Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-25 / 173. szám
1989. július 25. NÉPÚJSÁG 3 Komplex lakástervek Bonyhádon Korszerű, lakható és félkész... Csata után tanácskozás Hátrább a taxikkal? Ahol megszűnt az uniformizált „egyenruha” A sikerre, s főleg vevőre váró leendő új lakások (Folytatás az 1. oldalról.) A tanács a Móra Ferenc utcában 36 telket bocsát a kisszövetkezet rendelkezésére, ahol a fent már említett feltételeknek alapjaiban megfelelő típusú, mégsem uniformizált lakásokat fognak építeni. A lakások úgynevezett szerkezetkész (a lakás áll) állapotban várják majd a tulajdonosokat.- A kormány legalizálta a „tusit” - mondja Borbély István a kisszövetkezet elnöke akkor a fiatal házasoknak, a kezdőknek meg kell adni az effajta esélyegyenlőség lehetőségét. A szerkezetkész házaknál igazán azt kővetően jön az igazi nagy munkák sora, amikor már áll a ház. Ki mennyit képes belőle visszavállalni, elvégezni, annyival lesz olcsóbb a lakása. A 36 telekre olyan lakásokat tervezett meg a komlói Kovács Péter és stábja, melyek a 70 négyzetméteres alapszint mellett a későbbi tetőtér-be- épités lehetőségét is biztosítják. Hat alaptípust képzeltek el, ezen belül is 70 és 100 négyzetméter közötti hasznos térrel, s a lakások funkciójukban és külső megjelenési formájukban egyaránt eltérnek az eddigi szokványos típustervektől. Maga az utca képe is megváltozik ettől, Úgyszólván a megrendelők fogják alakítani a lehetőségek adta variációk kiválasztása alapján. Az épület maga szabálytalan mértani formát variál, amiben például az utcával merőleges gerincű, majd párhuzamos gerincű házak épülhetnek. Egyiknél a garázs különállóan lesz, míg a másiknál része a háznak. A lakások egy légtérben készülnek, 37 négyzetméteres nappalival, étkezővel és külön konyhával. A tető „kortyolt” típusú, az osztrák építési stílus egyes jegyeit magán viselő és mutatós lesz. Magyarán korszerű, jól lakható házakat terveztek a komlói tervezők, s érdekesség, az alapterveket ingyen készítették el, mintegy ajánlatként. A „mutatványterv” bízik a megrendelésben, így munkájuk is rentábilis lehet. Az egyedi tervekért a leendő lakók 10 ezer forintot fizetnek, ami a mai árak mellett szintén takarékosnak tűnik. A szövetkezet a telekvásárlástól a közművek kifizetéséig mindent felvállal, az építtetőknek induláskor a bekerülési költségnek csak a 20 százalékát kell befizetnie. A bonyhádi városi tanács, úgy tűnik, szimpatizál ezzel az újabb lehetőséggel, s így kívánja biztosítani a városban építkezőknek, hogy lehetőségeikhez, pénztárcájukhoz igazodó lakáshoz juthassanak. A műszaki osztály munkatársainak tetszik a megoldás, azt jónak tartják. Patkó Sándor Tolna megye főépítésze látta a vázlatos terveket ismeri az elképzelés lényegét. Ösz- szességében ő is jónak találja, ám mint minden újban, ebben is lát némi rizikót, mégpedig azt, semmiképp nem engedhető ma már meg sem építőnek, sem tervezőnek és főleg nem építtetőnek, hogy egy kezdeményezés önmaga karikatúrájává nője ki magát csupán.- A tervező jól indított, remény van a sikerre, de nyugtával dicsérjük a napot. Próbál az újítás kilépni a sablonokból, s mint minden újnak, ennek is számos nehézséggel kell megküzdenie. Építőnek, épitő- anyag-iparnak, kivitelezőnek, tulajdonosnak az eddiginél feltétlenül szervezettebb, összefogottabb munkára van szükség. A terv jó, hangsúlyozom,a kezdeményezés sikerrel kecsegtető, de ehhez nagyon ösz- sze kell fogni. SZABÓ S. Tűzszünettel zárult az a - ha nem is háború, de - csetepaté, ami pénteken kezdődött a városi tanács és a taxisok között, Szekszárdon, a Garay téri droszton. A hatóság a bérautókat hátrább akarta rendelni, ők viszont ragaszkodtak a sok évtizede megszokott helyhez. Hogy mi indította el ezt a csetepatét? A Budapest Bank? Akinek most készült el az épülete, s előtte, a taxisok helyén két kocsi számára parkolót akar? Könnyű lenne erre buzgón bólogatni, hiszen majd mindany- nyiunkat mérgesít, hogy manapság, mikor szegény a város, szegények a vállalatok, a tanácsok majdhogynem koldusbottal járnak, az állampolgárok legtöbbjéről nem is beszélve, akkor Szekszárd központjában pénzintézetek több helyen is luxusirodákat építenek, rendeznek be. Nekik honnan, kiktől van pénzük erre? De az a helyzet, ez esetben a Budapest Bank igénye csak az az utolsó hópihe volt, ami megmozdította a lavinát. Az tény, a taxisok évtizedek óta itt állomásoztak. Mind a négy-öt kocsijukkal. Most viszont legalább tízszer ennyien vannak, s mind ott keresi a helyet, a fuvart. Ezt az egész standot évek óta rendezni kellett volna. Csakhogy, míg deszkapalánk vette körül a Nagyvilág mozi kiégett épületéből megmaradt kormos falakat, vagy míg ugyanez takarta az építőket, ésszerűtlen lett volna város- rendezésről beszélni. Most viszont megértek erre a körülmények. És az is közismert, a jelenlegi helyzet a taxisoknak sem jó. Mert nap mint nap több tucatszor kell zebrán, záróvonalon keresztül, a KRESZ-nek fittyet hányva megfordulniuk, ha a kedves utas a Béla tér felé kéri a fuvart. S az erre nem lehet magyarázat, hogy a rendőrök szemet húnynak a kényszerű szabálytalanságuk felett. A tegnap délelőtti tanácskozáson, ahol már sokkal békésebb, megfontoltabb volt a hangnem, mint pénteken az utcasarkon, mindezek szóba kerültek. S a született megállapodás úgy szól, augusztusban ismét leülnek, pontos, centire pontos tervekkel a kézben, hogy hol, s hogyan álljanak majd a taxik. És akkor várhatóan már maguk a bérautók vezetői is jönnek az ötletekkel, például, hogy a város másik pontjain is szeretnének drosztot. Gondolom, sokan pártolnák az ötletet, hogy legyen egy a vasútállomáson, mert a bőröndökkel felpakolt utas ott, az ország más városaiban elterjedt gyakorlattól eltérően - taxit nem talál. Tudom, a pilóták ma azt mondják, nem mennek máshová, mert itt keresik őket. Hát persze, mikor másutt úgy sem lelik. Szóval úgy ért véget a tegnapi polémia, hogy bíztatónak tűnik a folytatás. A taxisok évtizedes szerzett jogát nem csorbítja, ha - a tanács szerint 15-20 - a valóságban talán 30-40 méterrel hátrább költöznek, ahol már a megfordulást sem akadályozza elvileg sem a záróvonal. És, ha másutt is lesz megállójuk, nem is kell, hogy állandóan itt várakozzon a város ösz- szes ilyen autója. Most az ötletgyűjtés hetei következnek, s utána, remélhetően a közös érdekek figyelembevételével születendő megegyezés. Amibe esetleg az is belefér, hogy a hátrább kerülő taxisok helyére a bank autói se álljanak. Elférnek azok is a szemben lévő parkolóban.- sz I Levélváltási töprengéseim... „Mondja, uram! Mire olyan szerény Ön?” (Osváth Ernő) Meglehetősen sok napilap megfordul a kezemben, ez valószínűleg szakmai ártalom. Szégyenkezés nélkül bevallom, hogy a legalaposabban azt olvasom, melynek hasábjain ezek a sorok is napvilágot látnak. Az ember már csak ilyen. Elfogult, akár a közismert lócsiszár, aki a maga lovát dicséri. Dicséretem azonban mérsékelt, hiszen jó ízlés is van a világon. Mégis azt hiszem, hogy sokan osztoznak ebben, amit talán a Népújság - lassan bár, de az utóbbi időben mégis - örvendetesen emelkedő példányszáma eléggé meggyőzően bizonyít. Természetesen akad, amit nem kedvelek lapunkban, ez azonban szakmai belügy. A burjánzó nyílt leveleket, válaszokat és viszontválaszokat azonban nagyon szeretem. Annak ellenére, hogy mindez nem újság. Húsz évre visszamenőleg hasonló visszhangok százait tudnám előhalászni archívumunkból, ha kedvem lenne ilyesmivel töltenem az időt. Jómagam például néhai Komlós János „A cső” című filmje után hasábnyi levélváltásba keveredtem - az akkor megsértődött - Császár József városi tanácselnökkel. Máig jó barátságban vagyunk. Remélem dr. Zalai-Gaál Istvánnal is ez marad a helyzet, akinek a lapunk múlt szombati számában teljes nyilvánosságot kapott levélváltása szerkesztőségünkkel csak előbb fakasztott derűre. Később megsértődtem. Csak egy kicsit, persze, mert az újságíró ne legyen sértődős. De, ha mindenki közkinccsé teheti érzéseit, vélt, vagy valós sérelmeit, akkora hivatásos tollforgató talán önmagát is besorolhatja a „mindenki" gyűjtőfogalma alá. Mi is történt voltaképpen? Magánbeszélgetés során tudomást szereztem arról, hogy a megyei múzeum egyik régésze Szibériába indul. Informátorom dr. Gaál Attila, a múzeum igazgatóhelyettese volt, aki legalább húsz éve ismer, így bizonyára az a tulajdonságom se lepte meg, hogy társalgás közben elejtett, futó mellékmondatokban is hajlamos vagyok észrevenni a hírt. Ami szintén szakmai ártalom. A hír kiegészítésre szorult. Ez megtörtént, illő tisztességgel. Való igaz, hogy „korábbi primitív szokásainkhoz híven” minden apró részletnek nem jártam utána, de olyasmit se írtam, ami nem jelent meg. Vagyis azt, hogy az ifjú szakember gépkocsit óhajtott volna félvilágkörüli útjára a munkahelyétől. Egyébként ha megkapja, valószínűleg vadul megtámadom a múzeumot közpénzek bizonytalan célra történő pré- dálása miatt, de mert nem kapta, természetesen nem is támadtam. Egyébként se szeretek támadni, nem ez a mesterségem. Eddig tehát minden rendben, amiként arról az olvasók - ha ugyan egyáltalán érdekelte őket ez a pohár vízben tomboló orkán - az említett lapból tudomást is szerezhettek. Az elmúlt 20 évben a Népújságban a múzeumról megjelentek valós, vagy valótlan voltáért azonban felelős vagyok. Ugyanis máig az én munkaköröm e fontos intézmény működésének ismertetése. Ezen belül nagyjából tíz éve dr. Zalai-Gaálé is, mivel ő korábban nem volt itt. Tíz évig szériában járult hozzá ahhoz, hogy a személyével és működésével kapcsolatosakat közreadjuk, közreadjam. Tiltakozását, ellenvéleményét ez ideig csak néhány, nekem dedikált különlenyomat - értékes munkájának bizonyítékai - formájában juttatta kifejezésre. Hasonlatosan sok kollégájához. Lehet, hogy tíz évig vad dühvei nyelte le a róla (is) írt jókat. Ezt nem tudhatom, de ha igaz, úgy meglep, sőt némi sajnálattal is eltölt. „Általában” történt félretájékoztatási tevékenységünkről ez az első - nyilvánosan - közkinccsé tett véleménye. Nyugodtan leírhatta volna tíz évvel korábban is. ORDAS IVAN vizsgázott belkereskedelmi statisztikus és laboratórium-vezető mezőgazdász, art. M. Népújság ny. főmunkatársa, az MDF-nek hamar kilépett (nem alapító) tagja, pártonkíviili, obsitos honvéd, a Magyar Írók Szövetségének és a MNK Irodalmi Alapjának tagja, egy félárú MÁV-igazolvány jogos tulajdonosa stb., stb. Dr. Kovács Zoltán: Rekviem Ahogy én láttam és átéltem a második világháborút (2.) Biztos voltam benne, hogy ez már a halál, mert visszafordultak a gépek és folytatták kíméletlenül a támadást. Félholtan kerültünk ki az árokból és vagy egy jó óra után mertünk csak a faluba menni, akkorra már elhalt a segélykiáltások, hörgések nagy része. Majd csend lett, de rémisztő. Pár ló gazdátlanul álldogált egy-egy ház mellett. A mi egyik lövegűnk pedig a faluban lévő híd korlátjánál akadt fenn két döglött lovunkkal. Nem tudtuk a löveget kiszabadítani. De nem is mertünk sokat mozogni a rémesen csendes faluban. Itt majd minden második ház égett, égtek a kazlak, pajták. Én már edzett katona voltam, sok mindent megéltem, átéltem, de ez alaposan megrázott. A falun túljutva mégiscsak összeterelödött a megmaradt gyalogság egy része. Én egy lóra is szert tettem, és most már így haladtam lóháton mind hátrább Magyarország felé, kisebb egységgel. Másnap már kaptunk egy parancsnokot, ezredest, aki elém állt és töltött pisztolyát rám fogta és eszelősen kiabálta: „Gyáva kutyák, meghátráltatok, elfutottatok, így véditek a hazát. Itt van ez a falu ezt kell visszafoglalni, ha nem, én lőlek főbe, zászlós”. Mindezt nekem adresszálta. Mintha az egész futamodásnak én lettem volna az oka. Az igaz, hogy én voltam akkor ott a legmagasabb rangban - tartalékos zászlós. A parancsra vagy 50-60 gyalogossal, csak puskákkal felszerelve támadást indítottunk a falu ellen, azt körbe zárva. De onnan olyan géppuska-zárótüzet és aknavető-tüzet kaptunk, hogy gyorsan vissza kellett vonulnunk, különben a legénység többsége ott pusztult volna el, mivel mi nyílt terepen voltunk. Most is magam előtt látom a falut, és a kilövőhelyeket, ahonnét még a lőporfüst is látható volt. Most már óvatosabban ismételtük meg a támadást. Széttagozódva, jobbára hason csúszva, futva igyekeztünk megközelíteni a kijelölt falut. Nem tudom, kulcspont volt-e ez a magyar egységek számára. Most már veszteségeink is lettek, több sebesült. Elismerem, hogy gyáván visszavonultunk. Közeledett az este, a zászlóalj egy része a közeli erdőbe - mert időközben más egységek is rohamozták a falut - keresett magának menedéket, vagy elhelyezést. Nem tudom, ki és milyen lehetett ott, akkor a parancsnok! Én kisebb egységemmel a falu kiemelkedő helyén, a Kálvárián, a temetőben kerestem magunknak biztosan védhető helyet éjszakára. Ugyanis számolni lehetett a kitörésre is a faluból. De még az est leszállta előtt, azok, akik az erdőbe lettek elhelyezve, tüzérségi tüzet kaptak vagy fél órán át. Azok a szerencsétlenek, akik ott voltak, többségük elpusztult vagy megsebesült, mert nemcsak a szilánkok, de a letört nagyobb ágak is súlyos sérüléseket okoztak. Mások kárán