Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-18 / 66. szám

1989. március 18. NÉPÚJSÁG 3 ■ Úton-útfélen „Emberhez méltó egyezség...” Csupán közönséges kisajátítási ügyek?- Maga írt egyszer arról, hogy miért kerül mindig olyan sok kon­zervdoboz az őcsényi vasútállomás rakodójára?- Igen. Talán egy éve már, hogy megjelent a cikk.- Azért szólítottam meg. Nem tu­dom, milyen gyakran jár arra, ha jár, láthatta, hogy azóta is hányszor megtelt a placc a sok-sok fényes dobozzal.- Láttam, és beszéltem is a hús­iparnál az illetékessel, aki nem tudott mást mondani, mint azt, hogy a hely­zet változatlan. Továbbra is millió­szám gyártja a partner vállalat a használhatatlan dobozt.- Ezen vagyok én fennakadva. Most éljük az adókiszámítás idősza­kát. A könyvelőm nekem is kiszámí­totta, hogy még huszonhatezret be kell fizetnem. Leperkáztam a pénzt, de az idegbaj kerülgetett. Mondja meg, mire kerestem én tavaly? Arra, hogy a nem tudom én milyen gyár termelje a selejtet? És hány ilyen van még? Mert nem másra használják föl az adóforintjainkat, mint arra, hogy támogassák az ipart, meg a bürokrá­ciát. Hát mondja meg, történt valami progresszív intézkedés az elmúlt év során? Hoztak valami olyan hathatós rendelkezést, ami lendületet adna az iparnak, ami kisegítené a mezőgaz­daság szekerét a kátyúból? Semmi mást nem csinált a kormány, mint csak azt, amit a tehetetlenek csinál­nak. Szorítottak egy akkorát az adópré­sen, hogy nemcsak annak a szeme gúvad bele, akit préselnek, hanem azoké is, akik a prést szorítják. Aztán felemelték az árakat, ami nem takar sem minőségjavulást, sem pedig technikai, technológiakorszerűsí­tést. Aztán mit csinál még a bajba jutott rossz gazda? Megpróbálja eladni vagy bérbeadni, am it csak lehet. Hát­ha más boldogul azzal, amivel szem­ben ő tehetetlen volt. De tudomásom szerint még nem jött létre egyetlen egy tőkéssel sem valami nagyobb volumenű bolt. Hiába házalták végig nagyjaink Nyugatot meg Keletet. Egyetlenegy tisztességes házassági ajánlatot sem kaptak. No és mi van még? Újabb kölcsönt vettek fel, holott a régit sem fizették még vissza. -Arról már ne is beszél­jünk, hogy el se számoltak vele, hogy mire használták fel azokat a dollár- milliókat. És akkor most én, meg a másik marha legyen türelmes, dol­gozzak mint az őrült, a keresetemnek adjam oda harmadát, felét vagy még többet, megértéssel, mert bajban van az ország. Hát könyörgöm, én meg a többi, mind dolgoztunk eddig is. Hát hol van a keresményünk? Ott van! A szemétben. Az őcsényi hulla- dékvas-rakodón. Hát lehet ilyesmit megcsinálni, hogy a kemény valu­táért vásárolt, drága, nemes anyagot, anélkül, hogy használni lehetett vol­na, gyárilag filléres ócskavassá silá- nyítják? Ez a termelés? Ezért fizessek, vagy fizessünk adót? CZAKÓ SÁNDOR A sióagárdi tanács nagytermében már kilenc óra előtt többen várakoznak. Pont­ban kilenckor mindenki ott van, akit a te­lekkisajátítási ügyben határozatiig ér­tesítettek. A hosszú asztal körül jórészt idős emberek ülnek. Néhányuk mellett a fiuk is várakozik. Gondolták, hátha ők jobban megértik „a hivatalos szervek be­szédét”, de jöttük okában idős szüleik féltése is rejlik. Szóval ülnek a hosszú asztalnál. A szemben levő elnökségi asz­talnál még senki. „Végre!” Mondják töb­ben is, amikor 9 óra 17 perckor megér­kezik Schoeckné dr. Terényi Katalin a Szekszárdi Városi Tanács igazgatási osztályáról és Reisz Ferenc ingatlanfor­galmi szakértő. Belép Varga Sándor, a helyi tanács vb-titkára is, majd néhány percre mindhárman eltűnnek.- Úgy látszik, előbb megbeszélik a szakmai titkokat - mondja valaki ciniku­san. Amikor pedig ismét teljes a létszám, szabadságon lévő emberek morgolódá- sára csak ennyit vet oda Schoeckné dr. Terényi Katalin:- Nem én rendelkezem a gépkocsival! - ezután pedig közli, hogy a „tárgyaláso­kat” egyenként folytatják, majd szólítják a másik szobába a berendelteket. Úgy tű­nik, vitának helye nincs, hiába kérik, hogy együtt beszéljék meg a számukra igencsak sérelmes és érthetetlen dolgot. S hiábavaló az érvelés, miszerint azonos szövegű határozatot kaptak, azonos idő­re hívatták őket azonos ügyben. Annyi „engedményt” mégis kapnak, hogy az ál­talános részt a nagyteremben ismertetik mindannyiukkal. Ez lényegében a követ­kező: víz, villany és szilárd burkolatú út mindegyik telken (illetve mellett) van - később arra hivatkoznak, hogy a tanács­nak közművesítenie kell a telkeket -, a ki­sajátítás után 1500 négyzetméter terüle­te megmarad mindenkinek, a Zrínyi utcai terület négyzetméteréért nyolcvan forin­tot ajánlanak, a másutt levőkért hetvenet. Következik egy röpke tájékoztatás a ki­sajátítás menetéről, illetve arról, hogy ho­va kell föllebbezni, ha az összeggel nem értenek egyet, s hova, amennyiben ma­gával a kisajátítás tényével. A jogász közli, hogy az újságíró nem vehet részt a tárgyalásokon, még akkor sem, ha a „felek” ezt kérik. És kérték is. Ez a helyi tanács ügye. Varga Sándor vb-tit- kár sem adja meg az engedélyt arra hi­vatkozva, hogy ezek csak „közönséges kisajátítási ügyek”. Közük az emberek, hogy nekik nincs mit tárgyalniuk, nem egyeznek bele a kisajátításba. És sorol­ják az ellenérveket. Közük velük: „Ha most elmennek, kizárják magukat egy olyan egyezségből, ami emberhez mél­tó.” És az első „ügyfél” bemegy a külön- szobába. A nagyteremben pedig sorolják a mél­tánytalanságokat a várakozók. Többször is elhangzik az összefonódás .kifejezés, van aki a dózerpolitikát emlegeti, többen kérdezik, hogy ez ugyan hányadik ren­dezési terve a községnek, mert például decemberben az ugyanitt tartott megbe­szélésen egészen másmilyent mutattak. • Azt is felhozzák, hogy a falu közepén 24 foghij van, miért nem azt építik be, miért lehet ott kukoricát meg lucernát ter­melni? Miért az ő kis földjüket veszik el, amikor az biztosítja a megélhetésüket. A fiatalabbak állatokat is tartanak, s gya­nítják, ha a telkük másik felén lakóház épül, akkor „lőttek a sertéshizlalásnak”. Kérdik, hogy miért nem a Dózsa utcá­ban alakítanak ki telkeket? Mert az a téesz területe, s annak a kisajátítása sok­ba kerülne a tanácsnak, mert a terület művelésből való kivonását is ki kellene fi­zetnie - tudjuk meg dr. Hámori Jánostól, a téesz elnökhelyettesétől. Zaklatottan jön ki Bakó Istvánné a „tár­gyalásról”. Azt mondja, „míg ez a kizsák­mányoló törvény életben van, addig nem lesz kibontakozás Magyarországon!” Közli, egyértelműen ellenzi a kisajátítást. Nyugdíja négyezer forint alatt van. A kis kertjéből élt eddig is... Deli Mihály egyszerűen nem is érti, hogy miként fogyott a telke eddig is? Már csak 304 négyszögöle van!? „Afaluban a kert viszi a házat... Egy barázdával mit érek?” Navreczki Mihály és felesége egészen fiatalok. Most építkeznek. Azért falun, mert gondolták, ha megfogják a munka végét, vihetik valamire... De hát így? Sorban jön­nek ki az emberek. Mindegyik nemet mondott a kisajátításra. Béldiné Finta Éva megdöbbent. Közölték vele pontosan, hogy meny­nyi tartozása van az OTP-nél. „Hát a jo­gásznak szolgálhatnak ilyen adattal? Nem mintha a titkom lenne. De nagyon furcsa!" Sőt, „megnyugtatták”, hogy a ki­sajátításért kapott összeget a tanács az OTP-nek utalja át - törlesztésképpen. Horváth Bálintnét a fia kíséri. Az asz- szony reggel nyugtatót vett be. Az ide­geskedés nagy bajt okozhatna, ugyanis Horváth Bálintné súlyos beteg. Lassan mindenkinek megvolt a „tár­gyalása”. A kisajátítással senki nem értett egyet. Csak egy valakinek volt teljesen mindegy az egész. Egy olyan valakinek, aki már tizenhat esztendeje halott. De beidézték... V. HORVÁTH MÁRIA Törököt fogtak Mars ki öreg, ki a házból! A történet szokványos. Fiatal háza- P sok eltartási szerződést kötnek a ki­lencvenéves öreggel. (A feleséget rokoni szálak is kötik az idős férfi­hoz.) De nem ez, ami motiválja a gon­dozás felvállalásában, hanem a nagydorogi viszonylatban is leg­alább félmilliót érő, szép családi ház, holdnyi telken. Az öreg a fiatalokra íratja a házat, aztán nem sok idő múl­va összevesznek. A bíróság felbontja az eltartási szerződést, az ingatlant visszaítéli az eredeti gazdának. Mindezek után mi sem természete­sebb, hogy az öreget kipaterolták a lakásból egy melléképületbe, em­bertelen körülmények közé. És ter­mészetesen minden gondoskodást is megvontak tőle. Egyik szomszéd hozta az öreg ebédjét, egy másik ro­kon mosott rá, egy meg megpróbált begyújtani a lehetetlenül füstölő kályhában, ami egyben napi életve­szélyt is jelentett. A bíróság a volt el­tartók részére, az addig fölmerült költségeik megtérítése címén kettő­százhúszezer forintot ítélt meg, amit az öreg nem tudott kifizetni, mivel csak hetvenezer forint megtakarított pénze volt. Pedig csak a teljes ösz- * szeg megfizetése esetén válthatta volna meg magát nyomorúságos helyzetéből, ugyanis a lakásbitorlók kiköltözésüket ehhez a feltételhez kötötték. így aztán maradt minden a régiben. Az öreg személyes holmijai, számára hozzáférhetetlenül elzárva a lakásban, ő maga meg lehetetlen körülmények között a sufniban. („Én azt az embert is megbüntetném, aki egy kutyát tart így - dohogott az egyik ismerős -, nemhogy egy em­bert.”) Közben az öreg fellebbezett az irreálisan magas összeg miatt, de hiába. Anélkül, hogy újra felmérték volna a felsorolt tételek helytállósá­gát, a Legfelsőbb Bíróság is helyben hagyta az elsőfokú ítéletet. Közben az egyik rokon elunta a le­hetetlen helyzetet, magához vette a beteges embert, a pénzt pedig letét­be helyezte, így megkapták az ígére­tet, hogy a volt eltartók kiköltöznek. Happy end?- Az öreg az egy lehetetlen termé­szetű ember. Már több esetben kö­tött eltartási szerződést, de senkivel sem tudott dűlőzni. Közben meg - azt is beszélik - végrendeletet is hagyott. Legutóbb például, amikor kórházban volt - a pletyka szerint - egy ápolónőre akarta hagyni a va­gyonát. Különben most is szabály­sértési eljárás folyik ellene. A volt el­tartók jelentették föl. Az öreg a tilta­kozásnak furcsa módját választotta. Mivel messzire kell vécére járnia, gondolt egyet és a pöcegödör tartal­mából kimerített egy vödörnyit, amit a fiatalok bejárati ajtaja elé öntött, il­letve az ajtóra kent. Ők aztán följelen­tették. A történet szokványos - írtam elöl­járóban. Csakhogy van itt egy bök­kenő. Ez a házaspár, akik erre az embertelen sorsra „ítélték” az öre­get, úgynevezett értelmiségi házas- - pár. Sőt, az egyikük tanár, aki tanít. Hát ennyit. CZAKÓ SÁNDOR Az első meglepetés még a határ hazai oldalán érte az utasokat. A részvételi díj­ként befizetett márkát kiosztották mond­ván: azt kinek-kinek saját magának kell átvinnie a határon. Már „túl" aztán volt kellemesebb meglepetés is. Röviditalt osztogattak. Milyen gavallér ez a szövet­kezet! - gondolták néhányan abban a biztos tudatban, hogy a tamási takarék­szövetkezeti kirendeltség által szervezett úton vesznek részt. Mikor aztán az elfo­gyasztott konyak árát összeszedték, né­hányan már morgolódtak. Ez csak erő­södött, mert az autópályán az utaskísérő idegenvezetők sehogy sem akarták a használati díjat lefizetni, inkáb ital „ösz- szedobására” kapacitálták az utasokat, amit útivám gyanánt gondoltak hátra­hagyni. A több száz kilométeren a mind kevés­bé kellemes meglepetések sora folytató­dott, mindennek a csúcsa azonban Isz­tambulban következett. A csoportot - mint hamarosan kiderült, előzetes meg­beszélések alapján - kezdetben udva­rias, de aztán mind rámenősebb fiúk vár­ták. No, nem a hölgyeket fenyegette ve­szély, csupán a pénzüket. Csak a legel­szántabb honfitársainknak sikerült a nem is oly szelíd erőszak elől kitérni, a kevésbé dörzsöltek és gyámoltalanab­bak bizony szándékuk ellenére vásárol­tak az említett fiatalemberek, továbbá né­pes rokonságuk neve által „ fémjelzett” üzletben meglehetősen drágán - mond­juk ki - vacakokat. Itt mintha nem is hal­lottak volna az Isztambulban teljesen természetes „meggondoltam magam, cseréld ki a kosztümöt nadrágra (kisebb­re, nagyobbra, barnára, téliesítettre)” je­lenségről, de dulakodásról például volt fogalmuk, egy-két esetben gyakorolták is. Ezek mellett a sérelmek mellett már igazán csak másodlagos volt, hogy a vá­rosnézésre újabb pénzt szedtek be, méghozzá túl sokat - vélték néhányan. Tamási olvasónk nem sorolja tovább a „maszekon” szervezett út élményeit. Las­san túlteszik magukat az egészen - mondja - a tanulságokat mindenesetre jól elraktározzák, legalábbis a következő isztambuli buliig. Mik is ezek? Az óriási érdeklődésre tekintettel leg­több utazási irodánk szervez bevásárló turistautakat Törökországba. Eltérő ára­kon, eltérő szolgáltatásokat nyújtva. Nyolc-tízezer forint körüli összegért utaz- hatunk légkondicionált Mercedes busz­ban, útközben megszállhatunk Jugoszlá­viában vagy Bulgáriában, ezért az ösz- szegért kaphatunk némi valutát is, s az árban bennfoglaltatik a Topkapi palota, a Kék mecset és a Boszporusz látványa is. A másik véglet az igen elterjedt maszek szervezés. Senki ne legyen olyan naiv, hogy kettő és fél ezerért valamint néhány tucat nyugatnémet márkáért a fentiekhez hasonló szolgáltatást vár. Ebből az ösz- szegből esetleg nem futja az autópálya dijára (bár a gyanú persze fölmerül(he)t, hogy az így megspórolt pénz valakinek jól jön az isztambuli bazárban), olcsó és annak megfelelő színvonalú szállással kell beérni, szó sem lehet jugdszláviai vagy bulgáriai szállodai éjszakázásról, az utat a „fapados” buszban egyfolytában kell megtenni. Természetes az is, hogy az itthonról szervezéssel nem hivatalosan megbízott török fiúk sem dolgoznak in­gyen: mindenáron saját üzletükbe cipelik a magyarokat, s ott a bóvlit is igyekeznek a balekokra rásózni. A kínálat nagy, az útrakelő pénztárcája és igényei szerint választhat a szolgálta­tásokból. Azt tudnia kell, hogy három­ezerért valószínűleg mást fog kapni, mint ha tízezret fizetne. De akár egyik, akár másik mellett dönt, ne vásároljon „zsák­ban bundát”: tisztázza előre, hogy mit várhat el a befizetett összegért, s az elő­re be nem kalkulálható eseteken fölül kell-e az előzőekhez hasonló meglepeté­sekre számítania.- ri ­Isztambuli avagy a „zsákban bunda” ára

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents