Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-22 / 118. szám
1989. május 22. I touja \ 4 NÉPÚJSÁG Szálkai öregek Most, amikor átértékelődik a múlt, megváltozik a tegnapok eddig elfogadott arca, még fontosabbá vált, hogy az ember tisztelje társát. Szálkán adtak példát arról, miként lehet egy kistelepülésen együtt élni úgy idősnek és fiatalnak, hogy néhány órás * alkalom is éreztesse a békesség hangulatát. A Vöröskereszt, a Hazafias Népfront községi szervezetei, a tanács, az őcsényi Kossuth Mgtsz, a Ge- menci Állami Erdő- és Vadgazdaság, a helyi pártalapszerve- zet alkalmat teremtett, hogy az idős, nyugdíjas emberek iránti megbecsülésének jelét adja. Már négy éve, hogy a községi művelődési ház épületét tűzrendészet! szempontból veszélyesnek minősítették, ezért be kellett zárni. Közben felújították a házat, félmillió forintért. Kivitelező a szekszárdi Kőművesipari Gmk volt. A községi tanács a tehót használta fel erre a célra. Az ünnepséget a felújított művelődési házban tartották, ahol az óvodások és az általános iskolások köszöntötték versekkel, dalokkal a szálkái öregeket. Külön köszöntötték a falu legidősebb emberét, a 92 éves özvegy Gruber Jakabnét Csak a szépre emlékeznek Levél helyett a pedagógusoknak! Mi, néptanítók Történések, gondolatok az elmúlt 40 évről Kedves Ifjú Barátaim! Leginkább hozzátok szeretnék most szólni annak okán, hogy az a fajta tanítóképzés, ami a címben szerepel, éppen negyven esztendeje szűnt meg, illetve változott meg. A mi oklevelünk már formájában is különbözik a Tietektől. Nem kemény táblás kék, netán vörös, hanem vastag tekercs, fehér papí- rú, ha anyagában nem is, de formájában nagyon hasonlít a régi görögök „peida- gogos” papirusztekercséhez. Mi, akik éppen 40 esztendeje „ballagtunk” el az internátusok zárt, szigorú, rendkívül következetes, a hivatásra példásan felkészítő világából, ma már vagy emlékezünk volt „prepa” társainkra, vagy kívülről néz- • zük tekintélyt parancsoló, olykor már gyötrelemmel teli munkátokat. Azt nincs szerencsém tudhatni, hogy hogyan szólnak ma az elbocsátó szép szavak, de a négy évtizeddel előttiek most - és mindörökre, amíg élek, szívemben - és agyamban maradtak. íme: a tanítójelölt jegyezze meg, hogy az iskola a gyermekekért van. A tanító pedig azért, hogy legjobb tudása és lelkiismerete szerint nevelje-oktassa a hozzá kerülő, iskolaköteles gyermeket! Mikor először belép majd az osztályba, az ajtó becsukásakor csukja ki egyéni gondját-baját! Nézzen a gyermekek szemébe, szólítsa magához őket, vegye észre, ha van köztük szótlan szenvedő, simogassa meg fejüket - és SZERESSE a gyermekeket kivétel nélkül! Azután elkezdtük e csodálatos HIVATÁS gyakorlását, amikor is nem mindig azt tettük, amit tennünk kellett volna. Miért? Mert az oktatás-nevelés a napi politika részévé vált. Gyapotot termel az ország búza helyett, ki szedi le a gumipitypangot? A gyerekek - és a tanítók. (50-es évek) Amikor ez az időszak elmúlt, újságot olvastunk mindennap a tanári szobákban, ezt nevezték annak idején „sajtófélórának”. S ha a néptanító netán nem ott lakik ahol tanít, Istenem, ha lekéste a vicinálist, majd megy gyalog. A vasúti sín mellett nem téved el. Azután, ha az iskola környékét felverte a gyom, hát ott a gyermek, meg a tanító, majd kiszedjük a gazt a „rézsűből”, ami az árokpart böcsületes neve. Elmúltak ezek az idők is. A 60-as évek végén, a 70-es évek elején már szabad volt minden idők legdrágább anyagával, a gyermekkel is kísérletezni. Elfeledkezvén arról, hogy az általános iskola kötelező, tehát nem minden gyerek született zseninek, tehát az alapismereteket, alapfokon és készségszinten kell(ene)! megtanítani. A számtant matematikának becézzük, de lehet, hogy nem tudja a gyermek, mennyi a 9 + 3, na és... Szép írás, hibátlan kiejtés? Nocsak! Inkább jöjjön a TANKÖNYVCSALÁD, mennyivel több a súlya és sokkal jobban össze lehet keverni. A jó képességű megtanulta, hiszen tehetséggondozásra kiváló volt. Ámde kedves, ifjú kollégáim, nem lesz ugye mindenkiből kutatómérnök, orvos, vagy pedagógus. Aztán elérkeztek a 80-as esztendők, amikor már a magunk bőrén, s még jobban a gyerekén kezdtük érezni, hogy itt valaki nagyot vétkezett. Kis barátaink fáradtak voltak már délben olyannyira, hogy nem lehetett használni őket, pedig még visszavolt a „legendás” 5. óra. Az a tanító, akinek szive volt, már nem a tantervet, hanem a gyermek árnyékos szemét nézte és, levitte őket az udvarra játszani. Mi, néptanítók még mertünk „így” lazítani, vagy inkább megpróbáltuk az ocsú közül kiválogatni a tiszta búzát. A mai fiatal pedagógusgenerációra villám- csapásként zúdul a kísérletek tömege, ezért sokan kedvüket vesztve pályaelhagyók, vagy örökké panaszkodók lesznek. Jómagam meg is értem őket. Csak hozzátenném azt a nem elhanyagolható tényt, hogy háborgó lélekkel nem lehet nevelő-oktató munkát végezni, mert az mindenképpen lecsapódik a gyermeken, aki olyan, mint egy élő érzékelő, átveszi tőlünk az idegességet, de a jókedvet is. Ezért az utóbbit próbáljuk gyakorolni, mert különben ez a pálya csak gyötrelmeket jelent számunkra. r Bármelyik régi néptanító irigyli mindazokat, akik a pályán a gyermekek között munkálkodnak, mert szemeteket irigylem! Még tiszta, mint a nyári reggel, nincs benne cinkosi mosoly, nincs benne érdekelt hazugság még messze - messze Ábel vére, még Dávid, Góliát sehol! s, ha mégis árnyék árnyékolja, tudjuk: még ősi félelem, de már emberi fájdalom. (Simon Lajos) KUBANEK GYULÁNÉ néptanító Variációk a magányosságról Lillafüredi pillanatképek Sült halak Halsütő, borkimérő, fagyis, bazársor, egymás hegyén-hátán egy lebetonozott téren a gyönyörű fáktól körülvéve. Egykét busz áll a parkírozóban magányosan, még nincs főidény. A halsütő előtt idős emberek csoportja, vezetőjük, gondozójuk szinte képtelen mindőjüket szemmel tartani, mint a gyerekek, akik végre kiszabadultak a betonrengetegből. Reszkető kezű nénike kerül sorra, végre kezébe tartja a gőzölgő, illatos sült halat. Látom, ahogy nyel, ahogy már szemével falja, amikor megbotlik és elesik. A hal darabokra hullik, ő megüti fejét, lábát, de mintha nem is érezné, az illatozó halmaradékokra mered és sírni kezd. Kezét tehetetlenül széttárja, mintha hinni sem akarná, ami történt. Sok kéz sietett segítségére, leültetik, szomszédja összeszedi a maradékot a földről és ő mintha megszűnne a külvilág, távolbanéző szemmel mohón enni kezd. A halsütő fiatal házaspár szenvtelen arccal nézi, mi többiek legalább szégyenkezve tovább állunk. Az örök nő A presszópultnál előttem álló hölgyön ápoltsága, fiatalos öltözéke ellenére is látszik, túl van a hetvenen. Az a fajta, akinek mióta megöregedett, mindig mindenkivel baja van. Elképzelem ahogy hetek óta készül erre az üdülésre, végre újra emberek között lesz, ő is számít, történik vele valami. Kávét kér. A pincér udvariasan megkéri, fáradjon az asztalához, majd odaviszi a kávét. A néni ellenséges, nem éri be ezzel a pár szóval. Támad. Ha már eddig itt álltam - két percig -, akkor már megvárom és magammal viszem mondja. Ahogy óhajtja hölgyem, a pincér hangja udvarias, gúny helyett sajnálat cseng ki belőle. A néni kihívóan körülnéz. Mindenki elnézöen'mosolyog. Aztán mikor a presszós kislány eléteszi a kávét, reszkető kezével még fel sem emelte, az máris kiborul végigfutva a márvány pulton. A néni, mint egy ijedt gyerek néz a pincérre, várva a szidást. Semmi baj, sémmi baj - mondja a pincér mosolyogva, tessék csak helyet foglalni, ezek a fránya kávéspoharak az én kezemhez szoktak. A jó szótól a néni új erőre kap és hetykén odaveti, majd persze kifizetem. Szó sem lehet róla, rríondja a pincér, tessék úgy venni, hogy meghívtam egy kávéra. Bár a főnök megtiltotta, hogy a személyzet hölgyeket hívjon meg italra, ezt talán most nem mondjuk el neki. A néni szemében hála csillog, győztesként került ki a zűrös helyzetből. Lassan asztalához sétál, félúton azonban hirtelen megfordul. Fiam, holnap meghívom egy kávéra, mondja és valamikor gyönyörű kék szemével csippent egyet a pincér felé. Kinek a szégyene? Az üdülő első osztályú, mégis mellék- helyiségei közösek a folyosón. Az átépítés során óriási összeget emésztett volna fel, ha a szobákon belül építik őket. Nem jelent nagy problémát, hisz több van belőlük, tiszták és fűtöttek. A reggeli műszak takarítónői itt tartanak kupaktanácsot, milyen idő várható ma, hol lehet ezt- azt kapni, kinek beteg a gyereke és már megint a WC-papír. Ott állok soromra várva, így a beszélgetést ha akarom, ha nem, hallanom kell. Húsz éve vagyok itt, mondja egy idősebb takarító, de ilyen még nem volt. Azt hallottam már, hogy munkahelyről lopnak ilyesmit, de egy első osztályú üdülőből! A beszélgetésből kiderül, hogy naponta többször tesznek ki papírt, de azok sokszor perceken belül eltűnnek. Mi lesz még itt? Kérdezi egyikőjük, aztán megkezdik a műszakot. A reggelinél végigpásztázom az arcokat. Soksok idős ember, egy ledolgozott élet minden jele rajtuk. Vajon melyikőjükaz, aki itt gyűjti össze egész évi WC-papír szükségletét? Vagy többen vannak? Szemben velem tip-top idős, hölgy ruháján látszik, régi darab, erre az alkalomra kicsit átalakítva. Talán ő is? Éget a téma, de nem merem szóba hozni fiatalabb asztaltársaim előtt sem. Nem csak azért, mert nem lenne étkezőasztalhoz illő téma, hanem mert szégyellem magam. Magunkat. Szélvészkisasszony Ezt a nevet kapta már az első napon. Jó ötvenes vénlány. Intellektuális alkat. Az örökké tevékenykedők táborába tartozik. Túl kedves, túl barátkozó, túl harsány, túl elegáns, túl magányos. Az emberek menekülnek előle. Pedig semmit sem akar, csak beszélgetni, segíteni szeretne. Az a fajta, akit mindig, mindenki kihasznál. A munkahelyén ő az egyedülálló, a túlórák, a rendezvényszervezések, a kellemetlen kötelezettségek vállalója. Ó az, aki ösz- szeszedi a pénzt, megveszi az ajándékot, de soha nem adja_át. Ó az, aki az értekezleteken, a koszorúzásokon mindig részt vesz. Aki barátja, testvére, szomszédja gyermekére vigyáz, akinek mindig mindenre és mindenkire van ideje, energiája, türelme. Ő az, aki mindent ad és csak néha vár valamit, de legtöbbször azt sem kapja meg. Az emberek csak addig szeretik, amíg szükségük van rá, utána terhes a szeretete, terhes a lelkiismeretfur- dalás, amit éreznek, ő az, akit a jó, vagy rossz házasságban élők lenézően kezelnek, mert vénlány, mert gyermektelen, mert csak egy egyedülálló nő. Most kiszakadt az ismerősök köréből, itt nincsenek a tőle legtermészetesebben Mottó: „Mert egyedül meghal szívünk nagy árterein amiért élni érdemes, mert egyedül a küszködés szép szele kifullad az égen.” Vácj Mjhály elvárt kötelezettségek, itt nem kéne kilógnia a sorból, hisz sok házasságban élő, vagy élt, özvegy, elvált van itt egyedül, mégis. Ő nem tud fényképekből kiszínezett, megszépült emlékekből bástyát vonni maga köré. Ő nap-nap után „megdolgozik” a minimális szeretetért. A bonviván Az üdülő kevés férfivendégei között messze kitűnik megjelenésével. Magas, ősz hajú, jól öltözött, jóképű, jóval őtven fölött, mégis talán még a csitri lányoknak is megakad a szemük rajta. Senkinek nem köszön, a lépcsőn úgy jön le reggelente - lehetőleg, amikor-már mindenki a társalgóban ül -, hogy szinte alákfvánko- zik a fehér ló. Nem barátkozik, de látszik szeme sarkából állandóan nyugtázza a hölgyek őt csodáló pillantásait. Szerencséje van. Az üdülőben sok a középkorú magányos, vagy házas, de egy kis kalandot kereső hölgy. Királyhoz méltóan fogadja a hódolókat, akik a táncesten a hölgyválasznál egymás után felkérik. Az üdülés vége felé tartottunk, amikor a telefonra várva az alábbi mondatfoszlányok hallgatója lehettem: Igen, igen. Neked van igazad. Megeszem, felveszem, elolvasom, hozok Neked, nem iszom, stb., stb. A hang alázatos, néha könyörgő már-már siránkozó. Mikor kinyílt a telefonfülke ajtaja és megjelent Bonviván, földbe gyökerezett a lábam. Döbbent arcomat látva kitalálta, hogy hallottam a beszélgetést. Arca bosszús lett, majd megrándította a vállát - ez van -, mondta, és kicsit mintha összement volna. Másnap reggel miután fenségesen levonult a lépcsőn, alig észrevehetően odabiccentett. Hogy is mondták a régi öregek? Mindenkinek megvan a maga keresztje. KERÉNYI VIKTOR A Kincskereső májusi száma „Ki nyűtte el kenderhajad?" - ezzel a szomorú kérdéssel kezdődik Bella István Arckép anyámról című szép verse, amely- lyel az anyákat - az értünk fáradókat és megöregedőket - köszönti a Kincskereső májusi száma. Ezután Fekete István Szerencse című vadásztörténete következik, mintegy előkészítve a későbbi oldalakon olvasható Zsivajgó természet el- mű összeállítást. Ebben a címadó Kosz- tolányi-miniatűrök mellett három medve- portré (Durian, Kemény János és Pjotr Szaulin tollából) találunk - a mackó-hősök mindegyikben barátságosabb arcukat mutatják -, valamint Szergej Artyu- senko Párbaj című kis novelláját egy sas és egy vipera halálos küzdelméről, G. Szkrebickij pillanatfelvételét A leleményes nyúl-ról, Tóth Béla László Madárbazár című humoros versét s - mára Könyvek között rovatban - egy izgalmas részletet Arúp Kumár Datta Az orrszarvú-akció című regényéből. A NEVETŐ IRODALOMÓRA Karinthy Frigyes Szabadalmi irodáját közli, amelyből kiderül, hogy még az Istennek sincs könnyű dolga az efféle irodákban ülő bürokratákkal. A TUDÓSOK, FELTALÁLÓK, FELFEDEZŐK sorozat ismét Teknős Péfer-írással kedveskedik az olvasóknak - A szíven szúrt tabu az első szívműtét történetét meséli el. Befejeződik a folytatásos regény, Annus József Igazándija - a fiának mesélő apa eljut gyermekkora azon határvonaláig, amikor - városi iskolába kerülve - elhagyja szegényes, de szeretett falusi környezetét... Gazdag és változatos a szám versanyaga is, amelyből mindenekelőtt Simái Mihály két szép versét és Pilinszky János immár klasszikus költeményét, a Francia fogolyt kell kiemelnünk. Pintér Lajos Graffiti)a - a versciklus „nyári" darabja -, Zalán Tibor, Szauer Ágoston és Kerék Imre versei ugyancsak jelenkori költészetünk értékei közé tartoznak. Az ÉDES ANYANYELVŰNK rovat Szilágyi Ferenc új szófejtéseit, A Kincskereső Kisgalériája Balogh Péter szépséges grafikáját közli. A folyóirat május számát Csala Károly, Berta Róbert, Jean Effet, Papp György, Réber László és Szemethy Imre illusztrálta.
