körbe a felsorolt, vagy - bocsánat - kifelejtett kiállítóhelyeket, hanem mindig újak és újabbak jöttek, alakítottak kapcsolatot Tolna megyével. Természetes, hogy a kiállításokat szervező, rendező népművelők személyes rokonszenve, értékítélete alapján teremtődtek a tárlatok. Ha ezen a ponton bárki állásfoglalásra kényszerítene, azt mondanám egyszerűen, ennek a jövőben is ugyanígy kell menni, mert ettől a természetesen kialakult, senkitől nem befolyásolt rendtől, Tolna megye vált ismertebbé, gazdagabbá. Viszont ugyanezen a ponton jegyezném meg azt is, hogy e szigetek között feltétlenül meg kell tartani összekötő, koordináló, egyeztető - és lehetne sorolni jelzőket funkcióban, szerepben, a tengelici művésztelepet. DEC&I KISS JÁNOS Napjainkban úgy burjánzanak a ki- sebb-nagyobb, vagy éppenséggel igen kicsi könyvkiadók, mint a mostanihoz hasonló esős időjáráskor a gomba. A fővárosi aluljárók és a legkülönbözőbb utcai árusítóhelyek dugig vannak olykor szenzációs, máskor csak ilyesmit ígérő termékeikkel. Szerencsére azonban van csendesebb könyvkiadás is. Mint például a megyei múzeumé, mely talán fennállása alatt se jelentetett meg annyi kötetet, mint 1982 óta. Ezek egy része természetesen nem a szélesebb nagyközönségnek szól, példányszámuk se magas. Mégis a világ 140 tudományos intézménye tartozik a megrendelőik közé, köztük olyanok is, mint az lllinoisi Egyetem, a washingtoni Kongresszusi Könyvtár, a kaliforniai Berklay Egyetem, vagy a Columbia University, mely éppenséggel Ozorai Pipó személye iránt tanúsított érdeklődést. A szaktudományos kiadványok, köztük a kétévenként kiadott évkönyvek, példányszáma 500-1000, a nagyközönségnek szólóké 5-10 ezer, de ezekből már számosat ismételten után kellett nyomni. A kiadványok sora: 1982: Vadas Ferenc: Puszták, nevek, emberek; (1983) lly- lyés, és a puszták népe; In memóriám Babits; Vendel: Áll a régi ház még (ez az egyik legnépszerűbb!); 1984: Honismeret, helytörténet, tájházak; Illyés: Szülőföldem; 1985: In memóriám Illyés Gyula; 1986: Ozorai füzet; Évkönyv XII., 1986; Szabó József: A nagykónyi nyelvjárás; Évkönyv XIII. a múzeum első angol-német nyelvű kiadványa; Vadas: Tolna megye múzeumai; Vendel: Liszt-emlékek Szekszárdon; 1987: Csányi László: Égtájak utassal; Vadas: Illyés Gyula első iskolája; Ozorai Pipó emlékezete; Hor- ler-H. Tabajdi: A simontornyai vár; 1988: Évkönyv XIV.; Dunatáj repertórium; id. Szakály: Hollós László. A már kinyomott, kötés alatt álló következő kötet címe hosszú, de tartalma mindenhogyan érdekesnek ígérkezik, mert a sokat emlegetett, de a kelleténél kevésbé ismert népről szól: Sz. Bozóki Margit: Az emberi élet sorsfordulóinak szokásai és hiedelmei három Koppány menti községben. O. I. Méhek és virágok Fotó: R Mentálhigiénés műhely . Játék Egy fogalom, melynek számtalan jelentése van! A pár hetes baba kézmozgásától a hangszeres játékon át a színészi játékig sok minden belefér. Gyermekeink, kiknek lételeme a játék, sokat és sok mindennel játszanak, sokszor olyat is cselekednek, amire mi, felnőttek azt mondjuk: nem játék, ne nyúlj hozzá! Pedig cselekedeteiknek egyszerű a mozgatórugója: a tárgyakkal való manipulálás révén tapasztalatokat akarnak szerezni azok használhatóságáról: „mi- revalóságáról"! Teszik ezt mindazért, mert ami nekünk egyértelmű - például: a felmosóvödröt csak felmosáshoz használjuk, addig gyermekünk telerakja mindenféle játékkal, önfeledten sétálgat vele, zörgeti, majd „alkalmas” helyen, mondjuk a konyha közepén kiönti - az számukra még korántsem az! Idő, türelem és sok-sok tapasztalatszerzés kell hozzá, míg a tárgyak valódi használhatóságát megértik és magukévá teszik, s erre természetesen játék közben kerül sor. A felmosóvödör példája azonban kapcsolatot mutat a játék és a munka között. De ugyanúgy, hogy a munkát, a játékot is tanulni kell. A játéktanulás azonban nemcsak a tárgyakra, hanem az egymásközti játszásra is vonatkozik. Az együttjátszás összehozza egymással azokat, akik részt vesznek benne, s számukra örömérzetet ad! Játék - azt hisszük, annyi mindent tudunk róla, pedig ismereteink még közel sem teljesek. Ismereteink bővítéséhez járul hozzá egy kiváló könyv, amely „nem szentesített játékgyűjtemény, hanem ösztönző akar lenni kinek-kinek a neki megfelelő játékok kitalálására”. Az idézet pedig Brian és Shirley Sutton-Smith: Hogyan játsszunk gyermekeinkkel (és mikor ne)? című könyvéből való. (Bp. 1986. Gondolat) A könyv életkorokra bontva tartalmazza 0-13 éves korig a legjellemzőbb játékokat, részletes leirást adva azokról. A szerzők saját tapasztalataikról írnak - a könyv ajánlása gyermekeiknek szól - igen egyszerűen, közérthetően. Példákkal szolgálnak már a pár hetes baba „cselekedeteiről”: a nyelvöltöge- tésről, a gurgulajátékról. Szerintük a csecsemő számára a játékot ilyenkor az utánzás jelenti. A 3-6 hónapos korig terjedő korszak a szerzőházaspár szerint a nevelés születése: ahhoz azonban, hogy gyermekünkből a nevelést „kicsikarjuk”; megszokott alaphelyzetre van szükség, a gyermek bízzon játszótársában, és főleg legyen jó a közérzete. Hat hónapos kortól megkezdődik a társadalomba való belépés időszaka, s ettől fogva minden bonyolultabbá válik, szélesedik a kör - a könyv szerint időben egészen a gyermek 13 éves koráig. A könyv kitűnő és hasznos, érdekes olvasmány mindenki számára, hiszen mindannyian így vagy úgy, de kapcsolatban vagyunk gyermekekkel, játszunk velük, sőt mi tanítjuk meg őket játszani. Végül, hogy á címben foglalt „és mikor ne”? kérdésre is választ kapjunk, ajánlom, olvassák el a könyvet, mely bármely könyvtárban hozzáférhető és kölcsönözhető! Sági Lajosné Variációk a szeretetre Tudunk-e, merünk-e, akarunk-e adni? Mottó: „A szeretet tevékenység, nem passzív érzelem, nem beleesünk, hanem helyt- állunk benne. Szeretni elsősorban annyi, mint adni, nem pedig kapni.” (Erich Fromm) A következő történeteket, melyeket magam éltem meg, vagy barátaim mesélték, az a közös tevékenység kapcsolja egybe, amit Erich Fromm szeretetnek nevez. Szeretve lenni mindannyian szeretünk, mégis olyan szűkén mérjük azt, ami „semmibe” sem kerül, sőt, nyerünk általa. Úgy érzem, félünk a szeretettől. Nem hiszünk az önzetlen, a viszonzást nem váró szeretetben. Kétkedve nézzük a másikat, ha csak úgy önzetlenül tesz valami jót. Találgatni kezdünk, vajon miért tette? Eszünkbe sem jut, hogy elsősorban saját magáért. Mert neki volt szüksége arra, hogy jót tegyen, nem várva cserébe semmit. Ne szégyelljük kimondani, né fukarkodjunk a szavakkal, ne akkor, amikor már késő. Az élet hétköznapok sokaságából áll és ezekben a hétköznapokban ezer és ezer emberrel van kapcsolatunk. Rajtunk is múlik milyen. Húsz év múlva A járda másik oldalán ment. Amikor meglátott, elmosolyogta magát, és én mintha a húsz évvel ezelőtti Marcsit láttam volna. Hirtelen az a gondolatom támadt, hogy átug- rom a korlátokat és az autók között rohanok át hozzá, a karomba szorítom, és ott a járókelők előtt mondom neki azt, amit már legalább 15 éve nem mondtam, hogy mennyire szeretem, hogy semmi - semmi sem változott a 20 év alatt, hogy nekem most is Ő a MINDEN, hogy én őt most is fiatalnak, és a legszebbnek látom. Mint akkor. Nem rohantam át, nem szorítottam a karomba, és nem mondtam semmit. Este mikor elém tette a vacsorát szégyelltem magam a gyávaságomért. Vagy miért is? Csak nézi... Reggeli csúcsforgalom. A gyalogátkelőhelynél toporgó emberek. A lámpa nem működik. A kisfiú tatán másodikos, kicsit álmos szemekkel lesi az elsuhanó autókat. A mellette álló nő biztos nem az anyukája. Nem fogja a kezét, nem beszél hozzá, nem szidja, nem ad neki puszikát, és nem igazgatja a gallérját. Csak nézi. Aztán mikor megindul a tömeg, szorosan mellette megy. Nem téveszti szem elől. A kisfiú semmit sem vesz észre ebből. A túloldalon a nő megáll egy pillanatra. A másik irányba visz az útja. A kisfiú után néz. Meleg barna szemében gyengédséget látok. Erre a napra belőle merítek erőt. Taxis bocsánat Taxizunk. Egyre többen. Mert kényelmes, mert sietünk, mert rossz a kocsink, mert nincs kocsink. Taxi viszont van bőven. Sokszor már úgy tűnik túl sok is van. Ez nem baj, ők tudják megéri-e, lényeg, hogy amikor szükség van rá jöjjön. Hát egyszer nem jött. A taxisofőrt, aki elvitt édesanyámhoz megkértem, hogykét óra múlva jöjjön értem. Váriam. Vagy fél órát, aztán bármilyen nehezemre is esett, esőben hazabandukoltam. Kicsit mérgelődtem, de a séta nem ártott. Meg én sem, mivel nem tettem feljelentést. Persze lehettem volna öreg, meg beteg, akkor biztos nem így látom a dolgokat. A taxisofőrrel úgy két hónap múlva találkoztam. Mikor beszálltam megismert. Bocsánatot kért, és azzal magyarázta késését (a fuvarral félórát, a bocsánatkéréssel két hónapot, hogy vidéki fuvarja volt. Sebaj mondtam, már elfelejtettem, különben is egy esettől még nem rendült meg a bizalmam azok iránt, akikkel már évek óta utazom. Azóta ha taxit hívok és véletlenül egy sárga Dacia jön értem, a taxióra sosincs bekapcsolva. A taxisofőr szerint ez az ő folyamatos bocsánatkérése. Szinte hihetetlen számomra a viselkedés. Lehet, hogy számára is az enyém? Kérek egy mosolyt! Csúcsforgalom az ABC-ben. Mint minden reggel percekkel nyolc előtt. A vevők sietnek, gondolataik már az egész nap előttük álló tennivalókon jár. Nézem az eladó kislányt. Nincs még 20 éves, arca unott, fel sem néz, úgy mondja, szenvtelen hangon a soron következőnek; tessék kérni. Jó reggelt köszönök, ahogy előkerülök és a legkedvesebb mosolyommal sorolom, kérek három kiflit, és 10 dkg parizert, és kérek egy szép mosolyt, mert aki ilyen fiatal és ilyen bájos, annak nagyon fárasztó lesz ám 8 órán keresztül ilyen morc arcot vágni. A hátam mögött a sorban kuncogás hallatszik, a kislány kezében megáll a párizsit szeletelő kés. Vajon belém döfi, vagy csak hozzám vágja? Egyiket sem. Lassan újra szeletelni kezd és közben morog. Nem mindig van ám az embernek jó kedve. Nem is kértem, hogy énekeljen, vagy táncoljon, csak azt, hogy legyen kicsit jó kedvű, higgye el, sokkal könnyebben fog menni a szeletelés. Elrakom a kiflit és a parizert, köszönök és látom a kislány arcán valami megmozdult. Ha lesz erőm és időm (vagy valaki másnak) ezt egy pár reggel még eljátsszuk, egyszer csak elmosolyodik, és talán még vissza is köszön. Kívánom neki és nekünk, hogy sikerüljön. KERÉNYI VIKTOR
