Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-31 / 178. szám

1989. július 31. * * NÉPÚJSÁG 3 Domboriban valami készül 11 Egy tanulmányterv elő- és utóélete Napjaink brit építészetének vezérgon­dolata: a legkisebb beavatkozás elve. Nem rombolni, nem pusztítani, megőriz­ni. Újat csak ott létre hozni, ahol muszáj, egyébként kiegészíteni, illeszkedni, al­kalmazkodni az eredetihez. A hazai mérnöki gyakorlat is kezdi átvenni ezt a „megőrizve megszüntetni” stílust. Sőt, mintha örvendetes módon életünk egyéb szféráiba is befészkelné magát a mini­mális beavatkozás elve, a biokertészettől a személyi szabadságjogokig. * Két fa, mindössze két fa esne áldozatul annak a beruházásnak, amely során a Domboriban lévő kajak-kenu pályát vi­lágversenyek megrendezésére is alkal­mas létesítménnyé bővítenék. Ezt ígérik az illetékesek - Hirmann Béla Fadd- Dombori gondnokságvezetője, Kiing Bé­la, a Közép-dunántúli Vízügyi és Környe­zetvédelmi Igazgatóság Szekszárdi Sza­kaszmérnökségének vezetője, Puskás Jenő, a PAV Beruházási Főosztályának vezetője és Tímár Géza, a PAV Sport­egyesület kajak-kenu szakosztályának elnöke - s még azt is hozzáteszik, hogy ők négyen az érdekeltek és érdeklődők bevonásával, nyitottan, demokratikusan kívánják intézni a pálya ügyét. Úgy, hogy nyaralóknak, sportolóknak és horgá­szoknak egyaránt örömet, szórakozást, kikapcsolódást nyújtson a holtág. * Amikor 1988 nyarán átadták az egyelőre még csak országos bajnoksá­gok megrendezésére alkalmas pályát, Szabó Mátyás, a vízügy területileg illeté­kes igazgatója azt javasolta, ne álljanak meg itt. Fejlesszék tovább a létesítményt, úgy hogy világversenyeknek is otthont adhasson Dombori. Mi szükséges még ehhez? A tanulmányterv elkészült. A vízi létesítmények megfelelőek. A mederkot­rást 2,5 méteres mélységig végezték el, 120 ezer köbméter iszapot termeltek ki. A rajt- és célszámozás tartószerkezetei, valamint a pályajelző bóják feszítőszer­kezetei kielégítik a követelményeket. (Egyébként a pályatartó sodronyrend­szer versenyek után felcsévélhető, s a vízfelület szabaddá válik.) Még néhány stég és néhány távolságjelző számtábla elhelyezése szükséges, és a vízi létesít­mények rendben is lesznek. Több a ten­nivaló a településrendezés, valamint a hírközlés és hangosítás terén. Itt ugyan­is olyan feladatok jelentkeznek, hogy bő­víteni kell az úthálózatot, meg kell oldani a parkolási gondot (a fő közlekedési út üdülőterülettel átellenes oldalán), épí­teni kell egy céltornyot, egy tribünt, egy központi épületet (sportolók, bírák, sajtó részére) meg kell oldalni a telefon-, telex- , tévé- és rádióösszeköttetést stb... Az eddigi költségekét az Atomerőmű SE állta. A továbbiakat a megye hét nagy- vállalata vállalta, de szeretnék, ha még többen beszállnának. Csatlakozzanak a sport kedvelői, sz üdülőkörzetért tenni akarók, mindenekelőtt a Domboriban pi­henőházat fenntartó cégek. Az 53 üdülő­vel rendelkező vállalat komplexebb sza­badidő-eltöltést biztosíthat a dolgozói­nak, ha megvalósul ez a beruházás. * A pálya azért rendkívül alkalmas ka­jak-kenu versenyek lebonyolítására, mert a vízpartot kétoldalt fák szegélyezik, feltartóztatva a keresztirányú szeleket. A meglevő nádas hullámtörő hatása is kedvező. Fából kettővel kevesebb lesz, ha elkezdik a központi épület alapozását. Ennyi az áldozat. És mi a nyereség? Víz­minőség-javulást, infrastruktúra-bővü­lést, idegenforgalom-növekedést ígér­nek a szakemberek. Szeretnék nyújtani a szezont, a mostani 60-80 nap helyett 4, esetleg 6 hónapig üzemeltetni az üdü­lő- és sportcentrumot. Ma Magyaror­szágnak ilyenfajta - világversenyek le­bonyolítására is alkalmas - létesítménye nincs. Tervezőknek, beruházóknak, kivi­telezőknek és üdülőtulajdonosoknak együtt gondolkodva kell megoldani a tér­ségben felmerülő problémákat. Minél jobban eladni, gazdaságosabban ki­használni, de korrekt, környezetkímélő módszerekkel kiaknázni a holtág kínálta kincseket. * A „négyek” - Timár Géza, Puskás Je­nő, Kiing Béla és Hirmann Béla - azt is el­mondták, hogy olyan beavatkozás, mely kizárólag a kajak-kenu pálya érdekében történne, nem lesz. A vízminőséget - kot­rással, pótlással - akkor is javítani kelle­ne, ha nem lenne pálya. Csakhogy akkor nem volna rá pénz. A társadalmi munkában elkészített ta­nulmánytervet négy helyen közszemlére bocsátják (1. Fadd-Dombori, tanács gondnoksága, Nefelejcs u. 6., 2, Fadd Nagyközség Tanácsa, Dózsa u. 2.; 3. víz­ügy szekszárdi szakaszmérnöksége, Be- zerédj u. 14.; 4. PAV-sportcsarnok tár­gyalóterme, Gesztenyés utca). Megte­kinthetők augusztus 10-ig, munkanapo­kon 8-16 óráig, illetve Domboriban hét­végeken is 8-12 óráig. Mind a négy hely­színen egy-egy lezárt és lepecsételt ur­nát helyeznek el, a felmerülő vélemé­nyek, észrevételek, javaslatok számára. Az urnákat augusztus 10-én 14 órakor bontják fel: jelen lesz a négy főszervező és az üdülötulajdonosok képviselője. Au­gusztus 11 -én pedig vitafórumot rendez­nek a pályáról a faddi kultúrházban, 18 órai kezdettel. Az elképzelések végleges formába ön­tésének határideje december 31-e. Ha minden zöld utat kap, akkor is hosszú még az út az első nemzetközi versenyt in­dító startjel megszólalásáig.- W ­Információk egy levélváltás ürügyén Tisztelt Szerkesztőség! Jól tudom, hogy az újságban zajló, esetenként rétestészta módjára elnyúló „helyreigazítások” és „nyílt levelek” egy idő múltán unalmassá válnak. Bosz- szantják a jó érzésű olvasókat és a szerkesztőségek más feladatokkal amúgy is bőségesen ellátott munkatársait egyaránt. Arról nem is szólva, hogy az ilyen „pohár vízben kavart viharok” kifejezetten rossz színben tüntetik fel a kívülállók szemében azt az intézményt - esetünkben a megyei múzeumot -, melynek ne­vét az „igazság" önjelölt bajnokai okkal vagy ok nélkül, de belekeverik szemé­lyes csatározásaikba. Mondom, mindezzel tisztában vagyok, mégis kérem, ad­janak helyt néhány észrevételemnek, melyeket az intézményvezetés nevében az eddig megjelentekhez tennék. Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy a hír, melyet a Szibériába induló ex­pedíció kapcsán lapjuk közölt korrekt, pontos és még csak „félreérthető” sem volt. Helyreigazításra tehát vajmi kevés szükség volt, ám ennek eldöntése nem az én, hanem az Önök joga és feladata. Igaz viszont az, hogy az intézmény ve­zetése az első perctől kezdve biztosította Szabó Géza számára az expedíció szervezésével kapcsolatos utazásokat. Ezen túlmenően mind a kiutazás idő­tartamára biztosított hivatalos kiküldetést, mint a Ferihegyi repülőtérig őt szállí­tó hivatali gépkocsit magam is többször felajánlottam számára. A múzeum ve­zetése és az ott dolgozó „szakemberek” nevében vissza kell utasítanom tehát a „helyreigazítás” erre vonatkozó megjegyzéseit. Ugyanígy ki kell igazítanom ugyanakkor Ordas Iván július 21 -én megjelent írásának fenti gépkocsival kap­csolatos néhány sorát is. Kollégánk nem „ félvilág körüli” útjához, csupán a fen­tebb említett százötven kilométernyi távolságra kért és kapott maga és terjedel­mes expedíciós felszerelése számára intézményi gépkocsit, melyet nem vett igénybe. Hogy miért, nem tudom. Csak gyanítom, hogy azért, mert kínos lett volna „mindazoknak - a nem szakembereknek akik segítségükkel hozzájá­rultak az expedícióhoz” visszamondani a múzeumvezetés részvétlenségére hivatkozva tőlük kért és kapott támogatást. Ez természetesen felfogható ma­gánügyként mindaddig, amíg nem sérti egy nagy múltú intézmény szelle­mét és jó hírét. Mint ahogyan - és ezt az azóta kapott telefonok és személyes vélemények is bizonyítják - sértette és sérti az önök által ugyancsak korrekt módon leközölt magánlevél is személyeskedő, megalapozatlan és sértő meg­jegyzéseivel. A megyei múzeum mint a korábbitól, úgy ettől is elhatárolja ma­gát. És kérem, engedjenek meg egy személyes közlést is. Noha a tudományos életben már megszokott előnév és az István utónév ezt egyértelműen sejteti (mindamellett nem vagyok kandidátus, mint fiatalabb kollégám) lépten-nyo- mon rajtam kérik számon - és nem a legudvariasabb megjegyzések kíséreté­ben - a fenti levélben közölteket. Ezúton szeretném tudatni minden sértett érin­tettel és dühös olvasóval, hogy a szerző nem... Dfí. GAÁL ATTILA régész, múzeumigazgató-helyettes (Folytatás az 1. oldalról.) Vegyük csak azt a névtelen belső teret, ami a Széchenyi utca és Arany János ut­ca között van három átjáróval és aki kap­ja, marja jegyében fönntartott parkolási lehetőséggel. Az átjárók gyalogos átjá­rást tesznek lehetővé, közöttük kettö enyhén szólva veszélyes körülmények között, miután autóskultúránk olyan, amilyen. A belvárosnak ez a belső tere, úgy tű­nik, túl közel van ahhoz, hogy kiterjedjen rá a városgazdák-rendezők figyelme. Vízelvezetés híján a döntően salakos, ne­hezebb járművektől kijárt térség csapa­dékos időben merőadta dágvány. Télen itt legfeljebb a gépkocsik kerekei apaszt­ják el a havat. A köztisztaságiak is csu­pán a konténerekért jönnek. Van, hogy dolgavégezetlenül el is mennek mindjárt, mert a három tárolóra parkolók miatt nem tudnak a megtelt tartályokhoz jutni. A konténerekhez jutás egyébként azok­nak a sokkal kisebb karosszériával ren­delkező lakásbérlőknek is bonyodalmas, akik a Széchenyi utca 60., 62-64-ben laknak, az irodaházakban takarítanak, mert a közterületet - egykor ideiglenes­nek mondott engedéllyel - foglaló Autó- ker-bolt üres, vagy kiürítésre váró konté­nereivel ezt mindennapos akadályfutás­sá, testi épséget is veszélyeztetővé teszi. Itt igazán perzsavásár csak a perzsavá­sár, a forgalmi telítettség és a naponta la­vírozó nem érti, hogy a négy keréken közlekedők számára miért a város szívé­ben kell üzemeltetni egy boltot a teret megtörő csúf raktárral, a raktárát állandó jelleggel bástyázó fém- és faládákkal, árut szállító és áruért érkező gépkocsik­kal? A Széchenyi utca 60-at nemrég félújí­tották, lakói