tanultam meg, hogy az erdő nem mindig jó búvóhely. Ha ott nem ássák be magukat, rosszabb, mintha szabadban. Ott történt meg - mondták el a túlélők -, hogy ijedtükben jó páran az egyik lőszeres kocsi alá bújtak. De olyan szerencséjük volt, hogy nem kapott találatot a kocsi és életben maradtak. Ilyen a véletlen! Reggel a hatalmas zápor miatt már támadásra nem is gondoltunk, csak arra, hogy mentsük az életünket. Láttuk, hogy a hatalmas szovjet-román közös haderők lettek ellenünk bevetve. Egy lovas kocsit fogtunk és vagy 10-en felváltva üldögéltünk rajta. Közbe jöttünk rá, hogy aknavető lőszerrel van megrakva a kocsi és mi azon ülünk. Gyorsan egy csősz kunyhójába raktuk le. Ezzel is könnyebb lett a kocsi és a lovaknak is kisebbet kellett húzniuk. . Egy főúri kastélyhoz értünk, ahonnét az uraság már elmenekült. Csak a livrés inas maradt meg egyedül a kastélyban. A bútorokból, szőnyegekből, képekből és az edényekből semmit sem tudtak már, vagy nem akartak elvinni a tulajdonosok. Az inas fogadott bennünket és elegánsan felszolgált teával, kevés felvágott fiiévei kínált. Mi a mennyországban éreztük magunkat. Már a feketénél tartottunk - szerencsére -, amikor rohan be a kiállított őrünk, hogy itt vannak az oroszok. Szerencsére már előre kaptunk egy birkát levágásra az inastól, hogy a hozzánk időközben csatlakozó vagy 50 fő is kapjon élelmet. Le is vágták és meg is főzték közben. Biztosan az egyszer jól is laktak. Azonban a kapott hírre elég gyorsan eltávoztunk, bár éreztem, hogy ez a hír olyan beharangozás volt csak. Ugyanis a szovjetek azt a módszert választották, hogy magyar paraszti ruhában küldték előre a magyarul jól beszélő katonáikat azzal, közöljék a lakossággal, hogy nem bántanak senkit, mindenki maradjon otthon, végezze a dolgát. Csak élelmet és fekhelyet kértek legtöbbször. De voltak elbitangoló tatár és egyéb nemzetiségű szovjet katonák, akik raboltak, erőszakoskodtak, gyilkoltak is. De ezek jó részét maguk a szovjetek végezték ki, ahol ilyenekre találtak. Ismét meneteltünk gyalogosan most már. Találkoztunk a magyar tábori csendőrökkel. Ezeknek akkor az volt a feladatuk, hogy a csellengő magyar katonákat lelőjjék, ahol érik őket. Ki volt adva a felsőbb parancs, hogy a magyar határt feladni nem lehet. Aki gyáván a harctérről megszökik, azt fel kell koncolni. Így mi is erre a sorsra jutottunk volna, ha nem ismer fel a háromtagú különítmény parancsnoka, Wágner nevű főhadnagy, aki Bonyhádon iskolatársam volt. Félre hívott, üdvözölt és közölte az előírt parancsot. De mindjárt tanácsolta, hogy merre ne menjünk tovább. Eddigi életem során ilyen segítséget még nem kaptam. Igen csak jól esett. Több társammal együtt menekültünk meg a biztos haláltól. És ha már találkozókról írtam, meg kell említenem Knábel Vilmos főhadnagyot is - 8 évig voltunk Bonyhádon, a gimiben iskolatársak - aki a tüzérségét - egységét - menekítette épp akkor. Csak pár szót válthattunk. Már két napja nem ettünk, amikor az egyik faluba értünk, ott élelmet kértünk. Egy testes magyar asszony frissen sütött, finom fehér kenyeret hozott számunkra is. Talán életünkben ekkor ettünk legjobbat kenyérből. Úgy szétszóródott a legénységem, hogy senkit sem ismertem már. Imre nevű legényem is eltűnt - sióagárdi fiú volt. (Folytatjuk)
