Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-02 / 52. szám
4 "NÉPÚJSÁG 1989. március 2. Egy arc a tévé irodalmi osztályáról Jankovich Juli Jankovich Juli két évtizedes tévés múlttal rendelkezik. Az egyetem má- gyar-művészettörténet szakának elvégzése után került a képzőművészeti r'ovathoz. Ott Zsigmondi Boris mellett szerzett gyakorlatot. „Zsigmondi Boris a kamera mestere volt, láttatni tudott, a teljesség igényével. Nála a rész látványa mindig az egészt szolgálta, a részletekben a teljes nem tört darabokra" - mondja mesteréről. Jankovich Juli első önálló feladata Ady képzőművészeti bemutatása volt. S sorra következtek: Séták a Budai Várban, Arcok a magyar középkorból, a Rapcsányi László vezette képzőművészeti vetélkedő, A Magyar művészet története sorozat, amelynek jeles művészettörténészek - Passuth Krisztina, László Gyula - voltak a forgatókönyvírói. A szerkesztőnek az általuk összeválogatott anyagot kellett a filológus alaposságával, a látvány és a láttatás eszközével képernyőre fogalmazni. Mindig azzal az igénnyel, hogy az ismeretek és a gondolatok mellett a bennük rejlő érzelmek is közvetítődjenek. Az alatt a négy év alatt, amit Jankovich Juli a pécsi tévéstúdióban töltött, megismerkedett a riportdokumentum készítésével is. Munkái közül a pécsi Kisplasztikái Biennálé és a Halálra ítélve című dokumentumfilm emlékezetes. 1982 óta az irodalmi osztályon dolgozik. A Vers mindenkinek szerkesztőjeként - Babiczky László és Cselényi László rendezőkkel - igyekezett a műsort látványában és hatásában is gazdagítani. Szólt a vers két hangon, megjelentek benne népművészeti alkotások is. Kapjon a szó a kép által mind teljesebb jelentést. Portrék: Szabó Lőrincről, Lesz- nay Annáról, Kassákról, Babitsról, Füst Milánról. Mintegy száz műsor elkészítése van már mögötte. Most a Tersánszky-portré mellett egy Majakovszkij-műsoron is dolgozik. Ez utóbbinál Jevtusenkót kérték fel, hogy Majakovszkij lakókörzetében mondjon bevezető szavakat. A találkozóra hamarosan sor kerül. Egy-egy irodalmi műsor előkészítésekor a szerkesztő alaposan megismerkedik az életművel, és az íróról szóló tanulmányokkal. A környezet és a tárgyak egyaránt fontosak, a személyiséget jellemzik. Forgatáson a stábbal (Zsóka Zoltán operatőr, Jankovich Juli szerkesztő, a háttérben Zsigmondi Boris rendező) (Fotó: MTI-Press) Miután a forgatókönyv elkészül, megbeszélik a forgatás részleteit. A színészekről a gyártásvezető gondoskodik. A Tersánszky-műsorban az írót Sinkó László jeleníti meg, Kakuk Marci: Székhelyi József, de szerepet kapott Papp Zoltán, Geréb Attila, Pápai Erika, Lavotta Károly, Hernády Judit, Bitskey Tibor, Körmendy János, Dörögdy Miklós és Kozák András is. Az olvasópróbákon a lélektani helyzeteket is megbeszélik, a hitelesség érdekében. Egy-egy jelenet külön helyszíneken készül, van úgy, hogy több részletben. A rendezőasszisztens minden felvett jelenetről a scriptkönyvben feljegyzést készít. Ez megkönnyíti a végső egyeztetést. A kiválasztáskor minden felvételt végignéznek, méghozzá többször is, hogy a legmegfelelőbb kerüljön az adáskópiára. Az utómunkálatok során kerül a film alá a végső szöveg, a zene, a feliratozás. J. Á. Tolna és Dunaföldvár Két klub találkozásai Útiélmények, ismeretterjesztő előadások, kirádulások, közösen végzett társadalmi munka mind, mind erőt és életet ad az éveknek, a számlált, számlálatlan, de emléket gyűjtő napoknak. dkj A két közművelődési kiscsoport találkozásainak semmi köze a várossá válás folyamatához. Vagy ki tudja? A céljaik között szerepelt ilyetén urbanizáció? Nyugdíjasokról van szó, akik a már említett két nagyközség művelődési központjaiban rendszeresen találkoztak a falubeli idős emberekkel. Meghatározott programjaik sorában olvasható más település nyugdíjasklubjaival történő kapcsolatfelvétel. Dunaföldvár és Tolna esetében ez már hagyományosnak minősíthető. Legutóbb Dunaföldváron lehettünk tanúi annak a vendégvárásnak, amit a tolnaiak részére „készítettek”. A tavasz első virágaival díszített asztalokon saját készítésű finom falatok is voltak, az alkalomhoz - farsangbúcsúztatóhoz - illő italokkal együtt. Kulturális intézményekről lévén szó, megfelelő műsorral álltak elő a rendezők. Kovács Gyula néhai iskolaigazgató nyugdíjasokhoz írt verse mellett a földvári fekete kötény története is elhangzott. A népviseletben előadott népdalcsokrok vagy az operettrészletek előadása szintén természetes velejárója a találkozóknak. Ilyen rendezvény évente egyszer van, ám év közben is aktív élet folyik a klubokban. Fekete kötény helyett fehér asztal Kőrasjábor Tengelicen A sötétvölgyi kórustábor sikere - amit a szekszárdi Garay Téri Általános Iskola tavaly rendezett - vitathatatlan. Akkor a debreceni nemzetközi kórusfesztiválra készültek - tábori körülmények között - az énekkar tagjai. Győzelmükről lapunkban is beszámoltunk. Ebben az évben Tengelicen az oktatási központ adott helyet az iskola kórusának. Február 28-tól március 4-ig összkomfortos környezetben tanulnak és énekelnek meghatározott terv alapján a diákok. Karnagyuk - Czakó Sándorné betegsége miatt - Jobbágy Valér. Munkáját az iskola énekszakos tanárai segítik. A kórustábor közösséget alakító, formáló, éltető szerepét a sötétvölgyi tapasztalatok igazolják. Minden kollektíva, mely közönség elé tárt produkciót alkot, Igényli az összetartó együttlé- tet, amit az ilyen táborozások nyújtanak. A felmerülő költségek nem érintik az iskola költségvetését. Az énekkar külön betétkönyvet tart fenn, amelyben a mecénások - megyei tanács, más intézmények és a szülők - forintjait tartják, majd használják fel saját céljaikra. Az Augusz Antal kamaraegyüttes hangversenye Örömmel regisztrálhatjuk, hogy Szekszár- don sok kitűnő zenei együttes működik. Ezek között a legfiatalabb az Augusz Antal kamaraegyüttes, amely a Művészetek Háza maximális patronálását élvezi. Alig kétéves múltra tekinthet vissza, de már e rövid idő alatt is több szép, tartalmas produkciójukra emlékszünk. Sajnálattal hallottuk ezért a műsorvezető bejelentését, hogy jelenlegi felállásukban a február 27-ei hangversenyük egyben búcsúestjük is. Műsoruk első felében 3 barokk müvet játszottak: Bach, Händel és Vivaldi egy-egy kevéssé ismert világi kantátáját. Tolmácsolásukban ezek közt a Vivaldi-mü volt a legérettebb. Mostanában nagy divat, hogy az énekes szólista eredeti nyelven énekli a szöveget. Ez jórészt igen indokolt, mert legtöbbször nem áll rendelkezésre jó prozódiájú magyar fordítás. Szöveges műnél azonban a hallgatót joggal érdekli a mondanivaló. Ezért helyes lett volna a mű elhangzása