fél évig voltak távol és vak­merőén azt remélték, hogy megszaba­dulnak az autósbolt ideiglenességet ha­zudtoló nagyobb raktára mellé biggyesz­tett kisebbtől, amit „szépészeti” okokból fémbe öltöztettek. (Hátha így harmonizál­hat a nem kevés költséggel rendbe ho­zott lakóházzal.) Nos a lakóknak éppen ez a fémbevonás „adta tudtára”, hogy ké­résükre, aggodalmaikra változatlanul fity- tyet hánynak azok, akiknek gondja kelle­ne legyen a lakóház hátsó frontjának rendje. Költözés, netán előforduló tűz esetén pedig képtelenség megközelíteni a lakóházat - mondják évek óta. Mindez ok lehet idegességre? Bizony igen. Olyannyira, hogy^lakókör- zetük rendezettségére vágyók most ösz- szeesküvé'sre készülnek. Az a tervük, hogy a városnak azon soros vendégeit, akiknek rendre csak az olyan helyeket mutatjuk meg, ahol a papok táncolnak, elcsalogatják ide is, ahol a nap majd min­den szakában akad elismerést mérséklő látnivaló. (li) Dr. Kovács Zoltán: Rekviem Ahogy én láttam és átéltem a második világháborút (7.) A lakosok égették a hitleri „bibliákat” és a röpcédulákat. Mindezt személyesen láttam. Milyen is a háború. Azt a német tisztet, aki lovagkeresztet ka­pott, mert lelőtt vagy 50 ellenséges gépet, a lakosok nem fogad­ták be, nem adtak neki civil ruhát. Pedig pár nappal előbb még ünnepelték a községben. Féltek a megtorlástól? Egyik házban a szállásomon szovjet hadifogoly is volt, aki a háziaknál dolgozott, a gazdaságban. Bajorországban voltunk, ahol a lakosság többsége paraszti munkát végzett. Igencsak szorgalmas nép, aki igen megbecsülte a jól dolgozókat. A szov­jet hadifogoly is ilyen lehetett. A faluban május 6-ra minden házra kitűzték a padlááablakon át a fehér zászlót, jelezve, hogy megadják magukat. Bár nem voltak fegyveresek, de hát ők így látták jónak. Igaz, hogy pár SS civilbe öltözött és bujkált a falu környékén, a tanyákon, de az amerikaiak hamarosan összefogdosták őket. Egyszer csak pár dzsipp robogott be a faluba. A szovjet fogoly katona a nyakamba ugrott, ölelt, szorongatott, ahogy csak bírt. Kiabálta „Vojna” (Béke). Még a házba is beszaladt és mindenkit végig ölelt. Én igy éltem meg a háború végét és a béke perceit. Jó pár na­pig éltünk vígalomban a bajoroknál, a családnál. Tényleg élvez­tük akkor a vendégszeretetüket. De hamarosan jöttek a problé­mák és nem is csekélyek. Abban a községben voltak francia, szovjet, belga, sőt, magyar foglyok, munkaszolgálatosok és ki tudja még milyen címen elhurcolt munkaképes emberek, nők. A foglyok évek óta laktak a faluban egyes gazdáknál, egyesé­vel elhelyezve. Dolgoztak is ahogyan csak tudtak a paraszti munkában. Unalmukban vagy a jó táplálkozás következtében párok alakultak. így egy szovjet hadifogoly katona megszeretett egy francia nőt, gyerekük is született. Ez a bajoroknál egyéb­ként nem jelentett kiközösítést. Ők szabad gondolkodásúak voltak e téren. Hogy miért és hogyan, de a községben partizán módon össze is házasodtak. A paraszt befogadta a szaporulatot és a férfi így dupla erővel dolgozott tovább. Több ilyen és hasonló keveredés történt ebben a faluban is. A május 6-i esemény után a 3. napon már jöttek a francia szállító-repülőgépek és minden faluba ki lett adva a rendelet, hogy a hadifoglyok jelentkezzenek, mert azonnal haza lesznek szállítva. Micsoda szörnyű családi drámák játszódtak le. A fran­cia nő szült Németországban és az apa egy szovjet hadifogoly. Mi jogászok az Istennek sem tudtunk kiigazodnhebben a zűrös helyzetben. A nő nem akart elszakadni a férjétől(?). A francia parancsnokok azt mondták, hogy a szovjetet nem fogadják be. A gyereket vigye a férfi magával. Mert a francia törvények szerint nem volt érvényes a házasságuk. Végül a francia nő vihette gyermekét, törvénytelen származásúnak számított. Egy hétre már jöttek a szovjet szállítógépek is és összeírás alapján parancsot kaptak a hadifoglyok az azonnali jelentke­zésre a megadott helyeken és időben. A mi szovjet hadifogoly barátunk kijelentette, hogy ő nem megy haza. Majd nekünk Jnosszas hallgatás után, illetve vallatás után elmondta: úgy tudja, hogy őket átnevelő táborba küldik a Szovjetunióba, igen messze keletre. Ott úgy veszik őket, mint akik barátkoztak a ka­pitalistákkal, és esetleg agitáltak is mellettük. így fél innét el­menni, ahol legalább jóllakott és nem kellett a fronton lennie. Ez a falu és munkahely tényleg jó volt. Dolgoztatták, de legalább az élelme megvolt. Azonban két fegyveres szovjet katona érte jött és igy el kellett válnunk egymástól és a házbeliektől. Ki tudja, mi lett a sorsa. Közel 3 évig elég jó körülmények között élhetett, és ezután a minden bizonnyal igen mostoha körülmények közé kerülhe­tett. Pár nap után végre ránk is gondoltak, magyar egységekre. De vissza kell ugranom soraimmal a szálláscsinálásnál tör­tént bonyodalmakra. Egyik község szép kastélyszerű épületé­ben kívántam egységünk egy részét elhelyezni, amikor kijött a házból egy magas rangú tiszt és közölte, hogy itt most „XY” ve­zérezredes van elszállásolva és mi pedig takarodjunk innét, mert különben „hadbíróság” elé állítanak. Közölte még azt is, hogy ez a ház és a község is az ő területük. Mire dühömben én kivettem a pisztolyomat, kibiztosítottam előtte és ráfogtam a tisztre. Közöltem vele ordítva, hogy itt már nincs parancsnok­ság, nincs uralkodás, azt eljátszották a mi vérünkkel, ha nem enged be és nem mennek el, belé lövök. Tényleg el voltam szán­va mindenre akkor! Négy katonám csak ámult mellettem. Még kiabált valamit a magas rangú, de a vitát azzal zártam le, ha ve­lem végez is, de mögöttem jön kb. 800 katona, akiknek szállást kell biztosítani, azok majd megbosszulják és az itteni vezérkart fel fogják ezután koncolni. Ezzel bement a magas rangú a főnökéhez e hírrel és hamaro­san autóba szálltak és elmentek. Tényleg elhatározott szándé­kom volt, hogy a tisztúrnak a lábába lövök dühömben. Ezek vit­tek háborúba, miattuk milliók pusztultak el, sebesültek meg, ke­rültek hadifogságba. És még itt is parancsolni akartak, amikor mindnyájan már hadifoglyoknak számítottunk! Ott tartottam, hogy megkaptuk a parancsot, hogy Pfarkirchenbe megy az egész zászlóalj. Egy palánkkal bekerí­tett labdarúgópályán helyeztek el bennünket. A terület felén a német Wermacht-katonák voltak, mig a másik részben mi voltunk. Velünk voltak akkor még a magasabb rangú tisztjeink is. Hogy kerültek elő, nem tudom. A pálya közepén pe­dig az amerikai néger katonák géppisztolyokkal őrködtek - a rendre. (Folytatjuk.) Dzsungel a város­központban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents