Tolna Megyei Népújság, 1989. április (39. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-29 / 100. szám

1989. április 29.­TOLNATÁJ - 5 A gyöngyöző kacaj napsugárként ragyogja be a kopott falakat, a töre­dezett betonlépcső fokait. Mancika nevetése a holtakat is mosolyra fa­kasztaná, nemhogy a körülötte levő­ket. Ami azt illeti, szükség is van erre itt, a Simontornyai Bőrgyár távoleső sarkában, a talpraktárban, ahová csak a szomszédos hasitéküzem gépeinek tompa zúgása és a bőrfor­gácsok édeskés szaga kúszik be. A gyárudvarban, a víztorony mellett idevezetö út csúszós, nyálkás, a me- szesmühelyből sem parfümillatok szállonganak. A szürke mozaiklapos folyosó kövei csorbák. Ki tudja miért, miért nem, itt a falakon kívül mindent szürkére festettek. Az öltözőkbe, az üzemekbe vezető ajtókat éppúgy, mint az emeleti raktár lépcsőjének a korlát­ját. Mancika, a talpraktár vezetője ne­vet. A bőrök átvételére érkezettek vele együtt mosolyognak. Sólyom István- né, születcít Ki >s Mária ■' nőknek abba a ritka csoportjába tartozik, akik jóked- vüek, optimizmusukat, a dolgok meg­változtathatóságába vetett hitüket éppúgy át tudják adni másoknak, mint rosszkedvűket. A raktár nyugodt szi­get a zajos, öreg gyár egyéb részlegei­hez képest. Tizenhét munkás dolgozik itt. Szé­pen, akkurátusán mérik a „vixos” bő­röket, kötözik, csomagolják össze.- Akkor halt meg a bőrgyár, amikor tizenöt éve megszüntették a talpgyár­tást - morogja a nehéz bőrt odébbrak­va az egyik régi dolgozó. - Ezt a raktárt ugyan azóta is talpraktárnak hívják, hogy megkülönböztessék a többitől.- Ne beszélj annyit, inkább csip­kedd magad, mindjárt jönnek ezért a tételért! - szól rájuk Sólyom né, akit munkatársai egyszerűen csak Manói­nak hívnak, majd nekünk magyarázat­képpen még hozzáfűzi - 4400 négy­zetméter a napi termelésünk, igyekez­ni kell. Jönnek a cipőgyári átvevők. Van olyan köztük - nem is egy - akinek Ekkor megszólalt egy észrevétlenül mögém ért hang gyanakodó tulajdonosa. Csörgött nyakában a géppisztoly.- Elvtárs! Ezt így kell...? Már akkor sejthettem, azóta szép szá­mú alkalmam volt megtanulni, hogy min­den sikeres védekezés önfegyelemmel kezdődik.- Csakis! - mondtam, hátra se nézve. - Mit gondol, elvtársam, ez a hosszú növény hány liter vizet pumpálna föl különben a falba? Vizet az Ő házának falába? Ez úgy han­gozhatott a nagy természetátalakító ter­vek idején, mint valamilyen leleplezett szabotázs.- Aha! - mondta meggyőzőben, sőt ta­lán kissé legyőzőben és távozob. ' A mai olvasó aligha kíváncsi további szakmai részletekre. így csak röviden em­lítem meg, hogy egyebek közt készítet­tünk mi drain-ágyat szabadtéri pingpong­pálya alá. (A Rákosi házaspárt sportolás közben persze sosem lábuk.) Mohácsy professzor tanításai szerint hoztuk rendbe az őszibarackfákat, sőt alakfák formálásá­ra is javaslatot tebünk. Bertha azonban szakmánkbéli volt és nem hülye, így ezt elvetebe, hisz évekig tartob volna. Az én legnagyobb személyes szerzeményem két majdnem teljesen ép narancs volt (1949-ben!) a szemébárolóból, melyeket azonnal viharkabátom feneketlen zsebei­be sülyesztebem. Kerékgyártó Fanny kol- leginám; aki melleb akkoriban teljes siker­telenséggel próbáltam meg az udvarló státusát elfoglalni; sose tudta meg, hogy ezt a páratlan ajándékothonnan varázsol­tam neki. Titoktartást is fogadtabak velünk akko­riban, de azt hiszem, méltán remélhetem, hogy négy évtized után ez a fogadalom már elévül. A kereken egy héten át tartó nagy él­mény mindennap kora délután érkezeb Szirénaszóval. Nyugodalmasabb vidéke­ken ez a szieszta ideje. Később rájöbünk, hogy ib is az volt. Először egy rendőrautó Manci a talpraktáros már itt Simontornyán is oszthatná­nak törzsgárdajelvényt, hiszen a hét öt munkanapjából négyet itt tölt el, a készbőröket vizsgálva. A talpraktár csöppnyi irodájában nagy a forgalom.- Na végre hogy megjöttél, mit vár­tunk már rád picinyem - villantja sze­meit Sólyomné a betoppanó jól meg­termett átvevőre, és nyomban tölti neki a forró feketét.- Itt van egy tétel gyönyörű bőr, di­rekt neked raktam félre, idd meg a ká­vét, aztán vedd át gyorsan - mondja egy szuszra - nehogy elvigye más. A megrendelő boldog. Várták, is­merik, külön neki diszponálták a té­telt, gondolja elégedetten, mit sem tudva a müszakkezdéskor, hatkor ugyanitt elhangzott párbeszédről.- Jaj, Mancika! Itt egy elszúrt parti bőr, csinálj-már vele valamit! És Manci csinál. Megcsipkedi az át­vevőt, viccet mesél, ne­vet, panaszkodik, és a cipőgyár megbízottja eközben pecsételi a bő­röket, átveszi mind egy­től egyig.- Kereskedőnek szü­letett - mondják a bőrök átvételét intéző főnök-, asszonyra mutatva a raktárban dolgozók - a múltkor is eladta az üzem összes elfekvő készletét.- Meg is köszönték - legyint Manci, hallva a szöveget - kaptam érte ötezer forintot, más meg, aki hozzá sem ért a bőrhöz, az húszat A talpraktár dolgozói nem panaszkodnak. Egy műszakban dol­goznak, hattól kettőig, viszonylag jó körülmé­nyek között, elfogadha­tó bérért. Áprilisban is az előleggel együtt - itt kétszer fizetnek egy hónapban - hétezer forinton felül vittek haza - nettó. Sólyomné, aki hu­szonkét éve dolgozik a bőrgyárban 6100 forintot keres - bruttó. Igaz,'nincs érettségije, bőripari végzettsége, csak nyolc általánosa és szakértelme. A nó­menklatúrák, a besorolások eddig ilyet produkáltak.- Májustól már másképp lesz - mondja a személyzeti főosztályveze­tő. - A raktárvezetőket átsorolták az egyéb vezető munkatársak közé, így Sólyom Istvánné 41 százalékos bér­emelést kap.- Mindegy az már nekem anyám! - int egy nagyot Manci - Megyek nyugdíjba, decemberben töltöm be az ötvenötöt. Kijárok majd a szőlőbe, játszom az unokámmal, a többi meg... F. KOVÁTS ÉVA FOTÓ: GOTTVALD KÁROLY futob be, túlment a kertkapun és utasai szer­tefröccsentek belőle. Csatlakoztak a Mű­vész utcát minden jel szerint soha el nem hagyó, egymást másolva öltözködő, őgyel­gő civilruhásokhoz. A következő, lefüg- gönyzöb, fekete gépkocsi hozta a Szépasz- szonyt - ahogy egymás közt neveztük -, vagyis Rákosinét. Kalmük volt-e, avagy üz- bég, nem tudom. Ellenszenves semmi eset­re sem. Mindig ő köszönt előre, jó magyar­sággal. Akkor még nem, de azóta már tu­dom, hogy a neves Széchenyi-kutató, néhai dr. Viszota Gyula okítoba anyanyelvűnkre. Előírásosan visszaköszöntünk:- Jó napot, Rákosiné elvtársnő! Néhány perc múlva érkezeb a harmadik autó. Ez hozta Öt, egy negyedik további test­őröket. *■- Jó napot, elvtársak!- Jó napot kívánunk, Rákosi Elvtársi („E") Se több, se kevesebb, soha, egyetlen egyszer sem. Tudom, a korszellem megkí­vánná, hogy most egykor volt izzó gyűlölet­ről adjak számot Nem volt bennünk gyűlö­let. Igaz, hogy a szeretetnek egy szikrája sem. Inkább ösztönös tartózkodással elegy kíváncsisággal és természetesen nem cse­kély félelemmel figyeltük. A félelem az akko­ri mindennapok már szépen burjánzó, szer­ves része volt, egyetemista, vagyis kisem- beri körökben is. A hangja nyekergeb, a bő­re úgy csillogok mintha gyantázta volna, széles vállú volt és nevetségesen alacsony. A szeme rendkívül eleven, valószínűleg úgy nézeb vele, ahogy kedve tartóba. Ib mindig barátságosan. Köszönt bement a házba és ezt követően egy óráig, másfélig dermedt csend honolt. A távollétében nem éppen halk szavú ÁVH- sok is fojtoban, szordinóval beszéltek. Mi pedig diszkréten csabogtabuk ollóinkat, óvatosan neszezgebünk szerszámainkkal. Minden parancs, vagy összebeszélés nélkül is óvtuk a benti pár álmát. Amikor legközelebb felbukkant, többnyi­re egyedül jöb ki a kertbe. Olyasfajta érzé­sem támadt, hogy a jó gazda örömével le­gelteti szemét a Margitszigetivel vetekvő pá­zsiton, a kert látványán, tulajdonképpen a mi munkánk gyümölcsén is. Persze az is lehet, hogy csak időt akart adni az őrségnek a fel­készülésre. A hegyoldalba felnyúló, terje­delmes kertet jobbról-balról, természete­sen a lemezekkel védeb kerítésen innen, szépen nyirob sövény is szegélyezte, nem egészen embermagasságnyi. A villa nagy­jából a telek alsó harmadában állt A felső kétharmadrész végében kifutóval ellátob, féltetős karámban szelíd, feketén csillogó orrú, szép szemű őzike. Szomszédja egy ól­jában vígan röfögő, hosszú törzsű, minta­szerű leendő sonkákat parádéztató, fehér- húsfajtájú disznó. Sertés, ha így jobban tet­szik. Ő mindennap felsétált kedvenceihez. Adob valamit az őzikének, megvakargaba a coca hátát. Aztán hátra teb kézzel, komóto­san visszaballagob a házba. Nem sugárzob róla a napi jócselekedet öröme, de azért va­lamelyest láfni véltük Örök rejtély marad előbem, hogy a kert felső, hegy felőli részében miért nem volt ál­landó őrség. Valószínű, hogy a biztonsá­gáért felelősek nem tartobak betöréstől, amiben igazuk is volt így azonban, ha Ő megkezdte mindennapi szieszta utáni sétá­ját, jobbra-balra, a sövény mögöb csörtetve megindub felfelé egy-egy fegyveres. Súlyba vágob géppisztollyal, előírásosan fedve és rejtve. Ha megállt ők is megálltak. Ha elin­dult, tovább dübörögtek. Előfordult, hogy ugyanaznap kebesben is megismételték ezt az utat. Akkor ők is. Ő természetesen se ostoba nem volt, se süket. Szemmel láthatóan cseppet se zavar­ta a csizmák dobogása, a géppisztolyok csörgése. Félt volna? Valószínűtlen. Akkor mitől?- Hogy tud valaki így pihenni? - kérdeztük egymást úgy délután 3 óra körül, amikor az érkezés színjátéka a távozás tükörképébe fordult. Sosem leltünk alkalmas feleletet- És miért tart egy fővárosi villanegyed legközepén disznót? - értetlenkedtem én. Miska vállat vont:- Ki tudja? Talán kedveli a disznókat... Töprengéseim Ásó és bőrruha Margit néni a hetvenes években, s a hetvenedik évében - más hozzátartozója itthon nem lévén - a gyermekeihez körözött Amerikába. Egy épkézláb egyszerű mondatot képtelen összehozni angolul, a boltokba kedvezményes akciók idején megy - egyéb­ként is, bevásárolhat úgy, hogy közben egy árva szót sem kell szólnia senkihez sem. Szép őszi nap volt, mikor ballagott hazafelé, valahol Los Angeles környékén, s egy­szer csak meglátott egy idős embert, aki szakadt munkásruhában ásta a kertet. Nosza - gondolta - végre egy rendes, szorgalmas ember nyilván fizikai munkát vállal, és eb­ből él. Azon nyomban üzent is az unokájával: elvállalná-e az ő kertjük ásását. Termé­szetesen - hangzott a válasz, s másnap ásóval a vállán megjelent a napszámos, s egész délután akkurátusán ásott. Miután munkáját befejezte, elfogadta a neki szánt összeget, majd meghívta a családot a következő héten egy összejövetelre, amit azon a kontinensen partynak neveznek. Margit néni pozsonyi kiflit sütött, a fülébe klipszet csiptetett, és elment a szimpatikus ember fogadására, aki elegáns öltönyben, és cso­kornyakkendőben üdvözölte. Mint kiderült: a „napszámos” nem más, mint a közeli egyetem régészeti tanszékének professzora, s nagyon szívesen végez a jó levegőn fi­zikai munkát. A napszámmeghivást jópofa tréfának fogta föl, nevetve mesélte a kollé­gáinak és ismerőseinek - ezek után Margit néni is kénytelen volt nevetni, igaz kicsit döbbenten, és kényszeredetten a meglepetéstől. Ezt a kis tanmesét azért mondtam el, mert nálunk mostanában az a felfogás kezd ter­jedni, hogy aki értelmiségi munkát végez, az ne fogjon a kezébe csavarkulcsot, vagy sarabolókapát, az vég nélkül olvasson, tanuljon, képezze magát, és publikáljon. Pedig hát a szellemi, és a fizikai munka - helyes arányban persze - jót tesz a testnek és a lé­leknek egyaránt. Nálunk mintha ezzel az aránnyal lenne a legtöbb baj. Panaszkodik igen sok értelmiségi foglalkozást űző ember, hogy ahhoz, hogy megélhessen kényte­len állatokat tartani, földet művelni, kőművesek mellé napszámosnak menni, maszek zöldségesnél trógerolni. Nos hát jó néhányuk azért teszi azt, mert a szerzés, a vagyon­gyűjtés, a kivagyiság megszállottja, olyan ember, aki szereti, ha soha semmi földi jóban nem marad el a szomszédjától, a kollégájától. Félreértés ne essék: az hogy valaki tö­rekvő, igen becsülendő emberi tulajdonság, s kétségtelen, hogy manapság nem köny- nyű a megélhetés, hisz drága az élelem, a ruha, a lakásról nem is szólva. Csakhogy: két dologról feledkeznek meg azok, akik teljesítőképességüknél, teherbírásuknál jóval többet vállalnak: az önkizsákmányolásról, s a mértéktartásról. Nem csoda, ha ilyen munkatempó mellett sokan fiatalon tönkremennek, s eredeti szándékukkal ellentétben ártottak inkább a családjuknak mintsem használtak. Hisz gondoljunk csak arra, milyen hiány és teher marad arra az asszonyra, s a két-három gyerekre, akik egyik napról a másikra elvesztették az apjukat, férjüket. Sokan elmond­ták, leírták már mindezt, mondhatni nyavalyogtak azért, hogy sokat kell dolgozni, ma­gas a halálozási arány. Ám nem hiszem, hogy közülük eszébe jutott volna jó néhányuk- nak: lehetne szerényebben, puritánabbul is élni, ami természetesen nem azonos az igénytelenséggel. Feltétlenül fontos nekünk álkoloniál bútorok között élni, Mazda autón járni, Meinl kávét inni, gépsonkás szendvicset enni, és bőrnadrágban pom­pázni? Az ám: bőrkosztüm. Ez a divat, bármilyen drága is, a magára valamit is adó asszony ha törik, ha szakad, beszerzi a börholmit. Mostanában az utcán kapásból meg lehet mondani: ki járt társasutazáson Isztambulban. Nemrégiben egy divatos szabású natúr színű bőrkosztümben pompázó hölgy, a következőképpen fakadt ki: „Nem tudom, mi lesz ennek a vége, rengeteget dolgozunk, s mégis kilóg a fenekünk az alsónadrágból." Tessék mondani, hogy is van ez? Vonalon innen és túl A középkorú házaspár Bajáról utazott a vonaton Pestre. Mit lehet a vonaton csinálni? Olvasni, beszélgetni, nézelődni, figyelni, mit csinálnak az utastársaink. Én figyeltem, a házaspár olvasott. Az asszony Orwell 1984 című politikai plamflettjének az egyharma- dánál tartott, a férfi az Októberi kérdések című interjúkötetet fejezte be éppen. Az asz- szony időnként elmélázott, mire figyelmes férje megkérdezte: Min gondolkodsz? Erre az asszony az ujjával rábökött egy-egy bekezdésre, amelynek olvastán gondolkodóba esett. A férfi időnként hangos megjegyzéseket tett, látnivalóan mélyen felzaklatta a könyv. Rögtön citálta is az egyik mondatot: „Melyik az a politikus itt ma Magyarorszá­gon, aki alkalmasság szerint megválaszthatja a munkatársait?” Majd mindjárt kom­mentárt is fűzött ehhez a mondathoz: figyeld meg fiam, ma az igazán értelmes, kreatív emberek valahol a második, harmadik vonalban dolgoznak, sokszor fuldokolva, és nyüszítve végzik a munkájukat. Á rokonszenves házaspár párbeszéde most a napokban jutott az észtembe, mikor egy első vonalban dolgozó, vezető beosztásban lévő, többféle funkciót betöltő ember­rel beszélgettem. A következőket mondta: társaságban gyakran előkerül a szó arról, hogy nagyon sok értelmes, kreatív ember a második, vagy a harmadik vonalban dol­gozik, nem használják ki a szellemi képességeit, s gyakran előfordul, hogy nála jóval gyengébb képességű főnöke sokszor értelmetlen utasításait kénytelen végrehajtani. Szólni nem nagyon mer, mert az első számú vezetők nagy része hiú, és képtelen beis­merni ha valamiben hibázott, valamit elvétett, de a hallgatásának az Is lehet az oka, hogy még a látszatát is igyekszik elkerülni annak, hogy bárkinek is az állására tör. Ha valamiről sokan, és sokszor beszélnek, abban nemcsak némi, hanem sok igaz­ság van. Miután magam is töprengeni kezdtem azon, hogy hol is húzódnak ezek a vo­nalak, kénytelen voltam rájönni: vonalak vannak, s a vonalakon átlépni szinte lehetet­len. Érdemes körülnézni a környezetünkben: hány első számú vezető nem azt a mun­kát végzi, amihez ért. Hogy csak egy igen kirívó országos példát említsek: a még hiva­talban lévő művelődési miniszter műszaki egyetemen dolgozott, ahol áramlástanból vizsgáztatta a gépészmérnök hallgatókat. Meglehet, művelt ember, de fölmerül az em­berben a kérdés: vajon hogyan, milyen lelkiismerettel dönthetett például a könyvkia­dás, a színház, a film, avagy a képzőművészetek dolgában? Minden bizonnyal meg­könnyebbült, mikor a májusi kormányátalakításnál már nem szerepel a neve, s ahogy hallani, visszamegy az egyetemre - tanítani. Milliószor elhangzott már: mindenki azt csinálja, amihez ért, s akkor talán jobban, gyorsabban jutnánk az ötről a hatra. Reméljük, így lesz ez ezután, s nem zúdul át az or­szágon, a városon, a falun a megbotránkozást kiváltó információfolyam: ikszet, vagy ipszilont kinevezték a vállalat, a gyár élére, ha van elég esze, nem kapja el a hatalmi vakság, és gőg, hozzáértő, és megbízható szakemberekkel veszi magát körül. Tehát okosan és ügyesen kiépíti a második, vagy a harmadik vonalat, vagy ha tetszik, a kon­centrációs kört maga körül. Egyszóval: nagyon sokan, és nagyon reméljük, hogy a kontraszelekció időszakának egyszer és mindenkorra igen gyorsan vége szakad. Ánnál is inkább, mert meglehető­sen halkan, de mind gyakrabban hallani, egy igen tanulságos teóriát. Magam két ismert ember véleményét adnám tovább. Az egyiküket Pirityi Ottónak hívják, s a Szakszervezetek Elméleti Kutatóintézetéb^t-dolgozik, a másik Glatz Ferenc történész, s a művelődési tárcát vezeti ezentúl. Kettejük meglátása összecseng, tud­niillik: a magyar gazdaság még ma is nyögi azt a rendkívül ésszerűtlen döntést, misze­rint a képzett, tapasztalt, kiváló kapcsolatokkal rendelkező középosztálybelieket az ál­lamosítás után nem az eredeti beosztásukban, szakmájukban alkalmazták, helyükre hozzá nem értő, de megbízható káderek kerültek. Ahogy most visszagondolok a magam gyakorlatára, meglehetősen régen írtam le azt a szót, hogy káder, és hogy káderutánpótlás. Helyette sokkal inkább gyakrabban: szakember, szakemberutánpótlás. S ahogy mondani szoktuk: ez se semmi. D. VARGA MÁRTA „Eladok én mindent...”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents