Tolna Megyei Népújság, 1989. február (39. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-13 / 37. szám
4 NÉPÚJSÁG 1989. február 13. A vándor típusú ember legfőbb jellemvonása - írja Szerb Antal - hogy célhoz sosem ér. A művészek szinte mind vándor típusok. Amíg fiatalok, bocskort kötnek és pár pogácsával meg egy flaska borral becsavarogják fél Európát. Ahogy korosodnak, és már rest a test, megmarad a lelki elvágyódás, a csapongó ábrándok világa. Martinék József 84 éve vándorol. A közönség tolnai festőként ismeri, de festett Pécsett, Baján, Szegeden, Budapesten, festett a napfényes Itáliában, a szigorú NSZK-ban, festett Csehszlovákiában, Bulgáriában, Franciaországban és Jugoszláviában is. Végigfestette az életét. Megfáradt. Magáról és művészetéről már csak múltidőben beszél.- Halálom után - mondja - ez a ház múzeum lesz. Végignézzük a leendő város leendő tárlatának anyagát. Már elő van készítve. Akvarellek, pasztell- és olajképek, az 50-es évektől napjainkig.- A tanácsnak felajánlottam mindent, cserébe járadékot kapok tőlük. És a vándor emlékezni kezd:- Dolgos és vidám ember voltam világ életemben. Tudja, mire festettem az orosz fogságban? Cigarettapapírra! Sokfele jártam, de sehol sem éreztem igazán otthon magam. Talán Pesten. De ott nem volt pénzem műterem-lakásra. Tolnát? Tolnát megszoktam. Szegeden sok időmet elvett a főiskolán való tanítás, meg az alföldi táj se vonzott. Pécs a szülővárosom, de amilyen szegényes gyermekkorom volt... oda sem vágyom. A lakás már most múzeum. ízléses, szépen elrendezett múlt századi hangulatot idéző bútorok, komódok, vitrines szekrények, ülőgarnitúrák, asztalok, dísztárgyak. A falakon pedig legkedvesebb képei. A „parasztasszony”, amiért Garay-dijat kapott, egy utcarészlet, amit Egyesületi nap A gyönki művelődési házban február 9-én tartott egyesületi napot a Magyar Népművelők Egyesülete Tolna Megyei Szervezete, amelyre meghivta a Könyvtáros Egyesület megyei szervezetének képviselőit is. A találkozó vendége volt Bozsó János- né országgyűlési képviselő, az országgyűlés Kulturális Állandó Bizottságának tagja. Az egyesületi nap legfőbb témája a közművelődési dolgozók 1989. ápr. 1 -jé- től érvényes 40 százalékos bérfejlesztése. Elsőként D. Szabó Mária az MNE országos elnökségének tagja tájékoztatott az elnökség által kialakított és képviselt elvekről, majd a bérfejlesztés megyei szintű megvalósítására tett javaslatot a tagság. A javaslatok lényege: megyei szinten rövid időn belül létre kell hozni a közművelődés területén dolgozó egyesületek (MNE, KE, Közgyűjtemény DE) és a szak- szervezet képviselőiből érdekegyeztető bizottságot. Feladata az egyesületek által kialakított álláspontok egyeztetése, a megyei szintű bérfejlesztés azonos elveinek kialakítása és ennek képviselete annak érdekében, hogy egyik terület dolgozói se kerüljenek hátrányos helyzetbe. A közösen kialakított elvekről az egyesületek tájékoztatják tagságukat illetve az intézményeket, a szakszervezetet és a megyei tanácsot abban a reményben, hogy a pénz elosztásánál ezt figyelembe is veszik az illetékesek. A tagság hangsúlyozta az intézmények önállóságát (a bérek differenciálásának lehetősége intézményen belülre kerüljön!), szót emelt a kistelepüléseken dolgozó tiszteletdíjas népművelők érdekében is, akikre - a jelenlegi információk szerint - nem vonatkozik a bérfejlesztés. Ennek és a többi elhangzott javaslatnak a képviseletére kérte a tagság Bozsó Jánosné országgyűlési képviselőt is. Deli Erzsébet Két választás Magyarországon A cím mögött Mikszáthra gyanakszunk, de hol vagyunk már Katánghy Menyhért anekdotákba hajló viszontagságaitól, választási machinációitól! Kovács András egyébként is gyanakodva és komoran nézi a világot, korábbi filmjeiben is ezt tette, a megértés humora is hiányzik belőle, mert az elszánt jobbító számára csak az a fontos, hogy segítsen megtalálni a bajainkból kivezető utat. Ezt tette korábbi filmjeiben is, a Két választás Magyarországon is ezért tézisdráma, melyben a didaktikus szándék mellett mellékessé válik a történet. Amikor néhány évvel ezelőtt a mozikban játszották, a film általános feltűnést keltett, mert nemcsak elmondta, hanem ábrázolta is a választási praktikákat, amikről egyébként mindenki tudott, leginkább azok, akiknek változtatniok kellett volna rajtuk. Azóta nagyot fordult a világ, az, amit Kovács akkor meghökkentő nyíltsággal tárt a nézők elé, ma már nem titok s a napvilágra került összefonódások, sötét korrupciók ismeretében bocsánatos bűn, alig több. A leleplező hév veszített erejéből, s igy fölismerhetővé válnak a film gyengéi. Az itt bemutatott választásnak ugyanis nincs tétje. A nézőt alig hozza izgalomba, hogy Bodnár Bálintot megválasztják-e vagy sem, hisz maga sem akarja tulajdonképpen, a véletlen sodorja az események középpontjába, s azt se nagyon értjük, mitől tartanak azok, akik minden eszközzel meg akarják akadályozni megválasztását. A szereplők egy állapot illusztrációi, a forgatókönyviró Kovács András csak kontúrjaikat húzza meg, s így válik ketté a világ: a derék kutató az igazakat képviseli, a többiek a megmásithatatlanul rosszak, akiknek reményük sem lehet arra, hogy visszataláljanak a tisztesség útjára. Csak azt nem tudjuk, hogy miért, mert Bodnár Bálint megválasztása nem veszélyezteti pozíciójukat. Móricz Rokonok-jában is valami hasonlóról van szó, a magántisztesség találja szemben magát a korrupcióval, csak ott van tét, mert a kisvárosi maffiának van vesztenivalója, ezért kell eltenni az útból az igazságában is naiv hőst. Itt ilyenről nincs szó, az alakok elnagyoltak, azt is csak sejtjük, hogy a megyei urak igen jól szituáltak, körülményeik ezt mutatják, de ennél tovább nem jutunk, pedig a helyzet alkalmas lett volna teljesebb társadalomábrázolásra is. Kovács András filmje annak idején jó szolgálatot tett, valószínűleg elősegítette a tisztánlátást, talán azt is, amit ma kibontakozásnak nevezünk. Az idő azonban túlfutott rajta, azt is hozzátehetjük, szerencsére, művészi erejéből veszített s ma már egy korábbi tény dokumentuma, azt bizonyítva, hogy az aktualitás önmagában csak a művészi ábrázolás lehetőségét kínálja, de nem tudja garantálni. CS. L Fotók e rd e jé ben Közkívánatra meghosszabbított tárlat .Vándorlás a hosszú úton” valamelyik olasz kisvárosban festett, és az az 1957-ben készült mű, amin feleségét és saját magát örökítette meg. 63 éve élnek együtt, gyermektelenül.- Olyasmin még most is dolgozom, amihez nem kell kimenni, amit itthon, emlékezetből meg tudok festeni. Ülve. A lábaim már nemigen visznek. A tárlatra szánt művek közül is az utolsók ablakból festettek. A Szabadság-hegyi szanatórium ablakából. Budai tájkép, a Komjádi uszodával, aztán két kiszáradt fa, Csontváry cédrusának hangulatát idézve, s végül egy vidám, harsogó, hatalmas fenyő, ami talán a művészet diadalát hirdeti a múlandóság fölött.- W - fotó: gk Élő erdőben Nagy László címmel beszámoltunk a Dombóvári Galéria kiállításáról, mely Molnár Edit fotóit láttatja. Örömmel értesültünk a hírről, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel február 26-ig meghosszabbították a tárlatot. Mi lehet ennyire vonzó egy fotó- kiállításban? A kérdés jogosságát a kiállításrendezésben megszokott formák alapozzák. A Dombóvári Galéria esetében ez teljes mértékben rendhagyó. A galéria vezetője, a kiállítások rendezője Szeverin Ferenc, térbe komponálta Nagy László költőről és közvetlen környezetéről készült fotókat. A lírai hang így nem csupán a fekete-fehér, nagyméretű papírképeken jelent meg a fotóművész szemével nézve, de elrendezésükben is ez erősödik fel és készteti megállásra a kiállítás látogatóit. A mennyezetről lelógatott képek között sétára van lehetőség. Míg jár-kel a néző a fotók erdejében, szeme az oldalt elhelyezett fehér installációra téved, ahol a posztamens, mint stációoszlop tart j egy-egy kötetet Nagy László versei közül. Ezekben ki-ki kedvére lapozgathat. Természetesen jelen van a magnetofonszalagról halkan szóló muzsika, megzenésített vers is. Ha az érdeklődés sikernek tekintendő, akkor az kísérője, értékelője a bemutatónak, ahol alkotóként van jelen a kiállító és a rendező is. dkj. Könyv Egyelőre még színen van „Jó lenne, ha Sztálin elmenne... De egyelőre még színen van...” - ez Mihail Satrov utolsó szerzői megjegyzése rendhagyó drámájában, melynek még a címe is „hatlövetűén” szórja a békét és a politikai aktualitás töltényeit. Tovább... tovább... tovább! - a cím mozgósító hangzású, ugyanakkor láttatja a megtorpanásokat is. Satrov eddigi drámái is viharokat kavartak (Július hatodika, Bolsevikok, így győzünk, A breszti béke). De ezzel a színmüvével világszerte foglalkozott a politikai sajtó, miután a Znamja tavalyi első számában megjelent. Ma már láthatjuk is, nemcsak olvashatjuk azt a művet, amit Satrov így határoz meg: „A szerző változata az 1917. október 24-én és jóval később lezajlott eseményekről”. Vitatható - és vitatják is -, hogy melyik az a valóság, amit Satrov ábrázol, vagy tiszteletben tart: tényhűsége ugyan kétségbevonható, korhűsége viszont a ma és a holnap szemszögéből nézve figyelemre méltó. „Mihail Satrov értékes és nagyszerű munkát végez, amikor ügyesen Összeilleszti és újraértelmezi a dokumentumokat. De ez egyben keserű szemrehányás a törtnészeknek...” - irta róla a Jurij Afa- naszjev professzor a Szovjetszkaja Kultúrában. Lenin és Sztálin mában játszódó fiktív vitája, a múlt megelevenedő kulcshelyzetei bármilyen kriminél izgalmasabb olvasmányt nyújtanak. Ehhez Kovács Léna kitűnő fordítása is hozzájárul. És az is, hogy az Európa Könyvkiadó nem késlekedett asztalunkra tenni ezt a műfajhatárokat bátran átlépő művet, aminek mibenlétét (ilyen szempontból) az utószót (ró Kun Miklós is csak kérdés formájában közelíti meg: „Voltaképpen minek tekintsük Satrov színművét: példázatnak, dokumentummontázsnak, sebtében aktualizált történelemmagyarázatnak vagy fikciónak, amelyben a XX. századi orosz történelem néhány kulcsszereplője késhegyig menő vitát folytat a gyalult színpadi deszkákon?” No „minek” tekintsük. Tekintsük meg. És olvassuk el. Okvetlenül. A humán reform és a vallás Ha a művelődés reformja sem képzelhető el másként, mint helyi reform központi segítséggel, vagyis a helyi közösség önmeghatározó képességének kulturális eszközökkel történő újraépítése és fejlesztése, akkor egyre komolyabban kell számolni a helyi vallási közösségek és egyházi intézmények kultúrát teremtő, megőrző és közvetítő tevékenységével. Ma már több száz olyan település akad, amelyeket megfosztották tanácsától, iskolájától, téeszétöl, orvosától, értelmiségétől, de még van papja, gyülekezete, vallásos közössége, s félezernél is több olyan település van, ahol a vallási közösség és intézmény a művelődés és érték- közvetítés versenyképes alternatívája. Településenként igen eltérő a helyzet ebből a szempontból is, s ez a vallási és a politikai intézmény magatartásától, valamint a helyi társadalom közérzetétől és köz-érzetétől függően alakul. Ami a vallási tényezőt illeti: mind a papok, mind a hívek között négyféle hozzáállást különböztethetünk meg: 1. Vannak, akik még mindig egy hegemón helyzetben lévő egyházban gondolkodnak. 2. Akadnak, akik még mindig lövészárokba beásva szembenállnak. 3. Vannak akik már megszokták és belakták azt a gettót, amelybe az ötvenes-hatvanas években belekényszerültek a tiltás-tűrés következtében, s hosszú távra ráálltak a zárt körben történő, a szinte kizárólagosan az égiekre és a lelkiekre szorítkozó vallási szolgáltatások „üzemeltetésére”. 4. Végül azok csoportja, akik felelősséget éreznek az egyenlő félként való párbeszédre és együttműködésre, vagyis akik keresztény módon próbálnak meg népben- nemzetben-társadalomban-emberiség- ben gondolkodni és tenni. Ez a négyféle magatartás (és ezek ötvözetei) különféle helyi értékrendekkel és hagyományokkal és a helyi politikai hatalom különféle változataival találkoznak. Nem mindegy például, hogy mit támogat, tűr vagy tilt a helyi vezetés; hogy a múlt maradványának, kellemetlen (mert eredményes) ve- télytársnak, ideológiai ellenfélnek, csudabogárnak vagy partnernek tekinti-e a papot és a hívőt; nem mindegy, hogy el mer-e menni az istentiszteletre a vallásos pedagógus. Mindebből következően sokféle változata alakulhat ki a vallási intézmény és közösség jelenlétének a helyi társadalomban és közművelődésben. A továbbiakban azokat a jeleket kívánom felrajzolni hazánk müvelődéstér- képére, amelyek közösséggé váló egyházközségeket, művelődési tényezőként jelen lévő vallási intézményeket és közösségeket jelölnek, amelyek mint szigetek, értékes másságok és kihívások gazdagítják az ingerszegény környezetet. Tágabb értelemben - öngyógyítás, teljessé válás, a világban otthonra találás, létértelmezés - használva a művelődést, az egyházak hitoktató, és szeretetszol- gálati tevékenysége is művelő, gondozó tevékenység lehet a testi-lelki egészség szolgálatában, elősegítve a helyi közérzet-reform kibontakozását is. Még a vallási szetartások is, hiszen ezek is szerves részét képezhetik a helyi kulturális életnek. Az igehirdetés sokak számára szinte egyetlen formája a művelődésnek és a továbbképzésnek. Számos esetben művészi alkotásokkal bővül a liturgia; zeneművekkel (a beatmisétől a Bach-mi- séig), versekkel, filmekkel, vetitett képekkel, misztériumjátékokkal és oratóriumokkal. A lelki vezetés és a családpasz- toráció a sok helyütt hiányzó vagy nem eléggé színvonalas lelki-egészségügyi szolgáltatást is pótolja illetve kiegészíti, s a jegyesoktatás sok helyütt messze hatékonyabb a hasonló jellegű „világi” próbálkozásoknál. (Jellemző, hogy nem egy esetben itt lehet hallani a családtervezés legmodernebb, az egészségre legkevésbé ártalmas módszereiről!) Mindezeken kívül jó néhány plébánia művelődési otthonként is működik. Egészen kicsi falvakban hallhatók kitűnő tudományos ismeretterjesztő vagy a mindennapi élet gondjaihoz praktikus segítséget kínáló előadások, irodalmi matinék. Filmvetítéseket, kirándulásokat, táborozásokat, gyermeknapot, klubot, Ki mit tud-ot, önismereti kurzust, Páva-kört szerveznek, könyvtárat rendeznek be. A Kaszás-dűlői lakótelepen a helyi plébánia betlehemesei járják a panelsivatagot, a komatál akció keretében pedig két hétig visznek ebédet a hívek azokba az otthonokba, ahová új családtag érkezett. A vizafogói plébánia neves művészek és tudósok közreműködésével szervez Tudós-klub színvonalú kerekasztal-beszél- getéseket. Etesen a katolikus templomban nívós irodalmi matinékat rendeznek. A városmajori plébánián szavalóversennyel és előadóesttel ünnepelték a Babits-évfordulót. Az egyik ferencvárosi lelkészség klubjában előadás-sorozat folyik az orosz irodalomról és filmművészetről. Az ősagárdi evangélikus fiatalok a felsőpetényi baptista fiatalokkal együtt oratóriumokat és színdarabokat adnak elő. A gyáli plébánia épületében az öregek és fiatalok klubján, valamint az in- ' gyenes nyelvtanfolyamokon kívül a községi könyvtár fiókja is helyet kapott. Vagyis egy állami intézmény egy egyházi intézményen belül! A körömi katolikus pap egy gobelinművész segítségével megtanította a mesterségre a helyi szövőasszonyokat, akik közül néhányan társszerzői lettek a pesti művésznőnek. A rózsadombi református gyülekezet Max Weber elmélete és az aszkézis értelmezése címmel rendezett tudományos ülésszakot neves szociológusok közreműködésével. Számos helyről különbu- szokkal viszik a híveket a fővárosba színházba, megvéve egy-egy előadást. A csetényi református templomban a vasárnap esti áhítaton egy-egy általuk kiválasztott költeménnyel jelennek meg az idős parasztasszonyok is. Füzér katolikus papjának tucatnyi közművelődési kezdeményezése között a Páva-kör, a faluház, a tájház és az elszürkülő házasságokat életre delejező „házas hétvégék” beindítása szerepel. A modern keresztény értelmezésben a kultúra középpontjában a szabadon cselekvő ember áll, s az ebben a felfogásban művelt ember az, aki harmóniában van a természettel, öniflagával, társaival. Mindehhez hit, hitelesség és szabadság-tér szükségeltetik. A humán reform talán a reformok legsürgősebbje, a „kultúr-plé- bániák” pedig mozgatói és segítői lehetnek a megújulásnak. Kamarás István Martinék József
