Tolna Megyei Népújság, 1989. április (39. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-02 / 78. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. április 2. Bódás János Egy pillanat A téren át vonul, robog a Had: gép, ember, állat... A német szalad. Utána tör a győzelmes sereg. Egy pillanat, ...s mind hóban hempereg. Egy pillanat, és három gépmadár lecsap... gépágyú kattog, zúgva száll a gyilkos bomba. Föld reng, robbanás. Engem falhoz taszít a légnyomás. Kerék, bakancs, láb hull, csattog a kő, recseg-ropog, szakad s dől fal, tető... Ocsúdva nézek: a tér borzalom, holtak hevernek a kormos havon, gépkocsik égnek, patakzik a vér. És a legszörnyűbb: egy ló, egy fehér, ártatlan ló! Három lábon szalad, • dülledt szemmel. Egy lába kiszakadt, csak a bőr tartja. Bukdácsol, liheg. Csupa vér, seb és csupa rémület. Eltűnt a ló, elviharzott a vész. Egy pillanat volt csupán az egész. - Mi történt, hajh, öt hosszú év alatt, ha ennyi iszonyt rejt egy pillanat?! (1944. december 25. Székesfehérvár) Sinka Mátyás alkotása Napjaink felgyorsult politikai, gazdasági, erkölcsi válságában átértékelődnek a fel- szabadulás óta eltelt évtizedek művészeti eredményei is. A rostán kihullik sok opportunista, perc diktálta mű, de jó néhány minden műfajban fennmarad, mely nemcsak ifjúkori hitünk, jó szándékú teremteni vágyásunk dokumentuma, hanem az elmúlt évtizedek csúcsteljesítménye is. Áll ez a legváltozóbb, a történelmi-gazdasági széljárásnak leginkább kitett, azóta mélypontra zuhant plakátgrafika, közte a politikai plakát kategóriájára is. A plakát lenini értelemben vett, társadalmat mozgósító, agitátor szerepe a felszabadulás után széles skálán bontakozott ki, és a negyvenes évek végéig sok maradandó értékű alkotás született. Az újjáépítés lendülete, az ország előtt álló nagy feladatok hittel és önmagukba vetett bizalommal töltötték el nemcsak a saját jólétük alapjainak megteremtésén fáradozó milliókat hanem az új perspektívákat szolgáló művészeket is. Az új forma és új tartalom egységének kiemelkedő példái a később hallgatásra ítélt magyar plakátklasszikus, Ko- necsni György útkijelölő müvei, majd Filó és Zala Tibor lapjai. Az ötvenes évek elején a zsdánovi elvek alapján uralomra jutott szocialista realizmus szájbarágó, őszinte átélés nélküli, sematikus ábrázolásai a plakátművészetben is elszürkülést hoztak, elvették az alkotások és a művészek hitelét. A megújulást az ötvenes évek végén az Európa felé nyitás hozta meg egy tehetséges új generáció, a Konecsni-tanítvá- nyok Papp Gábor köré csoportosult, vele egy ívású „Tizenegyek” elnevezésű csoport munkásságával. Ekkor kezdődött nálunk a technika fejlődése eredményeként, a televíziós műsorok sugárzása, vele az információáradat. A művészek a kísérletezés mohó szabadságával kapcsolódtak bele a nyugati művészeti Emlékezetes felszabadulási plakátok áramlatokba. Sok ötlettel aknázták ki a hatvanas évek elején a konstruktivizmus, a neoavantgárd, a neoszecesszió, majd sorban az op-art, a pop-art eredményeit. Új képi kultúrát teremtettek új formaitechnikai eszközökkel. Hatásuk az egész grafika műfajára kiterjedt. A lendület csaknem tíz évig tartott, hazánkat az európai fejlődés élvonalába emelte. Mondanivalójuk, megoldásaik sokfélesége, frappáns mivolta régi plakátjaikat ma is frissen tartja. Máté András, Ernyei Sándor, Szilvássy Nándor, Görög Lajos, Darvas Árpád, Finta József ugyan főleg a film- és kulturális plakát műfajában tevékenykedtek, de néhány politikai plakátjuk is emlékezetes marad, mint Szilvássy Nándor fellobogózott Lánchidat ábrázoló felszabadulási évfordulós plakátja erőteljes konstruktív megoldásával. A politikai plakát nagymestere a csoportban Balogh István volt, aki szuggesz- tív erejű, emblematikus tömörségű, ötletes, leginkább rajzos plakátjaival iskolát teremtett. Jelképeiben a nemzeti sajátosságokat ötvözte az internacionális kommunista jelképekkel, mint 1970-ben április 4-re készült, később sokat utánzott plakátja, piros és nemzetiszinű Mőbius-szalag- jával, a belső, vörös sávban a sarló és kalapács emblémájával. Felszabadulásunk huszadik évfordulójára rajzolta magyar népművészeti ihletésű, ugyancsak sokat utánzott páváját, a „Felszállott a páva a vármegyeházra’’ népdal emble- matizálásával. Új magyar reklámművészetünk e fénykorában sok jó, azonnal megérthető, ötletes, tömör politikai plakát született, melyek ma is nemzetközi színvonalúak. Határainkon kívül is elismerést arattak a So- Ky házaspár (Sós László és Kemény Éva) plakátjai. Közös munkáikkal először 1958-ban jelentkeztek. Az ő stílusuk is a hatvanas évek elején vált karakterisztikussá. Politikai plakátjaikat ötletesség, új jelképek alkotása, erőteljes, konstruktív formaadás, tiszta, szigorú kompozíció, kevés szöveg jellemzi. A hatvanas évek második felétől kezdve eszköztáruk egyik jellegzetessége a montázstechnika, amivel gyorsan változó korunk új tartalmait sűrítették nemzetközileg érthető jelképekbe, mint 1976. április 4-re készült plakátjukon. A koncentrikus körökkel ábrázolt felkelő napkorongba ágyazott Osztyapenko szobor valóban talányos rövidséggel fejezi ki az új élet kezdetét az akkori történelmi sorsforduló lényegével. Megoldásaik sokféleségével tűnnek ki Zala Tibor konstruktív formaadású politikai plakátjai. A hatvanas évek végén a felszabadulás körül született alkalmazott grafikusok aranycsapata tűnt fel, akik megújították a plakát, vele a politikai plakát formanyelvét is. Hátat fordítottak minden hagyománynak, saját hangjukat keresték a nyugati, lengyel és japán formatörekvések szabad átvételével, de megújították a technikát is a manierizmus, az olajfestés, az új fototechnikák, a pop-art, a szürrealizmus, majd az environment átültetésével. Munkáikon minden avantgárd törekvésnek, a groteszknek, a képregény át- sugárzásának és a sci-finek nyoma van egyaránt, sőt egyszerre többnek is, eklektikus egyvelegben. Főleg filmplakátokban jeleskedtek. Bakos István, Bállá Margit, Felvidéki András, Helényi Tibor, Molnár Kálmán, Schmal Károly, Kulinyi István, Vertei Beatrix, Szyksznian Vanda e generáció képviselői, valamint a sehova se tartozó fenegyerek, a solkoldalú Kemény György, aki a világ új művészeti áramlataira figyelve néhány feltűnően igényes plakátot rajzolt a pop-art, a koncept-art szellemében, de kísérletezett a térbe komponált tárgyegyüttesekkel is. Ezek a törekvések a politikai plakát számára fel- használhatatlanok voltak. A politikai plakát műfaja az általános pénztelenség hatására a nyolcvanas években teljesen elszürkült, csupán néhány évfordulós megbízásra szorítkozik. Maga a plakát műfaja is halódik. Világszerte más tömegkommunikációs eszközök veszik át a szerepét. Brestyánszky Ilona A sötétben elcsúszott, beletenyerelt a sárba, amely marasztalóan tapadt bakancsára. Nem szitkozódott. Figyelt. Mintha távol, szintén magányosan, caplatna valaki. Talán csak egy szarvas. Vagy a határőr? Vagy csak hiszi, hogy hall valamit? Szíve szaporán, mellkasát szétvetni akaró erővel vert. Csönd volt, és tájékozódást nem nyújtó sötét, amely védelmet, bajt egyként jelentett Óvatosan fettápászkodott, a közeli fához lépett, és törzsébe fente a tenyerét. Hidegen tapadt a sár, durva rücskeivel a fa kérge felhorzsolta a kezét. Egyedül indult el. Félt bárkit tervébe avatni. Mások ketten-hárman összefogtak, úgy lopóztak ki a faluból, vágtak neki a határnak, a