Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-03 / 129. szám

2 - TOLNATÁJ 1989. június 3. Infláció 1919-1920 10O koronáért 5 turult adnak- A Kaposvári Tanítóképző Főiskola szekszárdi tagozatának végzős hallgatója vagy, szakdolgozatod megvédésére, ál­lamvizsgára készülsz. Ilyenkor általában éjt nappallá téve tanul az ember, mégis vállaltad a beszélgetést. Kevés a pótolni­valód, jól sikerült az eltelt három év?- Tavaly év végén, meg az idei első fél­évben a vizsgáim négyes-ötösök lettek, jobbak mint a korábbiak. Őszintén szólva csak most jöttem rá, mennyi tanulás kell, mikor már elhagyom az iskolát. Eleinte minden mást csináltam. A gimnáziumból olyan közösségből jöttem, amelynek hangulatát, az ottani „jólétet” át akartam menteni ide is. Kicsit naivan nekiláttunk szabadidős programokat szervezni, ren­geteg energiát beleöltünk, de nem iga­zán jött össze. I- Vajon miért? Hiszen itt nincs olyan rendszeres számonkérés, mint a gimná­ziumban, több szabad délutánja, estéje van egy hallgatónak. Korosztályotok sajá­tossága az érdektelenség?- Nem, hiszen ha így lenne, akkor a többi felsőoktatási intézményben is ha­sonló lenne a helyzet. Ellenpélda pedig rengeteg van. Inkább az lehet az ok, hogy az itteni diákok nyolcvanöt százaléka vi­déki, ők pedig ilyenkor hétvégeken ha­zautaznak. Csak valami „csúcs” program tarthatta volna itt őket. Persze én megér­tem azt is, akinek már vőlegénye, komoly barátja van, és vele szeretne lenni. Nem ítélem el a kollégistákat sem, bár volt aki azt mondta, én, mint helybeli sose érez­hetőm át, milyen életforma ez. I- Ami azt illeti, sokak szerint a város többi fiatalja se igen érzi a főiskola szelle­mi kisugárzását.- Pedig, ha nem is teljes erővel, de tö­rekedtünk arra, hogy a környezetünket is bevonjuk az itteni eseményekbe. Sajnos, nincs más lehetőségünk, mint kézzel írott plakátokon propagálni a rendezvényein­ket, de azért aki akart, eljöhetett volna akár a Teddy-bárba, akár a rektorválasz­tási ceremóniára. Bár az igazság az, hogy elsősorban házon belül szerettünk volna rendszeres, aktív résztvevőket to­borozni, valamiféle hagyományokat te­remteni. De volt olyan lány, akit szúrópró­baszerűen megkérdeztem, miért nem vesz részt valamelyik műsoron, és azt fe­lelte, ő tanulni van itt, nem hülyéskedni.- Azért furcsának tartom, hogy peda­gógusjelöltek, akik innen kikerülve egy- egy osztály élére állnak, s nekik kell majd húsz-harminc kisgyerekből közösséget formálni, ennyire passzívak legyenek. Azt hiszem, eljutottunk a pályaalkalmasság problémájához.- Jogos a kérdés, s bár nagyon fontos szerintem, hogy alapos tárgyi tudással álljunk ki a nebulók elé, ez nem elég. Per­sze nem akarom bántani a visszahúzó- dóbbakat, hiszen lehet, hogy munkába állva egész másként fognak majd viszo­nyulni a dolgokhoz, de kicsit sajnálom is őket. Kár, ha az itteni három év úgy telik el számukra, hogy csak a tanulás meg a vizsgák emléke marad meg róla. Ami a pályára való alkalmasság felmérését ille­ti, az azt hiszem, nem az igazi. Énekből, testnevelésből ugyan van, de egyébként nincs ilyen jellegű mérce. Most hallottam valami országos kísérletről, amely során a jelöltekkel intelligenciateszteket fognak kitöltetni, de keveset tudok erről. Min­denesetre nem vagyok abban biztos, hogy egy teszttel ki lehet szűrni: ki való gyerekek közé, és ki nem. I- Szerinted mely emberi tulajdonságok nélkülözhetetlenek ezen a pályán?- Ugye nem azt akarod, hogy felsorol­jam, ami a pedagógiakönyvben van? I- A saját véleményedre vagyok kíván­csi.- Mindenképpen kevés az általános alkalmazkodóképesség, hiszen a tanító különösen érzékeny személyiségű kis­gyerekek közé kerül. Felnőttként, de gye­rekfejjel is kell tudnia gondolkodni, part­nernek és nem alattvalónak kell tekinte­nie tanítványát. Hiszen közös munkájuk eredményeként jut el majd a kisdiák a felső tagozatba, s mivel ő ezt még nem fogja fel, a tanítónak kell irányítania. Ha olyan pedagógus kezébe kerül, aki tudja, hogy hat-tízéves korban mi követelhető meg és mi nem, akkor nem érik majd fe­lesleges kudarcok, s megállja a helyét ötödikben, nyolcadikban is.- Ahol már nem „csak” tanítók, hanem szakos tanárok oktatják. Legalábbis így mondják azok, akik szerint a tanár fel­sőbbrendű lény a tanítóhoz képest. Ne­kem is tanári végzettségem van, de ezzel soha nem értettem egyet. Hiszen rémesen izgultam, ha annak idején engem, a ma­gyar-orosz szakost beküldtek egy kémia­vagy fizikaórára helyettesíteni. Nem szé­gyellem bevallani, hogy sarokba tudott volna szorítani egy-két tájékozottabb diák. Ugyanakkor egy tanító minden tan­tárgyhoz ért. S gondoljunk csak a régi néptanítókra, akik sokszor egyedül taní­tottak egy egész iskolát.- Ilyen hierarchia szerintem sem léte­zik, bár anélkül, hogy meg akarnék sérte­ni valakit, úgy gondolom, hogy nevelés, személyiségformáló erő szempontjából tán kiemelkedőbb a szerepük a tanítók­nak. Később a rengeteg ismeretet átadó oktatás mellett valahogy elsikkad a neve­lés. Mondják sokan, hogy a tanítóképző csak tanfolyam. Nem sértődök meg, ha ezt hallom, az ember önmagával legyen tisztában, én tudjam komolyan venni, amit csinálok, akkor is, ha a környezetem nem. Édesanyám is pedagógus, tőle tu­dom, hogy az is vita tárgya volt sokáig, hogy az óvónők pedagógusok-e. Ez nem lehet kétséges. Ami pedig a tanítók tárgyi tudását illeti? Tizenhét tantárgyunk van, ebből hét tantárgypedagógia. A tanítás során mindent ki kell próbálnunk. Mert mi van, ha egy falusi iskolába kerülök, ahol történetesen nincs tantárgycsoportos oktatás? Nem mondhatom, hogy elné­zést, kérem szépen, de én énekelni nem tudok. Nem állhatok ki a gyerekek elé, hogy ehhez, sajnos, nem értek. Szeren­csére édesapám is tanító volt, tőle is azt hallom, hogy mindent tudni kell. I- Családi indíttatásból választottad te­hát ezt a pályát? A fiúk általában nem to­longanak ide, az évfolyamotokban is ti- zenketten vagytok mindössze. Abból is csak hárman akartok tanítani.- Az igazság az, hogy magyar-történe­lem szakos tanárnak készültem, de ez a párosítás nem indult akkoriban. Én pedig mindenképpen tanítani akartam, ezért je­lentkeztem ide. Egy talán különösnek ha­tó dolog is hajtott: régi szokásom volt, hogy órán, ha rosszak voltunk és a taná­runk nem bírt velünk, próbáltam kitalálni, mit tennék én az ő helyében. I- Tanító lettél tehát, de mint hallottam, mégsem alsóban fogsz dolgozni.- Körbejártam a közeli falvakat, de saj­nos sehol sincs állás. Napköziben el tud­tak volna helyezni, de azt nem mertem el­vállalni. Szerintem olyan komoly feladat napról napra követni, melyik osztályban mi a követelmény, egy-egy csoport hol tart a leckében, megszervezni a gyere­kek kulturális, szabadidős, és sportprog­ramjait, felzárkóztatni a lemaradókat, foglalkozni kiemelkedőkkel, hogy azt egy pályakezdőre - főleg képesítés nél­külire - nem is szabadna rábízni. _ x I- Nagyon örülök, hogy ezt mondod, mert a napközi szintén olyan terület, amit sokan méltánytalanul lebecsülnek. De átugrottuk a kérdést, hogy miért lehet több tanító nő, mint férfi.- Én sem értem, mi az oka, hogy - mint divatos kifejezéssel emlegetik - ennyire elnőiesedett ez a pálya. A köztudatban ugyan az él, hogy a nők anyai szerepre termettségüknél fogva' közelebb kerül­hetnek a gyerekekhez, de ez nem igaz. Ezért lenne jó, ha minél több fiú jönne, és bebizonyítaná az ellenkezőjét. ■- S nem is kell nőiesnek lenniük...- Sőt ellenkezőleg. Mondok egy pél­dát. Bár nem jellemző rám, egyik nap úgy alakult, hogy borostásan mentem be órá­ra. Nem ijedtek meg tőlem a gyerekek, ugyanolyan kedvesen fogadtak, mint máskor. Van az évfolyamunkon szakállas srác is, meg több, aki egyáltalán nem olyan üntyülü-püntyülü a kicsikkel, mégis szeretik. Szerintem, amikor egy férfi jelenik meg az osztályban, az már fél siker. Mert szokatlan. S talán valamivel nagyobb tekintélye is van.- Annak idején a főiskolán végeztünk olyan kísérletet, hogy egyikünk kiment az előadóból, a többiek pedig ezalatt kitalál­tak egy iskolai szituációt, amit neki meg kellett oldania. Videofilm is készült róla, igy utána szembesülhettünk magunkkal, megnézhettük, hogyan viselkedünk várat­lan helyzetekben. Erre szolgál sok egyéb mellett a tanítási gyakorlat is. Szerinted mennyire volt hasznos, felkészített-e a ké­sőbbi feladatokra?- Rengeteg útmutatást kaptunk ahhoz, hogy ezt a munkát valóban hivatássze­rűen lássuk el. Kipróbálhattuk, hogyan tudjuk elfogadtatni magunkat a gyere­kekkel. Ez nagyon fontos. Előtte megnéz­tük a szakvezetőnk óráját, és nekem kel­lett őt bírálnom, aki valaha magam is a növendéke voltam. Utána ugyanazt a gyereksereget taníthattam, amelyet ö. Furcsa s egyben fantasztikus érzés volt. Csodálatos, amikor huszonöt szempár csak rám figyel. Mint ahogy az is, ha tő­lem tanulják meg leírni az első betűt, vagy ahogy odaszaladnak az utcán, és meg­fogják a kezem.- Szakdolgozatodban egy testnevelés tagozatos és egy általános tantervű osz­tály egészségi állapotát hasonlítod össze. Nyolc évig versenyszerűen atletizáltál, most is sportolsz. Két évig tagja voltál az Országos Diáksport Szövetségnek is. Ez a témaválasztás oka?- Az egyik. A másik, hogy szomorúan tapasztalom, milyen gyenge fizikumú kisgyerekek élnek körülöttünk. A beha­rangozott egészségnevelési program el­lenére sok gyereket ismerek, aki mindent megkapott, naphosszat ott ül a video előtt, ugyanakkor hanyag tartása, ge­rincferdülése van, mert nem fut, úszik vagy tornázik. Találtam olyan testnevelő tagozatos fiút, aki szegényke alig tudta végiglihegni a távot. Az a baj, hogy néme­lyik szülő azért íratja be a gyerekét, mert duci és ott majd lefogy. De ehelyett örök kudarc éri, s esetleg örökre megutálja a testedzést. I- Nem beszélve arról, hogy a sport nem csupán fizikai erőnlétet adhat, szellemileg is felfrissít, s nem kell feltétlenül világbaj­nokká válni.- Hát én sem azért kosárlabdáztam, hogy fantasztikus kosaras képességei­met csillogtassam, a termetem sem olyan. De valóban felüdít, mióta sporto­lok, nem vagyok beteges, s jó az is, hogy egy állandó közösségben lehetek.- Biztosan figyelemmel kíséred az ok­tatásügy körül felcsapó lángokat, a peda­gógusok, a szakszervezet, a kormány egyezkedéseit. Sztrájkokkal, eddig szo­katlan hangerővel ad nyomatékot követe­léseinek a nemzet több tízezer napszámo­sa. Egyetértesz ezzel?- Azt hiszem, ha kéréseik néha irreáli­sak is, mindenképpen jogosak. Be kelle­ne látni végre, hogy ha az oktatási rend- ‘ szer nem kapja meg a szükséges - anya­gi és erkölcsi - feltételeket, ha azt a nyolc évet, amíg a gyerekek a kezünk között növekednek, nem tudjuk az ország érde­kében az ő értelmes, teherbíró felnőtté formálásukra kihasználni, akkor lehet pluralizmus vagy bármi, nem lesz szebb a jövő. I- Úgy érzem, ha sikerül megőrizned mostani lelkesedésedet, sokat tehetsz azért, hogy a holnap más legyen. Sok-sok hozzád hasonló kis tanítványt kívánok eh­hez. .. . . Az első világháború éveiben, majd a forradalmak időszakában a korona vá­sárlóértéke - az egyre nagyobb mennyi­ségű papírpénz forgalomba kerülése és a mélypontra zuhant termelés következ­tében - gyorsuló mértékben csökkent. 1919 nyarán a háború előtti értéknek 15%-ára, majd 1920 februárjára e szint­nek is 1/8-ára esett, azaz a békeévi vá­sárlóértéknek nem érte el a 2%-át. A kor­mányzat és a megyei közigazgatási ap­parátus minden erejét és eszközét latba- vetve megpróbálkozott az 1918 októbere előtt az Osztrák-Magyar Bank által kibo­csátott, kékpénz mellett, a forradalmak idején nyomatott pénzek és a posta-ta­karékpénztári koronák elfogadtatásával. A kékpénz hiánya Tolna megyében külö­nösen nagy volt, mert a Tanácsköztársa­ság megyei vezetői begyűjtötték a fellel­hető kékpénzt és azon a szerbek által megszállt területekről élelmiszert vásá­roltak. így a megyében a kékpénzínség az országosnál is nagyobb lett. Bartal Aurél kormánybiztos az orszá­gos kívánalmaknak megfelelően a fehér­pénz kötelező elfogadására a szerbek ál­tal meg nem szállt Baranya megyei sásdi járásra is érvényes rendeletet bocsátott ki. E rendelet értelmében a 2000. sor­számig terjedő 200 koronásokat és a 3000. sorszámig terjedően a 25 koroná­sokat, amelyet az Osztrák-Magyar Bank adott ki, mindenütt a rajtuk feltüntetett névértékben kellett elfogadni. (Ezek vol­tak az ú. n. kékpénzek). Ezen sorszámo­kon felüli 200 és 25 koronásokat, ame­lyeket a Tanácsköztársaság kormánya adott ki, hamisítványoknak minősítették. Mivel azonban a munkások és a tisztvise­lők bérüket ezen bankjegyekben kapták, ezért e papírpénzeket a kormány - mint­egy jóindulatának bizonyítékaként, amíg a pénzeket be nem vonják, hajlandó ötödrész értékben törvényes fizetési esz­közként elfogadni. A rendelkezés szerint a Tanácsköztársaság alatt megjelentetett 1 és 2 koronások - bár szintén hamisít­ványnak tekintendők, becserélésükig névértékűknek megfelelően forgalma- zandók. A frissen megjelentetett postatakarék­pénztári 20, 10 és 5 koronásokat min­denki köteles volt teljes értékben elfo­gadni. Az adó- és postahivatalokat eredeti kékpénzzel látták el, hogy legyen mintá­juk, amellyel a közönséges hamisítvá­nyoktól a valódi bankjegyet meg tudják különböztetni. A rendelet ellen vétőket a legszigorúbb büntetéssel kívánták sújta­ni. Az eredmény azonban váratott magá­ra. A gazdák nem szívesen adták el árui­kat nem kékpénzért. 1919. augusztus "29-én a Szekszárdi Takarékpénztár, a Szekszárdi Népbank és a Tolna megyei Takarék- és Hitelbank Rt. képviselői levélben kérték a kormány- biztos hatékony közbelépését az áldat­lan pénzügyi helyzet mielőbbi felszámo­lása érdekében. Mint a levélből kiderült, a korábbi ren­delkezés, a szigorú szankció ígérete elle­nére az 1918 októbere utáni bankjegyek és érmék nem töltik be funkciójukat. „Ma ezen pénzeket élelmiszer beszerzésénél sem a termelő, sem a kereskedő el nem fogadja, s így míg egyrészt a tisztviselők, ipari munkások és napszámosok az éh­halálnak vannak kitéve, másrészt a for­galom teljesen fennakad, mert sem az ál­lampénztár, sem a pénzintézetek kék­pénzzel nem rendelkeznek és annak Bu­dapestről való beszerzése teljesen lehe­tetlen.” * Hasonló áldatlan helyzetről tájékoztat a szekszárdi csendőr szárnyparancs­nokságra beküldött jelentés, amelynek dátuma 1919. október. Mivel a völgységi járásban a gazdák nem veszik át a fehér és postatakarékpénzt, ezért a községek adóba szintén csak a régi kékpénzt haj­landók elfogadni. A jelentés a helyzetet azért is sérelmezi, mert a csendőrlegény­ség fizetéséért nem tud bevásárolni. ■Mivel a probléma aktualitása különö­sen a szerb demarkációs vonal melletti 3 megyében - Tolnában, Baranya meg nem szállt északi területein és Somogy­bán - volt nagy, ezért a kerületi kormány- biztos adott ki rendeletet. A rendelkezés első részében kifejti, hogy mindkét pénz értékét a magyar ál­lam garantálja. Az el nem fogadókat „po­litikai cél vezeti, hogy a jelenleg kialakuló nemzeti irányzatnak ártsanak, vagy pe­dig tisztességtelen nyerészkedési vágy vezeti, hogy az egyszerűbb emberek fél­revezetésével üzletet faragjanak.” Az el nem fogadók tettének minősíté­se: „Mint akik az állam rendje ellen csele­kedettel izgatnak”. Minden ilyen esetben előterjesztést tesz, hogy az illetők, „mint veszedelmes politikai izgatók a hajmás­kéri vagy más hasonrendeltetésü tábo­rokba internáltassanak.” Aki a postapénzt elfogadja, de névér­tékénél kisebb értékben, az ellen zsaro­lási jogcímen indul büntetőjogi felelős- ségrevonás. A rendelkezés végrehajtása nem könnyű, hiszen a piacon áruínség van, a feketepiacon Redig az eladó hatá­rozza meg, hogy mit kér árujáért. Battlay- ék világosan látják, hogy a demarkációs vonalon zajló csempészést, amíg meg nem tudják akadályozni, addig kénytele­nek tudomásul venni a helyzetet. Ezért támogatják a szekszárdi pénzügyigazga­tóság előterjesztését, amelyben az alkal­mazottak fizetésének kékpénzben való kiadását kérik. „Most a téli beszerzés küszöbén van a legnagyobb szükség pillanatnyilag se­gély nyújtására, hogy legalább a kenyér és tüzelőanyag gondjaitól- mentesíthes­senek a megélhetés gondjaival küzdő közajkalmazottak.” Ez a támogatás egyben jelzi, a Gaál-fé- le rendelet is csak tüneti kezelés. A paksi elöljáróság a község ellátásá­nak biztosítására közélelmezési bizott­ságot hozott létre. Ennek lett feladata a gazdáktól a felesleget felvásárolni és az ellátatlanoknak átadni. Mint a levelezés­ből kiderült, a bizottság - a törvényes rendelkezések ellenére - kékpénzben 1 q búzáért 210 koronát, postatakarék- és fehérpénzben 240 koronát fizetett. A dunaföldvári főszolgabíró igazoló je­lentést kért a paksi elöljáróságtól ezen esetről. „Erre azért volt szükség - írták -, mert a községi gabonavásárlásokkal egy időben az angol misszió is vásárolt, kék­pénzért, ezért a termelők gabonájukat a község részére is csak kékpénzért voltak hajlandók átadni. így a gabona összevá­sárlását eszközlő egyesület, illetve az ál­tala pénzkezeléssel megbízott Tolna me­gyei Takarék- és Hitelbank paksi fiókja kénytelen volt a befolyó fehér- és posta­pénzt kékpénzre átváltani, minek átváltá­sát a pesti takarékpénztáraknál 15%-ra eszközölték.” Tehát rendelet ide, rendelet oda, a közigazgatási hatóságok is kénytelenek megszegni. A pesti pénzintézet is termé­szetesnek tartja a 15%-os leszámítolást, így azután természetes, hogy továbbra is a kékpénzt tekintik a gazdák is az egyet­len elismert fizetőeszköznek. A pénzügyi káoszt mutatja, hogy egyes postahivata­lok a rendelkezésre fittyet hányva csak külön pécsi postaigazgatósági táviratra hajlandók az egy és 2 koronásokat elfo­gadni (Kistengelic). A Gindli család köz­ségi elöljáróságnak az jelentett gondot, hogy a gazdasági munkások nem vették át fizetésüket postapénzben, mert azért semmit sem lehetett vásárolni. A pénzügyi helyzet tisztázása érdeké­ben a kormány kísérletet tett az önálló magyar pénz megteremtésére. Ennek el­ső lépéseként elrendelte az Osztrák-Ma­gyar Bank által kibocsátott pénz felülbé­lyegzését. A határidőt 1920. március 28- ában jelölte meg. így egyrészt képet kí­vántak kapni az országban ténylegesen forgalomban lévő bankómennyiségről, másrészt ezzel egyszerre pénzelvonás is történt, hiszen a felülbélyegzéskor be­szolgáltatott bankjegyek 50%-át az állam elvonta és helyette 4%-kal kamatozó ál­lami elismervényt adott a beszolgáltató nevére kiállítva. Ezen elismervényt állami birtok vásárlásoknál és vagyonadó fize­tésénél lehetett felhasználni. A felülbélyegzés határidejét hamaro­san módosították, mert a határidő betart- hatatlanul rövidnek bizonyult. A tamási járásban 45 millió korona felülbélyegzé­séről ad hírt az erre a feladatra alakult bi­zottság vezetője. A felülbélyegzést követően átmeneti- ( leg a pénzromlás megállt. Pár hónappal később azonban óriási bevásárlási lázról számolt be a Tolna Megyei Újság. Mind­ennek oka - írja - egy rémhír: amely sze­rint a pénzt leértékelik. A rémhírterjesz­tők még az új pénz nevét is tudni vélik: „100 koronáért 5 turult adnak”. DR. DOBOS GYULA István Csaba és Cser Ildikó a tanítói hivatásról

Next

/
Thumbnails
Contents