Tolna Megyei Népújság, 1989. július (39. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-15 / 165. szám

AZ MSZMP TOLNA MEGYEI LAPJA 1989. július 15., SZOMBAT XXXIX. évfolyam, 165. szám TOLNA MEGYEI Kádár Jánostól búcsúzon a magyar nép Eltemették Kádár Jánost. A Magyar Szocialista Munkáspárt nyugalmazott el­nökétől, az Elnöki Tanács tagjától, or­szággyűlési képviselőtől személyiségé­hez méltóan vett búcsút pénteken az or­szág népe. Az MSZMP KB székházában felravatalozott koporsója előtt csütörtö­kön és pénteken több mint 60 ezren haj­tottak fejet, adóztak kegyelettel emléké­nek. Több tízezren fejezték ki részvétüket a Központi Bizottsághoz és az özvegyhez címzett táviratban, levélben is, méltatva életútját, az ország fejlődése érdekében kifejtett erőfeszítéseit. A Mező Imre úti te­metőben százezerre becsült gyászoló tö­meg jelenlétében helyezték Kádár Já­nost örök nyugalomra. A végső tiszteletadás napján már a hajnali órákban budapestiek és vidékről érkezettek sokasága várakozott, hogy személyesén búcsúzhasson el a magyar történelem utóbbi évtizedeinek kiemel­kedő politikusától. Nem volt még hét óra, amikor megnyitották a székház kapuját a tisztelgők előtt, akik 13 óráig helyezhet­ték el a kegyelet virágait a fekete bársony­nyal letakart ravatal előtt. A gyász leplé­vel borított tágas aula negyedóránként megtelt a kegyeletadók csokraival, ame­lyeket folyamatosan szállítottak Kádár János végső nyughelyére, a Kerepesi te­mető Munkásmozgalmi Panteonjához. Az ország népének tisztelgő látogatá­sát követően néhány perccel 13 óra után érkezett a Központi Bizottság épületébe Kádár Jánosné. Az idős asszonyt látha­tóan nagyon megviselteHO éven át hűsé­ges társának elvesztése. Tekintete több­ször hosszasan elidőzött Kádár János­nak a ravatal bal oldalán felállított, kina­gyított képén, ily módon is búcsúzva fér­jétől. Röviddel ezután megkezdődött a hiva­talos gyászszertartás, amelyen részt vett az elhunyt politikus özvegye, s ott voltak Kádár János hozzátartozói. A ravatalnál elsőként Nyers Rezső, az MSZMP elnöke és Grósz Károly, az MSZMP főtitkára helyezte el a párt ko­szorúját. Ezt követően az Országgyűlés nevében Szűrös Mátyás elnök, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa képvi­seletében Straub F. Brúnó elnök és köz­vetlen munkatársai, srMinisztertanács részéről Németh Miklós kormányfő, Medgyessy Péter miniszterelnök-helyet­tes és Pozsgay Imre államminiszter ko­szorúzott. Elhozták a kegyelet koszorúit, virágait az állami, a párt- és a társadalmi szervezetek, országos hatáskörű szer­vek is: a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége, a Hazafias Népfront, a va­sasszakszervezet, a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a Magyar Demokrati­kus Ifjúsági Szövetség, a Magyar Úttörők Szövetsége, a Magyar Nők Szövetsége, a Honvédelmi Minisztérium, a Belügymi­nisztérium, a Munkásőrség, az MSZMP Pest Megyei és XIII. Kerületi Bizottsága, a Magyar-Szovjet Baráti Társaság, a Ma­gyar Tudományos Akadémia, a Termelő- szövetkezetek Országos Tanácsa, az MTESZ, az Okisz, a Szövosz. Lerótták ke­gyeletüket a pártintézmények és a párt­sajtó, a Fővárosi Tanács, valamint a kor­mányőrség dolgozóinak képviselői. Ezzel a hivatalos gyászszertartás első koszorúzási ünnepsége lezárult. A kül­földi delegációk tiszteletadása előtt a magyar párt- és állami vezetők felsora­koztak a ravatal mellett. Ott volt Nyers Re­zső, Grósz Károly, Iványi Pál, Barabás Já­nos, Fejti György, Kovács Jenő, Lukács János, Straub F. Brúnó, Szűrös Mátyás, Németh Miklós és Pozsgay Imre. A Kádár János emlékének kegyelettel adózó külföldi delegációk sorát a Szov­jetunió küldöttsége nyitotta meg, élén Je- gor Ligacsowal, az SZKP KB titkárával, a PB tagjával, Anatolij Dobrinyinnal, a Leg­felső Tanács elnökének külpolitikai ta­nácsadójával, valamint Borisz Sztukalin- nal, a Szovjetunió magyarországi nagy­követével. Őket követték Bulgária, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelor­szág, az NDK, Románia, Ausztria, Dánia, Finnország, Olaszország és az NSZK küldöttségei. A delegációkat Jordan Jo- tov, a BKP KB titkára, a PB tagja, Jozef Le­nárt, a CSKP KB Elnökségének tagja, a KB titkára, Sztanko Radmilovics, a JKSZ KB elnökségének tagja, Jozef Czyrek', a LEMP KB titkára, a PB tagja, Kurt Hager, az NSZEP KB titkára, a PB tagja, Ion Co- man, az RKP KB titkára, a PVB tagja, Wal­ter Silbermayr, Ausztria Kommunista Pártja KB-titkára és a PB tagja, Oie Sohn, a Dán Kommunista Párt elnöke, Matti Pu­hákká, a Finn Szociáldemokrata Párt ve­zetőségének tagja, munkaügyi miniszter, Giancarlo Pajetta, az Olasz Kommunista Párt Garanciális Bizottságának elnöke, valamint Hermann Feliper, a nyugatné- (Folytatás a 2. oldalon.) Mindazoknak, akik le kívánták róni kegyeletüket az MSZMP 32 éven át volt vezetője előtt, de személyesen nem vehettek részt a ravatalnál vagy a temetőben a végtisztes­ségen, országszerte emlékhelyeket rendeztek be. Szekszárdon az MSZMP-székház- ban elhelyezett Kádár János-arckép elé helyezhették el virágaikat a tisztelgők. Lénye kitörölhetetlenül megmarad Nyers Rezső búcsúbeszéde Tisztelt Gyászolók! Elvtársak! Honfitársaim! Búcsúznunk kell Kádár Jánostól. A magyarnemzet kiváló, nemzetközileg elismert államférfiétól szakitel bennünket a kérlelhetetlen sors. A szocializmus eszméjéért, a demokráciáért küzdők sorából hiá­nyozni fog egy nagyszerű küzdőtárs. Hiányozni fog a politikai élet élvonalából egy csendes szavú, meggondoltan beszélő, egyszerű életet élő vezető, aki az emberekért élt, akinek gondolkodásában a nagybetűvel kezdődő „Ember” fogalma uralkodott. Korszakos jelentőségű emberek ritkán születnek. Kádár János közéjük tartozott. Neve elválaszthatatlanul összefonódott a magyarság ügyének és a nemzetközi hala­dásnak a szolgálatával. A gyász pillanatában mély fájdalommal és őszinte tisztelettel hajtunk fejet emléke előtt. Porai hamarosan a sírba szállnak, lénye azonban kitörölhe­tetlenül megmarad nemzeti emlékezetünkben. Teljes életet élt, életének 77 esztendejében sok minden zsúfolódik össze: életre szóló találkozások és fájdalmas elválások; kiemelkedő sikerek, látványos eredmé­nyek és zátonyra futott próbálkozások; élete nélkülözéssel kezdődött, üldöztetéssel folytatódott, majd eljutott a társadalmi felemelkedésig, a nemzetközi nagyrabecsülé­sig. Sokakhoz hasonlóan mélyről érkezett a társadalomformáló, politikusi életpályára. A gyökereket, az akaratát sok minden tette sok alkalommal próbára, de nem szakadt el elveitől, éltető erőként őrizte magában. Az egykori Csermanek János nyiladozó értelmű gyerekként is mindig a jót igyeke­zett kiválogatni a világ dolgaiból. A nevelőszülőknél az egyszerű emberséget a nehéz­ség prizmáján át is optimistán felfogó bölcsességet, a munkában megkérgesedett te­nyér simogatásának gyöngédségét leste el, és fogadta magába. Humánus gondolko­dása, világlátása, az egyszerű embert mindenek fölé emelő tisztelete egy Somogy me­gyei kis faluban ivódott porcikáiba. Az emberiesség lényegének e korai felismerésé­ben rejtőzött a Kádár Jánost haláláig elkísérő, töretlen életfilozófia. Az ifjúmunkások mozgalmában indult hosszú politikai pályája 1931-ben. Hamar a saját bőrén megtanulta, milyen szívós kitartást, egyenes gerincet és fegyelmet kiván az illegális kommunista mozgalom. Egy hónappal később letartóztatta a politikai rend­őrség, nem utoljára. A börtönből 1932-ben szabadult, de 1935-ben ismét letartóztat­ták. Két évre ítélték. A negyvenes évek elejétől a legális Szociáldemokrata Pártban is működött, miköz­ben részt vett az illegalitásban lévő Kommunisták Magyarországi Pártjának az újjá­szervezésében; 1942-től a párt Központi Bizottságának tagja, 1943-tól titkára. Még abban az évben megalakította a Békepártot, amely a második világháború elvadult közegében fontos kommunista kísérlet volt a nemzeti összefogást szolgáló népfront megteremtésére. Az ország német megszállása után -1944 áprilisában - megkísérelte, hogy a hatá­ron illegálisan átjutva, a jugoszláv népi hadsereg segítségével kapcsolatot teremtsen a Szovjetunióban élő magyar kommunista vezetők és az itthon működő Központi Bi­zottság között. A magyar-jugoszláv határon elfogták, s bár kilétét sikerült eltitkolnia, kétévi fegyházbüntetésre ítélték. Onnan megszökött, majd Budapesten folytatta az il­legális munkát, az antifasiszta ellenállási mozgalom egyik irányítójaként. A háború vérzivatará után megvalósíthatónak látta azt alvilágot, amelyért küzdött. A népi demokrácia esztendeiben, az újjáépítés idején irányító, vezető posztokon ta­pasztalta, micsoda hatalmas, gigantikus alkotóerő rejlik az emberekben. Bizakodó, a küzdelmet soha fel nem adó ember volt Kádár János. Alig több mint két esztendeje, a 75. születésnapja alkalmából rendezett parlamenti fogadáson mondta válaszbeszédében: „Javíthatatlan optimista vagyok, mondják rólam. Igen, ilyen va­gyok, ilyen a világnézetem, ezt diktálják az élettapasztalataim. Mindig, minden helyzet­ben bizakodtam, hogy lesz ez még másképp, jobban is. S ezen nem változtatok a jövő­ben sem.” De ezt a jövőt akkor már szűkre szabta számára a sors. Mi mindnyájan, akik gyászolni gyűltünk egybe, valljuk, hogy Kádár János egyszerre volta XX. század második felének jelentős magyar politikusa, évtizedekig kiemelkedő államférfi, az eszméjéhez mindhalálig hű pártvezető, aki szolgálatként fogta fel munká­ját. Szolgálatként az emberért, a népért, a pártért. Amikor 1951-ben hamis vádakkal letartóztatták, személyében is érzékelte a sztálinizmus torz valóságát, embertelensé­gét, szivében örökre elfordult attól. Kádár János az 1956-os tragikus eemények után a kompromisszumok robotosa- ként hirdette meg: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Ezzel a bibliai utalással fejezte ki, hogy politikai fordulatot indít el. A konszolidáció si­kerei révén olyan személyiséggé növekedett a nemzetközi politikában, s korántsem kizárólag a munkásmozgalomban, akinek a véleményét nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Kádár János a párbeszéd híveként igyekezett megnyerni a társadalom különböző rétegeit. Az állam és az egyház közötti viszony rendezése vagy a művészeti alkotósza­badság hatvanas évekbeli ívelése igazolta: mindenkinek van helye ebben a hazában, s mindenki alkotó energiájára szükség van a jövő társadalmának építésében. Most amikor meghalt, a hivatalokban, a külképviseleteinken képeket kerestünk ró­la. Nem találtunk. Kádár János irtózott személyisége előtérbe tolásától, mindvégig sze­rény, egyszerű ember maradt, ilyennek tisztelte, ezért is tisztelte az ország. 1986 nya­rán a külföldi sajtó kérdésére ezt válaszolta: „Engem soha sem érdekelt a rang, bizo­nyos értelemben a népszerűség sem. Véleményem szerint bárki, aki azt gondolja, hogy történelmet csinál, ostoba ember. Mindenkinek el kell végeznie a saját feladatát. Ha ez a történelem része lesz, hát legyen." Kádár Jánosban a hazai és a nemzetközi közvélemény azt a politikust tisztelte, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a helsinki folyamat elindításában és következetes képviseletében a kelet-nyugati párbeszéd kibontakoztatásában. Értékes, gyümöl­csöző kapcsolatokat épített Magyarország számára a hazánktól keletre és nyugatra, északra és délre fekvő földi tájakon, ezt nem lehet eléggé nagyra értékelni. A magyar kommunisták úgy emlékeznek Kádár Jánosra, mint aki a nemzeti megbé­kélés érdekében mindig kész volt a megegyezése. Nem feledkeznek meg a hatvanas, hetvenes évek Magyarországáról, amikor hazánkat - lehetőségeinkkel és korlátáink­kal együtt is - a megújulás előfutáraként tartotta számon a nemzetközi és a honi köz­vélemény. Küzdelmes élete számunkra intelem is egyben: ismernünk kell történel­münket és tisztelnünk kell értékeinket, mert enélkül nem őrizhetjük meg önbecsülé­sünket. Igaz ez akkor is, ha ma az ország nehéz helyzetben van. Mai problémáink jó része a múltban gyökerezik, kevéssé kidolgozott koncepciókhoz, félig megvalósított elképze­lésekhez, néha tévhitekhez, néha féligazságokhoz és félelmekhez kötődik. A korszak­nak azt a részét téves ítéletek, kurdarcok is tarkították. A hibákat beismernünk, a tanul­ságokat megszívlelnünk kell. Minden új dolog születése nehéz és felelősségteljes do­log. Magyarország elindult egy úton még Kádár János idejében és korszakában. Olyan úton, amelyen előtte senki sem járt, s amelynek kitaposása egyáltalán nem könnyű, áldozatokkal is járó küzdelem. Most párbeszédben áll az egész ország. A jövőért aggódó eszmecseréket, vitákat fel kell hogy tudjuk váltani a személyes ambícióktól függetlenül, a közös sors vállalá­sán alapuló, a nemzet felemelését szolgáló összefogással. Tisztelt Gyászolók! Személyemben is búcsúzom Kádár Jánostól, meghatottan, szomorúan. Több mint negyven esztendeig voltunk politikai fegyvertársak a társadalmi haladásért folyt küz­delemben. Együtt vettünk részt a kommunista és a szociáldemokrata párt egyesítésé­ben Nagybudapesten. Együtt küzdöttünk a kritikus időszakban a Rákosi-vezetés és a dogmatizmus ellen. Együtt dolgoztunk sokáig a reformokért. Egy bizonyos ponton kü­lönváltunk a változások méreteinek, módszereinek és ütemének kérdésében, de so­hasem az eszmében és a fő irányban. Meditálva, sokszor vitázva, de mindig egymásra is figyelve jártuk ugyanazt az utat. Most érzem mennyire igaz: ha hozzánk közel álló társunkat veszítjük el, saját énünk­ből is hiányozni fog valami. De vallom, hogy nemcsak nekem, hanem az egész országnak hiányozni fog. Kor­szakos munkásságával olyán politikát képviselt, amely az embereket a haza felemel­kedése érdekében nem elválasztani, hanem összefűzni akarta. Olyan nemzeti köz- megegyezésre törekedett, ami termékenyítő energiát adó, a gyümölcsöző együttmű­ködést, a számára mindenekfelett tisztelt egyszerű, dolgos embert, a munkást, a pa­rasztot, a művészt, az értelmiségit, a politikust szolgálta. Rokonszenves, bölcs, szerény egyéniségére nagy szükség lenne ma is. Az életben már nem, de emlékezetünkben és szívünkben még sokszor leszünk együtt halott barátunkkal, elvtársunkkal. Kádár János barátunk, elvtársunk, honfitársunk, búcsúzik tőled a párt, búcsúzik tő­led a nép! Nyugodjál békességben! Isten veled, János!

Next

/
Thumbnails
Contents