Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-03 / 129. szám

4 - TOLNATÁJ 1989. június 3. Arcok ’89 Az öregasszony „Nem kerülhetjük el, hogy szembenézzünk a múlttal, a közeli múlttal is - a jövő érdekében. Törvényszerű, hogy ítéletet is kell alkotni róla. De ne feledjük el, hogy mi magunk is éltünk, lázadoztunk, vagy megfulladtunk, cseleked­tünk vagy sunyítottunk ebben a közeli múlt­ban. Amikor tehát ítélkezünk, akkor önma­gunk fölött is ítéletet mondunk.” (Sipos Árpád tiszakécskei református lelkész) Az öregasszony levélíráshoz készülődik. Letörli a viaszosvásznat az asztalon. Kockás Irkát tesz maga elé, golyóstollat fog a kezébe, szépen elsimítja a papírt és leírja az első mondatot. Tisztelt főszerkesztő és szerkesztő Urak. Szálkásak, öregesek a betűk. Végigné­zi művét, megáll, gondolkodik. Az öregasszony egyedül él. Háromezer­négyszáz forint a nyugdíja. A gyerekei távol kerültek tőle. Mindegyik küld havonta pár száz forintot, de azt ő mindig visszaadja az unokáinak. Újból írásba kezd. Szerintem nem tizenöt százalékkal emelték az árakat - megpihen, gondolkodik, majd tovább folytatja -, hanem a duplájára. Azt kérdezem önöktől - ennél a szónál megáll, a kis ö betűt kijavítja, egy nagy kört ír a kicsi köré. - hogy a kisnyugdíjakat miért nem emelik egyszer a duplájára. Pont kerül a mondat végére, nem kérdőjel. Föláll, pohár vizet tölt. Pár lépést tesz a konyhában. Kifárasztotta ez a pár mondat. Kicsit elbizonytalanodik. Van-e értelme a le­vélnek? Meghallják-e keserűségből szőtt kérdéseit? Megmakacsolja magát. Fájós lábaival visz- szasétál az asztalhoz. Folytatja az írást. Egyre keményebbek a gondolatai - csakazértis leirom - munkál benne a dac. Volna-e eredménye egy mezítlábas felvo­nulásnak a Parlament elé - vagyunk már szá­zan, akik vállalkoznak - mert nekünk idősek­nek se árba, se minőségbe illetve milyenség­be cipőt nem csinálnak. Megint megáll, felemeli a golyóstollat a kockás irkalapról. Gondolkodik a folytatáson. De, ha csinálnának is, ami nem tűsarkú, ha­nem normális, akkor se tudjuk megvenni. Újabb gondolatai támadnak, úgy érzi, hogy most már mindent ki kell önteni, ami szívét nyomja. Görcsösen szorítja a tollat és szántja a papírt. Mit tegyünk hát: együnk vagy mezítláb jár­junk. A düh egyre inkább felkavarja, ami újabb elhatározást szül. Nézi a papírt. Rajta az öre­ges, szálkás betűket. Ingatja a fejét. Aztán hir­telen összegyűri a papirt. „A gyerekeimnek baja lehet ebből”, fut végig az agyán. „Bolon­dos öregasszony”, állapítja meg. Áll az asztal mellett, vívódik. Hosszú idő telik el. Aztán elhatározza ma­gát. „Mégis befejezem.” Leül az asztalhoz. Ki­simítja a papírt és tovább rója a sorokat. Ugye Önök is emlékeznek még arra a mon­dásra, hogy fizessenek a gazdagok. Nem most volna legidőszerűbb ezt a jelszót hasz­nálni? És a kérdőjelet először teszi ki a mon­dat végére. Újból elolvassa amit írt, s most már lendületesen, dacosan folytatja. Akik harminc év alatt meggazdagodtak és kacsalábonforgó palotákat építettek maguk­nak a Rózsadombon és az országot meg szarba, nyomorba döntötték, azok fizessenek, ne mi nyomorult kisnyugdíjasok. Pontot tesz a mondat végére. Megnyug­szik. Sóhajt. Elégedetten néz végig a levélen. „Hát ez is megvan”, mondja és tiszta lélek­kel simítja a kockás irkapapírt a kopertába. HAZAFI JÓZSEF — Nemzedékek tanulsága — Vannak úgynevezett alapművek, melyeket tanácsos olykor elővennie annak, aki a nemzeti sorskérdések iránt érdeklődik. Ilyen a talán leg­nagyobb konzervatív magyar történész sok vi­tát kiváltott munkája is, mely nemrégiben sze­rencsére ismét megjelent. Szekfű Gyula: Há­rom nemzedékére gondolok, mely nemcsak azoknak a nemzedékeknek volt tanulságos, melyekhez szólt, hanem a sokadikhoz tarto­zóknak nem kevésbé. Bármily kevéssé könnyű olvasmány, mostanában ezzel szórakoztatom magamat. Szekfű volt az első, aki a sokak által kinek-kinek kedvére, sőt képére és hasonla­tosságára formált Széchenyi-portrét a valóság­hoz igyekezett idomítani. Nem fordulva más­hoz, mint magához Széchenyihez. Széchenyit Kossuth titulálta „a legnagyobb magyarénak, amiért a nagy gróf egyébként cseppet sem volt hálás. Szekfű szerint - és ez­zel bajos nem egyetérteni - „Szélesebb körű és melegebb fényt áraszt a jelző, mellyel Kemény Zsigmond báró nevezte: a leghívebb magyart.” A leghívebb magyar volt az, aki valószínűleg mindmáig a legnagyobb gorombaságokat vág­ta, tárgyilagossággal már akkor se túlzottan vá­dolható nemzete fejéhez. Útálták is érte kellő­képpen. Hiszen az, hogy „Magyarország nagy parlag!” akkor se volt bók, de ami szellemi fel- készültségünket, a közértelmességet (nála: „értelmiséget”) illeti, ma sincs túl messze a va­lóságtól. A történelem természetesen nem is­métlődik, de régi tanulságok néha átplántálha­tok a jelenbe, a jelenre is. Az általa kárhoztatott hiúságunk mintha máig se veszett volna ki. Az még kevésbé, hogy „Alig van köztünk ember, ki a másik megaláztatásá­nak ne örülne.” Továbbá: „Az emberi nemben lappang, sőt a magyarban éppen nem lappang, de vajmi ocsmányul kitűnik az irigység, a sültga­lambra való étvágy." Éppen ezért: „A magyar magát senkinek alávetni nem engedi; mindenki vezér, úr akar lenni, s ha éppen jó órában van, maga alatt felrúgja a port és azt mondja: ez a vi­lág közepe, ahol én állok!" „Nálunk még mindig nagyobb divat és nagyobb, mint akárhol, máshol keresni és találni fel a hibát." Egyik oldalon áll az a Széchenyi idejében is jogilag helytálló érv, miszerint Magyarország független. Geopolitikailag azonban nem az, bár Ausztriától való függőségünk azóta természe­tesen már elenyészett. Jött helyette más, a hitle­ri Németország, vagy amikor a sztálini korban még az itthoni miniszteri tárcák elosztása (és egyes miniszterek élete) felett is határainkon kí­vül döntöttek. Szekfű - Széchenyi nyomán - arra a figye­lemre érdemes megállapításra jut, hogy a hazai politikában sokkal kevésbé juthatnak szerep­hez a lelki függetlenek, mint az olyanok, akik ál­talunk szívesen hallott dolgokat mondanak. Ép­pen ezért, ez már Széchenyi szava: „Zsarno­kaink a népszenvedélyekkel ügyesen kacérkod­ni tudó kortesvezérek”, akiknek nyomán aztán a „szavak dagályától szédelgő nemzet” szerel­mes a szóba. A tettek helyett. Rokon példákért nem kell túlságosan mesz- szire visszanyúlni történelmünkbe. A leghívebb magyar akkori javaslata: „A magyar nemzet józanabb része keltsen föl magában elég bátorságot, kötelességérzetet és meg nem szűnő éberséget és akaratot is, mi­szerint kellő szféráikba szállíttassanak a hazá­nak azon zsarnokai... kik bálványozzák ugyan a szabadságot, de csak szájjal, mert azt egyedül saját tulajdonuknak hiszik; kik prézsmitálják ugyan a felsőbbség iránti tiszteletet és engedel­mességet ugyan, de torzképileg, mert ilyent csak követelni tudnak, de gyakorolni nem... kik egyedül a hazát s csak a hazát hordják ajkaikon, de álpénzileg, mert a haza alatt magukat vagy legfeljebb pártjukat értik, s mi nekik jó, úgy hi­szik, az a honnak is jó; kik az előmenetelnek leg­buzgóbb hősei ugyan, de zsarnoki lag, mert sze­meikben egyedül az a jó, mi részükről jő...” Széchenyi nem volt ponyvaíró. Veretes mon­datai a maguk idején se tartoztak a legköny- nyűbb olvasmányok közé. Ma se azok. Az idézetteket éppen ezért érdemes újból át­futni. . Épp úgy, mint egyik tanácsát: „Ha nem va­gyunk is egyvéleményűek, magyarok maradunk azért mégis mindnyájan, mit soha nem kellene felednünk." Bizony nem. Legalább alapművek újraolvas- takor nem. ORDAS IVÁN „Ez maga a pokol... ” Egy túlélő leírása a 45 évvel ezelőtti szőnyegbombázásról Ballabás László nyugdíjas MTI-hírlap- író, szerkesztőségünk archivumkezelője 45 évvel ezelőtt személyesen is átélte szülővárosában, az akkoriban 120 ezer lakosú Debrecenben lezajlott első vidéki nagy amerikai légibombázást, amely a náci felvonulási és utánpótlási vasútvo­nalak szétzúzására irányult, de a polgári lakosságot is érzékenyen sújtotta. Tömö­ren erről számol be alábbiakban. Nemrégiben előkerült egy eredeti le­velem, amelyet akkoriban Kecskeméten lakó öcsémnek írtam az 1944. június 2- án Debrecent ért amerikai légi szőnyeg­bombázásról. A hiteles dokumentumnak is tekinthető levélben pontosan leírtam, hogy aznap 9 óra után megszólalt a sziréna, s előbb már a rádió is bemondta a légiveszélyt, mert rádiónk is volt munkahelyünkön, a MÁV osztálymérnökségen. Ötödmagam- mal dolgoztam együtt egy szobában, va­lamennyien fiatalemberek, s gyorsan ki­mentünk a közeli Ispotály téren levő ele­mi iskola háta mögé, ahol szántóföldek voltak. Mert már korábban közösen elhatá­roztuk, hogy a kétemeletes épület gyen­ge légópincéjébe mi nem megyünk le. Vi­dám hangulatban viccelődtünk, nem gondoltuk, hogy fél óra múlva úgy érez­zük majd, ez maga a pokol. Láttuk, hogy a nehéz és iskolagépek „elpucoltak” a reptérről. Egyszer csak tá­voli repülőbúgást hallottunk, utána amint közeledtek, egy géppuskasorozatot. Odanéztünk a közeli reptér felé: ennek már a fele sem tréfa, látjuk, amint a fé­nyes napban csillogó bombázógépek jönnek kb. háromezer méter magasban. Még fel is álltunk és úgy nézegettük, hogy csillognak. Mintegy 16 gép volt az első hullámban erős vadászkísérettel. Alighogy megolvastuk, rögtön robbantak az első bombák. Ezek jó messzire, a Ho­mokkertbe estek. Amikor láttuk a nagy füstöt, hallottuk a robbanásokat, lehasal­tunk. Az első hullám után kis szünet állt be, naivan azt gondoltuk, csupán ennyi volt az egész. Hirtelen azonban figyelmezte­tett valaki: - Nézzünk fel! Hát pont a fe­jünk fölött húzott el egy újabb hullám. Ek­kor már majdnem megfagyott ereinkben a vér, mert alighogy lehasaltunk a földre, iszonyú robbanások, dörgések, csatto­gások hallatszottak. A MÁV-pályaudvart és környékét - közte osztálymérnökségünket - érték a bombák, s körülöttünk 30-40 méternyi­re, sőt közelebb is rengeteg zuhogott. Iszonyatos volt! Látni nem lehetett, az imént ragyogó ég elsötétült a füsttől, portól, puskaportól, semmit sem láttunk, csupán nagy fekete­séget, akár a pokol szabadult volna ránk. Közben állandóan búgtak, bömböltek a repülőgépek. Különösen az volt rettenetes, amikor zuhanórepülésben közeledett egy-egy gép, nem láttuk, csak éreztük és hallottuk az egyre fokozódó, őrjítő búgást, mely után már fütyült a bomba, s robbant olyan irtózatos csattanással, hogy a leg­erősebb mennydörgés kismiskának tűnt hozzá képest. A becsapódások és lég­nyomás által szétszórt föld belepett ben­nünket, az utcakövek kavicsként röp­ködtek. Minden percben vártam a halált, minden bombacsapódás után csodál­kozva tapogattam magamat, hogy még ép vagyok. De újra egy borzasztó robbanás s megdöbbenve láttam, hogy nem messze tőlem csapott le egy ötszáz kilós bomba (mint később kiderült) az iskolába, majd közvetlenül mellette egy másik. Csak úgy szóródott ránk a homok és kő. Ekkor arrább szaladtam vagy öt métert és egy nagy iapulevél alá hasaltam egy kis árok­parton rémületemben. Vakító villanások­kal, sivítással újabb láncosbomba-soro- zatok zuhogtak. Félig már magunkon kívül voltunk ami­kor végre elment ez a hullám is. Gyorsan beszaladtunk a hátunk mögött lévő répa­földre, amelynek közepén négy hatalmas bombakráter volt, tüstént bebújtunk az egyik tölcsérbe, mert néhány repülőgép visszajött. Aztán ezek is elsuhantak. Bennünket, míg ott lapultunk, két hullám ért, az or­szágúton levő gyárak nagy lánggal, füst­tel égtek. Ezután visszarohantunk a MÁV-pá- lyaudvar széles területén volt osztály­mérnökségünkre. Az alaposan össze­bombázott nagy vasútállomáson a ko­csik egymás hegyén-hátán, a sínek fel­szakítva meredtek felfelé. - No, itt leg­alább egy hónapig szünetel a forgalom - gondoltuk. Az osztálymérnökség épületét két nagy találat érte. Az óvóhely beomlott, * sokakat élve odatemetett, vagy bomba roncsolt szét. Mivel csak az egyik pincerész omlott be, az emeletek viszont nagyrészt eltűn­tek a téglahalomban, az alagsorból igye­keztünk a téglákat elhányni, met hörgé- seket hallottunk. Borzasztó volt az élve eltemetett emberek észlelése. Egy kollé­gámmal egyedül dobáltuk a téglákat ró­luk, s előkerült egy fej, kar, majd egy hát a romtömeg alól. A többiek közben elro­hantak, mivel megint felhangzott a repü- löbúgás. Újból robbanások, s mi is a második óvóhelyre menekültünk, majd rémülten kiszaladtunk a szabadba. Elrohantunk a Nagyállomás előtt, amely szintén lé­giaknákat, láncos bombákat kapott és alaposan lerombolódott. Körös-körül bombatölcsérekkel volt felszántva a tér. Néhol halottak hevertek vérző fejjel, testtel. Talán csak egy ember mentesült a szörnyűségektől, aki a Nagyállomás előt­ti körkert egyik padján vagy alatta holtré­szegen átaludta a dörgedelmes bomba­hullást. Körötte kráterek, romok, por, füst, szétroncsolt oszlopok, leszaggatott vil­lanyvezetékek, ő pedig épségben, cso­dálkozva ébredt a pokolian megváltozott környezetre. Később, a romok eltakarításakor lát­tam, hogy lapos tetejű kétemeletes épü­letünk mindkét végén bQmbatölcsér volt, s pincéje födéméig téglahalmok borítot­ták. Az emeleteken tartózkodók meghal­tak. Borzalmas volt, amikor segíteni igye­keztem a téglahalmaz elhordásában, s a lábunk alatt egyszer csak előbukkant va­lami kerek fém. Eszembe villant, hogy a légópince vasajtajánál őrtállásra kényszerített lé- gós acélsisakja volt, csaknem rajta álltunk. Kétségbeesetten próbáltuk széthány­ni a borzasztó szemfödelet, de hiábavaló volt minden erőlködésünk, az összetor­lódott, szilárd téglák szinte megbontha­tatlan csapdába temették áldozatukat. Az Ispotály téri református temp­lomnak a helyén nagyrészt óriási bom­batölcsér keletkezett, az üszkös, poros falaknak alig a fele meredezett az égnek, akárcsak egy elhanyagolt Árpád-kori romnak. (Ettől alig 20 méternyire hasaltam a lapulevelek között.) A láncolt nagy bom­bákat állítólag a derűs nyári napon is fúvó szél térítette arrább. így azok végig­szántották a pályaudvarral párhuzamos Erzsébet és Késes utca földszintes kis házait, melyekben kisemberek, jórészt zenészek - köztük neves prímások, mu­zsikusok -, többségükben kulturálódott cigánycsaládok laktak. Közülük került ki a legtöbb áldozat. Itt az épületromok alól 72 halottat szedtek ki. A tetemeket a Nagyerdőben lévő krematóriumhoz szállították, s hírek szerint ezernél többen pusztultak el a debreceni bombázásban. A Tiszántúl egyik nagy tekintélyű lapjának, a „DEBRECZEN - Keletmagyarországi Naplónak” akkori riportere, ifjú Pálfy Jó­zsef másodmagával éjnek idején kime­részkedett a köztemető ravatalozó- és egyéb helyiségeibe, ahol elemlámpa és gyufaláng fényében megszámolta és fel­jegyezte az odahordott, egymás mellé ki­terített és a nyári hőségben már penet- ráns szagot árasztó tetemeket, szétron­csolt, égett emberi maradványokat, megpróbálta azonosításukat a melléjük tűzött cédulákról, hogy a másnapi lapban már közöljék. Debrecent az az amerikai légikötelék bombázta, amelyik először indult a szovjetunióbeli támaszpontokra: az egyik gépen ült Eaker, a dél-olaszor­szági angolszász légierők parancsnoka - mint később olvastam. A szövetségesek azt tervezték, hogy Olaszországból Magyarország fölött is átrepülve légi ingajáratot indítanak, a lé­gierődök a stratégiai, szállítási útvona­lakra, vasúti és más csomópontokra le­dobják bombaterhüket, majd a szovjet támaszponton újból tankolva és megra­kodva, visszafelé megismétlik a bombá­zást, aztán kezdik elölről. Ezt a számítást a Luftwaffe keresztülhúzta. Egy éjjel meglepte az általa korábban megszállt és ismert szovjetunióbeli repülőteret ahol az amerikai légierődök és vadász­gépek „pihentek”, s a zuhanóbombázó stukák sok, földön veszteglő repülőgé­pet, valamint hangárt is felgyújtottak. Debrecenben viszont nyoma sem volt az akkori propaganda által felfújt légelhárí­tásnak -, védelemnek. Amikor a megtizedelt, de még mindig félelmetesen „zümmögő” Liberator (Fel­szabadító) légisereg visszatért, ismét Debrecen fölött vonult át az előzőnél még nagyobb magasságban. Hirtelen jött a rádió, s alaposan ránk ijesztettek a már felettünk csillogó Liberatorok cikázó va­dászrajokkal kísérve. Mintegy kilencven bombázógépet szá­moltak meg a figyelők, amint észrevették, hogy nem bombáznak, hanem óriási megkönnyebbülésünkre továbbrepül­tek. Mindezt vázlatosan érzékeltettem csak, csupán egy részletét írtam le, a kárözönnek, a háborús borzalmaknak. Utódainknak soha ne kelljen hasonlókat átélniük! BALLABÁS LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents