Tolna Megyei Népújság, 1989. február (39. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-11 / 36. szám
2 - TOLNATÁJ 1989. február 11. A bonyhádi kisipar a szövetkezetesítés küszöbén I- A lakásuk szép, elegáns, ugyanakkor hangulatos, vidám, színes. A méretek ellenére igazi lakás. Kit jellemez ez? Önt vagy a feleségét?- Hát ez ű... csakis ő. Jórészt az asszonyok határozzák meg a lakások stílusát. Az öltözködésem is az ő ízlése. Ez valamiféle munkamegosztást is jelent. I - Mi ebből az Ön része?- A képek az enyémek. Képzőművészet-rajongó vagyok. Vannak itt rajzok és metszetek Egritől Szálaiig, Huszáriktól Székelyig, és van egy Salvador Dalim is. Egy kis Dürer... És ezeket jórészt a tudománynak köszönhetem. Csaknem mind ajándék a művészektől, páciensektől. Ezek nagyon fontosak számomra.- Ami azt illeti, Önt a tudományos kutatók történelmi ellenpéldájának tartom. Vagyis Czeizel doktor nem ott végzi a kutatásokat, ahol a pénz van, azaz külföldön, hanem Önhöz, azaz hozzánk hozzák a külföldi kutatócsoportok £f pénzt.- Visszatérve az eredeti témához, nálam, itt a lakásomon évente tíz-tizenöt tudós csoport fordul meg. Jórészt ők biztosítják a kutatásokhoz a pénzt. Ehhez és a megvendégelésükhöz megfelelő atmoszféra is kell. I- Említette, hogy a ház építésének egy másik oka is volt.- Meghalt az első feleségem, akitől a három gyermekem van. Miután ismét megnősültem, a korábbi lakás természetesen az övék maradt. De ezt követően túl ritkán találkoztunk. Azért építettük ezt a házat, hogy újra összehozzuk az egész családot. A földszinten mindhármójuknak - és a családjuknak is - van egy hatvan négyzetméteres lakása. A mai gyereknek szülői segítség nélkül úgysem lesz lakása jó ideig. Itt viszont közel is vagyunk egymáshoz, ugyanakkor függetlenek is. I - Van orvos a gyerekek között?- Nincs, noha én nagyon vágytam rá, de a pályától, a hivatásomtól magam ijesztettem el őket. A nagyobbik fiam a kaposvári színházban rendező, Balázs fiam iparművész, a lányom pedig gyógypedagógiát végzett. Ügy érzem, hogy a gyerekeim sínen vannak, ami egy apa számára, egy szülő számára rettenetesen fontos. I- Még mindig elnézést kérve „maszek” kérdést teszek föl. Mit keres itt az asztalon a hamutartó? t- Mert most maga a vendégünk, a vendégjog alapján nem tilthatom meg, hogy rágyújtson... I- Nem önző szándékkal kérdeztem, s nem is élek vissza vele, hiszen tudom, hogy megfontoltan kerüli a dohányzó társaságot.- Köszönöm a megértését, nem tagadhatom meg ismeretterjesztő voltomat. Nézze, van itt egy érdekes kép reprodukciója. Van Gogh festette száz évvel ezelőtt. Koponya, szájában egy cigarettával... A mi családunkban senki nem dohányzik, s a lakásunkban is csak egy- egy vendég gyújt rá - szerencsére nagy ritkán.- Ügy gondolom, hogy például a cigarettával kapcsolatos statisztikáival és példáival megdöbbenti az embereket, mi több, vannak olyan példabeszédei, melyekkel szabályosan sokkolja hallgatóit. Azt hiszem, ezzel nagyon sok mindent el lehet érni.- Igen, ez bonyolult módszertani kérdés. Véleményem szerint az egészség- nevelésben, az egészségügyi felvilágosításban a leghatékonyabb a közvetett út. Az emberek nem szeretik, ha azt mondják nekik, hogy ezt ne csináld, mert ettől tüdőrákod lehet, ettől impotens leszel, ettől koraszülésed lesz. , I- Tehát nem ezt mondani is már valamiféle stratégiának tekinthető?- Pontosan. S ezt a bizonyos „közvetett úton” való ráhatást, meggyőzést az Egyesült Államokban nagyon hatékonyan csinálják. Ott az elnökök a választási hadjárat során például elmondják, hogy ők hány kilók, mert nem szabad kövérnek lenni, beszámolnák arról, hogy mit sportolnak, azt is hangsúlyozzák, hogy teljesen egészségesek. Vagyis az Egyesült Államokban a vezetők és az értelmiségiek körében egészségesnek lenni a divat. I - Ezzel szemben nálunk?- Sajnos, még fordított a helyzet. Ha nálunk valaki leszokik a töményről, elkezd futni, ha szakít a cigarettával, akkor az meghibbant, az futóbolond. Tehát nálunk ez a fajta közvetett út nemigen megy. Visszatérve az Egyesült Államokra, ott a vezetők tisztában vannak azzal, hogy az egészség a munkaképességnek alapvető feltétele, a társadalmi kiadások - a rokkantság, a betegállomány, a leszáza- lékolás - csökkentésének leghatékonyabb lehetősége, és tudják, hogy a mérvadó csoportokon - a vezető rétegen - keresztül mintát lehet mutatni a társadalomnak. I- Most kérdezem meg: Milyenek a magyar vezetők?- Kérdezze, én pedig válaszolok. Sok tanácsi és pártvezető rossz példa. Nem egy vált alkoholistává, mert „hivatalból” inniuk kellett. A mérvadó rétegben nagyon általános a cigarettázás. És hogy mondjam? Az „úri-muri” máig ható példa, ez a szociokulturális öröklődés! A mostani vezető rétegünk a régi dzsentroid magatartást vette át: a vadászattól kezdve a dőzsölésen át az urambátyámozásig... S éppen ezért éreztem úgy, hogy itthon egy egészen más taktikát kell követnünk, azaz szándékosan a közvetlen ráhatást, a „sokkolást” választottam. Meg kell mondani, én még inkább tettem volna ezt, de a televízió illetékesei ebbe nem mentek bele. I- Mi lehetett volna még döbbenetesebb Az élet él és élni akar sorozatban elhangzottakon kívül?- Szerettem volna például bemutatni egy végtagamputációt a cigarettázásról szóló részben. A filmet, amit hoztam, csak egyszer kellett volna megnézni...- Engem szabályosan mellbevágott, amikor először hallottam azt az előadását, amelyben elmondta, hogy Ön rákesélyes, illetve ennél durvábban, vagy egyszerűbben fogalmazott: várhatóan rákban fog meghalni. Hiszen ez még a legszemélyesebb dolognál is több.- Igen, ez megint vitatható álláspont. Az én érveim a következők: ha valaki szuggesztiv előadó akar lenni, akkor az általánosságokkal nem sokra megy, szemben a konkrét, emlékezetes és megrázó tényekkel. Ne szégyelljük bevallani: ha vállalunk egy előadást, akkor hatni akarunk az emberekre. Rilke például csodálatosan irt erről: „azért írok, mert meg akarom változtatni áz embereket”... hogy legyen egy ember, aki elolvassa az én könyvemet és megváltoztatja az életét. Azt hiszem, minden alkotó emberben él az a vágy, hogy azért él, azért dolgozik, hogy néhány ember azután valamit másképpen csináljon. S ennél nagyobb sikert nem lehet elképzelni.- Az orvosi titoktartás az emberre, saját magára nem vonatkozik, mert gondolom annak fölötte áll az önmagával szembeni szabadság- jog. Ennek ellenére kérdezem: Az említett előadásával kapcsolatban nincs lelkiismeretfur- dalása?- Igen, ez a másik érvem. Az ember önmagát - szemben a betegeivel - a maga teljes valójában bemutathatja... Végül azzal, hogy azt mondtam, valószínűleg rákban fogók meghalni - amit a tudomány tényeire alapozok -, példát is szerettem volna mutatni. Mert ma Magyarországon az emberek struccpolitikát folytatnak. Az igazi problémákkal való szembenézés helyett bedugják a fejüket a homokba, vagy inkább isznak helyette egy kupica pálinkát. I- Vagyis nem mernek, nem merünk szembenézni a valósággal, a kihívásokkal, hanem mellékmegoldásokat keresünk, pótcselekvésekhez folyamodunk?- Erről van szó! Én pedig úgy gondolom, hogy igenis az életünk nem végzet, a sorsunk nem az Isten, vagy az ördög kezében van, hanem bizonyos fokig a miénkben. Nem elszenvedői, hanem szerzői vagyunk életünknek. Az emberek nagy része a családban korábban előforduló betegségek alapján megsejtheti, hogy ő mire hajlamos. En tudom, hogy rákra vagyok hajlamos, mert a négy nagyszülőm közül három abban halt meg, édesapámnak van rákja, édesanyámnak már volt rákja. De ettől nem esem kétségbe. Hiszen mindenkinek meg kell halnia. Én csak abban különbözöm sokaktól, hogy tudom, mi várható. S mivel ismerem a veszélytényezöket, melyek azt a hajlamot provokálják, tehát felerősítik - mint a cigaretta, a tartós napozás, az égetett és túl forró ételek-, és tudom, hogy ezekkel szemben mik védenek - például a rostos ételek -, akkor én befolyásolni tudom egészségem alakulását. Ebbe természetesen beletartozik a rákszűrésen való részvételem is. Igazi jó stratégiával talán még az is elérhető, hogy ne is jelentkezzen ez a halált okozó betegség. Hiszen a rák húsz év alatt kialakuló folyamat, ami életmóddal alapvetően befolyásolható... Mert végül is a magas vérnyomás a következményes agyvérzéssel az egyik nagy átok, a másik az infarktus, a harmadik pedig a rák. I- Ennek átgondolása a családtervezésben is igen fontos. Az ön programjában központi helyet kapott.- Igen, a családtervezési alkalmassági vizsgálatban a szülők már a gyermek vállalásakor átgondolhatják ezt. így a gyerekeket úgy nevelhetik, hogy ezek a veszélytényezők háttérbe szoruljanak. Ez azért is nagyon fontos, mert életmódunkat a családban megszokott magatartás határozza meg. Minden ember a gyermekkorában megtanult dolgokat viszi tovább.- Vannak szakemberek, akik azt állítják, hogy az emberek negyven százaléka bizonyos mértékben neuraszténiás, legalábbis kispszi- chiátriai kezelésre szorulna. Hogyan küszöbölhetjük ki gyermekeink életéből, környezetéből a neuraszténiát okozó rizikótényezőket?- Ez igen fontos kérdés, de magam ebben nem merek állást foglalni, mert a mentálhigiénéhez keveset értek. De úgy gondolom, önnek teljesen igaza van, a neuraszténia, a neurózis - magyarul: ideggyengeség - tünetei, tehát a túlérzékenység, a fáradékonyság, az alvászavar, a nemi életben jelentkező problémák ma olyan gyakoriak, melyek az élet bizonyos szakaszaiban még a negyven százalékot is meghaladják. És ennek okai között a rossz munkaszervezés és a helytelen életvitel gyanúsítható. Meg az is, hogy a mi gazdasági feltételeink között úgy szeretnénk élni, mint Nyugat-Euró- pában, ami csak napi tizenkét órai plusz kemény hét végi munkákkal megy, vagy mehetne. Ez nagyfokú önégetés és önkizsákmányolás. I- Úgy hiszem, igen nagy bajt okoz, hogy képtelenek vagyunk bizonyos dolgokat mérlegelni, bizonyos dolgokat tárgyilagosan, tényszerűen elfogadni és azokkal normálisan együtt élni.- Igen, erre számos példát látok nap, mint nap. Csupán kettőt említek. Magyar- országon szégyen, ha az asszony idősebb a férjénél. Ezt mint orvos rendszeresen tapasztalom, s látom, hogy hazudnak, rejtegetik. S ha az orvos-előtt ezt teszik, akkor kérdem: hogyan élik meg hétköznapjaikat? Pedig mi a rossz ebben?! A másik, ha most harminc év felett vállalkozik egy nő gyerekre, szinte restellke- dik. Pedig ma már köztudott - magas szintű orvosi ellátás mellett - negyvenöt éves korig kivédhetők a korábban gyakoribb terhességi szövődmények. I- Kívánom, hogy minél többeknek segítsen elkerülni a terhességi szövődményeket, s azt is, hogy az ön hatásos, olykor sokkolásos módszérével sokakat győzzön meg az említett rettegés fölöslegességéről és még sok másról. Mindannyiunk érdekében. Minduntalan megfogalmazódik a m’ö- göttünk levő négy évtized újraértékelésének igénye. Az érdeklődés homlokterébe került az 1944-es évvel kezdődő koalíciós időszak és a szerves fejlődést megtörő, a szocializálás monolitikus modelljét mechanikusan másoló 50-es évek korszaka. Az akkori gazdasági újjáépítés, a stabilizáció, a többszektorú gazdaság és a tervgazdálkodás párhuzamossága, az első ötéves terv ellentmondásai ma is tanulsággal szolgálhatnak. A vállalkozások korát éljük. Új társulási formák tűntek fel, felértékelődnek a magánvállalkozások, az egyéni kezdeményezések, a különféle kis- és szakszövetkezetek. Nem érdektelen tehát a korabeli helyi kisipar vizsgálata. Különösen érdekes a kisipar állapota a szövetkezetesítés kezdetekor, a negyvenes évek végén. Sipter Gézáné tanulmányában 1920- tól 1948-ig, az ipartestületek felszámolásáig ad áttekintő képet a megye kisiparáról. A bonyhádi ipartestületről is közöl adatokat, sajnos, ez a periódus iratanyagában igen hiányos és hézagos. A forrásbázis bővítésének lehetőségét a bonyhádi KIOSZ irattára biztosította, azonban a lefűzött és iktatott levelezés sem teljes. A száraznak tűnő hivatalos levelek, kimutatások, jelentések mögött mégis emberek, családok sorsa, élete húzódik meg. A jelenkorkutatás lehetősége, egyben szükségszerűség is a visszaemlékezések felhasználása. Az írott források által nem rögzített momentumok feltárása mellett rögtön élettelivé válnak a papírok. Az adatközlők emlékezetében a megélt történelem rögzül, de ezt igen óvatosan kell kezelnünk, erős kritikával közelítve. Borai Ákos iparföldrajzi tanulmányában (A bonyhádi járás ipara), Szilágyi Mihály A bonyhádi kereskedők című munkájában is használja mindkét típusú forrást. Alapvető mű Vörös László Bony- hád-ja is. Utóbbi szerint a nagyközségben 1942-ben 269 kisiparos dolgozott majdnem ugyanennyi segéddel és ta- nonccal. A Pétermann és Glaser Cipőgyár, a Zománcárugyár és néhány kisebb üzem Bonyhádot az elmaradott, agrárjellegű megye legiparosodottabb településévé tette. A mintegy 8000 lakos több mint fele német anyanyelvű, a másik fele magyar. Jelentős, 1100 fős zsidó val- lású ember élt itt. Az évtized népmozgásai formálták át a munkaerő szerkezetét. Először a háború tizedelte meg, majd a hadifogság. A zsidók deportálása után a németek kitelepítése és kényszermunkája, a bukovinai székelyek, felvidéki, erdélyi, alföldi és zalai, valamint délvidéki magyarok betelepülése formálta a népesség arculatát. A nagyipar szerencsésen vészelte át a háborút. A megyében nem volt lényeges iparfejlesztés az államosításig. Az államosítás, a kis- és nagykereskedelem, a hitelélet szocializálása új környezetet teremtett. Az 1948-ban meghirdetett új szövezkezetpolitika a kisipart felszámolandó és megszüntetendő formának tekintette és integrálni kívánta a tervgazdálkodás rendszerébe. Az ipartestület felszámolása után alakult meg a bonyhádi KIOSZ is. A KIOSZ 1950. február 1 -I kimutatáséEmlékek a múltból Talán kevesen tudják: a szegény-emberek tehenei az első világháború előtti időkben mindössze napi négy liter tejet adtak. Ez az egészséges étek mégsem hiányzott eleink asztaláról. A tej feldolgozásának fortélyait generációk adták tovább egymásnak. A kisgazdaságok hagyományos tejkezelése felett eljárt az idő, a korabeli eszközöket a modern tejipar már nem használja. Múzeumi tárgyak lettek. Az ország egyetlen tejipari múzeumának a székesfehérvári skanzen egyik évszázados épülete ad otthont. A Rác utca 19-es Számú háza szerb egyházi iskola volt egykor. A felújítást végző mesterek munkájának köszönhetően nyerte vissza eredeti szépségét, itt láthatják ma az érdeklődők a tejipar történetét bemutató kiállítást. Több mint ötszáz tárgy és dokumentum ismerteti meg a látogatókat a tejgazban 245 bonyhádi kisiparost 67 segédet és tanoncot, a levelezésben az év során még 18 iparost találtam, ez összesen 263 fő. Az adatközlők segítségével sikerült kiértékelnem a nemzetiségi megoszlást. Helybeli német és magyar 81%, ebből 60% a német és 14% a magyar. Nem helyi, tehát 1944 után települt ide 19%. Ösz- szességében az iparosok 65%-a német 22,4%-a magyar. A hiányzó százalékok az ismeretlen és az azonositatlan kategóriába tartoznak. Ipari főcsoportok szerint a rangsor a következő: Iparfőcsoport Létszám Ruhaipar 48 fő Szolgáltató ipar 43 fő Élelmiszeripar 38 fő Vas- és fémipar 32 fő Bőr- sörte és szőrme 29 fő Fa- és csontipar 23 fő A megyei viszonyokhoz hasonlóan a legtöbb a szabó, fodrász és a cipész. Meghaladja a 10 főt a hentes, pék, asztalos, lakatos, kovács és a szálloda-kávés- vendéglős iparcsoport. Bonyhádi sajátosság a vas- és fémipari szakmák kedvező helyezése. Igen jó hírnek voltak a kovácsok. Viszont kevés az építőipari szakmát űző, csak 1 ács és 3 kőműves. Idős kőművesmester aki maga is hadifogságból tért vissza, elmondta, hogy a hadifogság, a német mestereket érintő kitelepítések és az oroszországi kényszermunka apasztotta le drasztikusan a számukat. Vörös László adata szerint 1942-ben még 17 kőműves volt. A 263 iparosból 39 nő, közülük 13-an özvegyi jogon viszik tovább férjük szakmáját, öten segéddel és inassal dolgoztak, valószínű, hogy családtagok is segíthették őket. Ezt erősíti az a tény, hogy a 14 női szabó, 4-4 vendéglős és fodrász mellett akadt asztalos, kőfaragó, villany- szerelő, késes és köszörűs is. Vajon miért volt szüksége egy 8000 fős nagyközségnek 20-20 férfi- és női szabóra, 26 cipészre,-13 hentesre, 12 pékre? Egy jól tagolt szolgáltatási rendszer elevenedik meg a visszaemlékezők ismertetése alapján. Az angol szabótól, aki a nagyközség tehetősebb polgára volt, a javító-foltozó vargáig, aki éppen hogy eltartotta a családját, terjedt a skála. Mindenki saját megrendelő körrel rendelkezett és a környékbeli falvakat is kiszolgálták. Minden pékmester állított elő egy olyan terméket, amit a legjobb minőségben csak ö tudott. Természetesen a kenyérjegyrendszer idején ez nem érvényesült, hiszen csak kenyeret süthettek. Ekkor azonban a piac megosztásával, illetve bérsütésből élt meg minden pék. 1950 elején mindössze 2 kisiparos adta le iparengedélyét. Mindezek ismeretében elmondhatjuk, a deportálások, a háború, a hadifogság, kitelepítések, kényszermunka után a bonyhádi kisipar a korábbi szintnek megfelelően konszolidálódott a 40-es évek végén. A létszámcsökkentő tényezők az iparosok közül nagymértékben csak néhány szakmát érintettek; ha összevetjük az 1942-es és 1950-es adatokat a legtöbb szakmában szinte számszerű egyezést tapasztalhatunk. Nagyon fontos különbség, hogy a létfontosságú utánpótlás egyharmadára apadt s ezzel az elöregedési folyamat felerősödött. Ilyen állapotban ért a szövetkezetesítés, a szocializálás küszöbére a bonyhádi kisipar. 1950 februárja után 25-en mondták le iparukat és 31-re emelkedett a hosszabb-rövidebb ideig szüneteltetők száma az év végéig. Az első ötéves terv iparpolitikájával párhuzamosan megkezdődött visszaszorításuk. SZÖTS ZOLTÁN daság fejlődésével a múlt századtól az 1970-es évekig. A kiállított tárgyak többsége eredeti, de korabeli képanyagok és írásos emlékek is segítik az ismerkedést. Igazi ritkaságnak számítanak azok az archív képek, amelyek a tejelő szarvasmarha-tenyésztés kezdeteit mutatják be. De látható a témával kapcsolatos első hazai szakirodalom is, Nagyváthy János munkája 1822-ből. A fejés és tejkezelés eszközeinek társaságában eredeti vajverseny okleveleketTs bemutatnak a század elejéről. A Budapesten 1909-ben megrendezett IV. nemzetközi tejgazdasági világkongresszus határozatait olvasva meglepődve állapítja meg a látogató: napjainkban is aktuális tennivalókat fogalmaztak meg nyolcvan évvel ezelőtt. A múzeális értékű eredeti Marchand zsírtartalom-meghatározó 1870-ben készült, a különböző vaj- és sajtformákkal együtt évtizedeken át használatban volt. Érdemes egy pillanatra elidőzni az első tejplakát előtt, Manno Miltiades munkája 1929-ben pályadijat nyert, ő készítette az első ilyen jellegű reklámot, s a tejet ivó munkást ábrázoló plakát több mint 100 ezer példányban került forgalomba. ;fc^|fÍ£etés Dr. Czeizel Endre és V. Horváth Mária a sokkolásról
