Tolna Megyei Népújság, 1989. május (39. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-18 / 115. szám

1989. május 18. 4 "NÉPÚJSÁG Egy kitüntetett színész portréja- némi háttérrel Közel két esztendeje, hogy a Szom­szédok, a Magyar Televízió jóvoltából kéthetenként képernyőinken „szomszé­déinak”, de két hónap is elég volt ahhoz, .hogy Mágenheim doktort, azaz Kulka Já­nost az ország a szívébe zárja. Rokon­szenves egyénisége, színészi kvalitásai egyaránt szerepet' játszottak abban, hogy ne csak elfogadtassa, meg is sze­rettesse a nézőkkel e vázlatosan megírt figurát. A teleregény szereplői közül ő az egyik, aki a távoli „végekről”, egy Buda­pesttől ugyancsak messzire található színház társulatából került a játszó sze­mélyek közé. Valljuk be, nem túl gyakori jelenség, hogy a mégoly kiváló, ám nem fővárosi székhelyű együttesek valame­lyiktagja rendszeresen feltűnjön, állandó vendég legyen a képernyőn; alighanem ezért is tűnt úgy, mintha Kulka János az ismeretlenség teljes homályából pattant volna ki, a színészmesterség tökéletes vértezetében. Azok viszont, akik már színpadon is láthatták, Pécsett vagy Ka­posváron találkoztak valamelyik alakítá­sával, nem csodálkoztak. Csak örültek. Örültek, hogy kedvelt művészük végre ország-világ előtt bemutatkozhatott. Előttük ugyanis Kulka János már na­gyon sokszor bizonyított. A kétfejű fene­vad című Weöres Sándor-drámában nyújtott teljesítménye a pécsi nézők szá­mára sokáig emlékezetes marad; a ka­posvári alakításait - igy például Az ön­gyilkos búbánatosan önmarcangoló, Dr. Mágenheim Jágó Kulka János az Othello próbáján szelíden erőszakos orosz értelmiségi fi­guráját, vagy a Tom Jones menet közben átvett narrátorát - szűkebb pátriáján túl is sokan láthatták, hála az örvendetesen szaporodó vendégjátékoknak. Kulka János otthonról hozta magával a művészet, a színház szeretetét. Szülei - így tartja a fáma - hosszú éveken keresz­tül ott voltak minden jelentős bemutatón; négy-ötszáz kilométereket is utaztak egy-egy emlékezetes este kedvéért. Eh­hez az indíttatáshoz társult még a tehet­ség, a szorgalom, és a színháznak, a mesterségnek az a tisztelete, amely - nem kis szó! - szinte zökkenőmentessé tette számára az új közösségbe való beil­leszkedést, nem csak Pécsett, Kaposvá­ron is. Mindezek ellenére az, hogy a tele- regényben már-már „nyugdíjig kitartó” feladatot kapott, inkább a szerencsének, a főiskolai évekből származó impresz- sziónak köszönhető, semmint színpadi sikereinek... Doktor Mágenheim, azaz Kulka János jelenleg a kaposvári Othello-előadásban lép színre esténként. Bár sokak szerint alkata inkább a cím­szerepre predesztinálná, Jágót szemé­lyesíti meg. Jágót, azt a látszatokból épít­kező, már-már zseniális intrikust, aki ör­dögi tehetségét jelentéktelen sérelme ér­telmetlen bosszúlására fecsérli el. A szí­nész megküzdött a szereppel; az ered­mény - siker. CSÍK ISTVÁN Egy faluról s egy könyvről Havasi János: Izotópfalu „Könyvem az első magyar atomerőművi hulladéktemetőről szól. Arról az izotóptemetőről lesz szó, amelyiket Ófalu nevével azonosított a közvélemény. S éppen itt kezdődik a történet. Ófa­lu ugyanis nem kért a népszerűségből. Az atomtemetőből sem. Ófalu békét és nyugalmat akar a Mecsek keleti dombjai közt. De hát a hulladéktemetőnek valahol lennie kell." - igy ismerteti meg az olvasót könyvének témájával Havasi János pécsi író, újság­író. Ha az ember a jövőt latolgatja, első gondolatai gyermekei sor­sát, életét