Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-06 / 55. szám
4 IRrÉPÜJSÁG 1989. március 6. Kapfinger András felvételei Kőszegi mozaik Randevú Budapesten Bűnügyi történetből sose elég. A világ napi fogyasztása elképesztő, a nap minden szakában lehet válogatni közöttük, de a mennyiség nem megy át minőségbe, igaz, a gyengére és még gyengébbre is van vevő és tévénéző. Ilyen körülmények között könnyű lenne kitűnni, bár vitatható dicsőség a legnagyobb törpének lenni, de az ötletszegénység világjelenség, s a műfaj klasszikusnak számító szerzői biztosan tartják elsőségüket. Az osztrák segédlettel készült magyar krimi, a Randevú Budapesten sem szól bele a világversenybe, mintha a két szerző, Ungvári Tamás és Leo Frank ötletei egymást közömbösítenék: a történet lassan ballag az útján, s öt perc után már a megoldást is kitalálhatja mindenki. A történet hitele is kétséges, mert a maffiózóknak ugyan miért kell Pestre szállítaniok a törtaranyat, hogy innen vigyék tovább, amikor Bécsbe is akad aranyműves? A magyar és az osztrák rendőrség együttműködése példás, de ezt felesleges ilyen nehézkes történettel példázni, így csak a kérdés marad: szükség volt-e erre a legjobb esetben is közepes krimire, nem volt-e kár költségért, erőfeszítésért, amikor hasonlót olcsóbban lehet venni, amint ezt tévénk gyakorlatából jól tudjuk. Pécs viharban A városi tanács radikális intézkedései következtében meg kellene szüntetni a nyári színházat és a szimfonikus zenekart, s az eddiginél is súlyosabb helyzetbe kerülne a Nemzeti Színház. Mi lesz a kultúra sorsa Pécsett? - kérdezi az ország, mert a tanácsülés országos vihart kavart, a tévé is ismételten foglalkozott vele. Nézőpont című adásához meghívta az illetékeseket is, akik azonban nem éltek a meghívással. A tanácselnök egy nem minden részletében világos telexüzenetet küldött, a beszélgetésen részt vevő Haraszti Gábor tanácstag nem hivatalos minőségben jelent meg, így a vitába bekapcsolt tévénézők csak Lengyel György színházigazgató és a határainkon túl is előnyösen ismert Breitner Tamás karmester véleményét hallhatták csupán. A kérdésben egyébként mindenki illetékes, nemcsak a pécsiek ügye, mert divatos dolog ma arról elmélkedni, hogy a kultúra sokba kerül, az ország pedig szegény, tehát az úgynevezett inproduktiv ágazattól kell elvonni a pénzt. Az érvek is tetszetősök: nem jut oktatásra, egészségügyre, minek akkor színház, zenekar, nemrég pedig egy kimutatást is láthattunk egyik napilapunkban, amiből az derült ki, hogy mennyi a ráfizetés hetilapjainknál, folyóiratainknál. Hatásos demagógia, pedig azt is meg lehetne vizsgálni, hogy mennyi ráfizetést termel az elavult struktúra, az indokolatlan túlméretezettség, arról nem is szólva, hogy gyanakvással kell fogadnunk minden ilyen érvelést, amikor az ország évente tízmilliárd forintot költ sportra, elsősorban labdarúgásra, s a leggyengébb csapat edzője is nagyobb fizetést kap, mint Breitner Tamás. De ezt sem a mi korunknak kellett kitalálnia, az oktalan költekezésnek is van hagyománya. Petrarca azt írta a pécsi egyetem alapítójának, Nagy Lajos királyunknak, hogy abból a pénzből, amit vadászkutyáira költ, inkább tudós humanistákkal ékesítse udvarát, a hasonló könnyelműséggel ma is találkozunk. Mert mindig arra jut pénz, amire nagyon akarjuk, s nagyon rosszul gazdálkodik az, aki ma a kultúrán akar takarékoskodni, mert minden fillérrel a jelent szegényíti és a jövőt rövidíti meg. A pécsi vihar mégis jókor jött, az ország figyelme és aggodalma az ősi város felé irányult, tanulságait pedig másutt is le lehet vonni. Tudjuk, kevés a pénz, Pécsett is, másutt is. Ebből viszont csak azt a tanulságot lehet levonni, hogy annál megfontoltabban kell költekezni, szét kell választani a fontosat a mellékestől, s azt sem szabad szem elől téveszteni, ha egy ország, egy megye valamit is ad magára, nem lehet meg a műveltség hordozói nélkül. Cs.L. Dédapáink víg kedélye Ilyenkor, nőnap közelében, úgy illik, hogy megemlékezzünk emberi nemünk szebbik feléről, azokról a régi Évákról, akik a hajdani Ádámok életének főszereplői voltak. Legcélszerűbb először megajándékozni őket, mondjuk azzal a hetvenöt éves Fájdalomdíj című kis esettel, amelyet a Tolnamegyei Közlöny 1914. március 15-i számában leltünk: „Fiatal férj: - Mi történt, édesem? Hiszen a szemed vörösre van sírva! Menyecske: - Oh, képzeld, kedves Jenő, ma a születésnapodra magam készítettem egy tortát és a macska megette... Férj: - No, ne búsulj, drágám, itt van húsz korona, vegyél egy másik - macskát.” Ezt biztosan egy gonosz férfi találhatta ki! - vélhetnénk teljes joggal, viszont az egy híján százesztendős Női jellemek című cikkről már nehéz lenne ugyanezt állítani, hiszen a bölcs névtelenségbe rejtőzködött szerző csak úgy irta alá művét: „Öreg asszony”. Válasszunk ki a Szek- szárd Vidéke 1890. március 6-i számából egy olyan típust, amely ma - legjobb tudomásom szerint - már aligha létezik: „A szeszélyes asszony. Szép és szellemes. Hol élénk, hol mélázó, hol szilaj, hol közönyös, jéghideg, szeret, imád, kedvel, lenéz, utál, gyűlöl, megvet egyszerre, sokszor ugyanegy órában. Ha a szép asszony hatalom, a szeszélyes zsarnokság, mely alatt nemcsak a férj szenved, hanem mindenki, akivel érintkeznie kell. Azaz nem szenved mindig, néha megfoghatatlan módon osztja kegyeit, de kiszámíthatatlanul visszavonja, megváltoztatja azokat. Jó gazdaasszony, mert dolgos, pezsgő, heves vérmérséklete mindig keres foglalkozási tárgyat, de számolni kevésbé tud, sem pénzével, sem idejével, így, ha kellőleg el van foglalva, mulattatva, se baj, de ha a szeszélyes asszony unatkozik, isten ments meg minden halandót! Az elragadásig kedves tud lenni, s akkor meghódít mindenkit, de vívmányait részint nem tudja, részint nem akarja megőrizni. Ma azt hiszed, legjobb barátja vagy, téged szeret egyedül, gondolkodásodat respectálja, holnap jéghideg arczczal melletted a levegőbe bámul. A férjnek az összes érzelmek skáláját, a közönytől a szenvedélyig, a paroxizmus- ig végig kell kóstolnia, és mégis rendíthetetlen vonzalmát bírja, ha tud vele bánni. Mert a szeszélyes asszonykának aranyos, jó szíve van, ki mellesleg egy kissé önző, állandóan féltékeny, igen élezés. A női szeszély nagyra vágyó, szereti a szereplést, örökké mozgalmas életet. Energiája nincs, és ez a szerencse, mert ez könnyíti meg férjének a szeszélyes megfékezését, de ez csak elszánt, okos, joviális férjnek sikerül. Annak egy csókja derültté változtatja a hangulatot...” Ennyiből talán világosan kiderül, valóban nincs ma már ilyen típusú hölgy, de az egykori Öreg asszony arról is gondoskodott, hogy legyen összehasonlítási alapunk: „A zseniális asszony stoppolja a strimpflit, a derék, jó kellemes asszony megfejeli, a szép megfejelteti, a szeszélyes és ideges asszony eldobja. A derék asszony tud és szeret főzni, a szép nem tud és nem szeret, a jó kötelességének tartja. A szeszélyes tud is meg nem is, mert néha szeret, máskor irtózik tőle; a kellemes asszony kitűnően tud, de hogy szeret-e, nem lehet megtudni tőle. Az idegesről nem lehet tudni, hogy tud-e főzni, mert állítása szerint képtelen rá...”. Néha persze éppen ez a baj, hogy az asszonyka főz. Egy különös esetről éppen kilencven éve adott hírt a Tolnavármegye 1899. március 12-i száma. „Bableves mint házassági akadály. A törvények erejét a közélet próbálja ki, és lám, az új házassági törvény nem vált be, mert a törvényhozók az élet sok oly körülményével nem számoltak, amely megrontja a házas felek békéjét. Mórácsi János paksi lakos különös okból akart elválni élete párjától Fazekas Zsuzsától, akivel pedig együtt ette meg a kenyere javát. Az volt a baja szegénynek, hogy az asszony télen-nyáron, délben-este, hidegben- melegben mindig csak bablevessel várta otthon. Szegény Mórácsi János már maga is félig bablevessé vált és átkozta azt a huncut világot, amely feltalálta azt a rossz eledelt. Utóbb aztán megsokallta és eljárt a korcsmába, hogy egyebet is ehessék. Itt aztán rászokott a különféle ételekre és italokra, úgy, hogy nem is járt többet haza. Ennek pedig sem gazdasága, sem felesége nem örült és az asszony válópert indított ellene. A tárgyaláson Mórácsi azzal védekezett, hogy a feleségével csak úgy tud együtt élni, ha megtanul mást is főzni, nemcsak bablevest...” Olykor azonban a korcsmában is különös alakok fordulnak meg, például egy orrkereskedő a Tolnamegyei Közlöny 1879. március 9-i száma szerint. „Egy vendéglőben számosán ebédeltek. A társalgás folyamát egy tudákos fiatal ember az által zavará, hogy minden tárgyról kicsinylő megjegyzéseket tett. Végre a kereskedőkre került sor s ezekről is csípős észrevételeket tőn. Ekkor a társaság egyik tagja kissé neheztelve mondá, miként remélte, hogy legalább a kereskedők meg lesznek általa kímélve, miután ő is kereskedő. Erre a fecsegő ifjú kérdi, hogy mivel kereskedik, fa-, vas-, vagy minő árukkal? - Én ember orrokkal kereskedem, s jól meg is fizetem, ha kedvem- revalót találok. - Mennyit ád ön egyért? - Az áru válogatja, az önéért például adnék 100 forintot - feleli az orrkereskedő. - Mikor veszi át a vásárolt orrokat? - Az eladó halála után. - Jó, én tehát eladom az enyimet! - Kezet rá, ha azonban a vásárt ön felbontaná, tartozik a társaságot pezsgővel megvendégelni, ígéri ön? - Itt a kezem, tehát áll a vásár. - Pinczér! (Az elősiető pinezérnek súgott valamit a kereskedő.) Az hoz nem sokára egy tüzes vasrudat, melyet az orrkereskedő kezébe vesz s egész nyugalommal a megvásárlón orrhoz akar sütni. - Mit akar ön? - kérdi elrémülve az eladott orr birtokosa. - Szokásom, uram, minden portékámat megbélyegezni, nehogy elcserélődjék, azonban, ha tetszik, a kikötött bánatdíj lefizetése mellett még visszaléphet. A társaság hatalmas kaczajra fakadt s az élezeskedő fiatal úr számadására számos üveg pezsgőt elköltött. Úgy hisz- szük, hogy a fiatal úrnak e leczke használni fog.” Használ-e, vagy sem, nem tudatja velünk a korabeli hírlap, de az bizonyos, hogy akadt más, aki némi leckére szorult. Tizenöt évvel az orrkereskedő esete után ugyancsak a Tolnamegyei Közlöny mesélte el azt a pokoli kis történetet, amelynek az 1904. március 3-i számban - jobb híján - A megbízható tanúk címet adta. (Arról azonban már jobbnak látta, ha bölcsen hallgat, hogy hol is játszódott le mindez.) „Egy vidéki városkában nagy forgalmú üzlete volt Kohn Mórnak. Ezrekre menő összegeket fizetett ki munkásainak. Történt egyszer, hogy vállalatba vett valami munkát a szomszéd faluban. Mikor befejezték az építkezést, 30000 forinttal egy kis zacskóban elment kifizetni a munkabért. Este érkezett meg, s mivel a sok pénzt nem akarta a szállására vinni, elment a rabbihoz és átadta neki a pénzt. Azonban ez nem ment könnyű szerrel. A rabbi túl becsületes ember volt és csak tanúk jelenlétében akarta a pénzt átvenni. Elhivatták a hitközségi elnököt és alelA szeszélyes asszony (Gergely Imre rajza) nököt, kiknek jelenlétében meg is történt a pénzátadás. Másnap reggel jön Kohn úr a pénzért. A rabbi azt mondja: - Micsoda pénzt? Te nekem pénzt adtál? Mennyit? Én nem tudok róla! A hitsorsos megrémülve szól: - De hiszen két tanú is volt jelen! - Tanú? Hát lássuk a tanúkat! Kohn úr fogta magát és rohant a tanúi után. A hitközség elnöke és alelnöke megérkezett. A rabbi megkérdi tőlük: - Láttátok ti, hogy Kohn nekem 30000 forintot átadott megőrzés végett? Hát láttátok? - Hát láttuk? Mi nem láttunk semmit! - mondták egyhangúlag a hitközség vezetői. A rabbi intett, hogy elmehetnek. Kohn úr rémülten állt, nem bírta felfogni a helyzetet. A rabbi és ilyen eljárás! A rabbi nem sokáig hagyta őt kétségben. Kinyitotta az asztal fiókját és kivéve belőle a harmincezer forinttal terhelt zacskót, átadta a bámuló Kohnnak. - Ezt nem értem, rabbikám - mondja Kohn örömtől sugárzó arccal. A jabbi jelentőségteljesen rázta a fejét, majd így szólt: - Csak meg akartam neked mutatni, hogy milyen hitközségben szolgálok én. Itt még a hitközségi elnök is ilyen.” DR. TÖTTÖS GÁBOR