bizonytalannak. Bálint magányos lélek volt. Különösen azóta, hogy tavaly eltemette a feleségét Két fia a boldogulás útját követte, annak a boldogulásnak az útját, amit a körülmények kínáltak, illetve lehetővé tettek. Bálint nem korholta őket se szóval, se önmagában, ő másban nőtt fel, másként nevelkedett. Mást látott, tanult, s csak azt a nyelvet beszélte, amelyen az erdőszéli fák között is gondolkodott. Ötvenkét évesen döntött. Mire várt volna ott, ahol élt? És mit reméljen onnan, ahová indult? Egyik kérdés sem foglalkoztatta. Nem azért indult el, hogy beletartozzon egy nyelvi közösségbe. Nem azért indult el, hogy naponta főbbet vagy jobbat ehessen. Végül elindult, mert mások is elindultak. O nehezebben, mint mások, mert otthagyott sok szívéhez közeli halottat a temetőben, amelyre pusztulás vár, még teljesebb enyészet, mint a földben nyugvókra. Hosszan készülődött, mert felesége megsüppedt, kicsi fejfás sírjában örök álmát aludta az ő ifjúsága is, amely olyan volt, amilyen, de az ifjúsága volt; küzdelem és reménykedés. Teréz mosolya, sötét, sűrű szemöldöke; sikoltozása, amikor Ferit, az elsőszülöttet világra vajúdta, némán viselt fájdalma, amikor a másodszülött vasgyúró Bálint majdnem öt kilóval megérkezett. A szive soha többé nem vert úgy, mint annak előtte, kihagyott, ajka szederjes lett, és időről időre mintha elfogyott volna a levegő. Állt Bálint a csillagtalan, hideg párás éjszakában, az erdőszéli ritkásabb csöndben,- és hallgatózott vissza a múltba. Amely olyan nehezen engedte, és amely lökte. Mi tartóztatta volna? Talán az, hogy ami részévé vált a szülőházból, a múlhatatlan bölcsőt jelentő tájból, az eltűnik, illetve felismerhetetlenné változik? Látni, miként pusztul, ami apja, anyja sorsa volt ami az ő öröksége lett, ami jövőtlenül is a szívében gyökerezett? Elindulni, nekivágni a világnak, a testét fedő ruhával, szegényebben, mint a népmesék legkisebb szerencsét próbáló árvája, és ezerszer hitetlenebből. Állt az erdőszéli sározott csöndben, és ha valaki, ő tudta, sem jóságos manó, sem boszorkány nem zavarja meg, nem segíti, nem áll útjába, mert a mesék is pusztulnak, vele útra kelnek, vele múlnak. A fiaiból kivesztek vagy elbújtak szívük legmélyebb zugába. Ök akcentussal beszélték szüleik nyelvét. Bálint a temetésen látta megránduló hátukat. A könnyük, a sírásuk gyerekkori volt. A mellettük álló, választott két asszony illendő szomorúsággal viselkedett. Akinek idegen a nyelv, amelyet férje és annak anyja beszélt, az nem tud a számára idegen-néma sírgödörnél sírni. Bálint nem haragudott, nem bánkódott fiai sorsa-választása miatt Terézzel beszélt arról, hova is kanyarodott két gyerekük útja, de Teréz sem ítélkezett Ami történt, megtörtént hiszen az egész, ami körbevette őket, megfejthetetlen volt. Nem látszott gonosznak, mint a mesei gonosz birodalma. És nem látszott jóvátehe- tőnek, hiszen a két fiú úgy indult el szerencsét próbálni, hogy a külső késztetések hajtották őket arra az útra, amely oda vezette őket, ahová jutottak. Bálint nézte felesége szemét az egyre sötétebb és riadtabb.szemét, a halálfélelemmel megfestett szemét, és nem szólt csak kezébe vette Teréz hűvösödé kezét: gyöngéden szorongatta, melengette. Nincs már az a kéz. Messzi már a falu is, ahonnan tegnap, mintegy gonosztevő megszökött. A napfénynél bujkált és rejtőzött, mintha bűne volna. Pedig csak baja van, az a nagy baja, hogy... Mi is az ő baja? Volt elég, számba vette elégszer. Minek újra, annyiadszor? El kell indulni, mert közeledik a hajnal, és ki tudja, menynyire van még a határ. Csak sejtette az irányt. Nekiindult. A kenyér, amit induláskor szelt, már elfogyott Még az este ivott az egyik útját keresztező patak vizéből. Leguggolt, úgy merte a vizet a tenyerével, és emelte szájához. Amikor a visszahulló csöppeket elnyelte a sodrás, a kavicsok között meglátta arcát: szemén, bajszán, széles orrán áthullámzott a víz, kissé eltorzítva az igazi, tükörből ismert formákat Bálint caplatott az erdőből kivezető út sarában. Mintha marasztalni akarta volna a táj, a föld. De Bálint ezt csak elnehezedő lábán érezte, nem gondolt sem rá, sem vele. Nem tudta, mi lesz a hátralévő élete, hogyan alakul, ami már befejezettnek látszott és látszik. Öreg volt olyan öreg, mint a temetőjük, amelynek elegyengetett sírjai fölött gabona nő majd, eltüntetve a holtak emlékét, egy olyan múltat, amelyben sok volt a könny, de az övéké volt, azért feledhetetlen. Otthagyva is ezért hozza, menekíti szívében. A sáros út murvával, zúzott kővel ágyazott szélesebb útba vezetett. Bálint megállt, töprengett, merre vegye az irányt, azután balra fordult. A traktorok járta út hepehupáiban felgyűlt a víz, s mert Bálint nem a lába elé figyelt, hanem előre, a mindent takaró sötétbe, hol ebbe, hol abba a pocsolyába toccsant. Távolról kutyaugatás hallatszott. Bálint, mint a vészt sejtő vad, megállt, neszeit újra elindult Hallása olyan éles volt, hogy a legkisebb zaj is azonnal idegsejtjei zegzugáig jutott. Talán órányi járás után Bálint aszfaltozott útra ért. Keskeny volt az út mégis aszfaltozott, tehát lakott településre vezethetett, s ez rossz jelnek látszott. Bálint tudta, ahol emberekkel találkozhat, ott kiszámíthatatlanul érheti a baj. Átvágott az úton, és a szántóföld nehéz talaján próbált céljához közeledni. Szakadt róla a víz, de nem állt meg. Pitymallott, s ő szeretett volna már ezen a hajnalon odaát, Magyarországon lenni. Odaát? Olyan volt ez, mint egy jó-rossz túlvilág, amelybe csak úgy lehet eljutni, ha előtte meghal az ember. Olyan volt ez az odaát, mint valami el nem hihető feltámadás. Hányán suttogták a faluban, hogy odaát Suttogták reménnyel, vággyal, értetlenséggel, és néha, időnként a be nem vallott kitagadottság érzetével, maró fájdalmával. Odaát - mert az ideát, ami szülőföldet, hazát jelentett, büntetésnek tetszett. Most ő ment az odaát irányába, legalábbis abban bízott, hogy arrafelé tájékozódott a sötétben. Meglepően gyorsan világosodott, és Bálint nem tudta, hol van voltaképpen. Ment és szeretett volna túl lenni valamin, valami vonalon, ami nem létezik, és mégis nagyon valóságos. Szeretett volna túl lenni az ideátot az odaáttól elválasztó vonalon, amit határnak hívnak. De hogyan fogja felismerni, hogy sikerült-e ez a vállalkozás. Miből fogja megtudni, hogy az a szántóföld már nem ez a szántóföld? Kivilágosodott. Bálint már látott előre is, meg hátra is. Elöl a távolban erdősávot. Jobbra, egészen távol egy házat, tanyát Balra valami út húzódott. Hol van? Melyik ország földjén? B álint hirtelen elfáradt. Megállt. Mintha Teréz szólt volna hozzá, de tudta, bentről jött a hang. Nem kérdezett, nem mondott semmit ez a hang, csak létezett, s ettől volt megnyugtató. Bálint állt, mélyeket lélegzett. Állt egy szántóföld közepén. Bakancsa átázott. Lába a fáradtságtól elbénult Állt Bálint, s nem tudta, hogy hazája földjén áll, vagy egy másik ország, a nem hívó, nem csábító, de kénytelen-kelletlen befogadó ország földjén. Állt Bálint, körötte nőttön-nőtt a mindent élesebbé tevő reggeli világosság. Bálint abban reménykedett a megművelt föld láttán, hogy már odaát van. De hát ahonnan elindult a földet ott is bevetik, ott is termést várnak tőle. Bizonytalan volt hát, s ezért elindult az erdő irányába, hogy akárhol van is, rejtőzködve kereshesse a bizonyságot. Asperján György: Temetővel a szívében So-Ky: Osztyapenko Juhos László rajza