járják körül. A gyermekekét, akik az ezredforduló után válnak felnőtté, gyermekeinkét, akik első lépéseiket, első sza­vaikat, első betűiket tanulják, az első hangokat hívják elő a zon­gorából. A jövő az övék. Biztos nem véletlen, hogy e - sorrend­ben harmadik - könyvét Havasi János két kisiskolás fiának, Bercinek és Daninak ajánlotta. Az ófalui terv, egyáltalán az atomtemető megvalósítása a jövő feladatai közé tartozik. Az izotópfalu, azaz Ófalu sorsát a szerző az utóbbi két évben kísér­te szüntelen figyelemmel, s a megyei lap munkatársaként tudó­sított aktuális „hogylétéről”. Kevés ma az olyan honpolgár, akit nem érdekelnek országos ügyek (Ófalu már azzá vált) hiszen a mai történelmi idők min­denkit megérintenek. S mert nem mindegy Tolnának, s Bara­nyának, hogy hol épültél a radioaktív hulladékokat rejtő, őrző atomtemető, sokunkban felmerül a kérdés: milyen testület, s mi­kor dönt a végső elhelyezésről? S ha az előmunkálatok idején nem is kérdezték meg Ófalu lakosságát, erről tudni fog­nak-e az érintettek időben? Tudni vélik, hogy sok milliót beleölt már az atomerőmű a talajelőkészítő munkákba - felmerül-e érv­ként ez a tény, illetve hogy térül meg a befektetés?^. Sok­sok megválaszol(hat)átlan kérdés, s az idő sürget. Ugyanis a paksi atomerőmű csak 1992-ig tárolhatja saját területén a hul­ladékot, erre az időpontra el kell készülnie egy arra alkalmas helyen a végleges tárolónak. Havasi János könyvéből a szakértői bizottságok véleményeit a geológiai, geofizikai kutatások eredményeit bőséges terjede­lemben ismerhetjük meg. E sokoldalú megközelítés, a „háttér- megvilágitás” elkerülhetetlen, a szerző .a viták sorát, a kritikus döntési szakaszokat, a zárt ajtók mögötti tanácskozások lehet­séges vitafordító irányait csak a korrekt és teljességre törekvő dokumentumkészlet tükrében analizálhatja, s tárhatja az olvasó elé. Az író 1988 őszéig kíséri nyomon az izotóptemető történetét. Lehetséges, hogy csakúgy, mint a történetnek, úgy e könyvnek is folytatása következik? A viták még ma sem zárultak le. A megyei lap éppen április elején közölt egy levélváltást Ófalu lakossága, s a Paksi Atom­erőmű Vállalat között. A vállalat rendkívül előnyös ajánlatokat tett (munkaalkalom, faluház építése, orvosi rendelő, lakások, útépítés stb.) a falunak, s kérte: „a létesítési engedély kiadása után a vita helyett a jószomszédi viszony kialakításán fáradoz­zanak velünk együtt”. Az „Ófalu ismét nemet mondott” c. válaszcikkben a legutóbbi falugyűlésről tudósít a lap, majd közli az ófalusiak levelét is. E szerint megdöbbenéssel vették tudomásul az ajánlatot, s egyér­telműen visszautasítják azt. Ezt a döntést egyhangú szavazás­sal erősítették meg. Az előzetes tervek szerint május elsején a különböző magyar- országi környezetvédelmi csoportok közreműködésével, a he­lyiekkel közösen az ófalui bekötöúttól az atomtemetőig vezető tiltakozó békemenetet szerveztek. CSEFKÓ JUDIT Az angol nyelv bibliája A kifejezés egyáltalán nem túlzás: az angol nyelv legfontosabb forrása lesz az egész világon az Oxford angol szótár második, húszkötetes kiadása, amely a minap jelent meg az angliai Oxfordban. A Reuter brit hírügynökség szerényen csak „valószínűnek” tartja, hogy mostan­tól fogva minden egyes angol szótár az Oxford angol szótárhoz mérettetik, holott ez már bizonyosnak tűnik. A szótár voltaképpen az angol nyelv értelmező szótára, 1150-től egészen napjainkig öleli fel a nyelvet. Több mint félmillió szócikket tartalmaz, 22 ezer ol­dalon, s ennek a nyelvi bibliának a forga­tója több mint 2,4 millió, a szavakat mon­datba foglaló idézetből értheti meg azok valódi tartalmát, jelentésük árnyalatait. Igazi naprakész műről van szó. S ez a „napraké.szség” mától fogva szó szerint értendő: a hatalmas munka számítógé­pen készült az amerikai Pennsylvaniá­ban. 120 operátornak 18 havi munkájába került, hogy az összesen közel 60 millió szót, a szótár egész tartalmát betáplálja a gép memóriájába. Érdekesség, hogy a betápláláskor minden 10 ezer leütésre 7 hibát tartottak megengedhetőnek, ezt azonban átlago­san 4,5 hibára sikerült leszorítani. A hibá­kat természetesen kijavították. John Simpson és Edmund Weiner, a szótár két szerkesztője a nyomtatás előtt 10 hóna­pon át éjt nappallá téve ellenőrizte a ke- felevonatot. - ­Hogy ez a kultúrtörténeti szempontból is mérföldkőnek számító szótár mennyire naprakész, azt jól szemlélteti, hogy fellel­hető benne a „perestroika" és a „glas- nost” szó is. S hogy tartalmazza ezt a két orosz szót, arra is rávilágít, miért vá­lik, egyre gyorsuló ütemben szinte uni­verzális nyelvvé az angol, már-már olyan mértékben, hogy néhány országban va­lóságos hadviselés indult ellene. A szótár szerkesztői az élő, változó, alakuló nyelvet akarták „leképezni” s szerintük nem a szótár dirigálja a nyelvet, hanem fordítva. „Nem a mi dolgunk, hogy valamiféle szabvány angolt fektessünk le - de az igen, hogy egy olyan nyelv (fényképét) készítsük el, amelyet valóban használnak” - állapítja meg Simpson. Ennek megfelelően a kutató-gyűjtő mun­ka nemcsak Nagy-Britanniára, az Egye­sült Államokra terjedt ki, hanem Indiára, Ausztráliára, a karibi-térségre, s Afrika angolul beszélő vidékeire is. Anthony Burgess író szerint a szótár „a leghosz- szabb költemény, amelyet valaha is ír­tak”. A „költemény” nemzedékek munkáját testesíti meg. Amikor James A. H. Murray 1879-ben hozzálátott a szótár első ki­adásának szerkesztéséhez, tízéves • munkára számított; 1915-ben, halála előtt még a „t” betűnél tartott. Az első ki­adás végül 1928-ban jelent meg, 1933- ban már kiegészítették és 1972-86 kö­zött négyrészes újabb kiegészítés látott napvilágot. A 20 kötetes - összesen 62 és fél kilós - második kiadás sűríti az 1879-ben kezdett munka összes ered­ményét. Készítése igazi nemzetközi vál­lalkozás volt: a Pennsylvániában végzett számitógépes munkához a kanadai On­tario Waterloo Egyeteme készítette a programot - ennek segítségével illesz­kedtek össze alfabetikus sorrendben az előző kiadás és a kiegészítések szavai - valamint a vadonatúj szavak - egységes egésszé. 1991-ben a szótár már számí­tógépes lemezen is hozzáférhető lesz. A komputer fantasztikus lehetősége­ket kínál szakembereknek és laikusok­nak egyaránt. Hogy csak egyet említ­sünk: villámgyorsan ki lehet gyűjteni pél­dául azokat a szavakat - az összesét -, amelyeket Shakespeare vett át a török­ből vagy az arabból, és használt is művei­ben. Számítógépen készül a Rövid Ox­ford angol szótár új változata is. Ebből ki­hagyják az 1800. előtt használatos, már elavult szavakat, hacsak nem használta őket Shakespeare, Milton vagy más te­kintélyes irodalmár. A második kiadásban ötezer „új” szó is szerepel. Az újdonság viszonylagos: egy új szónak valóban használatosnak kell lennie ahhoz, hogy bekerüljön aszótár­ba. Nagy tisztesség ez, s nem a szavak jelentése a döntő. Egyesek ugyanis fél­tették az angol nyelvet a csúnya, gorom­ba, obszcén kifejezésektől - de ha eze­ket használják, akkor bekerülnek. Az új­donságok közé tartoznak az AIDS-szel kapcsolatos szavak, a műholdas műsor­szórás és a „városrepesztő” (ghetto- blaster), az a nagyméretű magnós rádió, amelyet a tizenévesek a csípőjükön hor­doznak, és elképesztő hangerőre kap­csolnak, a járókelők pukkasztására. Új szó a passzív dohányzás, a futbalí-huli- ganizmus, a Rambo és az olyan divatos kezdőbetűs szavak is, mint a „yuppie”. Jelentése: magasan képzett fiatal városi értelmiség. S ki gondolta volna, hogy a „savas eső” fogalmát - mint a szótárból megtud­hatjuk - már 1859-ben használták Ang­liában. A nagy mű leghosszabb - 45 betűből álló - szava egy orvosi kifejezés: penu- monoultramicroscopicsilicovolcanoco- niosis. S hogy mit jelent, azt megtudhatja, aki 1500 fontsterlingért vagy 2550 dollár­ért megveszi az Oxford angol szótárt. Egy gazdaság válaszai A kultúra kérdőjelei Egyetemisták tüntetnek, pedagógusok bért követelnek, vállalatok művelődési házat árulnak. A kultúra pénzért kiált! A közfelfogásban pedig elterjedt egy‘reá­lisnak látszó vélemény: ha már nincs több pénze az országnak, akkor osszuk el azt, ami van, kutassuk fel a felesleges kiadásokat, szüntessük meg a bért pa­zarló haszontalan íróasztalokat. Mit te­gyünk végül is? A tragikusan időszerű kérdésre csak nagyon felelősen lehet válaszolni. Felkerestük dr. Werner Gá­bort, a Gazdaságkutató Intézet igazgató- helyettesét, hogy a kultúra kérdőjeleire a gazdasági szakembertől kérjünk választ. A vele folytatott .eszmecsere után írjuk le ezeket, a rövidítés okán nyilván egy­szerűsített, ám alapvető gondolatokat. A meglévő jövedelmek újraelosztásá­val a magyar gazdaság gondjai nem old­hatók meg. A jövedelemtermelést kell növelni. Úgy látszik, a magyar gazdaság történetében makacsul visszatérő téve­dés az újraelosztásba vetett hit, és az, hogy ennek a szerkezetére jobban figye­lünk, ahelyett, hogy a hatékonyságra, a haszonra figyeltünk volna. Jól-rosszul másoltuk a világgazdaságban lezajló makroszerkezeti változásokat. Elsősor­ban azt kerestük, hogyan lehet strukturá­lis változásokkal minél hamarabb, minél jövedelmezőbb gazdaságszerkezetet ki­alakítani, s elfelejtettük, hogy ez a szer­kezet rugalmasan idomul a hatékony­sághoz. Ha a világpiacon a legkorsze­rűbb termék 20 százalékos haszonnal volt gyártható, akkor joggal remélhettük, hogy ennek hazai gyártásával - ilyen szerkezetpolitikával - képesek leszünk 10 százalék feletti profitot elérni, mert a gyenge hatékonyságunk ezt is leértékel­te. Az energiatermelés túlzott fontossá­gának tudata látszik a legmakacsabb, legkárosabb szerkezeti maradványnak. Egyáltalán: a gazdasági közgondolko­dásra jellemző egyféle tragikus jelen idő, s majdhogynem rövidlátók lettünk a táv­latokhoz. De hol van a szerkezetváltáshoz, a jövő gazdaságához, az életképes modern, hatékony termeléshez vezető út? Ezek a strukturális irányok: a tudományos kuta­tás és műszaki fejlesztés, az óvodáktól a diploma utáni továbbképzésig az oktatás egész terjedelme, valamint e kettőnek az infrastruktúrája. Utóbbiban az infor­matika, főként a modern telefonhálózat is beletartozik. Ez az a fejlődési vonulat, amely nélkül nem lehet a jövő számára „kiművelt emberfőket” nevelni, akik egyáltalán képesek lehetnek helytállni a jövő vezérelte társadalmi-gazdasági mozgásokban. Ennek az iránynak közvetlen haszna is van. Az információ ugyanis egyre inkább eladható áru. Ennek termeléséhez a ki­művelt emberek nélkülözhetetlenek. Másfelől a külföldi működő töke is keresi a befektetési lehetőségeket. Mi az, ami számára vonzó lehet? Nem a puszta két kezünk, hanem a „tudás”, a találmányok, szabadalmak, a korszerű gyártási eljárá­sok. A külföldi tőke csak akkor mozdul meg számunkra, ha már most látja a ma­gyar gazdaság jövőjét. A külföld extra­profitot vár, s azt - ismerve a hazai adott­ságokat - elsősorban a kutatásfejlesztés ígéri. Ez sajnos megelőzi az „emberi ér­tékbe” történő befektetés többi részét is, például az egészségügyet, a művé­szeti életet -, de az oktatást nem! Ha ma Magyarországon egyáltalán működhet gazdasági szerkezetpolitika, akkor ez az - szemben az eddigi, végeredményében energetikára, alapanyagiparra súlyozó szerkezetpolitikával, mely annak ellenére alakult ki, hogy államilag számos egyéb területet kedvezményeztünk, de ezek a kedvezmények egymást oltották ki. A jól-rosszul kialakult-kialakított gaz­daságszerkezetünkön tehát a korábbinál egyértelműbb struktúrapolitikával némi­leg segíthetünk, de ezzel nem tudjuk or­vosolni a fő betegséget, a gyenge haté­konyságú termelést. Ez a mechanizmus egészének problémája, s csak a megfe­lelő érdekeltség kialakításával gyógyít­ható. A költségvetési újraelosztással illet­ve a költségvetés kiadásainak csökken­tésével is előbb a deficitet kell lefaragni, és csak kevés marad arra, hogy az alap­háromszög: a kutatás-oktatás-infra- struktúra fejlesztésének réseit betömjük. Azt is csak azzal a tudattal, hogy a lényeg a hatékony termelés, s nem önmagában a szerkezet. Csakhogy a hatékony termelés a jövő lehetősége, a termelési szerkezet pedig már kénytelen-kelletlen ránk maradt örökség, súlyos jelen idő. Ezért mégis­csak meg kell kísérelni, hogy a költség- vetés kiadási szerkezetét átrendezzük,, bár ez nagyon nehéz. Az alapokból - pél­dául a mezőgazdaságból - nem lehet a támogatásokat elvonni, de minden támo­gatott területen is létezik pazarlás. Ezt kellene igazán kiiktatnunk. Erre szolgál a vállalati támogatások már megkezdett csökkentése. Vagyis vékony pénzszele­tekből össze lehet rakni egy nagyobbat. A fejlődés elősegítése végett azonban célszerű ezt az összeget az említett gaz­daságfejlesztési alaphármas javára for­dítani. Elképzelhetők bizonyos ésszerű visszalépések a felhalmozási támogatás­ból, elsősorban az energetikából és alapanyag-termelésből. Ennek a beru­házásokban - noha adottságaink ezt egyáltalán nem indokolják - magas, sőt az elmúlt években növekedett is hz ará­nya. Persze ehhez vállalni kellene, hogy megkockáztássuk az energiaellátás biz­tonságának bizonyos csökkentését. Az is biztos, hogy az államigazgatás és a tár­sadalmi, szervek költségvetése ugyan­csak csökkenthető, sok az erre felesle­gesen kifizetett pénz. E tekintetben azon­ban nem a létszámot, hanem a feladatot érvényes csökkentenünk. Mindez azonban csak kényszerű súly­pontozás jelen időben. A jövő az egész gazdaság teljesítőképességének meg­sokszorozása. Az pedig téveszme, hogy a költségvetés átcsoportosításával ezt a csatát meg lehet nyerni. Amit mégis lehet, azt célszerű a létfontosságú kutatás-ok- tatás-infrastruktúra fejlesztésére fordíta­ni. Mindezeknek azonban az az alapfelté­tele, hogy a gazdasági fogyókúra évei­ben elkerüljük a meglévő gazdasági szerkezetek végzetes újratermelődését, s helyette kialakítsuk az életképes érde­keltségi rendszert. FÖLDESSY DÉNES \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents