Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-26 / 148. szám
1989. június 26. 4 Képújság Tv-napló Egy elfelejtett Napóleon-dráma Pogány Józsefről nagyon kevés szó esik. A történelemkönyvek ugyan megjegyzik, hogy 1919. június 24-től ő volt a közoktatásügyi népbiztos, arról azonban Lukács György sem szól, hogy Pogány József mögött ekkor már jelentős irodalmi munkásság állt, a Népszava, majd a radikális Világ munkatársa volt, számos könyve jelent meg s ő szerkesztette a Világkönyvtár című könyvsorozatot. Berlinben és Párizsban tanult, magyar-német-francia szakos tanári oklevelet szerzett, tanulmányai tág körben mozognak, Petőfiről, Aranyról éppúgy írt, mint Martinovicsról, gyűjteményei, köztük elsősorban az Emberek és korok, ma is eleven olvasmány, s valószínűleg érdemes lenne elővenni a németül írott és Bécsben megjelent Der weisse Terror und Ungarn című terjedelmesebb tanulmányát. Hosszú bolyongás után, miközben az Egyesült Államokban is megfordult, a Szovjetunióba emigrált, ahol 1937-ben letartóztatták s a sztálini önkény áldozata lett, mint Kun Béla s még annyi más. Irodalmi munkássága nagyon kiterjedt, sok írása ma is lappang folyóiratokban, ezért is örvendetes, hogy a fáradhatatlan Hegedűs Géza a méltatlan feledésből emelte ki Napóleon-drámáját, s némi átdolgozás után tévéképessé tette. Az eredeti ismerete hiányában szakavatott útmutatására kell hagyatkoznunk, mert azt ugyan tudtuk, hogyesz- széirodalmunk klasszikusai között a helye, a drámaíró Pogány azonban mindenképp a meglepetés erejével hat. így azt is Hegedűs Gézától tudjuk, hogy a dráma inkább olvasmány, mint színpadi mű, tehát meg kellett szabadítani az esszébe hajló elemektől, hogy világos legyen a drámai szándék, a történelmi sorsfordulók szereplőinek útja. Játék a történelemmel: Napóleon egy pillanatra megtorpan, s eljátszik a gondolattal, hogy nem vállalja a császárságot. Kitérnie azonban nem lehet, irracionális erők, amelyeket sokak egyéni haszonszerzése is motivál, arra kényszerítik, hogy járja végig útját, amit már Berzsenyi is megfogalmazott, midőn így szólt Napóleonhoz: Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság... A folytatás nemcsak Napóleon, hanem a zsarnoki magatartásnak is magyarázata, mert a szabadság eszméjét „tündér kényednek alája vetetted", következésképp „isteni pálmádat váltja töviskoszorú". Pogány József színművének témája ez a pillanat, s azt firtatja, maga választja-e a sorsát az egyes ember, legyen akár hadvezér vagy császárjelölt, vagy az események alakulása elől nem lehet kitérni. Mindez természetesen megmarad a játék szintjén, mert a történelem visszafordíthatatlan, nem lehet elölről kezdeni, Napóleonnak pedig az rendeltetett, hogy császár legyen. Egyébként nem is töprengett ezen, sőt, gondosan előkészített mindent, meg volt győződve arról, hogy karizmatikus személyiség, akinek történelmi küldetése van, azzal együtt, hogy császárként álljon népe fölött. Az isteni pálmát aztán fel kellett cserélnie a töviskoszorúval, hogy Berzsenyi képénél maradjunk, amiben felesleges lenne titokzatos történelmi igazságszolgáltatást látnunk, mert jó néhány sötét zsarnokról tudunk, aki békésen, ágyban párnák közt halt meg. Pogány József színműve, Hegedűs Géza jótékony közreműködése ellenére sem igazi dráma, hiányzik belőle a „lenni vagy nem lenni” kérdése, s Napóleon, amikor élete válaszút elé érkezik, maga sem gondolja komolyan, hogy másként is dönthetne. Mindezen azért el lehet töprengeni, okos dialógusok körbe is járják szabadság és elrendelés, szerep és akarat kérdését, anélkül, hogy megnyugtató választ remélhetnénk. Nem is alkalmas erre ez a játék, mert ami az első pillanatban történetfilozófiai kérdésnek tűnik, vígjátékba hajlik, a környezet késztetése is állandóan fokozódik, mert a császár mellől nézve a világot, minden egészen más. A dráma alapkérdéséhez nem is illő ez a vidámság, Rudolf Péter Napóleonja vagy Kottái Róbert Talmája ki is lép a történelemből. A rendező Sólyom Andrásnak időnként több önmérsékletet kellett volna tanúsítania, mert ha jól meggondoljuk, nem is lehetett olyan derűs a pillanat, amikor az első konzul úgy döntött, hogy elég volt a hatalom megosztásából, inkább maga veszi kezébe Franciaország sorsát. CSANYI LÁSZLÓ „Professzionista színházat szeretnénk” Közönségszervezők körében Mottó: „Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.” (Shakespeare) A vállalatok és intézmények közönség- szervezői 1989. június 19-én nem az egész világ színházáról, hanem a szekszárdi Babits művelődési ház színházi előadásainak jövőbeli terveiről, a közönségszervezés nehézségeiről folytattak kötetlen beszélgetést a ház vezetőjével és munkatársával. A beszélgetésre való meghívás „csábító” volt, hisz - kedves figyelmesség - egy színházi előadás - 3:1 a szerelem javára - volta házigazdák ajándéka. Ennek ellenére, sajnos, a résztvevők száma a meghívottakhoz képest igen alacsony volt. A beszélgetést megelőzően Dr. Say István igazgató az alábbi igen fontos tervekről és gondokról tájékoztatta a közönségszervezőket.- Célunk, hogy Szekszárdon egy professzionista színház legyen. Szeretnénk céljainkkal megnyerni a közönségszervezőket és rajtuk keresztül a közönséget. Szekszárdnak, megyeszékhely lévén, a környező községek művelődési igényeit is figyelembe kell vennie, s ezek legalább olyan mennyiségű és minőségű nagyságrendet követelnek, mint egy színházzal, önálló társulattal rendelkező város esetében. A jövőre vonatkozó tervek - bármennyire is kidolgozottak és közönségcentriku- sak -, sajnos, változhatnak, módosulhatnak, hisz a színházak helyzete a pénzügyi nehézségek miatt destabilizálódon Ez az állapot a befogadó színházakra, művelődési házakra is kivetítödik. Egy átlagos darab színrevitele kb. egymillió forint A fogadószínházaknál egy-egy előadás kb. 80 000 Ft-ba kerül, a 600 férőhely éppen fedezi a darab költségét, a személyzet, és a közben felmerülő technikai problémák, illetve a nem teltházas előadások esetében a különbözet a művelődési házat terheli. Ez évente negyed-félmillió forint nagyságrendű. A színházlátogató közönség sokszor elégedetlen, változika műsor, a művészek lemondanak fellépéseket néha az utolsó pillanatban. Nem hisszük, hogy minden hiba nélkül dolgozunk, mégis el kell mondanom, hogy a befogadó színházak, mint amilyen a miénk, tisztességtelenül kiszolgáltatott helyzetben vannak. A váratlanul felmerülő problémákat számtalan esetben emberfeletti erővel tudjuk csak megoldani. A jobb és színvonalasabb előadások fogadására a technikai szükségletek fejlesztésére négymillió forintot terveztünk elő. Ezzel a biztató mmondattal fejezte be tájékoztatóját az igazgató. A közönségszervezők kérdésein érezni lehetett, rajtuk keresztül a színházlátogató közönség vár választ. A Dédász közönség- szervezője arra vár választ hogy miképpen lehetne megoldani azt az igényt, hogy a színházi előadások - nem a téli hónapokban - 20 órakor kezdődjenek. A válasz biztató volt. Az akusztikával kapcsolatos kérdésére nyilván választ sem vár, hisz ez a probléma köztudott, a művelődési házban dolgozók és a színházlátogató közönség előtt is. Valamint az is, hogy megoldhatatlan. Az egészségügyi dolgozók képviselője tolmácsolta munkatársai igényeit, miszerint Szekszárdon kevés az operaelőadás, és boldogan vennék a Győri Balett szereplését. A válasz megint „könnyű” volt, hisz nem a szervezők jóindulatán múlik ezeknek az igényeknek a kielégítése, hanem olyan technikai feltételek hiánya szabályozza be az előadható műveket, amelyek a néző számára „láthatatlanok”. Ilyen a színházi belső folyosó keskenysége, a zsinórpadlás hiánya, a színpad kis alapterülete, ezek mind lehetetlenné teszik, hogy a Győri Balett valaha is előadást adjon Szekszárdon, sőt, azt is, hogy bármelyik nagyopera színre kerülhessen. Ami elképzelhető lenne, az az, hogy olasz romantikus operaelőadásokkal próbálják ezeket az igényeket kielégíteni. A belépőjegyek feltehetően magasabbak lesznek, ez viszont meginta közönségszervezőkre hárít nem kis feladatot. A húsipari vállalat közönségszervezője egy élőbb, gyakoribb kapcsolattartást javasol a művelődési ház és a közönségszervezők között. Az egyoldalú tájékoztatás - az, hogy a művelődési ház közli a programokat, kéri a szervezőt annak propagálására - kevés. Szükség lenne arra, hogy a közönségszervezők saját kollektívájuk kívánságait jelezhessék a műveldési ház felé. így mintegy tájékoztatnának a valós igényekről, segítenék a műsor összeállítását. A művelődési ház közönségszervezőjének, Teleki Zsuzsannának válasza az, hogy minden olyan kezdeményezést örömmel vesznek, amelyre a színházlátogató közönségnek igénye van. Majd tájékoztatta a résztvevőket a meglévő bérletek megújításának ill. az új bérletek vásárlásának idejéről. A pontos dátumot a Kaptár júliusi száma közli. A színházi évad két csemegéjére hívta fel a közönségszervezők figyelmmét. Premier lesz az egyik bérleti sorozat első előadása, amelyre október 13-án kerül sor. A másik újdonság a négy előadásból álló orgonahangverseny a Béla téri templomban. A sorozat szeptember 21-én Liszt műveivel kezdődik. A valamikori 6 bérletsorozat 2-re redukálódott, a vidám, zenés Sárdi-bérletre és a prózai Hegedűs-bérletre. Akik évek óta váEgyütt - jelenet a pécsi balett előadásából sárolták ezeket a bérleteket, a megújításnál, amennyiben kívánják, megtarthatják megszokott helyüket. A közönségszervezők együttes véleménye, hogy a művelődési ház tájékoztatása műsorairól, minőségben és mennyiségben kielégítő, a gyorsasággal időnként viszont gondok vannak. Sokszor kevéssel az előadások előtt kapják meg a tájékoztatást. Ismerve a művelődési ház lelkiismeretes szervezőgárdáját, nagyon valószínű, hogy ezek a tájékoztatások, felhívások, sok esetben a munkahelyi, hivatali levelekkel együtt, csak több kézen keresztüljutva érkeznek a közönségszervezőkhöz Ezeket a hiányosságokat - ki-ki saját munkahelyén - kis odafigyeléssel pótolni lehet és kell is. Hivatástudatból főállású, és a népművelést társadalmi munkában felvállaló közönségszervezők beszélgetése, útkeresése volt ez a találkozó. A cél közös: megtartani a közönséget a pénzügyi nehézségek, a szervezési gondok, a technikai feltételek hiányának ellenére is. Mert szépségre, vidámságra, az élet nagy dolgain való elgondolkodásra, szemet gyönyörködtető látványra, lelkünket melengető dallamokra, művészetben való megmártózásra, az általa való megtisztulásra minden embernek szüksége van. Mindegy, hogy magától érzi ezt, vagy mások hívják fel rá a figyelmét, a lényeg, hogy átélje, gazdagodjon, erősödjön általa. KERÉNYI VIKTOR Fotó: RITZEL ZOLTÁN Dr. Kovács Zoltán Rekviem a tolnai 18/111. zászlóalj doni pusztulásáért (5) Tehát nem a németek - rólunk ne is beszéljünk - állították meg a szovjetek előretörését, hanem az időjárás és az utánpótlás hiányosságai. A szovjet felderítő repülőgépek gyakran köröztek felettünk. De mivel látták, hogy egy rongyos, fegyver nélküli tömeg baktat, vonszolja magát a nagy hóban délnek, így biztosan olyan jelentéseket adhattak le rólunk, hogy nem vagyunk veszélyesek rájuk. A tisztiszolgámról meg kell még emlékeznem, Szilágyi Jóska - legényem - az út alatt is a legjobban igyekezett gondoskodni rólam. Értve alatta a szállást, étkezést is. Nekem főleg az egységemmel kellett törődnöm, és nem magammal. Egyszer csak vége szakadt a szálláscsi- nálásnak és egy magas rangú tiszt velem összeállította az egységet - kb. 200 fő volt akkor. Közölte a tiszt, hogy a legfelsőbb parancsnokság szerint most egységenként ki leszünk helyezve falukba határozatlan időre. Elfeledtem elmondani, hogy a Nyeszter befagyott jegén egyesével, egymástól kb. 1 méterre tudtunk már csak átmenni. A folyó már kezdett zajlani. Igen izgalmas volt az átkelés. Ha akkor ott nem tudunk átkelni, úgy kb. 100 km-t kellett volna délre megtennünk, ami abban a helyzetben végzetes lehetett volna ránk. Tehát véget ért az énrám bízott feladat. Tapasztalataim miatt a felsőbbvezetők gyakran fordultak hozzám tanácsért. Hisz az én jól bevált embereim jelzései alapján többet láttam, hallottam és tudtam, mint az összes akkori tiszt. A mi egységünk kifogott egy kis községet, ha jól emlékszem Laskinak hívták. Lehetett vagy 100 lakóháza és kb. 500 lakója. Ide a háború szele nem érkezett még el. Német katonát sem láttam, tehát ellenséget. Főleg idősek, gyerekek és pár odamenekült volt a község lakója. Egy tartalékos százados lett a század parancsnoka. így én csak a szakaszparancsnok lettem ismét. A falu egy részét én kaptam meg kb. 60 fő legénységgel. Mivel óvatos ember voltam és volt tapasztalatom elég, igy első dolgom volt, hogy a község bírájához mentem tolmácsommal. Felajánlottam, hogy a kolhoz beásott burgonyáit katonáim is védeni fogják az esetleges fosztogatóktól. És én katonáimmal szemben igen szigorúan fogok eljárni lopások stb. esetében. Sőt, a falu ottani két bejárójához is állítok éjjeli őröket. Ez igencsak tetszett a bírónak. Katonáimat a házakhoz kettesével helyeztükel. Kértük, hogy valami élelmet biztosítsanak részükre. Ennek ellenében a kolhozban dolgozni fognak. Szívesen dolgoztak ugyanis a bakák. Legényem talált egy olyan házat részemre, ahol két öreg kolhoztag lakott 1 szoba, konyhás - előtér - lakásban. A szobában lakott egy Kievből menekült orvosnő 4 éves Lajos nevű fiával. A szobát nekem adták át. Nem kényszerből. Legényemmel ott laktunk majd egy hónapig. A nagyobb konyhában aludtak a menekültek, míg a szülők az előtérszerűségben. Talán inkább a kemence tetején. Az orvosnőt Marusának hívták. Elég hamar igen jól összebarátkoztunk. Németül valamit tudott és én is. Tehát így már tudtunk valamit beszélni egymással. De pár hét alatt én is törtem az orosz nyelvet. A kisgyereket megkedveltük, és ő is minket. A kis községben a század felállított ugyan egy tábori konyhaféleséget de amit ott főztek, attól éheztünk volna. A lakosságnak voltunk teljesen kiszolgáltatva. Mivel úgy látták a felső szervek, hogy ugyancsak összebarátkoztak a katonáink a lakossággal, ezért összevonták tízesével a bakákat. Es a házakból pedig áttelepítették máshová a ház lakóit. Ez igencsak rossz húzás volt. Nagyon méltatlankodtak a lakosok. őreim párszor jelentették, hogy a falun keresztül lovagoltak civil szovjet fiatalok. Leállítani őket nem merték, mivel nálunk csak furkósbot volt. Mire közöltem velük, hogy azok partizánok voltak és híreket vihettek egy másik egységükhöz. Még egy másik távolabbi községben lövöldözést is hallottunk. Ez azt jelentette, hogy ott a katonaság és a civil lakosság között történt valami és a partizánok közbeléptek. Rólunk rossz híreket nem adtak közzé és azért volt nekünk nyugalmunk. Kosztolásunkról is valamit. Délben egy nagyobb cserépfazékban főztek valami levesfélét amibe gombócok és néhány szalonnadarab úszkált. A fazékból közösen ettünk, úgy hogy mindenkinél volt egy kanál és merítettünk. Többször ettünk burgonyát is főzve. A katonáimat naponta egyszer gyakorla- toztattam az utcán. Ezt parancsba kaptuk. Fegyvere nem volt senkinek sem. Az egy hónapi pihenőfélét én másként láttam. Ha bennünket akkor úgy, ahogy voltunk, egyenesen hazaszállítanak, abból még forradalom is lehetett volna. E pihenő és a tűrhető kosztolás valahogy emberibb formát adott számunkra. Akik kint voltak az első vonalban, azok látták, érezték saját bőrükön, hogy golyófogóknak használtak, és vágóhídra küldtek bennünket. Egy lónak több értéke volt, mint az embernek. Nagy árat fizettünk az akkori magas vezetőink szűk látóköre miatt Hazatérés: Közel egy hónapi pihenés után egyik vasútállomáson bevagonírozásra került sor. A falutól melegen búcsúztunk. A község kis zenekara búcsúztatott bennünket. Még síró aszonyokat is láttunk. Ki lett adva a parancs, hogy semmiféle ingóságot - ruha, ékszer, pénz stb. - nem szabad hazahozni. A legénységnél ezt ellenőrizték. A tiszteknél nem láttam, hogy lett volna ellenőrzés. Mivel az én szállásadóim olyan rendesek voltak hozzám, még külön megtiltottam, hogy bárki is valamit elvigyen a háztól. A szerelvény megindult közel 1000 fővel. Be voltunk osztva ügyeleteseknek. Az első vagonban volt a tábori konyha. Tehát délfelé, amikor a vonat vízfelvétel céljából megállt, a katonák leugrottak a vagonjaikból és igen lenge ruhákban sietek az első vagonhoz - csajkaféleségekkel - étkezni. Megkapták az esti és a reggeli adagot is. Amikor már másodszor került rám a sor, tolmáccsal bementem az ottani vasútállomásra és megkérdeztettem, meddig áll délben a vonat. Közölték, hogy lehet 1 óra is. A szakácsok is jelezték, hogy kész az ebéd, lehet érte menni. A mozdony pedig a szerelvényről lekapcsolt és vizet vett fel. Kiadott parancsra a legénység leszállt a kocsikból és igyekezett az első vagonhoz. De valahogy lassan indultak meg. Kb 40- en szálltak le zokniban, felső zubbony nélkül. Közben azonban a mozdony rátolatott a szerelvényünkre és lassan elindult. Mindenki - én is - azt gondolta, hogy tolat a mozdony. így még nem szállt vissza senki. De le sem szálltak. A szerelvény mind gyorsabban haladt. Pár embernek sikerült felugrani a vagonba, vagy felhúzták. De a többségük lemaradt. Még mindig azt gondoltuk, hogy kijebb majd megáll és bevárja a lemaradókat. De ,ez nem következett be. Nagy felelősség volt 'rajtam. Vagy kb. 30 km-t mehettünk, amikor a következő állomáson ismét megálltunk. Siettem tolmácsommal az állomásparancsnokságra és előadtam a panaszomat. Itt közölték, hogy olyan jelzést kaptak, hogy légitámadás várható. Ezért igyekezett a mozdonyvezető a vasútállomásról kijutni. Közölték, máris intézkednek, hogy utolérjenek bennünket egy következő szerelvénynyel. így a lemaradt félcivil, lenge magyarba öltözöttek nincsenek elfeledve. így ment ez vagy 5-6 állomáson át, de bennünket sohasem értek utol. Amikor mi Tolnára hazaértünk, akkor a következő nap éjszakáján lopakodva tértek be a laktanyába. Hogy mit éltek át, arról itt most nem beszélek. Ez az incidens igencsak elvette a kedvemet a hazatéréskor. Szerelvényünket Debrecenbe irányították. Itt fertőtlenítve lettünk. Külön a tisztikar és külön a legénység. Meztelenül vártunk vagy 3-4 órát, amíg a ruhák fertőtlenítve lettek és megszáradtak. Közben az ottani úri hölgyek kínálgattak bennünket finom süteményekkel. Ok nem szégyelték magukat köztünk. Hát nem voltak fiatalok, az tény. De talán jószivük kívánta a hősök megvendé- gelésének örömét. Mi pedig összehúzott lábakkal ültünk, de köszöntük a jó falatokat Másnap külön szerelvénnyel vittek bennünket Szekszárdra, illetve Tolnára. Tolna főterén ünnepélyes fogadásra került sor. A hazatért hősöket ünnepélyes külsőségek között, beszédekkel, virágcsokorral fogadták. Én vezettem fel a dísztribün előtt a megmaradt tolnai zászlóalj csekély maradványát. Mint hősöket fogadtak bennünket, mi pedig lehorgasztott fővel álltunk a község apraja-nagyja előtt. Én igen röviden köszöntem meg az ünnepeltetést. Könnybe lábadt szemmel, elcsukló hangon emlékeztettem minden jelenlévőt, hogy a küldetésünk miként alakult. Majd misére került sor. Nem tudom ezt a részt befejezni csak úgy egyszerűen, simán. Volt köztünk egy távesküvős is. Az asszonyka eddig csak levelezéseken keresztül tartotta a kapcsolatot férjével. AmintTolnára, az állomásra értünk, kérte tőlem, hogy jogait most már gyakorolhassa. Azonnal elengedtem, a férjét... A következő napokban került sor a leszerelésekre. Rémséges volt, ahogy jöttek a családtagok érdeklődni eltűnt, elesett férjük, gyermekük után. A laktanya átalakult siralomházzá.-Hiába jöttek előzőleg már az értesítések, hogy xy honvéd hősi halált halt. Tudni akarták, hol és hogyan lett eltemetve. Néha bizony nem mertem megmondani az igazságot. Elég bánatuk volt úgy is. Nagyon fájt a hazatérő katonáimnak, hogy akik kimenetelük előtt a tolnai kiegészítő parancsnokságon dolgoztak, azok mind magasabb rendfokozatba kerültek ez idő alatt. Pedig csak itthon körmöltek az irodákban. Mig ők, akik a poklok poklát járták végig, még őrvezetői ranghoz sem jutottak. Megvigasztaltam őket azzal, hogy én sem léptem nagyot előre. Csak zászlós lettem és semmiféle kitüntetésben, elismerésben nem részesültem. Pár napot a Tolnán már megszokott szeszfőzdés család kedves otthonában töltöttem, majd utána tértem haza Magyardiószegre, családomhoz. Katonai pályafutásomnak, amit nem kívánok senkinek sem, ez volt az első része. (Vége)
