Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-15 / 63. szám

1989. március 15.

4 ^NÉPÚJSÁG

A vendéglősnő, aki megszegte esküjét

Tang Zsuj-zsen asszony, a Hunan tartományi Saosan falu „Mao vendéglőjének” tulajdonosa, amíg él, nem felejti el azt a júniusi napot, amikor Mao Ce-tung személyes látogatással tisztelte meg szerény házát. Erre a kivételes eseményre 1959-ben került sor. A kínai elnök gondolt egyet és 32 évi távoliét után felkereste szülőfaluját, Saosant. Maga is megtekintette szülei házát, amely ekkor már afféle kegyhely volt a személyi kultusz lázában égő kínai milliók számára. Saosan pedig kínai Mekka, ahová legalább egy alkalommal illett elzarándokolni minden igazhívő kádernek. Tang Zsuj-zsen asszony háza átellenben van a Mao-család portájával. Ezenkívül Tang Zsuj-zsen apósa Mao Ce-tung gyerekkori játszótársa volt. Érthető tehát, hogy az elnök rövid saosani tartózkodása során felkereste a Tang családot is. Mi több, lefényképeztette magát a szomszéd család tagjaival.

Kínában ekkor már szinte istenként tisztelték Mao Ce-tungot, a kis falucska szülöttét, aki győzelemre vezette a forradalmat és új életet hozott a kínaiak százmilliói számára. Mondanunk sem kell, hogy Tang Zsuj-zsen az elnöki vizit eredményeként falu- sőt tar- tományszerte irigyelt személyiséggé vált. Ma is pontosan emlékszik rá, hogy szent esküvel fogadta meg Mao elnöknek: egész dolgos életét annak szenteli, hogy minél több gabonát termeljen az ország számára. Mao Ce-tung ugyanis megjegyezte, hogy a gabonatermesztés létkérdés a szocializmus győzelme szempontjából. A közös fénykép most is megvan, de Tang Zsuj-zsen megtört szívvel vallja be, hogy bizony megszegte az elnöknek adott esküjét.

S ez az esküszegés, hogy úgy mondjuk, kétszeresen is szentségtörő volt. Egyfelől azért, mert Tang Zsuj-zsen a gabonatermesztés helyett vendéglőt nyitott, másfelől azért, mert a falusiak jó része szerint azzal, hogy a Mao-család portájával szemben nyitotta meg, sőt, jó üzleti érzékkel a néhai elnökről nevezte el vendéglőjét, ha nem is istenkáromlást, de legalábbis szentségtörést követett el. Tetézte mindezt azzal, hogy többezer jüanos befektetéssel korszerűsítette vendéglővé átalakított házát, amely ma sokkal szebb és előkelőbb, mint a Mao-rezidencia.

Mint a saosani vendéglősasszony meséli, vérzett a szíve, amikor elhatározta, hogy csatlakozik a reform megszállottjaihoz és üzletelésre adja a fejét. Dehát mi mást tehetett? Mao Ce-tung halála után gyorsan megváltozott az élet Kínában, így a Hunan tartományi Saosanban is. A hatóságok turistaközpontnak nyilvánították az egykori elnök szülőfaluját. A falusiak pedig, akik különben is alaposan kiábrándultak a népi kommunából, újra felosztották egymás között a kevéske földet és szabadidejükben elkezdtek üzletelni. Pontosabban fogalmazva Mao Ce-tung emlékéből csináltak pénzt. Ennek az áramlatnak Tang Zsuj-zsen csak ideig-óráig tudott ellenállni. Egy ideig ingyen teával, rágcsálnivalóval kedveskedett a Mao szülőházát látogató kínai és külföldi turistáknak, majd rájött, hogy ebben bizony nincs üzlet. Ekkor vette elő megtakarított pénzét, kért kölcsönt rokonaitól, tataroztatta házát és nyitotta meg Kína egyetlen vendéglőjét, amely a néhai nagy kormányos, Mao nevét viseli.

A saosani „Mao vendéglő” manapság legalább annyira népszerű és látogatott, minta Mao-család múzeumnak nyilvánított portája. Ezt mi mondjuk és nem a vendéglősasz- szony, aki még mindig könnyes szemmel emlékezik vissza arra a bizonyos júniusi napra. Az emlékekből azonban - mondja szerény mosollyal a vendéglősasszony - nem lehet megélni. Marad tehát a mai Kína, azaz a reform valósága. Ez pedig azt jelenti, hogy két évvel ezelőtti megnyitása óta nem kevesebb, mint 27 000 kínai és külföldi fordult meg a „Mao vendéglőben" és nyilatkozott elismeréssel a nem túl drága, de annál finomabb ételekről, italokról. Hála Tang Zsuj-zsen asszony jó üzleti érzékének, s talán a Mao-rezidencia közelségének, a forgalom évről évre növekszik. A vendéglő évi bevétele már messze meghaladja a tízezer jüant. S ebbe még nem is számít bele az a mellékes, amit a vendéglős a manapság is kelendő Mao-jelvényekből és -szobrocskákból könyvelhet el.

Tang Zsuj-zsen asszony - eltekintve annak a bizonyos esküszegésnek vissza-visszatérő emlékétől - tulajdonképpen boldog. Vidáman szolgálja ki vendégeit és azzal vigasztalja lelkiismeretét, hogy végül is semmi bűnt nem követett el. Gabonát ugyan nem termeszt, hanem fogyaszt, de ezt is Mao elnök ama tanításának szem előtt tartásával teszi, hogy teljes szívvel a népet kell szolgálni. Felismerték az ebben rejlő mélységes igazságot Saosan falu vezetői is, akik a korábi neheztelések és bírálatok helyett a Kiváló Dolgozó címet adományozták a „Mao-vendéglő” tulajdonosának. ÉLIÁS BÉLA (Peking)

A „glasznoszty

kis csatái Bulgáriában- Branimir Jankov szófiai újságírót, a Zemedelszko Zname munkatársát durván kiutasították egy társadalmi bírósági tárgyalásról, amelyet a bolgár főváros közelében lévő Pancsarevo körzet biszt- ricai elöljáróságán tartottak. A rendőrség kihívásáig fajuló incidensben részt vett a helyi elöljáró, a jelenlévő ügyvéd, a komszomoltitkár, sőt, még az a tanítónő is, aki eredetileg az újságíró segítségét kérte, mert úgymond rágalmazással vádolták meg - mint Jankov beszámolójából kitűnik: jogosan. Éppen ezzel az ügygyei foglalkozott a társadalmi biróság, amely elé a keresetet a rendes bíróság utalta. S amikor az újságíró a hasonló eljárások törvényben biztosított társadalmi nyilvánosságára hivatkozott, a bíró is talált paragrafust, amely szerint korlátozható a nyilvánosság, „ha az állampolgárok intim életének tényeiről van szó”.

Jankov kolléga otthagyta a társaságot, keserűen gondolva arra, hogy „ez lenne az az aktíva, amelyről 4000 bisztricai polgárnak példát kell vennie? A demokrácia és a glasznoszty hogyan harcoljon az effajta parancsuralom ellen?” Kétszeres elégtételt kapott azonban. Egyrészt az ellene kihívott rendőr főhadnagy, amikor megértette, miről is van szó, neki ajánlotta fel a segítséget. Másrészt ez az egész történet nevekkel megjelenhetett - igaz, nyolc nappal a történtek után - az újságban.

Egy másik bolgár újságíró, az Aprilsz- ko Delo - a szófiai terület napilapja - munkatársaként dolgozó Veszelin Zse- lewel még a következő történt. A mező- gazdaságban keresve riportjához követendőként felmutatható mintát, a kosz- tinbrodi Szpaszov családhoz jutott el. Szpaszovék sertésfarmot tartanak fenn,

amelyben az állatok száma tavaly elérte a 400-at, az államnak eladott sertéshús mennyisége pedig a 40 tonnát. Az egyik helyi vezető azonban nem vette jó néven Zselev választását, szerinte sokkal pozitivabb hős egy olyan üzemi munkás, aki a szabad idejében gondoz 2-3 állatot.

„Szpaszovék - mondta - kulákok voltak, azok is maradtak.” Ez a riport már a másnapi újságban benne volt azzal az adattal együtt, hogy a Kosztinbrodban 1988-ban felvásárolt 1212 tonna húsból 867 tonna magán-, illetve háztáji és kisegítő gazdaságokból származott.

A kolletív és magánmunka hasznosítására már 1987 nyarán határozatot hozott a bolgár minisztertanács. Ennek végrehajtását azonban elismerésre méltó találékonysággal - helyenként arroganciával - hiúsította meg a helyi vezetés. Ma azonban már nem teheti: az idén rendeletileg hozott reformcsomag szerint magáncégek is alakulhatnak - legfeljebb 10 alkalmazottal -, ehhez engedélyt sem kell kérni, csak bejegyeztetni azokat a bíróságokon.

Ami még a glasznoszty-témát illeti: pár hete a Szofijszkije Novosztyi (Sofia New stb.) című, öt nyelven megjelenő bolgár hetilap impresszumából hiányzik a nyíltságért tiszteletreméltóan csatázó Vencel Rajcsev főszerkesztő neve. Igaz, elérte már a nyugdíjkorhatárt. Követte a Narod- na Kultúra éléről még az ősszel nyugdíjba küldött Stefán Prodevet, aki - nagyon sok egyéb között - a lemondást ajánlotta a legegyértelműbb önkritikaként a hibákat elkövető vezetőknek. Ezzel szemben újra megjelennek a tavaly „rágalmazás miatt” a pártból kizárt és a Rabotnicseszko Delo szerkesztőségéből elbocsátott Geor- gi Tambuev. Nagy Károly (Szófia)

Hipermodern szálloda Phenjanban

A modern piramis - fantáziarajzon

Hazánk és Dél-Korea diplomáciai kapcsolatfelvétele miatt sajnálatosan megromlott Magyarország politikai viszonya a Koreai Népi Demokratikus Köztársasággal. Phenjanból számos megalapozatlan s időnként sértő hangvételű vádat címeznek Budapestre. Igazán kár, hogy észak-koreai barátaink így fogják fel a történteket, hiszen Magyarország a jövőben is az eddig képviselt álláspontját hangoztatja a koreai kérdésben. Azaz a magyar diplomácia támogat minden olyan phenjani elképzelést, amely a Koreai-félsziget békés újraegyesítését szolgálja, s ugyanakkor figyelemmel kíséri az észak-koreai nép szocialista építőmunkájának sikereit.

Ilyen munkasikernek foghatjuk fel azt a nagyszabású, már-már gigantikusnak is mondható építkezést is a fővárosban, amelynek végeredménye egy rendkívüli és hipermodern szálloda lesz. Nem kevesebb, mint 105 emelet magasodik az égbe, magassága meghaladja a 300 métert. A több hektáron elterülő felhőkarcoló helyiségeinek alapterülete mintegy 360 ezer négyzetméter. Eme XX. századi piramis több mint 3 ezer szobával, kis és nagy üléstermekkel, rádió- s tévéstúdióval, számtalan bárral, étteremmel és bankett-teremmel rendelkezik majd. A vendégek még kellemesebb kikapcsolódását uszoda, szauna, fizikoterápiás gyógyszalon, játéktermek, szépségszalonok biztosítják, de természetesen orvosi rendelő is rendelkezésre áll. A hotel tetejéről csodálatos kilátás nyílik a fővárosra.

Rendezik az új szálló környékét is: alul- és felüljárókkal segítik a közlekedést, a közelben pedig a hotellel harmonizáló 40-41 emeletes lakóépületeket húznak fel. Mivel a munkálatok gyorsan haladnak, a szálloda átadása hamarosan várható. - D Mennyi gyapot kell Üzbegisztán nak?

