Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-06 / 105. szám
4 NÉPÚJSÁG Valamiért valamit... Érdekes bírósági ügyről számolt be néhány napja a svájci Basler Zeitung. Mint tudósításából kiderül, egy hatvannégy éves - mellesleg: magyar származású - nyugatnémet nyugdíjas nemrég autóján lakhelyéről rövid kirándulást tett Svájcban, s amikor el akarta hagyni az országot, a határon az autópálya használati díjaként kifizettettek vele 30 frankot, sőt, amiért ezt nem a sztrádára hajtás előtt rótt^ le, még külön száz frank bírsággal is sújtották. Végül is azért fordult bírósághoz, mert ezt szűkös anyagi viszonyai miatt méltánytalannak tartotta, s a hatóság eljárását „külföldi-ellenes- ségnek” minősítette. Hivatkozott arra is, hogy csak tévedésből került az autópályára. A báseli biróság azonban egyik érvet sem fogadta el, visszautasította fellebbezését. Határozatában kimondta: az autópálya-használati díj kifizetésének, az erre szolgáló címke megvásárlásának kötelezettsége az ország alkotmányos jogszabályain alapul. Törvény szabályozza a címke árát és a cjmke nélkül a sztrádán közlekedők bírságának száz frankos mértékét, és ez alól a bíróság nem tehet kivételt, nincs joga méltányosságot gyakorolni. A bírói indoklás szerint a panaszos nem hivatkozhat tévedésére sem, mivel az autópályák e mivoltát mindenütt sűrűn elhelyezett és közérthető jelzések mutatják. Svájc autópálya-hálózatát ilyen jelszóval népszerűsítik a róla terjesztett soknyelvű prospektusok: „Az ország legjobb útjai - 30 frankért”. Ez a fogalmazás inkább szerénynek, mint dicsekvőnek mondható. Svájcban ugyanis az autópályarendszer nemcsak az ország hatvanezer kilométeres úthálózatának legmagasabb színvonalú - a legkényelmesebb és leggyorsabb utazást biztosító - részét Asszuáni-gát- Egyiptom megmentöje ■ 1959 januárjában született meg a terv, amelyből máig érvényes világrekord lett: Egyiptom és a Szovjetunió megállapodást kötött az Asszuáni-gát felépítésére. A tízévi közös munka eredménye egy 3600 méter hosszú, 111 méter magas kőgát lett a Nílus egyiptomi felső folyásánál, mögötte pedig 500 kilométer hosszan kjöblösödött a Nílus - ez a Nasszer-tó, ugyancsak a világ legnagyobbja az emberkéz létesítette tavak között. A gát csak egy próbát nem állt ki: nem szavatolta az egyiptomi-szovjet barátság állandóságát, pedig annak jelképéül is szánták. Talán ugyancsak jelképes, hogy éppen mostanában, amikora két ország viszonya ismét javul, bizonyítja a sokat szidott gátrendszer, hogy nélküle Egyiptom nem élte volna túl a nyolcvanas évek szörnyű aszályát. Az Asszuáni-gátat közgazdászok, környezetvédők igencsak kárhoztatták a hetvenes évek vége felé, mondván, hogy a vízszabályozás megfosztja a Nílust az Etiópiából és Szudánból magával hozott értékes, termőföldet tápláló hordaléktól, az addig évente rendszeresen érkező áradást pótló öntözés pedig elszikesiti a talajt. Mások azt állították, hogy nem a gát, hanem a talajvédelem elmulasztása, a mezőgazdaság fejlesztésének általános elmaradottsága felelős a károkért. A vitát azonban háttérbe szorította a nyolcvanas évek kezdete óta a rettenetes aszály, amely Észak-Afrika legnagyobb részét letarolta és pusztító éhínséget okozott például Etiópiában és Szudánban is, ahol a Nílus később összefolyó ágai erednek. 1978-ban az addigi legmagasabb szinten, mintegy 177 méteren állt a Nasszer-tó szintje, tavaly nyárig fokozatosan 150 méterig apadt, mert a Nílus nem hozott elegendő vizet a szárazság miatt. Félő volt, hogy esetleg le kell állítani a gáthoz tartozó villanyerőművet, mert az iszapossá váló viz kárt okozhat a turbinákban, de az öntözés, a mezőgazdaság, az ivóvízderítés nem került veszélybe. Tavaly ősszel végre enyhült a „hét szűk esztendő” - a Nílus a Szudánban katasztrófákat okozó esőzések nyomán ismét kellő mennyiségű vizet hozott. Az év végére a Nasszer-tó szintje 168 méterre emelkedett, a közvetlen veszély elmúlt. Ez azonban cseppet sem csökkenti a gát és a világrekorder tó érdemeit: valószínűleg nincs még olyan alkotás a világon, amely nyolc éven át életben tartott volna 51 millió embert. Ennyi ugyanis Egyiptom lakossága, és éppen ezt tette az Asszuáni- gát. A harminc évvel ezelőtt kezdeményezett építkezés nélkül az egyiptomiak arra a sorsra jutottak volna, mint milliók a szárazságsújtotta afrikai országokban. 1989. május 6. Autópálya-használati díj Svájcban Gyilkos méhek, vámpírok és egy falánk jaguár képviseli, hanem egyúttal Európa egyik legfejlettebb ilyen rendszerének számít. A 41 293 négyzetkilométer területű (Magyarország fele nagyjából) alpesi országban az autópályák teljes hossza immár csaknem kétezer kilométert ér el, és valóban célszerűen megtervezett, összefüggő rendszert alkot. Összeköti az ország négy, szinte egyenrangúan fontos nagyvárosát (Báselt, Bernt, Zürichet és Genfet), s jól kapcsolódik az európai sztrádahálózathoz. A korszerű autóközlekedési rendszert az ország 1960-ban népszavazáson határozta elr attól kezdve hatalmas állami beruházásokkal alakították ki, s évente körülbelül száz kilométerrel ma is tovább építik. Ugyancsak megszavazta a lakosság az autópályadíj bevezetését. A bérlet évi 30 frankos ára voltaképpen mérsékeltnek nevezhető. A körülbelül ezer forintnak megfelelő összeg nem kicsi, de Svájcban még a viszonylag alacsony (betanított munkások által elérhető) háromezer frankos havi jövedelemnek is csak egy százaléka, s természetesen a többi nyugati országból érkező turisták úti költségvetésében is meglehetősen elenyésző tétel. A svájciaknak nagyon megéri, hogy ennyi pénzért egész éven át autópályán juthatnak el hazájuk minden részébe, s az idő- vagy üzemanyag- megtakarftás révén az országban rövi- debb ideig tartózkodó turisták sem fizetnek rá a bérletre. Az évi díj csekély aránya miatt nem kellett rövidebb időtartamokra szóló díjtételeket alkalmazni. A személyautók és motorkerékpárok számára egységes <Jsz- szegű évi bérletek igen könnyen megszerezhetők: külföldön az utazási irodáknál, autókluboknál, belföldön a határállomásokon, postahivatalokban, benzinkutaknál és sok más árusítóhelyen. A sztrádahasználat olcsósága és lerovásának egyszerűsége azt eredményezte, hogy a svájci címkerendszert az autósok elfogadták, megszokták, s általában nem próbálják kijátszani. így a hatóságok is megengedhetik maguknak, hogy a díjfizetési kötelezettség teljesítését nagyvonalúan és külön apparátus nélkül ellenőrizzék. Az autópályán haladókat ebből a szempontból csupán az a „veszély” fenyegeti, hogy a rendőrség - amúgy is ritka - rutinellenőrzései során észreveszi a címke esetleges hiányát, és ilyenkor kiszabja a száz frank bírságot is. Az autópályadíjakból Svájcnak évente 170 millió frank körüli jövedelme van, vagyis rendszeresen több mint 5 és félmillió jármű gazdája vált évi bérletet a sztrádákra, és a statisztika szerint a címkevásárlók nagyjából fele külföldi. A bevételek az állami költségvetésbe folynak be, amely azonban tőlük teljesen függetlenül fedezi az utak fenntartásának és hálózatuk további fejlesztésének sokkal nagyobb állami kiadásait. A svájci modellnek van még egy fontos vonásaí-az autópályadijat az országban csak 1985-ben vezették be, amikorra már kiépült a valóban egész'Svájcot átfogó és minden igényt kielégítő, a hasznos szolgáltatások egész sorát nyújtó sztrádahálózat. Azt az elemi, tisztes üzleti elvet alkalmazták, hogy valamiért adni kell valamit, vagyis: ellenszolgáltatás csak megfelelő szolgáltatásért jár. Ezért ma a Svájcban minél gyorsabban, biztosabban és olcsóbban célba jutni akaró autósok, motorosok is jó üzletnek tekintik a címkevásárlást: az egyébként bőségesen kínálkozó kerülő utak helyett szívesen választják az autópályákat, amelyek nagy előnyei jócskán megtérítik a fizetendő taksát. SEBESTYÉN TIBOR (Bécs) Gyilkos méhek, vérszívó denevérek és a dzsungel ragadozó nagymacskái ellen Nicaraguában lassan kegyetlenebb küzdelmet kell folytatni, mint a kontrákkal - állapították meg némi túlzással, de nem alaptalanul a nicara- guai lapok. Jó pár évvel ezelőtt Afrikából méhe- ket vittek Amerikába, fajtanemesítési céllal, hogy ötvözzék az afrikaiak vitalitását és az amerikaiak szelídségét, ehelyett azonban dühödt, agresszív fajta tenyésztődért ki. Sokan estek már áldozatul nekik. Nicaraguában az idén néhány hét alatt legkevesebb hat embert szúrtak halálra fullánkjaikkal, 30-40 embernek pedig olyan bajokat okoztak, hogy kórházba kellett őket szállítani. A gazdálkodók nagy fájdalmára már több száz csirkét, kutyát és sertést pusztítottak el. A dühös rovarok egyszer szabályszerű ostrom alá vették a managuai repülőtér egyik épületét. A bemenekült munkások tíz órán át nem tudtak kiszabadulni a hatalmas rajtól, s még a kivezényelt rendőrök is megfutamodtak. Az ország középső részén, a hegyvi- déken.egy falánk jaguár tartja rettegésben a tehénpásztorokat: nyájaikat mind mohóbban tizedeli. Tavaly 300 marhát írtak a számlájára. A pásztorok majdnem ezer dollár összegű dijat tűztek ki a - szemtanúk szerint mind hatalmasabbra növekedő - ragadozó fejére, bár az is lehet, hogy több jaguár pusztítja a nyájakat. A vérszívó denevérek ellen indított hajtóvadászat hat évig szünetelt, ezért háborítatlanul elszaporodhattak a bőregerek. A nicaraguai kormány tavaly ismét meghirdette ellenük a harcot. A denevérek éjről éjre a testsúlyukkal csaknem azonos mennyiségű vért, szívnak magukba, és számos betegséget is terjesztenek, amelyek főképp a csecsemőkre veszélyesek. Embereket csak ritkán támadnak meg, holdvilágos éjszakákon nem portyáznak, de az állatállományban így is komoly kárt tesznek. A denevérvadászatba most bekapcsolódott egy francia férfi, méghozzá újszerű módszerrel: hálóval befogott három denevért, bekente őket mérgező kenőccsel, majd visszaadta szabadságukat. Egy-két nap múlva kihalt a három akaratlan „hóhérmadár” kompániája. A denevérek ugyanis 15-20 tagú kolóniákban élnek barlangjaikban, s hajnalban, vadászutakról hazatérve gondosan tisztára nyalogatják egymást. A méreg persze az „ítéletvégrehajtókkal” is végzett. Alkohol és politika az Egyesült Államokban A zulu mágia fehér nagymestere Hófehér, frissen vasalt köpenyben, bizalomkeltő, udvarias „orvosmosollyal” kíséri rendelőjébe páciensét. Figyelmesen meghallgatja panászait, majd fejére teszi a zulu törzs fejdiszét, egy zsákból állatcsontokat borit az asztalra, megszemléli, s megmondja a diagnózist. A 23 éves fehér bőrű, szőke férfi - Jan Groenewald - Pretoria egyik legfelkapottabb, legképzettebb sangomája, afrikai boszorkánydoktora. „Anyám őrültnek hisz. Az ördög szállt meg, azt mondja. Jó pár barátom is furcsának tartja, hogy egy fehér émber ilyesmivel fogíaikozzék. Ám én tudom, hogy meg van bennem az égi adomány a gyógyításra” - vallja a kuruzsló. Rendelőjében az ősi mesterség eszközei és a modern berendezés jól megférnek egymással. A falakon törzsi trófeák, állatbőrök, szarvak. Szüntelenül cseng a telefon. Csak néhány hónappal ezelőtt kezdett praktizálni Pretoria egyik külvárosában, de máris rengetegen keresik fel. A diagnózis ára 30 rand, 12 dollárnak megfelelő összeg. Pácienseinek egyharmada fehér bőrű. impotens szeretők, kíváncsi háziasszonyok és aggodalmas üzletemberek, mert Groenewald nemcsak a betegségek gyógyításában járatos, hanem az üzleti élet kilátásait is jelezni tudja. Groenewald búr farmercsalád ivadéka, szigorú kálvinista hagyományok szellemében nevelték. A feketék ősi szokásai már gyerekkorában elbűvölték, s korán rádöbbent, hogy neki is van hatodik érzéke, látnoki képessége. A templomban gyakran vért látott egyes emberek fején, s azok hamarosan meghaltak. Hogy rendkívüli adottságáttovább fejlessze, megtanulta a zulu nyelvet, elvégezte zuluföldön a „kuruzslószakot”. „Elég az emberek szemébe néznem, és megmondom, hogy mi bajuk, milyen a jellemük, a múltjuk és a jelenük. A jövőbe tekintéshez azonban már a csontokhoz és más tárgyakhoz kell segítségért folyamodnom - mondja, és rámutat egy róka térdkalácsára, egy teknőc teknődgrab- kájára, egy tehén patára és egy halom egzotikus kagylóra. A „műszerparkot” gyökerek, gyógynövények mellett dominók, kockák, és más kacatok teszik teljessé. Gyógynövényekből készített csodaszereinek receptjeit a legnagyobb titokban tartja. Az ifjú boszorkánydoktor azt tervezi, hogy külföldön is szerencsét próbál. Az Egyesült Államokban már tudnak róla, páciensek várják. „Talán ott a jövőm” - jósolja magának óvatosan, de' nem a csontokból. Az Egyesült Államokban ismét fő téma lett az alkoholizmus. Kevésbé súlyos probléma mint a kábítószerezés, de politikai következményekkel járt ismert személyekre nézve. „Alkoholista vagyok” - mondta a nyilvánosság előtt Kitty Dukakis, akiből januárban first lady lehetett volna. Michael Dukakis, a demokrata elnökjelölt felesége tavasszal elvonókúrán esett át. Ez banális ügy lenne, ha férje nem közéleti személyiség. De az, s emiatt Massachus- setts kormányzója kötelességének érezte a magyarázkodást egy sajtóértekezleten, hogy ne érje sérelem feleségét. Sokkal súlyosabb John Tower esete. Hiába fogadkozott az ex-szenátor a televízióban, hogy soha többé nem iszik, ha megerősítik hadügyminiszteri kinevezését. A szenátus nemet mondott, attól való félelmében, hogy az alkohol károsan befolyásolhatja a döntéshozatalt ezen az igencsak fontos kormányzati poszton. Tower ellen az volt a kifogás, hogy szeret inni. Azzal nem vádolták, hogy alkoholista lenne. A republikánus szenátorok védelmükbe isvettékőt, mondván: Winston Churchill is sokat ivott, mégis milyen nagy ember volt. Hosszú a névsora azoknak az ismert amerikai személyiségeknek, akiket rabul ejtett az alkohol. Az amerikai sajtó mostaPÍában- néhányat emleget közülük: Billy Cartert, a volt elnök, Jimmy Carter elhunyt fivérét; Joan Kennedy-t, Edward Kennedy szenátor volt feleségét, Betty Fordot, Gerald Ford volt elnök feleségét, aki egyébként elvo- nókúrás központot alapított Kaliforniában. Ami pedig a művészvilágot illeti, nemrég került nyilvánosságra azoknak a huszadik századi amerikai íróknak a névsora, akik ugyancsak szerettek inni. William Faulkner, Ernest Hemingway és Scot Fitzgerald előkelő helyen szerepel rajta. Faulkner azt vallotta, hogy egy iró csak akkor ismerheti fel az öt körülvevő világ természetét, ha egy pohár whisky- vel megvilágosítja agyát, Legfrissebb, 1988-ás statisztikai adat szerint az Egyesült Államok 245 millió lakosa közül 10 millió súlyos alkoholista, 8 millió pedig függőségben van az alkoholtól. Ez az arány több mint tíz éve nem növekszik, az viszont aggodalomra ad okot, hogy mind fiatalabb embereket érint az alkoholizmus, egyre alacsonyabb az alkoholisták átlagos életkora. Az Egyesült Államokban az alkohol mindig is nagy probléma volt, pedig aligha mondható, hogy elhanyagolták: kezdetben ez a társadalom igen puritán volt. Alkoholtilalom volt érvényben 1919-től 1930-ig, s több mint 50 évvel ezelőtt ebben az országban alakult meg a világon legelőször az antialkoholisták társasága. Egy alkoholista orvos alapította, hogy a leszokni vágyó emberek időnként összejöhessenek, és közösen próbálják megoldani problémáikat. Ma már egy másik hasonló társaság is működik, amely az alkoholisták családtagjainak van a segítségére, és az elvonókúrák is általánosak. Az alkoholizmus elleni harcnak az Egyesült Államokban régi hagyományai vannak, de az orvosi kutatások, úgy tűnik, egy helyben topognak. Csupán az ismeretes, hogy az alkohol káros hatással van az emlékezetre, a gondolkodásra és az agy általános működésére. Az alkoholisták nem remélhetik a szabadulást ettől az ártalomtól, hacsak nem fogadnak életük végéig tartó, teljes absztinenciát. Az orvosok ma még azt sem tudják tudományosan megállapítani, hogy hol az a határ, amely az alkoholista beteget elválasztja attól, aki szívesen iszik társaságban, de nem rabja az' italnak. Svédország öngyilkosok nemzete? „A svédeknek furcsa ivási szokásaik vannak, sűrűn szeretkeznek, és mielőtt önkezükkel véget vetnének életüknek, rengeteg adót fizetnek,, - így ecsetelte a honfitársairól külföldön kialakult képet Erland Josephson svéd színész. A svédekről számos közhely terjedt el a világban, de vajon ezek mind igazak? Némi valóságalapja nyilván mindnek van, de a közhelyekhez természetszerűleg hozzátartozik a túlzás, az általánosítás, a leegyszerűsítés. Egyre kevésbé tartható például az a nézet, amely szerint a svédek az öngyilkosok nemzete. Egyfelől az öngyilkossági statisztikákban Svédország távolról sem listavezető - több más észak-európai országban jóval magasabb az öngyilkosok aránya -, másfelől az öngyilkosságok száma stagnál, sőt helyenként csökkenő irányzatot mutat. Ez arra utal, hogy az öngyilkosság nem megváltoztathatatlan, végzetszerü társadalmi probléma. Az 1986-ban Svédországban 100 ezer lakosra 18,6 öngyilkos jutott, sokkal kevesebb, mint Dániában, ahol 28,5 volt ez az arány, vagy Finnországban, ahol 100 ezer emberből 25,1 oltotta ki életét saját maga. (A nemzetközi statisztikákban a 100 ezer főre jutó 43,2 öngyilkossal Magyarország az abszolút listavezető.) Svédországban sikerült útját állni a jelenség terjedésének. Danuta Wasserman, a híres Karolinska Intézet pszichiátere, vezető svéd öngyilkosságkutató szerint a korábbi évekhez viszonyítva lényegesen javult a helyzet ezen a téren, részint a depresszió leküzdését szolgáló módszerek fejlődésének eredményeként. Stockholmban például 1975. és 1985. között erősen csökkent az öngyilkosságok száma, csupán a 45 és 54 év közötti férfiak, valamint a 65 év feletti nők körében mutatkozott emelkedés. Az idős nők magas arányát Wasserman azzal magyarázza, hogy ebben a korban már nehéz a beilleszkedés azoknak, akik valamilyen okból kirekesztődtek a társadalomból. Wasserman dacol azzal a hiedelemmel, amely szerint a hosszú tél, a zord időjárás lenne az oka az öngyilkosságok viszonylagos szapo- raságának. Az adatok ennek az ellenkezőjét támasztják alá: éppen nyáron mutat emelkedést az öngyilkosságok görbéje. Talán azért, mert a nyári szabadság idején robbannak szét, és torkollnaktragédiá- ba a feszültséggel terhes párkapcsolatok, ilyenkor az'emberek több időt töltenek együtt, és fokozottabb pszichés nyomás éri őket annak érdekében, hogy jól érezzék magukat. Gyakoribbak a kudarcélmények, amelyeket nem mindenki tud megfelelően feldolgozni. A nemzetközi irányzatokkal ellentétes a fiatalkori öngyilkossági statisztika is. Egy tanulmány, amely 10 és 29 év közötti fiatalokra terjedt ki, nem mutatott ki emelkedést a fiatalkorúak öngyilkosságában, holott a nemzetközi statisztikák a tinédzserek önpusztító kedvének növekedését jelzik a világ sok országában. Az egyetlen kimutatható változás ^.nemek „emancipálódása” volt. A lányok a nyolcvanas években felhagytak az öngyilkosság szelídebb változataival (például a tablettákkal), és áttértek a fiúk olyan keményebb módszereire, mint amilyen az önakasztás. A viszonylag kedvéző - vagy legalábbis romlást nem mutató - adatok ellenére a kutatók elismerik, hogy Svédországban a 15 és 44 év közötti korcsoportban a halál okát illetően az öngyilkosság még mindig vezet. Valószínűleg sok idő telik még el, amig a svédek öngyilkossági hajlamáról szóló mítosz, amely úgyszólván a nemzeti ismertetőjegyek egyikévé vált, nyomtalanul szertefoszlik.
