Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-10 / 135. szám
1989. június 10. TOLNATÁJ - 7 Bom Iá s Takács Béla rajza Kuti Horváth György: Szemednek fénylő holdja Egy virág a kezedben mintha csak álom volna, szerelmed mély tavában szemednek fénylő holdja. Fölvirulsz, majd elvirulsz. Néma e tavasz-játék. Május van és gyönyörű, szívednek szép ajándék. Rigót röptét a hajnal, de jaj a szép tájakon még vércsé-karmu szél jár, rigók, hát vigyázzatok! Egy virág a kezedben mintha csak álom volna, szerelmed mély tavában szemednek fénylő holdja.. „Dolgozom es bizakodom...” Beszélgetés Szirtes Ádámmal Szirtes Ádám hatvanhárom éves. Hosszú és nagyon tartalmas életutat mondhat magáénak. Színházról, filmről, a pályakezdő fiatalok helyzetéről, a kultúráról beszélgettünk vele.- A jelenlegi gazdasági helyet Ön szerint hogyan hat a színházi életre?- Kevesebb darabot mutatnak be, szegényesebbek a díszletek és a ruhák, nincs elég idő próbákra. Kevés, igazán jól kidolgozott darabot láthatnak majd a nézők. Már most tapasztalható, hogy szétesnek az alakítások, egy-egy szerep megformálásához, kidolgozásához nincs elég idő. Sok a fiatal rendező, aki igazán csak a saját generációjával tud jól együtt dolgozni. Az ilyen vén rókák, mint én, akiknek egy-egy szerep megformálása sok álmatlan éjszakát okoz, már nehezebben alkalmazkodnak ehhez a gyors tempóhoz.- Melyik színházban játszik?- Igazán egyik színháznak sem vagyok tagja, pedig a Nemzetiben 16 évet töltöttem el. Az elmúlt évadban a Thália Színházban játszottam több darabban is, legutoljára a Kék madárban.- Úgy tudom, Önt nem tartják „köny- nyű” embernek a színházi berkekben?- Igen ez így van. A legtöbb helyről személyi ellentétek miatt álltam tovább.- Milyennek látja a fiatal színészek helyzetét, lehetőségeit?- A mostani pályakezdők sokkal szabadabbak, nagyvonalúbbak, mint mi voltunk. Ha például próbán vannak, nem látja rajtuk az ember, hogy úgy érzik magukat, mintha templomban lennének. Pedig ez igen fontos* lenne. Ugyanakkor nagyon sok a tehetség köztük. Szeretem a fiatalokat, tisztelem őket, remélhetőleg ők is engem.- Milyen lehetőséget lát arra, hogy a színház és kultúra kimozduljon jelenlegi helyzetéből?- Én igen kevés lehetőséget látok megoldására. Csupán az vigasztal, hogy néhány színházban, például Kaposvárott és a budapesti Katona József Színházban igen komoly műhelymunka folyik.- Ön, mint főiskolás, a Talpalatnyi földben tűnt fel először. Milyen szálak fűzik a filmhez, a mozihoz?- A film számomra szerelem. Igazi művészetnek tartom, ahol a spontaneitásnak nagy szerepe van. Rengeteget forgattam főiskolás koromtól kezdve, s valószínűleg ez rontott el, ezért boldogultam aztán olyan nehezen a színpadon.- Hogy tudná összegezni eddigi pályafutását, munkáját?- Nem tudom, hogy köszönjem meg a sorsnak, hogy egy mezítlábas, kis summás gyereknek lehetőséget adott arra, hogy színésszé váljon, s annyi mindent megismerhessen, mint én. Ugyanakkor az ember öreg korára a mostani helyzetben oda jut hogy el kell gondolkodnia: érdemes volt-e ezt egyáltalán végigcsinálni? Ez a színész számára borzasztó dolog. Én dolgoztam, hittem a szocializmusban, az „új embertípusban”, s egyszercsak azok a szerepek, amelyeket aranynak hittem, rézzé váltak. Ugyanakkor egy-két munkám milliókhoz eljutott, és népszerű lettem. Ez a tudat teremt számomra nyugodt öregkort. Tovább dolgozom és bízom... SIMON ILDIKÓ Tóth Béla: Kócfésülés Apám húga bábaasszonyi sorban élt a Csórván innen, Bojárhalmán túl terebélyesedő tanyavilág kellős közepén. Nem vitte arra más, mint a kenyérkeresete. Kedvelték az itt élő népek, arányosságból nem is nevezték másnak, mint gyerekrévésznek. E réven ismerte a hétszázhet- venhét tanya minden lakóját. Emlékezete cimbalomhúrjain mint muzsikaszó hussantak föl a családok nevei. Hajós, Paplógó, Csipák, Masa, Mityók, Dörmő, Huszta, Tombácz, Hebők, Kiri, Pónusz, Kántor, Négyökrű, Buborék, Krisztin, Sévity... A nevek mögött élők sorsának ágbogait máig is tudja. Kiérdemesült korában újra városlakóvá lett. Gyakran rokonozunk, s ha a szó úgy forog, tanulságos történetek fonalát eregeti.- A második háború kezdetén élt egy népes család a nyírfás tanyában. Az elsőszülött lány úgy nőtt szépségesen szép teremtménnyé, hogy egészen csöndben. A szomszéd tanyában pedig Muzslai Pista. Amikor Rozi napszámos korúvá nőtt, eljárt dolgozni a Muzslai család földjeire. Serényen, kedvesen, fáradhatatlanul. Addig kapáltak, arattak, hordtak, asztagoltak, míg a két fiatal szeme hamarább mondta, mint a szava: én a tiéd, te az enyém! Csak hát két égig érő vakondtúrás állt az ügyük közé. A Muzslai szülők hozomány nélkül csökélylették Rozi minden rezze- netét. A másik vakondtúrás a katonasor. A fiatalok pedig megfogadták, ők az életben csak addig eresztik el egymás kezét, amíg Pista odakatonáskodik. Ahogy visszajön, ásó, kapa, nagyharang! Majd megélnek a maguk szegénységében. De addig Rozi elmegy fogható pénzt keresni. Hol másutt leli azt, mint a városi kendergyárban. A kötélverő kócfésülő műhelyében akkora porködök között dolgozott, hogy csak ő látott ki belőle az elkövetkező jövendőre. Fillért, fillérre. Mire hazajön Muzslai Pista, legalább tanyát árendálhassanak, legyen ruhájuk, ágybéli takarójuk. A porködökben jól látott a kártoló műhely mestere. Meglett férfi, bajszos. Ügyelt Rozira. Tán jobban, mint más tanyáról szalajtott, tanulatlan Vadóc Rozikra. Vigyázta a mozdulatokat, hogy a nagybélű krokodilfogú kártológép meg se karistolja Rozi pogácsa kezét. Százszor is megmutatta a tartást, amellyel közel is férhet, mégis távol lehet a kóczabáló, veszedelmes gépszájtól. Napjában többször odament a lányhoz. A nagy zajban inkább mutatta, mint mondta a fogások mikéntjeit. Rozi tanulékonyságát, szorgalmát valahányszor kézszorításokkal jutalmazta. Tett annál többet is. Idő múlásával kisebb zajú, porú géphez állította. Itt is aggodalmas figyelemmel igazgatta. Olykor derékon kapta, mintha véletlen tenné. Annál több aztán semmi, mert Muzslai Pistán kívül akárki másnak, pissz oda! Azért jólesett a lánynak a mester figyelmében élni. Egyszer rendelés jött a győri huszároktól. Ötezer kötőféket, meg annyi istrángot azonnal! Pakolj, rakodj. Szombat, vasárnap külön pénzért két teherautó vitte a kötélnéműt. Rozi a rakodók között. Két nagy vágy vezérelte. Muzslai ott szolgál! Szállítás után akad egy órácskája a találkozásra. A külön pénz is kell a többihez. Ment is, bár ne ment volna. Tudta Muzslai Pista kaszárnyáját, még azt is, melyik ablak mögött a szállása. De hát vasárnap délután, hiába kereste a kapus ügyeletesen Muzslait. Kiment a bakakorzóra! Rozi utána. Hét sarokra esik a kaszárnyától. Ezer ember ottan, meg kettő. Muzslai Pista éppen karszügyön vezet egy lányt. S beszél hozzá, ahogy neki szokott. Rozi szeme teliszaladt fekete felhőkkel. Haragos szomorúsága ki nem ment belőle hetekig. Hiába irkálta Muzslai a szép leveleket. Nem is válaszolt rájuk. Fájt a keze. Hogy is tehetett ilyet? Elfelejtette volna? A múlt heti levelében a régi. A valóságban a saját szemével látta, hamis. Ettől egészen elesett. Elesettségében nem tiltakozott, ha a műhelymester a derekán felejtette a kezét. Időnként ugyan könny legelészett szempilláin, hiszen a teli holdra esküdtek meg Pistával, hogy egymás nélkül, de sehová! S ahogy a nekibúsult idő megy, azt veszi észre, másképp van, mint három hónappal ezelőtt.- Jaj, anyám, úgy maradtam! A kicsi tanya kicsi világának nagy gondjai között az anya nem szidó szavakkal dobálja meg Rozit, „akaszd föl magadat”, nem azt firtatja, ki okozta, mert tudta, hogy Muzslai nem tehette. Legtöbb jussa neki lett volna hozzá, de ismerte messzi járó szándékaikat. Hogy kivárják, mó- dolják a sorsukat szépszerével. Fél napos hallgatás a nyírfás tanyában. Rozi szipog. Az anyja segít neki. Egyik gyerek iskolában, a másik kettővel az apjuk dologban. Fanyű- vőben járnak az állami erdőkbe. Beszélhetnének fönnhangon is. A deles vonat elfütyült már a határban Mérges felé tutúlva. Az ebéd készecskén pöszörög a tűzhelyen, amikor az anya megszólal.- Nemcsak Muzslai Pistát veszítenénk el. Engem előbb ölne meg a bánat. Magamra veszem! Nézd Rozi, én még szülő korúnak számítok. Fölmutatjuk a tákaszájú w világnak, hogy várom az ötödik gyerekemet? Majd megszólnak. De szépen kitömögetem magam, a hónapok haladtával mindig vastagabbra. Te meg addig elő se gyere. Én majd, úgyis megyünk piacolni, megnézegetlek, hogy mikor érjél haza. Ebben kicsikét megnyugodtak. Rozi szülei a tettek idején, órányi pontossággal vitték piacra a zöldségmiegymást. Sötéttel indultak, úgy is értek haza. A családbéliek kérlelték ugyan Rozi anyját, hogy mindenórásságában ne üljön kocsira. Megárthat neki. De az nem engedett. Hazaérnek este, dűl ágynak az asszony. Tüsténkedik az ura, hogy szaladna bábáért. De az asszony korainak véli a jövevény kopogtatását. Ne éjszakázzon vélem a bába! Bizonyosan a zötyög'ő kocsi rázása zaklatta föl a csimotát. Ebben is megnyugodtak. Aludt mindenki eltörődve a napi fáradalmaktól. Csak Rozi meg az anyja virrasztottak. Mire fölkelt a nap, gyerekágyat feküdt Rozi anyja, s az ő kislánya mellette. A világnak szánt szó: olyan hirtelen szakadt le az ereszet eleje, hogy bába után sem tudtunk kiáltani. Ej, hogy örült Rozinak az apja. A hajnali harmaton szaladozó szélnek eldicsekedte, hogy újra termést hozott a duzzadva rügyező családfa ága. Az ötödik gyereknek pipál tanyájuk kéménye. Az erdei munkásoknak elrikkantotta örömét.- Kislányunk lőtt az éjszaka! Nem hitetlenkedtek az embertársak. Látták a Rozi anyját nekierősödve a teremtésnek. Muzslai kapta a levelet Rozikától, hogy ezután az otthoni címre írjon, mivel az anyja az ötödik gyerekkel örömöztette meg a családot. Ő most mellette az őriző pásztor. Muzslai nem vehette zokon a családi eseményt. Azt látta, jó gyümölcshozó fa virágjába kapaszkodik. Valahányszor hazament, kapta a kezébe a pólyást, s mint leendő sógorasszonyka jelöltjét dobálta a levegőbe. Amikor leszerelt, az már járkált. Ám Muzslai sem töltötte hiába házaséletének éveit. Sorakoztak elő az utódok. Előbb egy fiú, ahogy Pista várta, aztán még egy fiú. Akkor halt meg Rozi édesanyja. Mi legyen a csöppnyi lánnyal? Az elözvegyült apa elbánik kamaszodó fiaival, de a lányka még sokáig anyai melegségre szorul. Közakaraton magukhoz vették. Együtt csöpörödnek. Azok arcára a szálló fecske szárnya sem hajított szeplőt.