előtt a magyar fordítás ismertetése akár szóban, akár a műsorfüzetben. Szünet után jó előadásban hallottunk egy Haydn-triót, majd az est csúcspontját jelentő Brahms: E-moll cselló-zongora szonátáját. A mű minden szépsége, borongós poézisa, forró kitárulkozása és melankólikus nosztalgia hatotta át az előadást. Ha igaz, hogy a zene az embert jobbá teheti, akkor Brahms zenéje ilyen előadásban biztosan igaz. Végül Ravel: Lúdanyó meséi című klasszikus szépségű négykezes zongoraszvitje jelentette a koncert másik tetőpontját. A szereplők közt az énekes szólista, Szup- rics Edit már többször mutatta kiváló kvalitásait, ezért nagy rokonszenwel kísérjük fejlődését. Jelenleg valamilyen új hangképzési metódus birtokában szereplése nem volt eléggé meggyőző. Érzelmi skálája beszűkült, egysíkú volt. Lehet, hogy új technikai eszköztára majd vezet valahová, de a hallgató a zene gazdag érzelmi sokrétűségére fogékony és kevésbé arra, hogy milyen technikai eszközökkel tudja megvalósítani. Mártonka Tünde az együttes csellistája részben a műsor adta szereposztás miatt, eléggé háttérbe szorult. Annál meglepőbb volt a Brahms-szonáta előadásában az a magas érzelmi hőfokú muzsikálása, amely az est kiemelkedő eseményét jelentette. Kugler Zsuzsa az együttes sokoldalú, markáns egyénisége. A barokk művekben a csembalószólamot olyan stílusosan, biztonsággal látta el, mintha örökre a csembalóval jegyezte volna el magát... .Mint zongorista előadó a Brahms-mű nagy sikerének forrása. Drámai erővel és nosztalgikus poézissel érzett rá a romantikus szonáta szépségeire. A Ravel-darabban franciás eleganciáját, szép billentését és képszerű fantáziáját csillogtatta. Dobai Tamás a társaság motorja, szervezője, sokoldalú szerepköréről ismert. Ő a művek ismertetője. Mint biztos ízlésű és felkészültségű fuvolista, az együttes oszlopa. Kitűnő zongorista képességeit ez alkalommal a négykezes Ravel-műben volt alkalma bizonyítani. HUSEK REZSŐ Mi az „újság” Dombóváron? Harminchárom fogászati egészségnevelő mesé közül választhatta ki a legjobbakat a zsűri. Ennyi érkezett arra a pályázatra, amellyel a bölcsődék, ovik kis lakóinak játékos felvilágosítására szolgáló írások választékát kívánta bővíteni a Vöröskereszt. A Dombóvári Városi Tanács nemrég kiadott tájékoztatójában olvashatjuk mindezt, ahol dr. Góczán Veronika fogorvos az iskolai egészségnevelő munka számos helyi törekvéséről beszámol. A 24 oldalas, évente kétszer megjelenő kiadvány mostani száma öt írást is szentel az egészségügynek, többek között megismertet a kórház új igazgatójával, dr. Hajós Károllyal. Bemutatja ezenkívül a DVMSE Kyokushinkai Karate klubját, a városi sportiskolát, s bepillantást nyerhetünk hasábjain a pártszervezetek, az MSZBT-tagcsoportok tevékenységébe, Gunaras idegenforgalmának alakulásába. Megtudhatjuk, csökken vagy növekszik a város lélekszáma, milyen az új húsbolt kínálata, s hogy mit lehet majd kapni a Bajatex hamarosan megnyíló üzletében. Találunk még rövid híreket, könyvajánlatokat, valamint egy gyűjteményt a tanács és a végrehajtó bizottság fontosabb határozataiból, rendeletéiből. A tartalmas, küllemében esztétikus „újság” ára mindössze tíz forint. esi Méltóságunkról Ha rémfilmeket játszanak a tévében - amennyiben rajtam múlik -, kikapcsolom a készüléket. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, melyen belül mindenki átélt két-három horrorregénybe kívánkozó szörnyűséget. Áldom az embed szellemnek azt a mechanizmusát, mely a feledés ködét teríti a kiváltképp fájdalmas élményekre. Majdnem valószínűtlen, de igaz, élénkebben és részletezőbben él bennem annak a húsvéthétfőnek az emléke, midőn első ízben indultam el locsolkodni, mint a fél emberöltővel későbbi döbbenetem, amikor szőnyegbombázás pusztította el fejem fölül a gyárat, ahol kenyeremet kerestem. Néha ma is jobban az orromban érzem azoknak az orgonáknak mézes illatát, melyeket a májusi litániák után velünk sétálgató lánykáknak csentünk, mint az inflációs éhezések sorvasztó kegyetlenségét. Pontosan rögzült bennem az óra, midőn szeretett tanárom okos szavával kulcsot adott az akkor még korántsem klasszikusnak számító József Attilának ilyen soraihoz: „...Az én vezérem bensőmből vezérel, Emberek, nem vadak - elmék vagyunk! Szívünk mig vágyat érlel, nem kartoték adat!” Es ha a minap nem látok a postán sorbaállni egy csenevész, vénecske embert, már el is felejtettem volna, hogy az egyáltalában nem bensőből vezérlő férfiú idején bevágtak engem egy lefüggönyözött autóba, megbilincseltek, pápaszememet levétették velem, fekete okulárét tettek a helyébe, s hamarosan egy kihallgatótiszt elé vittek. Annak asztalára kirakatták zsebeim tartalmát. Akkor már levették rólam a fekete szemüveget, s egyszercsak bejött a postán most látható harcos, és e szavakkal vágta zsebre az öngyújtómat: „Ezt az alakot úgyis fölakasztják, minek ez neki.” Csodás véletlen következtében fölakasztatásom elmaradt, de egy pillanatra most fölötlött bennem a postán, mi volna, ha odalépnék a derék nyugdíjashoz e szavakkal: „Nem adná vissza végre az öngyújtómat?” De az ember szentimentális. Megszántam a nyomorultat, mert hallottam, amint szolgaalázattal imigyen fordult a kezelőhöz: „Kisasszony, tisztelettel, nincs nálam annyi pénz, haza kell szaladnom még nyolc forintért...” Meg különben is, a hasonló koccanások rengeteg esetben vérbe és halálba torkolltak. Tíz- és tízezreknek volna sokkal nyomatékosabb szemrehányni valójuk... Tehát megcsöndesitette bennem az idő annak a krimibe illő epizódnak a zaját. Viszont van egy sokkal korábbi élményem, melytől holtomig nem szabadulok. Pedig az semmiség volt az öngyújtós ügyhöz képest... Tizenkét éves voltam. Anyám egy úriháznál mosott reggel héttől vacsoraidőig. Három pengő és a koszt volt a fizetsége. Este elébe ballagtam. A házigazda éppen fizette anyámnak a napszámbért. Ö meghajolt, mondván: „Köszönöm, nagyságos úr.” És kezet csókolt a harminc nem- tudomhány éves embernek... Kijöttünk az épületből, s én, aki már tizenkét esztendősen is olvastam egyet-mást a társadalmi egyenlőségről és egyenlőtlenségről, dúltan fordultam anyámhoz: „Kezet csókolni enneka mit tudom én kinek?... Én fölgyújtom a házukat.” irni-olvasni alig tudó, és a társadalomtudományokról mit sem sejtő anyám fáradt-szomorúan intett le: „Ugyan, ugyan, és akkor hol kereshetnék kis pénzt, fiacskám?...” A lecke szörnyű volt, és megszégyenítő. Pedig később a történelem végiggyalogolt a hajdani nagyságos úron, s beláttam, voltaképpen puritán, tisztességre törekvő ember volt, aki csak a históriai színjáték által reátukmált formaruhát és formaviselkedést hordozta személyiségén. És egyetértő belenyugvással tűrtem, hogy anyám az ötvenes években az én keresményemből dugjon oda kisebb összegeket az úr nehéz sorba zuhant özvegyének. Emberméltóság... A gyakori emlegetés mintha elnyűtte volna e szó valóságos tartalmát. Talán másnak is föltűnt, hogy a nemes csengésű szavakra ritkán rímelnek derék cselekedetek. Míg idővel eljut az ember annak belátásáig, hogy végtelen hosz- szú történelmünk során az emberi lét nagyszerűsége általában szólam maradt, s megrekedt a szép szavú álmodozók, az Arany Jánosnak, Goethék, Móra Ferencnek, Senecák, Babits Mihályok köteteiben - a gyakorlat pedig más erkölcsi alapelveket keres magának. Belelapozok egy etikai lexikonba, s olvasom: „Emberi méltóság - az erkölcsi tudat fogalma, mely az ember, mint erkölcsi személyiség értékét fejezi ki, továbbá etikai kategória az embernek önmagához és a társadalomnak az emberhez való azon sajátosan erkölcsi viszonya jelölésére, melyben a személyiségnek ez az értéke elismerést nyer...” Nem olvasom tovább. Az átlagos képzettségű olvasó ebből vajmi kevéssé érti és érzékeli: neki hol, hogyan, miben mutatkozik meg vagy sikkad el az emberi méltósága. Tudománytalan és nagyon is kikezdhető kérdések szökkennek talpra bennem, ha e meghatározásra gondolok. Például: napjainkban és nálunk van-e köze a méltóságnak és a rangnak? Olcsó fogás volna, ha arra hivatkoznék: nézzük csak meg a híradóban, hogyan érkezik meg egy faluba egy magas állást betöltő vendég; hogyan várják a tanácsház előtt; hogyan kísérik, miként terítenek számára... és milyen fogadtatásra számíthat a község küldötte, ha valamilyen közügyet intézendő a magas vendég hivatalát fölkeresi... A világ minden táján ceremóniája van a „föntiek" üdvözlésének és ellátásának. Más kérdés viszont, hogy az ügyek megtárgyalása alkalmával a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokán állongóknak volt-e, van-e méltó szavuk a maguk érdekeinek képviseletére. Szinte elképzelhetetlen, hogy a közelmúltban olyan hatalmas jelentőségű kérdésekben, mint teszem azt az iskolák körzetesítése vagy a tanácsok összevonása, az érintettek ne fejtették volna ki határozott rosszallásukat - ha beleszólásuk lett volna a saját sorsukba. Napjainkban jó okunk van arra, hogy arról beszéljünk: miből éljünk. Kevesebb szó esik arról, hogyan éljünk. Pedig ez a kettő ikertestvér. Mert akinek havi háromezret kell beosztania, hogy abból lakjék, táplálékot szerezzen be, pótolja elvásott ruháit és segélyért kell kuncsorognia, az fütyül az emberméltóságról szóló elmélkedésemre. Viszont, aki jó módjában is vállalt kötelességek nélkül él, aki csak magamagára gondol, aki úgy véli, a világ tartozik neki, de ő semmivel sem adósa a világnak - nyűg az emberiség nyakán. Az igazságra és szépségre egyaránt szomjas ifjúkoromban, már nem is tudom kinek a művében találkoztam a gondolattal: „Ember! Ez - gyönyörű. Ez - büszkén hangzik!” És belenőttem egy világba, ahol évente ötvenkétmillió kortársunk hal éhen. Élünk olyan körülmények között, hogy a világhatalmak fő tárgyalási témája: hogyan ne pusztítsák el a Földet. Es szelíd alázattal mégis keressük az élet értelmét, értékét, méltóságát. És csökönyösen vallatom önmagamat: van-e a ma emberének méltósága? Bajor Nagy Ernő