A megújulás és a sajtó Vietnamban

Hosszú éveken keresztül a gyapottermesztés kimagasló sikeréről érkeztek a jelentések Üzbegisztánból, ám kiderült róluk, hogy a számok igen-igen nagy áldozatot takarnak, s talán nem is kellett volna ennyi „fehér” aranyat ilyen áron betakarítani. Erről kérdezte az APN Sajtóügynökség munkatársa Mirza-ali Mu- hanedzsanovot, a köztársasági akadémia tagját.- Az utóbbi évtizedekben a gyapottermesztés monokultúrává vált Üzbegisztánban és kiszorított sok más fontos mezőgazdasági kultúrát. A korábbi vezetés konjunkturális megfontolásai erősebbek voltak a józan észnél?- Sajnos, hosszú éveken át szónokoltak a monokultúra ártalmairól, de tenni semmit sem tettek, pedig az legfőbb kincsünket, a földet tette tönkre. Amikor „föntről” a gyapottermesztő köztársaságoknak túl nagy feladatokat szabtak, az üzbég vezetők siettek kijelenteni: meglesz. Rasidov (volt köztársasági pártvezető, öngyilkos lett) a gyapotnak köszönhette a két Szocialista Munka Hőse címet és a tíz Lenin-rendet.

Már nagyon kimerültek a köztársaság öntözött földjei, azok fizikai és kémiai tulajdonságai. Bár egyre több technikát, munkát és pénzt öltek bele, a gyapotföldek hozama egyre romlott, csakúgy mint a zöldség-és a dinnyetermesztésé, és nem javult az állattenyésztés helyzete sem. A köztársaság sok gazdaságában a gyapotföldek aránya eléri a 75-80, sőt a 85-90 százalékot® is. A legtöbb helyen más 20-25 éve csak gyapotot termesztenek és nem váltják azt lucernával. Ez pedig durván megbontja a természeti egyensúlyt, megjelennek a kártevők, a növényi betegségek és a gyomok, csökkennek a hozamok, növekszik a termelési költség és környezetszennyezéssel jár. Károsodik a gyapotszüretelők egészsége is. Vagyis a monokultúra a föld kizsákmányolását vonja maga után és az emberek jólétük alapjait számolják fel.- Sötét ez a kép, amit felvázolt. Vagyis ha nem változtatunk a föld kiszipolyozásán és továbbra is így műveljük azt, a következő nemzedékekre terméketlen talaj marad. Hogyan lehét ezt megakadályozni?- A gyapot részarányát 50-55 százalékra kell csökkenteni, a többi vetésterületen pedig lucernát, zöldséget, dinnyét, gyümölcsöt és szőlőt kell termeszteni. Tudományosan megalapozott vetésforgóval és szerves trágyával javíthatjuk a talajt. Akkor a köztársaság nemcsak gyapottal, hanem szőlővel, gyümölccsel, dinnyével is ellátja az országot.

Milyen sajtóra van szüksége a vietnami megújulásnak? Nyilvános vita kezdődött erről a délkelet-ázsiai országban. A Lao Dong, a szakszervezetek lapja, és a Saigon Giai Phong, Ho Si Minh-város napilapja beszámolt az első országos megbeszélésekről, amelyeket még májusban rendeztek Hanoiban a Vietnami Kommunista Párt vezetőségének kezdeményezésére. Az ország tájékoztatási eszközeinek mintegy 20 főszerkesztője és igazgatója találkozott a központi bizottság titkárságával. Jelen volt Nguyen Van Linh főtitkár is.

Nguyen Van Linh már 1987 októberében, a vietnami írókkal szervezett találkozón fölszólította az írókat, hogy „ne fogják vissza tollúkat”. „Mentsék meg magukat, ne várjanak az isteni megmentésre!" - mondta.

A témájukat a valóságból merítő irodalmi riportok, színdarabok, regények, és versek száma megszaporodott, ezeréves hagyományt újítva föl. Ami a sajtót, a rádiót és a televíziót illeti, már 1986 nyarán, de főként a VKP decemberi, VI. kongresszusa után igen sok újságíró mintegy 30 újság képviseletében - a több mint 300 közül - igyekezett kifejleszteni a megújulás sajtóját.

E mozgalmat 1987. májusa óta ösztönzik azok a kis cikkek, amelyek a Nhan Danban, a VKP napilapjában jelennek meg NVL aláírással - ez nyilvánvalóan Nguyen Van Linh nevét rejti, de annak rövidítése is lehet, hogy „haladéktalanul cselekedni”. Az újságírókat egyébként 1987 őszén kifejezetten fölszólította a mozgalom bővítésére a VKP-propagan- da felelőse, Tran Trong Tan.

A megbeszéléseken Nguyen Van Linh jelezte, hogy a sajtó szerepének változnia kell, „a nép hangjává” kell válnia. A sajtónak „meg kell újítania tartalmát és írásmódját”, alapvetően úgy, hogy a népi vita tükre legyen. „Az igazság a vitából fakad (...) és ez is a megújulás” - tette hozzá a főtitkár. A sajtónak „olyan fórumnak kell lennie, amelyen a lakosság minden területen" javaslatokat tesz a pártnak. E kijelentéseket bátorításnak vette az újságírók többsége, és kérdéseket tettek föl. „Miért ne vitathatnánk meg magát a

politikát, és nemcsak annak alkalmazási módjait?” - kérdezte Tran Gong Man tábornok, a hadsereg lapjának főszerkesztője. Kérdésében azokra a történelmi tényekre utalt, amelyek tanúi még élnek, például az 1968-as általános effenzívára.

Ha Dang, a Nhan Dang főszerkesztője azt kérdezte, hogy „a párt lapja közzéte- het-e a politikai bizottság fölfogásával ellentétes véleményeket, még a testület döntése előtti időszakban. Például az irányítás szervezésével kapcsolatos problémákról.” Példákat is említettek a sajtó megújulására, de a hangsúly főleg a leküzdendő akadályokon volt. Erőteljesen elítélték „a társadalom rózsaszínre festésének” betegségét.

Több hozzászóló említette azt az esetet, hogy leállítottak egy riportot Thanh Hoa tartomány párttitkáráról, a központi bizottság tagjáról, miután ügyében vizsgálat indult. Egyebek mellett erőszakkal gyűjtötte be a lakosság rizstartalékait, hogy jelenthesse: „teljesítette az állammal szembeni kötelezettséget". „A Thanh Hoá-ban tapasztalt súlyos ínség az ilyen „sikereknek tulajdonítható” - jelentette ki Hueng Chueng, a vietnami újságíró-szövetség elnöke. Hozzátette, hogy ez az ügy „több mélyreható tanulsággal" szolgált a sajtónak.

Mások az újságírói munka során leselkedő csapdákról beszéltek, arról, milyen nehéz találkozni bizonyos vezetőkkel., és szó esett az egyes riportok körülötti „szörnyű csendről” is. Nguyen Van Linh, elébemenve a hangoztatott két aggodalomnak, fölszólította az újságírókat, hogy alaposan tárják fel a valóságot, és küzdjenek „a negatív jelenségek ellen, egészen azok forrásáig visszanyúlva...”

Ugyanakkor a VKP főtitkára arra is felhívta a figyelmet, hogy a sajtó mutassa meg mindazt, ami a megújulás irányába halad. Erről szólt a vitában a Van Nghe főszerkesztője. „Fölszólítom önöket a példaadó esetek elmélyült bemutatására - jelentette ki Nguyen Van Linh -, ne szorítkozzanak a »reklámozásra«, hanem főként az előrelépések hátterét elemezzék.” „Ösztönözni kell mindenkit, hogy ebben az irányban haladjon, és meg kell mutatni az ehhez vezető utat.”