Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-05 / 130. szám
4 TíÉPÜJSÁG 1989. június 5. Műemlékvédelem Bátaszéken * Hazai útikönyveink nem túlságosan nagy dicsőségére, a Magyarországról szóló se említi különösebben Bátaszé- ket, ahol pedig nem is kevés történelmi becsű épület és más alkotás (például a Kálvária) dicséri múlt idők múlt mestereinek - és megrendelőinek - ízlését, szaktudását Az egykori Teréziánum- alapítvány birtokában volt, 1820-ban épült klasszicista épület újra vakolása, a község központjához illő renoválása most folyik. Fotó: Kispál Kulturált ivást tanítani kéne Az ászokfa alatt kezdtem Beszélgetés Horváth Józseffel Mottó: „Ha egy pohár magyar bort fogsz a kezedben, hogy édes álomba ringasd magad, gondolj a szőlőmíve- lő népre, mert minden pohár borban egy csepp verítéke benne van. ” A véletlen és a jó szerencsém úgy hozta, hogy immár tíz éve minden Szekszárdon megtartott városkörnyéki borversenyen részt vettem, mint íródeák. Még ennyi év után is mindig nagy hatással van rám a versenyek izgalma, ahol tekintélyes bírálók, ünneplőben öltözve tisztelik meg a szőlősgazdák - a kis és nagyüzemi termelők - legjobb borainak vetélkedőjét A borok nagy tisztelőjével és szakértőjével, Horváth Józseffel ültünk be szekszárdi szűcsényvölgyi tanyájába beszélgetni arról, hogy mit jelent ma igazi borszerető és borhoz értő szakembernek lenni.- Sok régi mondás fűződik a szőlőhöz, a borhoz, a pincéhez, az iváshoz. Igaznak tartja-e ezeket?- Igen, talán csak egyet nem, ami (gy hangzik: „A szekszárdi embernek csúnya lánya, meg rossz bora nincsen.” A mondás első felével nem foglalkozom, mértén csak a szép lányokat és asszonyokat nézem meg. De csak nézem, mert mióta 1951 -ben belenéztem egy őzbarna szempárba, azóta minden utamra azok kísérnek el. A mondás második részével viszont nem értek egyet mert bizony vannak rossz borok.- Mit jelent az ön számára a szőlő, a bor?- Az életemet Ha fiatal kollégáimnak mesélek a régi időkről, mindig azzal kezdem, hogy én a szakmát az ászokfa alatt kezdtem... Amin a hordók állnak... Apai nagyapám szerettette meg velem a szőlő művelését, már gyermekkoromban. Tőle tanultam, hogy a szőlő nem hétvégi növény, az ember szeme és keze mindig rajta kell, hogy legyen, akkor lesz hálás.- A Mezőgazdasági Minősítő Intézet vezetője. Elismert szaktekintély.- Kereskedelmi középiskolában végeztem Pécsett, ahonnan az iskolai szünetekben Villányba jártam egy szőlészeti-borászati tanfolyamra. Már akkor éreztem, hogy belőlem valószínűleg nem lesz főkönyvelő. Ez hamarosan beigazolódott, mert Pécsett, a pezsgőgyárban, ahová könyvelőnek jelentkeztem, már pincegazdai beosztást kaptam. Itt kezdtem el tanulni a becsületes, tisztességes borászati munkát.- A fiatalok úgy mesélik, hogy Józsi bácsi minden iskolát elvégzett, amit csak ebben a szakmában el lehet végezni. Hogy következtek ezek az iskolák?- Sátoraljaújhelyen 1961-ben végeztem el a kertészeti technikumot Aztán következett a kertészeti-szőlészeti főiskola. Még a mai napig is büszke vagyok arra, hogy a szakdolgozatom címe „A szekszárdi vörösbor” volt Aztán a megváltozott termelési biztonságot látva szükségét éreztem, hogy beiratkozzam a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Növényvédő Karára, ahol . 1971- ben végeztem.- A rengeteg elmélethez közben folyamatosan szerezte a szakmai tapasztalatokat hisz ezek mellett az iskolák mellett dolgozott, mint pincegazda, borász, kertész, főkertész- Mit üzen a fiataloknak, akik ezt a szakmát hivatást választották?- Üzenem a fiataloknak - akiknek életem minden szakmai tapasztalatát boldogan átadom hogy a tanulás és a szakmai gyakorlat együttesen adja meg a tudást Csak úgy tudnak lépést tartani a szőlő művelésében, a bor előállításában, ha a szabadidőt energiát nem kímélve haladnak a szakirodalommal, és ami még ennél is fontosabb, hogy a megszerzett tapasztalatokat egymás között őszintén, önzetlenül kicserélik.- Mióta vesz részt borversenyeken?- Az első borversenyek 1955. körül voltak a gazdakörökben. Azóta minden évben itthon és a szomszéd megyékben - de hívtak már az ország távolabbi részeibe is - meghívnak ezekre a versenyekre. A legkedvesebb persze a szekszárdi borverseny, hisz a hazai ízek, a hazai színek dicsősége melengeti igazán az ember szívét.- Mint borversenyes íródeák készítettem egy kis számadást az eddig kóstolt borokról. Évi 10-15 verseny, versenyenként 50-60 borminta, ez bizony az eltelt 34 év alatt 30 000 pohárka, 30 000 döntés. A versenyeken elhangzott jelzők sokszor érthetetlenek a laikusnak, sokszor szinte költőiek. Ilyennek találom azokat a jelzőket, amiket akár egy-egy szép hölgyre is alkalmazhatnánk. Kérem, mondjon egy igazán szépet ezek közül.- Szenderítő báj, ami annyit jelent, hogy a kellemes, légies megjelenésű, tehát egy magas szintű borászati technológia eredménye.- Borkultúra, kulturált ivás, sokat és sok helyen hallunk erről. Elmondaná, hogy önnek mi a véleménye erről?- A szőlőt Magyarországon nem a gyümölcséért termelik. A szőlőfajta értékét a piacon realizálható végtermék, a bor adja meg. Soha nem tudtam egyetérteni azokkal a termelőüzemekkel, amelyek a szőlő és a bor termesztését kettéválasztották, érdekellentétek alakultak ki, és ez vezetett a mai igénytelen borpiachoz. Kulturált ivásról pedig nálunk nem lehet beszélni. Vendéglátóegységeinkben - tisztelet a kivételnek - kevés olyan szakember van, akik italismerettel rendelkeznek, amely megkívánható lenne egy borokban csodálatosan gazdag országban. Meggyőződésem, hogy az ezen a téren történő ismeretterjesztéssel nagyobb eredményt érhetnénk el, mint az antialkoholista reklámokkal, propagandákkal, hiszen nem az a cél, hogy soha senki ne igyon alkoholt, hanem hogy kulturált ivásra tanítsuk a fiatalokat, hogy jó minőségű, korlátozott mennyiségű itallal tegyük színesebbé étkezésünket, emeljük ünnepeink fényét, társasági életünket fűszerezzük vele.- Köszönöm a beszélgetést, kérem búcsúzóul kínálja meg a kedves olvasókat, az ön számára legkedvesebb „boros” mondással.- „Úgy ragyog, mint a sárközi menyecske szeme, lágy, mint az öle, tüzes mint az ajka”. Ez a szekszárdi kadarka.- Egészségére, Józsi bácsi. KERÉNYI VIKTOR A szekszárdi Művészetek Házában immár rendszeressé váló orgonakoncertek legutóbbi vendége a tehetséges Ruppert István volt. Pályafutása korántsem az általában megszokott művészeti életút. A Balaton mellékéről származó fiatalember először gépészmérnöki diplomát szerzett és három évig iparvállalatnál dolgozott. Huszonnyolc évesen kezdte el a Zeneakadémiát. Lehotka Gábor tanítványaként 1987-ben diplomázott. Jelenleg Győrben tanít a Zeneművészeti Főiskolán és óraadó tanár a budapesti Zene- akadémián. Kérdésre válaszolva elmondta: gyermekkoromtól tanultam zenét. Kezdetben zongoráztam. Az orgona iránti vonzalmam mérnöki oklevelem megszerzése után alakult ki bennem. Eddig nem indultam semmiféle zenei versenyen, pedig ez a pályán való előrehaladásnak egyik lehetősége manapság. Számomra az orgona egy szerelem. Műsorát Bach Esz-dúr prelúdium és fúgájával kezdte. A darab hármas tagolódású, mely utalás a Szentháromság misztériumára. Ruppert István kezdetben, érthetően némi elfogódottsággal, később azonban egyre magabiztosabban kezelte hangszerét. Játékát ünnepélyesség, emelkedettség jellemezte. Ezután a karácsonyi lemezről közismertté vált Pastoral következett. A négytételes mű érdekessége, hogy Bach csak Orgonahangverseny az I. tételt irta kifejezetten orgonára. AII., III. és IV. tételt csembalóra komponálta és a kiadók egészítették ki ezekkel a darabot. A Pastoral a szenteste hangulatát idézve, bensőségesen szólalt meg. Bachtól még a Passacagliát hallhattuk. A d-moll-ban íródott darab érdekessége, hogy pedáltémával indul és utána e főtéma 21 variációja következik. Ezeket az orgonista színes fantáziával oldotta meg és sok szép pillanatokat szerzett. A variációk emelkedő íve egyre erőteljesebb dinamikája belső feszültséget közvetített. Ritkán hallható olyan orgonahangverseny, ahol C. Franck valamelyik műve el ne hangozzék. Liszt kortársától a h-moll korái csendült fel. A meditáló, érzelemgazdag zenét intellektuálisan, mélyről fakadóan tolmácsolta az előadó. Szünet után francia szerzőktől válogatott Ruppert István. Messiaen a XX. századi zene egyik nagy misztikusa. Mélyen vallásos és szívesen ment az indiai zene ritmusából. Örömünkre szolgált, hogy ettől a különös hangvételű muzsikustól orgonadarabot is - jelesül A halál és az élet párharca címűt - megismerhettünk, mert egy kórusmotettáját, az O sacrum, convi- vium-ot a szekszárdi Madrigálkórus is műsorán tartja. A halál és az élet párharca a 81 éves mester Megdicsőülttest elnevezésű VII. tételes sorozatából való. Különös élményt okozott a közönségnek a modern hangvétel, a kemény disszonanciák, az orgonán szokatlan effektusok, az élet és halál hatalmas krisztusi küzdelmében a feloldódást szimbolizáló záróakkordok hiteles interpretálása. Befejezésül Vierne Allegra vivace Final az I. szimfóniából hangzott el. A vakon született szerző az 1900-as évek elején a Notre Dame orgonistája volt. A tőle választott, hatásos szerzemény lehetőséget adott az orgonista számára, hogy bemutassa hangszerét és ízelítőt adjon játéktudásából, technikai felkészültségéből. A közönség a Művészetek Házában megrendezett, sorrendben ötödik önálló orgonahangversenyen kellemes élményekkel gazdagodott. Ruppert István a sok tapsot ráadásszámokkal köszönte me9 LEM LE ZOLTÁN A névtelen varrónő helyett Egy magát „kisfizetésű munkás varrónődnek nevező bonyhádi olvasónk levelét többször átolvastam. Nyugodt lélekkel írom le, minden sorával egyetértek. Arról írt - névtelenül -, hogy vegyes érzelmekkel olvasta lapunk május 11-én megjelent számában, a „Kétórás figyelmeztető sztrájk a főiskolán” címmel közölt, a miniszterelnök részére küldött levelet. Ennek feladói - mint ismeretes - a szekszárdi tanítóképző főiskola oktatói és a gyakorló intézmények pedagógusai voltak. Olvasónk nem vitatja a pedagógusok munkájának fontosságát, de azt gondolja, hogy manapság az „értékrendek eltorzulását kissé túlharsogják egyes területeken, más területeken viszont elhallgatják! Mert ugyebár - írja - nem vitatható, hogy nemcsak az oktatási szférában, hanem a produktív termelői szférában is néhol eltorzultak az értékrendek.” „A különbség csak az - folytatja - hogy amíg egyes pedagógusok az 50%-os béremelést havi 9000 forintos átlagfizetés mellett: figyelmeztető sztrájkot folytatnak - addig én mint varrónő csendben dolgozom munkatársaimmal együtt havi 3900-4300 forint bérért. Hozzáteszem, örülök a mai viszonyok között, hogy egyáltalán kapok munkát”. Olvastam a névtelen levélíró levelét, és azt kerestem, mi az, ami a pedagógusok ellen hangolta őt. Hiszem, hogy nem a tanítók, tanárok, a gyermekei oktatóival, nevelőivel van gondja a varrónőnek, hanem ugyanazzal, amivel a pedagógusnak, a bányásznak és mindazoknak, akik széles e hazában azt érzik, hogy a tisztességgel elvégzett munkájukért nem kapják meg azt a bért, mellyel tisztességesen - nem a létminimum szintjén - meg lehetne élni. Úgy érzem, rossz tanácsadó, mikor szellemi és fizikai munkát hasonlítgatunk össze, egyik-egyik előnyeivel, hátrányaival. Más megbecsülést érdemel egyik is, másik is. Mi tehát a konklúzió? - teszi föl a kérdést szerkesztőségünkhöz címzett levelében a névtelen varrónő. „Az - adja meg a választ -, hogy mindenki, dolgozzon bármely területen, jusson már el odáig, hogy ezt a népgazdaságot, az országot most nem a figyelmeztető sztrájkok húzzák ki a kátyúból, hanem a becsületes és tisztességes munka”. Ezzel a konklúzióval mélységesen egyet kell értenünk. Magam is túlzottnak érzem a szavak harsogását. Vallom, hogy ki ekével, ki cérnával, ki tollal, de tegye, amit vállalt azzal a felelősséggel, hogy nevét is adja hozzá! DECSI KISS JÁNOS Egy elfelejtett lovag Minden ország múltja tele van jelentős, maguk után komoly nyomot hagyó személyiségekkel, akiknek létét kiszűrte a köztudatból a kegyetlen idő. Magyarország se kivétel. Természetesen a tágabb, Trianon előtti Magyarországra gondolok, hiszen az utódállamok földje tele van olyan épületekkel, melyek a mi 1100 éves történelmünknek elvitathatatlan - persze sűrűn vitatni próbált - részei. Nemrégiben a Várföldi szép napok című írásunkban beszámoltunk néhány, az egykori Vas megye területén makulátlan épségben megmaradt várról. Ezek egyikét, igaz, hogy ősi alapokra, Baumkirchner András - egy többszörösen uralkodót cserélő karantén lovag - építtette. Ezek után joggal nevezte magát Szaló- nak urának. Baumkirchner igazi reneszánsz föúr volt. 1452-ben még megvédte III. Frigyes császárt a rendek ellen, majd V. Lászlóhoz szegődött. Innen egyenes útja vezetett vissza korábbi urához, amely utat mindig nagy hűbéri adományok szegélyezték. Végül Mátyás királyunk mellett kötött ki, és ő vitte vissza neki a magyar koronát nem csekély váltságdíj ellenében. Kétszer is megverte nyílt csatában a császárt, akinek 1471-re már elege lehetett veszedelmes és nagyhatalmú hűbéreséből. Grácba hivatta tárgyalni, amiből épp úgy lesvetés lett, mint 1956 őszén egy magyar tábornok esetében. Frigyes ugyanis a déli harangszóig bántatlanságot ígért Baumkirchnernek, de parancsára már egy órával korábban meghúzták a harangokat, Szalónak urát pedig rövid úton lefejezték. Vára és a város, máig az egyik legértékesebb burgenlandi műemlékegyüttes. Emléktáblája pedig ott van a belső várba vezető híd mellett. írta és fényképezte: ORDAS IVÁN Az elfelejtett lovag emléktáblája
