Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-04 / 103. szám
4*EPÜJSÄG 1989. május 4. Dombóváron láttuk Szünnap a könyvtárban Húsz négyzetméter felületnyi fólia lóg a mennyezetre erősítve. Ez védi esők idején a könyvtár egy részét a beázástól. A bejárattól jobbra apró ülőkéken huszonnyolc kisdiák ül. Tekintetük egy kerámián, egy iskolán. Az iskola ablakaiból gombóc fejű gyerekarcformák leskelődnek a külvilágra. A kerámia fölött - a falon - kartonból készült mosolygós ábrázatú napocska és kék-fehér felhőcskék. A derűs tekintetű könyvtárosnő a Nap állásából, az évszakra igyekszik terelni a gyerekek gondolatait. Egy lépés innét, hogy tavaszi verseket, dalokat énekeljenek a tanulók. Mindent el is mondanak ami ilyenkor az iskolaudvaron történhet. Tárgyakat, eszközöket sorolnak, amivel játszani, vagy dolgozni lehet, szoktak. A feltett kérdésekre, hol innen, hol amonnan, szólóban, vagy kórusban hangzanak a válaszok. A könyvtárosnö arcáról átrajzolódik a derű a gyerekekére is. Mintha elfelejtették volna, hogy tanórán vannak. A könyvtár másik részében - de az előbbivel egy légtérben - egy másik tanulócsoport, valamivel csöndesebb foglalatosságot űz. Egy kiállítás tárgyai között^ Kalevala- illusztrációk, fából készült plasztikák - ceruzával készítenek újabb és újabb kompozíciókat, saját elképzeléseik szerint. Megannyi apró műalkotás! Mi történik itt? Micsoda szünnap ez a dombóvári könyvtárban? Vegyük sorba a történteket. A Dombóvár Galéria kiállítást rendezett Baksa Gyöngyi kerámiáiból. Ebből megvásároltak egy alkotást: „Az iskolát”. Ez a könyvtárba került. így lett a könyvtári irodalomórák taneszközévé. A képzőművészeti kiállítás így él tovább a pedagógia módszereként. Maradjunk még a galéria kiállításánál, amit „Együtt” címmel több művésztől kölcsönzött műtárgyakból rendeztek. Itt látható néhány - egymással könnyen rokonítható - alkotás, amire felhívták a kiállítást látogató gyerekek figyelmét. Innét jöttek a Kalevala-illusztrációkat - Szatyor Győző szobrász-és grafikusművész, pedagógus munkáit - megtekinteni, alaposan megfigyelni és a szerzett élményt, a rajz eszközeivel rögzíteni. Ha elemezni, értékelni akarjuk ezeket a 35-40 perc alatt készült rajzokat, első pillantásra megállapíthatjuk, hogy az történt, amiért a rajzot tantervben, tantárgyként alkalmazni kell! Zárójelben kellene megjegyezni, hogy a rajzórát vezető tanár képesítés nélkül tanít! Rajzolás közben hagyja felszabadulni a gyereket. Nem irányítja és nem riogatja az ügyetlenebb kezűeket rossz érdemjegyekkel, hanem néha segítőn szól, észrevétlenül ad ötletet, segít továbbgondolni mondjuk a térben való elhelyezését egy- egy tárgynak. A gyerekek előtt az asztalokon vaskos Kalevala-kötetek, amit néha kézbe vesznek, de a rajzolás megkezdése előtt, egy másik könyvtárosnő beszélt a gyerekéknek a finnek nagy nemzeti eposzáról... Irodalom és rajzóra a könyvtárban - szünnapon! Azért rendelték el valamikor az olvasók elől elzárt napokat, hogy ilyenkor a dolgozók elvégezhessék a könyvtár rendjéhez tartozó adminisztrációs munkákat, helyére rakják a kölcsönzött könyveket, katalógust vezessenek és a többi, és a többi. Ezért volt a szünnap. Ne kérdezzük, hogy akkor most ez a rend mikor áll helyre, mert úgy tetszik a könyvtárosok arcán, hogy talán jobban élvezik ezeket az órákat, mint a gyerekek. No és a fólia? Azok az emberek, akik építették az éppen tizedik esztendőt megért dombóvári városi művelődési házat és könyvtárat, akiknek szakszerűen végzett munkája kérdőjeleket szül, vagy azok akikre az építők hivatkozhatnak, az anyagminőség miatt, tehát az építőanyagot előállítók, vajon gyermekkorukban voltak-e könyvtárban? Netán képzőművészeti kiállításokon? Mérhető-e a könyvtáros és a népművelő, pedagógus, kiállítás- rendezö-szervező munkájának eredményessége? Egyszerűen e pályákon dolgozók hitére, hivatástudatára bízatik a jövő nemzedék! Hinnünk kell, hogy a könyv, a festmény, a szobor szebbé formálja énünket! Ám ehhez elengedhetetlenül szükségeltetnek olyan szünnapok, mint amilyenek a dombóvári könyvtárban vannak. DECS, K|SS JÁNOS Zenetanárok VII. országos zongoraversenye Amit éppen tanulok, azt jó játszani Egy perc Bodrogi Judittal Kultúra - utazás * A bazárban minden második magyar Kínálat - kereslet (Folytatás az 1. oldalról)- A zongorával mint hangszerrel mióta van kapcsolata?- Édesanyám hat évig zongorázott. Volt egy kis pianínónk, amin én mindent „lepötyögtettem”, még pici koromban. Azt érezték szüleim, hogy valamivel érzékenyebb vagyok talán a zenére mint mások, de nem Írattak korábban zeneiskolába. Harmadik osztályos voltam, amikor zenét kezdtem tanulni. Aztán a szakiskola következett és tavaly végeztem a főiskolán. Semmi egyebet nem tudok mondani...- Azt sem, hogy korábban milyen versenyeken vett részt?- Életemben ez az első zongoraverseny. Még sosem indultam hasonlón, de alacsonyabb szintűn sem. Kivéve talán a városi versenyt, de akkor még kicsi voltam.- A város Miskolcot jelenti?- Igen. Ott élünk szüleimmel kertes házban, erdő közelében. Nagyon szeretem ezt a helyet. A séták is kikapcsolnak, ha elfáradok. Szeretem a színházat, mostanában sok jó koncert is volt Miskolcon.- Fáradtságot említett. Könnyen, vagy nehezen tanul egy-egy zongoraművet? Mennyi idő kell hozzá?- Ezt nehezen ítélem meg. Amit éppen tanulok, azt jó játszani. Ha visszagondolok, egy fél év kell amíg érik, rögzül bennem minden hang, úgy, hogy előadva a hallgatónak is élményt jelentsen.- Ebben a versenyben Liszt Ferenc szerzeményei közül kellett választani. Mennyire szereti az ö darabjait, kompozícióit?- Szívesebben játszom Chopin-, Bach-, Haydn-műveket, őket sorolom a kedvenceim közé. Liszt Ferenchez Szek- szárdon kerültem közelebb. Jártunk az emlékszobában, ismerkedtünk a várossal is, még nem voltam itt. Nagyon szép a szekszárdi Művészetek Háza, ahol a verseny volt.- Végül, mennyire érzi szükségét, mint zenetanár, ilyen jellegű megmérettetésnek, kihívásnak, mint amilyen ez a verseny volt?- Nagyon fontos a pódiumon való megjelenés. A tanítványainkat is így készítjük fel. Nekem magamnak kell megtapasztalnom, mennyi munkával jár amíg a sikert jelentő taps felhangzik. Szükségesek tehát a közönség előtti fellépések és ugyanilyenek a versenyek is, amikor országos, de nevezhetem európai hírű szakembereknek is a zsűri tagjait, akik bírálatot mondanak munkánkról. Ha csupán egymás között, egymásnak játszanánk ilyen találkozókon, az is segítene a fejlődésben. (Folytatás az 1. oldalról.) Tompán, a nem éppen udvarias vámos „kioktatást” tartott. Ha 5 ezer forint alatt vásárolnak, nem kell vámot fizetni. Ha több értéket hoznak, a teljes összeg után fizetik a vámot - nincs 5 ezer forintos kedvezmény. Láttuk, nem érdemes vitába szállni. Aztán felíratták az ékszereket - ami érthető -, de arra már nem tellett a vámos energiájából, hogy szúrópróbát tartson, így néhány élelmes felírta azt is, amit csak két nappal később vásárolt meg Isztambulban. Az természetes, hogy a papírra rákerült a bélyegző, tehát minden oké. Ahogy megérkezett az autóbusz Isztambulba, már megindult a roham.- Gyere, Marika, nem drága, adok szép bugyit. Gyere magyar, nagyon olcsó vagyok. És aki „leállt” megnézni a zoknit, nadrágot, övét, vagy éppen a bőrkabátot, annak vége volt. Hiába ígérte csak felét, nem tudta lerázni nyakáról az eladót. Aztán a többség elindult a bazárba, de útközben jöttek a közvetítők, akiktől egyszerűen nem lehetett megszabadulni.- Gyere, magyar, szép bőrruhám van, „gyere nézd meg, nem kell venni, csak megnézni... A csábításnak nehéz ellenállni. És következett a próba, egyiket a másik után húzták fel. A szép, ízléses bőráruba nem nehéz beleszeretni, a vétel már csak alku kérdése. És ha csak azt vesszük, hogy tíz magyarból csak egy-kettő vesz, az üzletkötőnek akkor is megéri, mert kap néhány száz lírát a tulajdonostól. A bazár egy más világ. Azt látni és hallani kell. Látni az árubőséget és hallani a kínálatot. És bármilyen furcsa, minden eladó tud magyarul. Amikor 18 éve először jártam a bazárban, egy szót nem tudtak magyarul. Most már a legkisebb gyerek is magyarul kínálja portékáját. Jártam a bazárt és figyeltem. Nemcsak a hömpölygő tömegben, de az üzletekben is a magyarok voltak többségben. Elsősorban aranyat vásároltak, nem is jelentéktelen mennyiségben, melyből csak édeskevés jut vámolás alá. A harmincva- lahány bejárat közül egy csoport jött és a vezetőjük hangosan adta a tájékoztatót;- Kérem, ez nem álom, hanem valóság. Amit itt látnak, az mind valódi arany és a kereskedők csak arra várnak, hogy maguk vásároljanak. Csak semmi izgalom, úgy kell mindent csinálni, ahogy megbeszéltük. Hogy mit beszéltek meg, azt nem tudom, csak gondolom... A szállodákban, azok környékén és természetesen a bazárban szinte csak magyar szót hallani. Nem tudom, hogy a statisztikánk mit mutat ki, de egy itteni bőrárus, ...Mert jelenség biz’ az, a szó minden értelmét megforgatva!... Soroljuk előre az áttételes negatívumokat, a dolgoknak azt a körét, amelyet Kocsis Imre Antal is érintett. Szekszárd város egynémely köreinek közönye babitsi hagyományú, azaz, magát a géniusz költő-fiát is érintő, mi több, még ellenségességről is beszélhetünk bizonyos időszakban. De most másról is szó van. Többek közt egyszerűen árról, hogy sokan nem ismertük - ismerjük - valóságosan Viktor Pikajzent, még szakberkekben sem. A „Csoda Szek- szárdon" című néhány sor szerzője any- nyiban már az elevenjébe vág bizonyos (korábban tabu) dolgoknak, hogy a közönség távolmaradása okául úgymond nemzetiségi averziókat is sejtet. De hát korábban leírtuk már (Baskirov és mások okán is), hogy aki abból a hatalmas országból a nagyvilág pódiumaira teheti a lábát, annak a produkciójára előre s szinte látatlanban felesküdhetünk!... Azonkívül: ugyan, legyünk már túl ezen! S még nem esett arról szó, hogy Viktor Pikajzen David Ojsztrah tanítványa volt. A David Ojsztrah-nagyságrendű művészek pedig rendszerint nagyobb becsben tartják a saját idejüket, energiájukat, semmint fölöslegekre, féltehetségekre pocsékolnák... aki tízéves koráig Szabadkán élt, így jól beszéli nyelvünket, állítja: ennyi magyar még nem vásárolt Isztambulban. Legtöbben aranyat vesznek, majd sorrendben a farmer és a bőráru következik. Minden bizonnyal igaza van a töröknek, hisz a Galata-híd közelében lévő autóbusz-parkolóban legalább harmincnegyven magyar Ikarusz állt. Ez csak egy parkoló volt a 7 milliós városban és nem mindenki autóbusszal érkezik... Ami az új vámot illeti, azt nem nehéz kijátszani, sőt, ki is játsszák. Mert ha nem így lenne, vajon az a három magyar, akivel találkoztunk este tíz órakor az egyik árusítóhelyen, miként hozná be a vásárolt száz farmeringet és a nyolcvan farmernadrágot. Ami az aranyat illeti, azzal még könnyebb a visszaélés, bár nem közvetlen Isztambul-Magyarország útvonalon jut el a célállomásra. Ez nem hűtőláda, mely kilométerekről elárulja, hogy feltették a csomagtartóra, vagy éppen video, ami az első pillanatban feltűnik a csomagtartó felnyitásakor. Talán még a bőráru az, melyet egy kicsit nehezebb behozni, bár ebből, ahogy észrevettem, nem nagyon nagy a kereslet ott kint. Amit hoznak, az meg belefér az 5 ezer forintos vámmentességbe, hisz 130-140 márkáért nagyon szépet lehet kapni, akár ezerszám... Most ismét felteheti a magyar a kérdést: miért engedik meg, hogy Ausztria után most Törökországba vándoroljon a valuta? Még Isztambulig sem kell elmenni, mert a bolgár határhoz 15 kilométerre lévő városban, az edirnei bazárban pontosan ugyanannyiért meg lehet vásárolni mindent, mint Isztambulban. És oda-visz- sza meg lehet 500 kilométert spórolni. Tehát bármely bazárban már 18 márkáért lehet aranyat kapni, ami maximum Boros Attila műsorközlése ezúttal igen mértéktartó és kellemes volt. Tőle tudjuk, hogy a művész használta, csodálatos zengésű olasz mesterhegedű ugyanabban az évtizedben készült, amelyben Mozart a müsorindítóként megszólaló K. W. 380-as, Esz-dúr szonátát írta. E dolog csupán érdekesség, az azonban már halálosan komoly tény, ahogy a Mozart- szonáta s annak a középső tétele megszorongatta torkunkat. Ám mindjárt azt is észrevesszük, milyen remek kamarapartnert kapott Viktor Pikajzen a saját leánya személyében! Arról bezzeg tudunk, hogy (sajnos) nem egyszer (rossz) divat a családi berkekben (arra nem mindenben érdemesülteket, bár szívből) menedzselni; itt arról mé^ szó se eshet. Pikajzen a világnak egyszersmind a legboldogabb atyája is lehet, ezúttal Tatjana Pikajzen szólista zongoristáktól meg- irigylendő kvalitásaira is gondolunk - ha már egyszer a legnagyobb hegedűsök közé tartozik. Mert igen: oda. És ez a zenei klasszis Szekszárdon, Babits városában járt. Nem számoltuk meg; ezt Kocsis I. Antal megtette: 60-an voltak körülbelül. Szégyen? Nem tudjuk, és bizonyára sokan nem tudták tudniillik hogy „miről maradtak le”. Most bizonyára bánkódnának... 600 forintnak felel meg. Ugyanakkor nálunk grammja 1200 felett van. Egész biztos, hogy a török állam is ráteszi az adót, a kereskedő is a haszonból él. Tehát ha nálunk lehetne nem 18, hanem 25 márkáért aranyat venni, nagyon sokan meggondolnák, hogy a jóval több mint 2000 kilométeres útra elmenjenek-e. De mivel nálunk nincs, és ha van, az is méregdrága, így naponta az autóbuszok és a kocsik tömege indul délre, viszik a valutát. De már az utazási irodák is úgy állítják össze a programot, hogy abban nem szerepel városnézés. így aztán előfordul, hogy hazánkfia 2-3 napon át a bazárt és környékét járja, de nem nézi meg Hagia- Sophiát, a Kékmecsetet, és a további több száz fantasztikus látnivalót. így fajult el a magyar turizmus bevásárló utazásra. Megérkezett az „aranyláz” időszaka. Igaz, ebben nagy szerepet játszik a bizalmatlanság. A lakosság szabadul a pénztől, sőt, már a konvertibilis valutától is. Az ötnapos út Tompán át ért véget. Ott vagy három órát kellett várni. Ennek senki nem örült, de megismertünk egy fiatal, értelmes, a rendeletet rugalmasan kezelő, mégis szigorú vámost, Kovács Sándor személyében. Még azok is, akiknek nagy pénzt kell kifizetni, ha megkapják a csekket, nyugodtan írták alá a vámáru-nyilatkozatot. Hogy miért? Mert ez a vámos okos, higgadt magatartásával mindenkit meggyőzött, „leszerelt”. Hogy a valuta Bécs helyett most ne Isztambulba vándoroljon, ezért a hatalmas létszámmal, de csigalassúsággal dolgozó pénzügyi apparátusnak kellene változtatni. Legalább olyan gyorsan, mint ahogy kétszer egymás után a forintot leértékelték. A Tavaszi szonáta (Beethoven) például olyan hőfokon szólalt meg, amibe még a New York-i Carnegie Hall falai is beleizzadhattak volna. Pikajzenék ugyanis ott is játszottak (nemegyszer). Most hát kicsit ebben a világzenei centrumban is érezhettük néhány percre magunkat, s a Szekszárdon járt legnagyobb nevek: Ko- bajashi, Fischer Annie, Dmitrij Baskirov... után azon is töprenghetünk, Yehudi Menuhin után vajon hányadik Pikajzen? Második? Negyedik?... Értelme sincs. A hatalmas lélegzetű, 1005-ös BWV számú szólószonáta, a David Ojsztrahtól elsőként bemutatott (de a fuvolista Jean-Pierre Rámpáitól is sokat játszott) Op. 94-es II. (d- dúr) szonáta is azt tanúsították, hogy a zsenialitás jár köztünk. A Bach-interpretáció még másra is emlékeztet. Boros Attila magánvéleménye szerint (családi sokaság ide, oda) Bach a világ egyik legmagányosabb embere volt. Ez minden bizonnyal így igaz. Babitsot illetően is, és Pikajzen is a hasonló kiválasztottak közétartozhat. Valamiképpen minden zseni. A „Pikajzen-jelenség”, valamint Babits is arra figyelmeztet: dobjuk el már végre „pán-ázsiai" (de mellet repesztően „nyu- gati-kultúrnak” vélt) előítéleteinket - és 60 emberes gyakorlatunkat!... DOBAI TAMÁS-kas A Pikajzen-jelenségről „második vonásban”...
