Tolna Megyei Népújság, 1989. június (39. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-20 / 143. szám

1989. június 20. NÉPÚJSÁG 5 v'P Dr. Kovács Zoltán Rekviem a tolnai 18/III. zászlóalj doni pusztulásáért (1) Állítsunk emléket azoknak, akik a szov­jet fronton vesztették életüket, tűntek el * (Folytatás az 1. oldalról.) A kiképzésről annyit hogy a ruszin és a román katonák nagyobb része magyarul nem tudott. El lehet képzelni, hogy mi is folyt ott. Századparancsnokunk Balogh Imre százados volt Jó fellépésű, lelkiisme­retes ember, aki tudott az emberekkel is bánni. Csak a nevünk volt „gyalogsági ágyús” egység, mert csak a bevagonírozás előtti napokban kaptuk meg a hitleri fasisztáktól a lövegeket. Ezeket, úgy tudtuk, á németek a belgák­tól zsákmányolták. Tömör gumikerekekkel voltak ellátva. Négy ló húzta a súlyos tá­kolmányt. 48 mm-es volt a löveg. Leírást, sem lőszert akkor még nem kaptunk hozzá. 1942. év májusában a bevonult civileket elosztották, hogy ki melyik egységhez ke­rül. Én is választhattam a bevonultak közül a szakaszomba megfelelő embereket. Az egyik löveghez magyar, míg a másik löve- gemhez német származású embereket vá­lasztottam. Kocsisoknak főleg olyanokat, akik maguk hozták a lovaikat. Azászlóaljnál szakácsok is kellettek. Ezt egy főtörzsőr­mester úgy oldotta meg, hogy rámutatott egy maradék csoportra és közölte, hogy másnaptól szakácsok lesznek. így egy hé­tig csak babgulyást ettünk. Ennyi idő kel­lett, amíg belejöttek a főzés tudományába. Ekkor ez így ment. 1942. május vége felé éjszakai riadó és a mözsi vasútállomáson bevagonirozásra került sor. Az egységnek elég sok lova volt és bizony a sötétben nem akartak a vagon­ba bemenni. Nagy kínlódással sikerült ez csak. Világítani nem volt szabad. Mire volt ez jó, nem tudom, mert az egész község - érdekelt lakosság - fennt volt a nagy zajra és jöttek az állomásra. Szomorú volt a lovak sorsa is. Elindult a szerelvény. Mi, a tisztek és a tisztjelöltek megfelelő kupékba kerül­tünk, míg a legénység marhavagonokban nyert elhelyezést. Érsekújvár előtt az egyik vagon kereke kigyulladt és így a szerelvénynek meg kel­lett állnia, pont az egyik lövegűnk volt rajta, levenni, és egy másik nyitott vagonba át kellett tennünk a löveget. Ebben egyesek igen rossz jelet láttak. És igazuk lett! Mi a rá­dióból csak előrenyomulást hallottunk és győztes csatákról. Sajnos, igen sokan ezt el is hitték. Felvonulás Vagy egy hétig utaztunk Lengyelorszá­gon keresztül. Amit láttunk útközben, az fé­lelmet keltett bennünk. Sínekről letolt, ki­égett szerelvények, kiégett harckocsik, a mellettünk elhaladó szerelvényekből - rá­csok mögül - kiáltozó emberek, nem jót sejtettek velünk. Ahol pedig megállt a szerelvényünk, ott rongyokba lévő gyerekek „kleba”-ért (ke­nyér) és cigarettáért könyörögtek. Ukrajna közepe táján RESHICA nevű vá­roskába értünk. A kirakodás elég gyorsan ment. A városkába úgy vonultunk be, mint valami győztes hadsereg. Egy elhagyatott, inkább elhagyott szovjet laktanyába he­lyezték el alakulatunkat. Latrina az udvar közepén volt. Egy karfát kellett megfogni, és úgy a gödörbe piszkítani. Aki ott bele­esett a mély gödörbe, az ott is maradt. Volt rá eset. És hogy milyen illatok terjengtek, azt leírni nem lehet. Itt kötelező oltásra került sor. Volt az ala­kulatnál egy Jutáson kiképzett nagy hangú, durva szakaszvezető, aki modorával súrol­ta az állati magatartást, aki alig várta a har­cot és az azzal járó esetleges kitüntetése­ket is. Amikor rá került a sor és az orvos a tűt a karjába nyomta, a nagyszájú szakasz­vezető vinnyogni kezdett, majdnem sírt. Ez­zel vége volt a dicsőségének, nagyképűsé­gének. Mert amikor hangoskodott később, akkor a szakaszból, vagy máshonnan vala­ki vinnyogni, gúnyolni kezdte. Itt kaptam meg az előírt parancsnoki há­taslovamat. Az egyik fogatost neveztük ki hátaslónak. Igen szelíd jószág volt. De hogy otthon, Tolnán miért nem tanítottak meg lo­vagolni, azt nem tudom. Saját elhatározá­somból próbálkoztam egyszer-egyszer, de az altisztek szándékosan olyan lovat tettek alám, hogy az rendszerint visszavitt, akara­tom ellenére‘a laktanyába. Reshicán, a laktanyában próbálkoztunk a több tonnás lövegek huzatásával. Ami ott volt, az egyenlő volt az állatkínzással. Pár lovunk olyan csökönyös volt, hogy semmi verésre sem volt hajlandó a löveget húzni, így lőszeres kocsijainkba lettek befocjva. De a cserék mégis csak sikerültek. Hallottuk, hogy a városka „sztarosztáját” (bírót) agyonlőtték. A partizánok tényked­tek. Már a harmadik került ilyen sorsra. Az ablakon keresztül lőtték le őket. így jártak azok, akik a németekkel paktáltak. Éjszakánként láttuk az erdőn túl, hogy rakétákat lőnek ki. Már sejtettük, hogy ezek jelzések a partizánok részéről. Itt kell megemlítenem, hogy találkoztunk zsidó munkaszolgálatosokkal. De hozzájuk szólnunk, velük beszélni, nekik valamit is adni - élelem, ruha - nem volt szabad. Szi­gorúan büntették azt, akit így tetten értek. A gyalogsági ágyús raj a 48 mm-es löveggel, 1942 júniusában Szomorú volt az ő sorsuk. Ugyanis nyáron útközben elcserélték a lakossággal a téli ruhájukat élelemért, télen pedig megfagy­tak. Útközben lábuk feltört, betegségek is tizedelték őket. Vagy egy hétig voltunk a laktanyában. Egyszer-egyszer az egész zászlóaljat kive­zényelték a városba körbejárásra. Lássák, milyen erősek vagyunk. Majd megkaptunk menetet, elindult az egész zászlóalj. Nekem szerencsém volt, mert lóháton ülhettem, majd az egész arc­vonalig. Legénységem részben a lövege- ken ült, részben a málhás kocsikon. Ez per­sze tiltva volt, de felváltva mégis könnyebb volt számukra az.út, menetelés. Hisz a gya­logosoknak nemcsak hátizsákot, hanem a nehéz lőfegyvert is vinniük kellett. Jellemző a magas vezérkarra, hogy volt olyan eset, amikor nem a megfelelő utattet- tük meg (kb 20-30 km-t) és vissza kellett fordulnia az egész egységnek. Hogy miket mondtak a legénység részéről is, azt itt leír­ni hém lehet. Tisztiszolgám, legényem - Szilágyi Jós­ka - igen jóravaló ember volt. Talán élete­met is neki köszönhetem. Mindenhez értett, főzött, mosott, ruhát, csizmát pucolt, sátrat vert stb. De varrni azt nem tudott Úgy, hogy a lovászomnak Fukszler Miskának és Szi­lágyinak én varrtam fel a gombjukat és varrtam meg, ami éppen szükséges volt náluk. A lovászom mözsi lakos volt, aki úgy vigyázott a hátaslovamra, mintha az övé lett volna. És mint saját magára. Az én lovam­nak sohasem tört fel nyeregtől a háta, mig a többi tisztnél sok ló ment ebben tönkre. Hogy mivel és hogyan etette a lovat, azt én nem tudom, miután nem volt megfelelő éle­lem biztosítva az alakulatnál. Beszélnem kell az ellátásunkról. Nagy és hosszú menetelésünk során hamarosan a hitleri német kosztra lettünk átállítva. Kap­tunk fűrészporos kenyeret, sok konzervet. Náluk a kalóriaérték volt az irányadó és ke­vés kenyér. Katonáink szinte éheztek ettől a koszttól. Még a kivagonirozás előtt Reshicán tör­tént, hogy az egyik zászlóaljbeli tizedes összebarátkozott a vonaton a németekkel és tovább ment, biztosan berúgtak. Vagy 50 km-t mehetett a németekkel, amikor visszairányitották. Érdekes, hogy nem lett semmi baja. Sem nálunk, sem a németek­nél. Jól beszélt németül. Ez a tizedes hí- resztelte el, hogy a szovjet fronton nincs el­lenállás, és így teljes a siker. És azt beszél­ték a németek, hogy mi amolyan megszál­lók leszünk kint. De jól hangzott! És hogy mi lett, azt majd a későbbiek során látjuk, illet­ve olvashatjuk. A felvonulásunk során, ahogy keresztül mentünk egy-egy falun, bakáink találtak töltőtollat, borosüveget, bedugaszolva. Szerencsére nem nyúltak hozzá, ugyanis hamar hírét vettük, hogy ezek robbanó­anyaggal vannak töltve. Aki kézbevette, kicsavarta a töltőtollat vagy kinyitotta az üveget, robbant és súlyos sérüléseket sze­reztek a kiváncsiak. Parancsot kaptunk, hogy az alakulat előtti utakon mindig szovjet polgár üljön a kövekkel megrakott kocsin. Legyen súlya a kocsinak és ha aknára fut, úgy a súlytól robbanjon fel ez a kocsi. Előzőek közül töb­ben sérültek így meg, mi már átvettük azok tapasztalatait. Felvonulásaink során alakulatainkat nem a községbe, városba helyezték el éj­szakára, vagy pár napos pihenőre, hanem a közeli kisebb erdőségbe, facsoportok közé, sátorlapok alá. Parancsot kaptunk, hogy lepihenés előtt lövészteknőket kell előbb ásnia a legénységnek. Ha légitáma­dás érne bennünket, legyen a szilánkok elől hová bújni. Felfigyeltünk arra, hogy éjszakánként mind több rakétát lőnek ki. Két irányból lőt­tek, úgy hogy egy ponton találkoztak. Ké­sőbb tudtuk meg, hogy ezzel jelezték a mi helyzetünket a partizánok. De hogy az er­dőbe menjünk felkutatni a partizánokat, arra nem kaptunk parancsot. Ami szomorú volt és jellemző a mi agyondícsért hadvezetőségünkre, hogy a nagy menetelés során sem előőrseink nem voltak, sem oldalbiztositások. Mint a birkák, mentünk, haladtunk a nagy orosz puszta­ságban. Szakaszomhoz tartozott két kerékpáros is. Hírvivőnek volt ez rendszeresítve. Ha mi egy közeli városhoz, nagyobb községhez értünk és egy-két napig letáboroztunk, ak­kor legényemmel titokban bekerekeztünk abba a községbe vagy városba. Én be­mentem a templomukba, mivel igen kí­váncsi természetem volt. Ott az idős orosz muzsikok igencsak szépen énekeltek. Nem féltek tőlem, én sem tőlük. Egy alka­lommal egyik házban Liszt repszódiáját ját­szotta valaki zongorán. Megkerestük a há­zat, ahonnét a szép zene szólt. De amint a ház kapuját kinyitottam hogy bemegyek, elhallgatott a zene. Megláthatott a zenélő. Nem akarta felfedni magát. De szívet me­lengető érzés volt! Jó pár napig nem volt nyugodt éjszakám. 'Menetelésünk során két alkalommal vá­ratlanul nagy vihart kaptunk. Az alakulaté menekültek, ahová csak lehetett, fedél alá. Sátorlap alatt megmaradni az orkán miatt nem lehetett. Én a legénységem nagyobbik részével egy félig romos házba kevered­tünk. Ajtaját jól behúztuk. Mert tele voltunk. Egyik alkalommal egy ezredes kiabált be, nevét és rangját harsogva közölte. Követel­te, hogy az ajtót nyissuk ki, mert a vezérka­ruk egy részét kívánja itt elhelyezni. Mire én visszakiabáltam, hogy telítve vagyunk és én pedig xy ezredes vagyok. Kitaláltam egy nevet. Ezzel az egyszerű trükkel maradhat­tunk a védett helyen. Ha magas rangú tisz­turak bejöttek volna, mi máris repülünk ki. Egy érdekes epizód utunk során: A legénységem - kb. 30 fő - szerette használni a „dr.” úr megszólítást. Pedig többször leintettem őket, de rámragadt - nem érdemtelenül, mert 1937-ben Pé­csett jogi doktorátust szereztem. Egyik falu szélén táboroztunk, amikor elém vezetnek egy idős orosz asszonyt, hogy beszélni kí­ván velem. Tolmácsot hamar szereztek le­gényeim. Megtudtam, hogy a 10 éves kis­lány unokája nagyon beteg. Szeretné, ha én, a „dr.” úr meggyógyítanám. Legényeim rábeszéltek, hogy csak menjek oda, mert gyógyszerkészletünk van. Talán tudok va­lamit segíteni. De ők inkább arra gondoltak, hogy valami ajándékot hozok, kapok a munkámért. Én erre nem is gondoltam. El is mentem mindjárt a családhoz. A beteg kis­lányka a tűző napon valami gyékényfélesé­gen heverészett. Nagyon köhögött és láza is volt. Roppant soványka és igencsak fehér volt az arca. Olyan szabványvizsgála­tot végeztem. Lázmérés, tüdőkopogtatás, köpet nézése. Itthon kaptunk valamiféle egészségügyi kiképzést is. Lázcsillapítót kapott és borogatást a mellére, hátára és egyéb gyógyszereket hagytam ott. Közöl­tem, hogy szellős helyen tartsák a lánykát, napra nem szabad vinni. És lehetőleg miket egyen. Annak a kislánykának olyan kö­nyörgő szeme volt, hogy azt nem lehet elfe­lejteni. Én még a családnak sem mertem el­mondani, hogy a gyerek menthetetlen, tü­dőbaja van. Pár napra rá jött a nagymama és két ga­lambot hozott nekem és hálálkodott, mert a kisunokája jobban van. Furcsa ember voltam én akkor is, mert magammal vittem a 4 soros tangóharmoni­kámat. Esténként összeültem bakáimmal és halkan játszottam nekik. De hamarosan leintettek, közölve, hogy ezzel a partizáno­kat hozom ránk. Még mindig keveset írtam a fegyvereink­ről. Az ezredhez beosztott tüzérség kineve­tett bennünket a satnya lövegek miatt. Va­lamiféle parittyásoknak gúnyoltak bennün­ket. Hát a 48 mm kaliberű lövegűnk nagy tűzerővel nem rendelkezett. Lövegeinkkel útközben, a táborozásaink alkalmával igyekeztünk megismerkedni. Gyakoroltuk a tűzkészültséget, tüzelőállást, bemérést és a helyzetváltoztatásokat, ami azt jelentette, hogy a kezelőknek kellett tolni, húzni a ma­sinát. Tehát előbb mindig a két talpszárat kellett előre vinni, amivel megmutattuk ma­gunkat az ellenségnek, és amint ki volt tá­masztva elölről a löveg, akkor a pajzs mögé állhatott a kezelő legénység, de le is bújha­tott mögötte. Távcső volt felszerelve a lö- vegre. Elég pontosan lehetett lőni vele. Két­féle lőszerünk volt, repesz- és páncéllöveg. Gyakorlatban, sajnos, egyiket sem tudtuk alkalmazni. Már csak a harctéren! Az egyik raj lőmgstere - két rajom volt akkor még ­Krommer János (úgy tudom, dorogi fiú volt) ügyesen bánt a célzóberendezéssel. A súlyos, közel 6 tonnányi szerkentyűt a rossz utakon igen nehezen tudták a lovak húzni. Nagy kínlódás volt a felvonulásunk a vékonyabb és tömör gumikerekek mélyen bevágódtak a rossz utakba. Már említettem, hogy lehetőségem volt pihenők alkalmával kerékpárral legényem­mel bemenni a közeli helységekbe. Egy al­kalommal egy, a németek által átalakított lakóház börtönébe jutottam be. Legényem tudott németül és valahogy beengedtek bennünket Pedig ez tilos volt Itt elfogott partizánok voltak, kivégzésükre várva - így mondta tolmácsomnak a német őr. A rácsokon keresztül láthattam a szen­vedélyes tekintetüket. Olyan volt a nézé­sük, amiben rémséges erő és elszántság van. Ők tudták sorsukat, hogy mi vár rájuk, de nem kiabáltak, nem kértek, csak néztek. Nagyon gyorsan eljöttünk onnét A hidegebb idő beálltával már lakóhá­zakban szállásoltak el bennünket a falvak­ban. Egyik helyen legényeim felfigyeltek arra, hogy a muzsik hátsó udvarában kis domb van. Betakart burgonyára, elrejtett élelmiszerre gyanakodtak. Ezért kiásták. Hát egy ládában működőképes rádiót ta­láltak. Jelentettük a parancsnokságra. Mi­vel mi azonnal továbbmentünk, így a mu­zsiknak már nem lett bántódása. Nem értek rá intézkedni. De a rádiót összetörték, azt még láttam. En már Tolnán minden beosztott kato­námról részletes jegyzeteket készítettem. Nemcsak a lakhely, hanem a családtagok, eltartottak száma stb. szerint. Ennek ké­sőbbiek során hasznát is vettem, érezték a bakáim, hogy törődök velük. Pedig én igen­csak rossz katona voltam; nem bírtam fe­letteseim gúnyolódó magatartását. Szerin­tük a civil az nem ember, az másodrendű állampolgár. Utáltam a durva beszédüket italozásukat: Mondták is a kiképző jutási al­tisztek a kiképzés alatt: úgy jár mint egy lan­kadt IÓ...SZ. Ezt tanulta az egyetemen stb. De mint sportember - birkózó, focista, úszó, teniszező -, bírtam ezt is, és a nélkü­lözéseket is, talán jobban bírtam a fáradt­ságot, mint katonáim. Idegeim egy darabig kint még rendben voltak. Na de nem úsztam meg csak úgy a fron­tot. Megfáztam a sátorlap alatt a hideg idő beálltával. A zászlóalj hadnagy orvosa megvizsgált és megállapította, hogy tüdő- gyulladásom van. Lehet választanom, hát- raküld egy kórházba, vagy pedig kint mara­dok és itt igyekszik meggyógyítani. Én az utóbbit választottam. Mert féltem, hogy ha visszakerülök, a gyalogsághoz helyeznek át, idegen környezetbe. Éreztem, hogy az egymásrautaltságban legjobb az összefo­gás. Mi pedig már jól összefogott együttes voltunk. Erős szervezetem megbirkózott a bajjal. Csak egy góc maradt meg, melyre 30 év után jöttek rá, egy tüdőszűrés alkal­mával. Meneteltünk a nagy melegben. A gya-ß logság már rémségesen el volt fáradva. A napi kb. 40 km és a gyenge élelmezés bágyasztólag hatott a legénységre. Az ivó­vízzel mindig probléma volt. Akik a falusi kutakból ittak, azok legtöbbje hasmenést kapott, és még jobban legyengült menni is alig tudott. Bevetés a harcba A Don folyóhoz közeledve hallottuk már az ágyúk dörgését, éjjel a tüzérségi tűzcsó- vákat láttuk és hallottuk a becsapódásokat is. Saját magunkat úgy biztattuk, hogy ez még távol van, nincs még nagy baj. Semmi előőrsi és járőrözésre sor nem került Azt sem tudtuk, kik a szomszéd egy­ségek. Pedig mint szakaszparancsnoknak, nekem ezt tudni illett volna, de nem közöl­ték. Vak sötétben értünk egy nagy rétre. A parancs az volt, hogy mindenki azonnal fe­küdjön le, ott ahol van. Ugyanis aznap több mint 40 km-t tettünk meg. A sötétség beállta előtt megkaptuk az esti és a reggeli adago­kat menet közben. Én is a többiekkel ledől­tem valamire. Gondoltam, hogy a legényem van mellettem. Beszélni tilos volt Hajnalra, ahogy felébredek, körülnézek hát egy halott szovjet katona hátán volt a fejem és úgy alud­tam el. Hátborzongató érzés volt Hajnal 4 óra'előtt megindították a táma­dást az egész zászlóalj részéről. Az előt­tünk lévő község neve KOROTOJAK volt. Semmi járőrzés, előőrsi tapogatódzásra sor nem került. A gyalogság irányt vett a kö zségnek. Mi a lövegekkel a falu szélén egy dűlőúton toltuk, húztuk a szerkentyűin­ket Egyik katonám felnézett a dombra és látott ott egy szovjet katonát, figyelőt. Odalött, de nem találta el. A szovjet azon­nal visszalőtt. Engem vehetett célba. Én egy léckerítésnek támaszkodva távcsővel fi­gyeltem és néztem a terepet, a távolságot is. A golyó a fejem mellett vágódott a kerítés lécének. Ez volt az első figyelmeztetés, hogy óvatosabb legyek. Ahogy a löveget toltuk, húztuk - lovakkal ott már nem lehetett huzatni a nagy célpont adása miatt sem - jobbról egy akácosból géppuskatüzet kaptunk. Majd a szovjet ak­navetők is működni kezdtek. Azonnal két halottunk lett, és egy súlyos sebesült, aki rémségesen kiabált segítségért. Mi tüze­lőállást vettünk fel és a torkolattűz irányába lőttünk repesszel, többször. Onnét, azon helyről a továbbiakban már nem kaptunk tüzet. A faluba benyomuló gyalogságnak és egyéb alakulatoknak az volt, sajnos, az első dolguk, hogy az üresnek vélt házakba berohantak és igyekeztek valamit is össze­szedni, elvinni onnét. Kérdem én, ugyan mit? Kutattak, kerestek ruhaféleséget ta­lán. De ez volt a vesztük. Mert a házak pad­lásáról és elképzelhetetlen helyekről egy­szerre sortüzet kaptak. A szovjetek bent voltak a házakban, elrejtőzve, és csak al­kalmas pillanatokra vártak, az összehan­golttámadásra. Katonáink között olyan pá­nik tört ki, hogy az rémséges volt. A gyalogság egy része azonban túljutott a falun és elérte az ottani vasútvonalat Két tisztünk felmászott a magas töltésre, hogy terepszemlét tartson, távcsövezett. De a töltés másik oldalán már szovjetek voltak. Le is lőtték a bátornak tűnő tisztjeinket. Itt is pánik keletkezett. Igyekeztek visszavonulni a falun keresztül. Ott pedig ismét csapdába estek. Ki tudja, ebben a nagy kavarodás­ban ki mire és kire lőtt. A mi egységünk, amint látta, hogy a domboldalon lévő faluban mi is történik, igye­keztünk mielőbb visszatolni lövegeinket Va­gyis a kiindulási pont felé haladni, azt elérni. Szerencsénkre akkor ránk nem tüzeltek. Ko- rotojaknál a helyzet az volt hogy a német egységek tartották itt a vonalat Éz pedig a Don-kanyarban volt A szovjetek a Don fo­lyón átkelve birtokolták az előretolt állás, így a községet is. A németeknek - utólag tudtuk meg - Sztálingrádhoz kellett gyorsított me­netben menniök, az ott folyó harcokba bese­gíteni. Visszatérve a harcokra: a rémségnek még nem volt vége. Mert alacsony repülés­ben jöttek a szovjet vadászgépek és géppus­kázták a falut A nagy zaj, a géppuskázás szörnyű hatással voit ránk is. A halálordítá­sok, segélykiáltások rémületbe ejtettek ben­nünket is. (Folytatjuk.) A MÁSODIK MAGYAR HADSEREG HELYZETE A TÁMADÁS ELŐTT (1943. JANUÁR 12.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents