Tolna Megyei Népújság, 1989. február (39. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-11 / 36. szám

1989. február 11. / TOLNA' 4 KÉPÚJSÁG-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------­-­Ú jvidéki lap a vajdasági magyar szellemi életről Németek a Szovjetunióban Autonómiára ván/a A Vajdasági Kommunisták Szövetsége rendkívüli értekezletén a tavaly októberi tömegtüntetések követelésére kollekti­ven lemondott vezetősége helyett új ve­zetőséget választott. Az újvidéki Magyar Szó cikkében a többi között a következő­ket fejtette ki: Az új Symposion szerkesztőségének szétzúzása (1983-ban) a vajdasági iro­dalmi élet háború utáni legnagyobb bot­ránya. De most, amikor szólhatunk e fo­lyóirat felszámolásáról, ki kell monda­nunk azt is, hogy nem csupán az elmúlt öt évben éltünk a megfélemlítés légköré­ben. A Vajdaság egész szellemi, művelő­dési életét néhány hatalmaskodó bürok­rata irányította. Néhány évvel ezelőtt Újvidéken elké­szült egy sajátságos „fehér könyv": a el­lenzéki értelmiségiek névjegyzéke. A fe­hér „névsor” összeállítója Stipan Kopilo- vics, a Vajdasági Kommunisták Szövet­sége tartományi bizottsága nemzetiségi bizottságának akkori elnöke volt. Melles­leg az ő nevéhez fűződik az autonóm tar­tomány magyar nyelvművelő egyesüle­teinek felszámolása is. Az egykor meg­alapított 14 fiókszervezet közül ma csu­pán 5 működik. 1970-ben „Demográfiai jellegzetessé­gek a jugoszláviai magyar nemzetiségek életében” címmel Mimics Károly, a politi­kai tudományok magisztere a Híd című folyóiratban tanulmányt közölt. Ellenőr­zött tényeken, hiteles adatokon alapuló tanulmányt, am.elyben kifejtette, hogy a jugoszláviai magyarság körében észlel­hető depopulációs folyamatok teljesen ismeretlen fordulatot vehetnek, ha ezen a téren elmarad a társadalom ellenőrzése. Ez elmaradt - a legutóbbi népszámlálás adatai teljes mértékben igazolták Mimics Károly tudományos porgnózisát: 10 év alatt félszázezerrel csökkent a magyar­ság lélekszáma Jugoszláviában. E tanulmányának közlése után Mimics Károlyt mondvacsinált ürüggyel kizárták a pártból, s azóta az újságok és folyóira­tok sem tarthatnak igényt közreműködé­sére. A Vajdaságban az elmúlt évek a szelle­mi elsivárosodás, a látszatirodalmi léte­zésmód jegyében teltek el. Az „ügyeletes káderek” minden energiájukat káderpo­litikai sakkhúzásokra pazarolták, abból a jól ismert sztálini elvből kiindulva, hogy a „problémákat” csak a káderek oldhatják meg. Ennek érdekében jegyzőkönyveket hamisítottak, pályázatokat semmisítettek meg, nyomást gyakoroltak szervekre, szervezetekre, bíróságokra és magán- személyekre egyaránt. Az ifjúsági sajtón és a fiatalok intézmé­nyein csattant az ostor legelőbb. Az újvi­déki ifjúsági Tribun, az Index, a Polja, a Képes Ifjúság, az Új Symposion csendes, vagy zajos felőröltetése egyazon forga­tókönyv szerint ment végbe. De említhető a dél-bánáti magyar művelődési egyesü­letek szemléjének feszámolása, a közép- iskolások művészeti vetélkedőjének fo­kozatos leépítése, a falualapitási évfor­dulók megünneplésének megakadályo­zása, a kiterjedt táncházmozgalom le­szűkítése, az újvidéki hungarológiai in­tézet elbocsátott tanársegédeinek pél­dája is. Az újvidéki Fórum kiadó néhány hó­nappal ezelőtt igen élénken cenzúrázta Szeli István professzor „így hozta a törté­nelem” című interjúkötetét. A mai vajda­sági irodalompolitika eltorzult voltát Szeli kötetének oktalan megnyirbálása pél­dázza a legjobban. A vajdasági szerkesztőségekben és egyébb szellemi gócokban ma ugyan­azok a káderek ülnek, akik eddig is ott fészkeltek. A kiadói tanácsokban ugyan­azok az igazhitű káderek gyakorolnak „társadalmi befolyást” a sajtószervekre, a folyóiratokra és a könyvkiadókra, akik eddig gyakoroltak döntően másféle be­folyást. Ezek a káderek most úgy tesz­nek, mintha az elmúlt évek során az auto­nóm tartomány művelődési életében mi sem történt volna. A jelek szerint cselek­vőkészen várakoznak - emelte ki végül a cikk. MÁRKUS GYULA (Belgrád) Készül a nemzetiségi törvény A hazánkban élő nemzetiségek érdekképviseleti szerveinek közreműködésével készül a nemzetiségi törvény. Az Igazságügyi Minisztérium alkotmány-előkészítő ko- difikációs titkársága, amely az új alkotmánytervezetének előkészítésével egy időben az alkotmány körébe tartozó törvépyek tervezetén is dolgozik, bevonja a jogszabályal­kotásba a Belügy-, a Külügy-, a Művelődési, a Szociális és Egészségügyi Miniszté­rium, valamint a politikai, a társadaloltudományok és az egyházak szakértőit is - mon­dotta Timoránszky Péter, az alkotmány-előkészítő kodifikációs titkárság tagja az MTI munkatársának. E munkabizottság a közeljövőben kidolgozza a nemzetiségi törvény koncepciótervezetét, amelyet a nemzetiségi közösségek külön is megvitatnak. Az egyházak is kifejthetik véleményüket e szabályozásról. A nemzetiségi törvény előkészítésével egy időben felmerült a nemzetiségi program megalkotásának gondolata. Ebben rögzítenék országunk nemzetiségi politikáját és a megvalósításához szükséges garanciákat. A nemzetiségi törvény tulajdonképpen e program része lenne, a nemzetiségek jogait szabályozza majd. Országunkban, ahol évszázadok óta élnek nemzetiségi kisebbségek, nem első ízben alkotnak ilyen törvényt. A múlt században, a kiegyezés után készült az első olyan törvény, amely szabályozta a nemzetiségek jogait és anyanyelvűk haszná­latát. Hatályos alkotmányunk is rendelkezik a Magyarországon élő nemzetiségek egyenjogúságáról, anyanyelvűk használatáról, az anyanyelvi oktatásról, a nem­zetiségi kultúra megőrzésének és ápolásának jogáról. Jogrendszerünkből azon­ban hiányzik a nemzetiségi jogok átfogó szabályozása. Az ország gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális életének megújulása, a politikai és jogi intézményrendszer reformja megkívánja nemzetiségpolitikai gya­korlatunk továbbfejlesztését. Hazánk nemzetiségpolitikai törekvéseit mind a ké­szülő új alkotmányban, mind pedig a nemzetiségi törvényben ki kell fejezni. A törvény célja, hogy szavatolja a magyarországi nemzetiségek sajátosságai­nak megőrzését és kibontakozását. E törvénynek aktív kisebbségvédelmi politika alapelveit kell rögzítenie. Indokolt meghatározni a nemzetiségek egyéni és kollektiv jogait, ezek érvénye­sítésének anyagi és személyi feltételeit, az állami szervek erre vonatkozó kötele­zettségeit is. A jogászok egyetértettek azzal, hogy a nemzetiségi jogok sajátos jogok, ame­lyeket az állam kisebbségvédelmi politikájának megfelelően köteles az ország nemzetiségi lakossága számára biztosítani. Törvénybe foglalják majd például, hogy az állampolgár szuverén személyi joga annak eldöntése, hogy valamelyik nemzetiség tagjának tekinti-e magát vagy sem. Az állam - a központi, illetve a he­lyi állami szervek - feladata megteremteni a nemzetiségek számára jogaik gya­korlásának feltételeit. Az állami - köztük a tanácsi szervek - kötelesek gondos­kodni többek között a nemzetiségi gyermekek anyanyelvi oktatásáról, ha megha­tározott számú gyermek részére kérik azt. Ugyancsak az állam köteles gondos­kodni a nemzetiségi iskolák pedagógusainak, a nemzetiségi nyelv oktatóinak, a nemzetiségi közművelődés dolgozóinak, a hatósági tolmácsoknak a képzéséről. A szakemberek véleménye szerint emellett szükséges lenne, hogy nemzetiségi közösségek és személyek maguk is alapíthassanak óvodákat, iskolákat. Szükséges lehetővé tenni azt is, hogy a nemzetiségek a bíróságok és a hatóságok előtt használhassák anyanyelvűket A nemzetiségek által lakott településeken a hiva­talos iratokat és közleményeket nemcsak magyarul, hanem a nemzetiségek nyelvén is ismertessék. Indokolt jogszabályba foglalni azt is, hogy a nemzetiségek egyesületei, társadalmi szervezetei csakúgy, mint a nemzetiségi lakosok, kapcsolatot tarthassa­nak az anyanemzet művelődési, oktatási intézményeivel, állampolgáraival. A jogászok állásfoglalása szerint a hazai nemzetiségeket megilletik egyrészt l mindazok a jogok, amelyek a magyar népességet, másrészt a kisebbségek jogai. , A Szovjetunióban élő németek helyze­téről közöl érdekes írást egyik legutóbbi számában a Znamja című folyóirat. A cikk szerzője, G. Vormsbecher emlékez­teti az olvasókat arra az 1941. augusztus 28-i legfelsőbb tanácsi rendeletre, amelynek értelmében a Volga menti né­meteket kitelepítették. A dokumentum alapján a háború legnehezebb napjai­ban született intézkedést az indokolta, hogy a mintegy 200 ezer hémet ajkú la­kosság körében a katonai hatóságok szerint „diverzánsok és kémek tízezrei találhatók.” Sok részletről, tényről az olvasók elő­ször értesülhettek. Mint például arról a megdöbbentő dologról, hogy a Volga menti német falvak lakosságának meg­bízhatóságát milyen megalázó módon „ellenőrizték”. A falvakba német egyen­ruhába öltöztetett ejtőernyős állambiz­tonsági egységeket dobtak, ám a szem­tanúk szerint a maskarás provokáció ku­darcba fulladt: nem sikerült bizonyítani az ott lakók árulását. Az alaptalan és igazságtalan szégyen­bélyeget csak 1964-ben törölték le a szovjetunióbeli németekről, ám szülőhe­lyükre való visszaköltözésükre újabb tíz évet kellett várniuk. Mindez természete­Urumcsi: müezzin és trombita Urumcsiban, a Hszincsiang-Ujgur autonóm terüle­teknek az arab Kelet mesevilágát idéző fővárosában a külföldi látogatónak nincs szüksége ébresztésre: kora reggel felhangzik - feltehetően japán gyártmányú hangerősítő segítségével - a müezzin hangja, imára szólítva az ujgurokat, azaz a hithű muzulmánokat A müezzin melankolikus dallamai valamelyik közeli kínai helyőrség trombitaébresztőjével keverednek, mintegy emlékeztetőül arra, hogy Kína nemzetiségi katlanának kellős közepén vagyok Hszincsiangban negyvehét nemzetiség él, s a fővárosban csaknem mindegyikből akad párszáz, ezer, vagy tízezer. A több mint egymilliós Urumcsiban azonban hétszázezer a han, azaz a kínai származású. A kínaiak után mindjárt az ujgurok - állító­lag a magyarok távoli rokonai - következnek. S bár­mennyire hihetetlen: Urucsi képét nem a kínai többség, hanem az ujgur kisebbség határozza meg. Járom a várost és keresem annak a nemzetiségi el­lentétnek a nyomát, amelyről nyugati kollégáim elő­szeretettel írogatnak. Néhány hónappal ezelőtt való­ban volt Urumcsiban egy kisebb diáktüntetés. Ujgur vezetőknél érdeklődő, hogy mi is történt valójában. Mosolyogva nyugtatnak meg: az egyetemi vécékben olyan feliratok jelentek meg, amelyek sértőek voltak az ujgur diákok számára, ezért hát békés tüntetéssel tilta­koztak az „ámyékszéki művészet” ellen. Diákok szerint a dolog nem volt ilyen egyszerű. Az egyetemi hatóságok elhatározták, hogy - merő jóaka­ratból, azaz a nemzetiségi egymás mellett élés előmoz­dítása érdekében - összeköltöztetik az egyetemi szál­lásokon a kínai és az ujgur diákokat Ebből azután ki­alakultak bizonyos ellentétek, amelyekben egyformán ludasak voltak mindkét nemzetiség diákjai. Az ujgur diákok néhány órás, békés tüntetésével azonban az ügy lezárult De vajon tényleg lezárult? Urumcsiban az egyete­men, a parkokban messziről olvasható színes jelsza­vak hirdetik a nemzetiségek békés és harmonikus együttélésének nemes elvét Az emberek valóban bé­késen megférnek egymással. Ki-ki szabadon ápolhatja nemzetiségi hagyományait, gyakorolhatja vallását, ét­kezhet kínai, vagy ujgur vendéglőben. Ha nem ízlik neki az utcán kapható rostonsült, a birkahúsból készített siskebab, ehet disznóhúst gőzölt kenyérrel, vagy rizs- zsel. A siskebabot azonban lepénnyel, a paprikás disz­nóhúst pedig rizzsel illik enni, egyik a másikkal össze­tartozik. Valahogy így van ez az együtt élő nemzetisé­gekkel is: egy-egy elsimított probléma után előbb- utóbb jön egy másik, harmadik, esetleg negyedik is. Nem találom nyomát annak az illegális ujgur szerve­zetnek, amely Peking ben feltűnően jól szerkesztett, an­gol nyelvű röplapokkal bombáz engem és más külföldi újságírókat A Hszincsiangban nem található szervezet azzal vádolja a kínai kormányzatot, hogy elnyomja az ujgurokat és a Gobi sivatagban végrehajtott nukleáris kísérletei nem a békét, hanem a háborút szolgálják. Nem találkoztam ezzel az elnyomással sem. A helyi vezetők zöme ujgur, s a hivatalokban teljesen egyen­rangú nyelvként lehet használni a kínait és az ujgurt Urumcsiban újabb mecsetek épültek, a nagy kiterjedé­sű város legszebb, legszínesebb és leggazdagabb pia­ca az ujgur nemzetiségi piac. Ratal kínai kísérőm a piaci barangolás közben őszintén felel minden kérdésemre. Arra, hogy hova va­lósi, gondolkodás nélkül vágja rá: pekingi vagyok. Ki­derül, hogy szüleit az ötvenes évek legelején helyezték munkára Hszincsiangba. ó már Urumcsiban született, de ettől függetlenül pekinginek vallja magát Eredeti foglalkozására nézve asztrofizikus, de nem szakmájában, hanem a tarto­mányi külügyi hivatalban dolgozik - akárcsak a fele­sége, aki szintén itt született és természetesen kínai származású. Szavaiból kiderül, hogy a Hszincsiangba telepített kínai fiatalok szívesen vennének feleségül ujgur lányokat - akik, mint mondja, szebbek a kínai lányoknál, s nagyon szeretnek dalolni és táncolni -, de ez nehezen megy. Az ujgur hagyományok szerint a vegyes házasság­hoz elengedhetetlen követelmény a leányzó egész családjának, minden közeli és távoli rokonának egybe­hangzó beleegyezése. Erre pedig ritkán van példa. Nagy kár, mert az ilyen házasságok megkönnyrtenék az olyannyira szükséges közeledést a nemzetiségek között Eközben kísérőmmel rátalálok az ujgur piacon arra, amit régóta keresek: marhabőrből készített ujgur csiz­mára. A szakállas ujgur csizmadia 120 jüant kér egy pár remekbe készült lábbeliért Kínai barátom hol kínai, hol ujgur nyelven alkuszik. Az ujgur kiabál, fordítani nem érdemes - káromkodik. Végül megvesszük a csizmát 90 jüanért Mindhár­man elégedettek vagyunk. Másnap tudom meg, hogy kísérőm, aki ujgur ügyekben eligazított, ráadásul csiz­mát is szerzett, nem más, mint Hszincsiang kormány­zóhelyettesének fia. ÉLIÁS BÉLA sen nem maradt következmény nélkül a lakosság sorsának alakulásában. Külö­nösen azután, hogy lehetőség nyílott családegyesítés céljából a Német Szö­vetségi Köztársaságba utazni. Feltehe­tően a kivándorlók többségét ténylege­sen a családegyesítés vezérelte, ám nem hagyható számításon kívül, hogy sokak­nak más volt az indítéka. Az, hogy ezáltal fejezzék ki elégedetlenségüket azzal a politikával szemben, amelyik a németek egyenjogúságát csak papíron deklarálta. A mindennapok gyakorlata viszont ko­rántsem volt felhőtlen a német nemzeti­ség számára. Hiába próbálták például 1965-ben kétszer is elérni, hogy biztosít­sák számukra a korábbi autonómiát, kö­veteléseiket nacionalizmus vádjával illet­ték, s attól fogva még nemzeti kultúrájuk­kal sem foglalkozhattak kedvükre..Köz­ponti helyről azt javasolták nekik, „éne­keljenek inkább együtt, a közös kórus­ban”. Ezek ismeretében nem is meglepő, hogy német nyelvű filmek nem voltak, té­véprogramok és sajtótermékek is csak nagyon korlátozott terjedelemben és rit­kán készülhettek. A legfájóbb gondot pe­dig az anyanyelvi oktatás csaknem teljes hiánya jelentette, hiszen a nemzetiségi iskolákat megszüntették és a gyerekek Az elmúlt négy évtizedben nem egy al­kalommal úgy szervezték át a szlovákaiai magyar iskolákat, hogy az kedvezőtlen hatással volt a nemzetiségi oktatásra. Je­lenleg is vannak problémák a szaktár­gyak anyanyelvi tanításával, a pedagó­gus-utánpótlással, és még mindig érez­hető az általános iskolák korábbi „körze- tesítésenk” negatív hatása - állapította meg a Hét című csehszlovákiai magyar nyelvű hetilap. A csehszlovákiai magyar kulturális dolgozók szervezetének, a CSEMADOK-nak a folyóirata „Helyzetké­pek, gondok, gondolatok” címmel indított sorozatot a szlovákiai magyar iskolaügy­ről. A folyóirat, áttekintve a magyar nemze­tiségi iskolák történetét, emlékeztetett ar­ra, hogy csak 1948 februárját, a kommu­nista párt vezette haladó erők hatalomra kerülését követően nyerték vissza embe­ri és állampolgári jogaikat a szlovákiai magyarok, és csak akkor kezdődhetett meg a nemzetiségi sajtó megindítása mellett az oktatásügy újjászervezése. A magyar iskolahálózat látványosan fejlő­dött: míg 1950 júniusáig mindössze más­fél száz magyar tanítási nyelvű osztályba 5100 gyermek járt, ugyanez év októberé­ben már 1260 osztályban több mint har­mincezer tanult. A nemzetiségi iskolák létét törvények biztosítják, amelyeket 1968 októberében hagytak jóvá. Ezek ki­mondják a nemzetiségnek a jogát arra, hogy a saját nyelvükön művelődjenek. A törvényes biztosíték tehát adott, de a gyakorlatban nem kevés a gond. Az eltelt négy évtized alatt nem egy alkalommal úgy szervezték át a magyar Iskolákat, hogy az kedvezőtlen hatással volt a nem­zetiségi oktatásra. Az egyik legnagyobb gond - erre nemcsak á Hét, hanem ko­rábbi írásaiban az Új Szó című pozsonyi magyar nyelvű napilap is felhívta a figyel­met - az úgynevezett körzetesítés volt, amelynek során, főleg 1975-1980 között sok faluban megszüntették az alsótago­zatos magyar, de szlovák iskolákat is. A gyermekeknek vagy naponta utazniuk kellett a faluközpontban, illetve a város­ban lévő iskolába, vagy pedig a szülők arra kényszerültek, hogy olyan tanítási nyelvű iskolába írassák gyermeküket, amilyen a lakhelyükön maradt. Ahol megszűnt az iskola, onnan rendszerint elköltözött a tanító is; így ezek a települé­sek azt az embert is elveszítették, aki ko­rábban a helyi kulturális élet meghatáro­zó tényezője volt. Jórészt a körzetesítés következménye - irta a Szlovákiai KP KB lapja, a pozsonyi Pravda -, hogy Szlovákiában mintegy ezer iskola szűnt meg, és jelenleg nyolc­száz olyan kisiskola van, ahol az oktató­nevelő munka feltételei nem kielégítőek. A Hét a körzetesítés problémájával foglalkozva megszólaltatta a szlovák ok­tatásügyi minisztérium nemzetiségi osz­tályának a vezetőjét, dr. Fibi Sándort, aki elmondta, hogy a sok tekintetben fele­közül csak kevésnek sikerült megtanul­niuk a nyelvet. (Hacsak nem a családon belül.) Hosszú évek során felhalmozódott égető gondokat kellene tehát most meg­oldani a peresztrojka beköszöntésével. Az új gondolkodás mindenesetre már most érezteti hatását, hiszen az autonó­mia ügyét nyíltan vitathatják a helyi sajtó­ban. A többség természetesen igennel szavazna már most, ha lehetne, hiszen ez végre a Szovjetunió többi népével telje­sen egyenrangúvá tenné a németet is. Korántsem elhanyagolható körülmény, hogy a várva várt pozitív fejlemények megszüntethetik a szovjet németek pesz- szimizmusát és a jövő iránti kilátástalan- ságát, amelyek az úgynevezett pangás időszakának termékei. A szerző vélemé­nye szerint az autonómia helyreállítása jelentősen csökkentené a kivándorolni szándékozó németek számát is. Néhányan azzal hárítják el az autonó­mia kérdését, hogy „nem késő-e már er­ről gondoldodni?” A válasz csak egy le­het: természetesen nem. Az igazságnak, az emberek egyenjogúságának hely­reállítása, orvoslása sohasem lehet késő, bárhol, bármikor aktuális. D. más tapasztalatokkal járó körzetesítés elle­nére a nemzetiségi iskolákban gyarapo­dott a tanulók létszáma. A statisztika szerint a hetvenes évek végén 47-48 ezer gyer­mekvégezte tanulmányait magyar nyelven, tavalyelőtt pedig már több mint ötvenezer. Míg Kelet-, illetve Közép-Szlovákiában a magyar nemzetiségű gyermekeknek csak mintegy fele tanul magyar nyelven, addig a Nyugat-Szlovákiávan ez az arány nyolcvan százalék fölött van. A minisztériumi osztályvezető hangsú­lyozta: a magyar tanítási nyelvű iskolák jö­vője a szülők kezében van, mivel az előírá­sok értelmében tizenöt szülő igénye alap­ján kell létesíteni magyar óvodai vagy isko­lai osztályt. Azaz a szülök kérésére mód van a körzetesítés megszüntetésére. Dr. Fibi Sándor azt is elmondta, hogy Dél-Szlovákiában jelenleg 336 önálló óvo­da működik és ezenkívül még több mint 80 szlovák óvodában vannak magyar osztá­lyok, ahova összesen közel tizenhatezer magyar gyermek jár. Az általános iskolák száma 264, a kétezer osztályban több mint ötvenezren tanulnak. Figyelemreméltó, hogy az utóbbi években nőtt az alsótago­zatosok száma. Szlovákiában tizennyolc olyan gimnázium van, ahol magyar nyelven tanulnak, ebből tíz önálló intézet, nyolc pe­dig közös, magyar-szlovák igazgatóság alatt működik. A diákok száma azonban meglehetősen alacsony, alig háromezer. A magyar tanítási nyelvű szakközépiskolák közül öt az önálló és tizenhét közös igazga­tóságú, a százötven osztályba összesen 4800 diák tanul. A legnagyobb problémák a szakmunkásképzésben mutatkoznak. Az öt önálló és 22 közös igazgatású intézet­ben mintegy ötezer magyar nemzetiségű fiatal tanul, s a legtöbb esetben csak a ma­gyar irodalmat oktatják az anyanyelven. Az osztályvezető hangsúlyozta, hogy a magyar iskolákban végzett diákok felké­szülése nem alacsonyabb, mint a szlovák diákoké, megállják a helyüket a főiskolá­kon és az egyetemeken, a lemorzsolódás, ha van, elsősorban szubjektív okokra ve­zethető vissza. A gond az - mondotta -, hogy a felsőfokú intézetekbe a magyar nemzetiségű fiatalok csupán 5-6 százaléka jelentkezik, illetve nyer felvételt. Az optimális az lenne, ha ez az arány elérné a 10-11 százalékot A Hét cikkéből kitűnik, hogy a legsúlyo­sabb probléma a pedagógus-utánpótlás. A felmérések szerint a magyar iskolák alsó tagozatán tanító pedagógusok 45 százalé­ka (hétszáz-nyolcszáz ember) 1995 és 2000 között nyugdíjba megy. A felső tagozatokon oktatóknak pedig 40 százaléka (ötszáz-hatszázan) éri el ebben az időszakban a nyugdíjkorhatárt Emiatt az elkövetkező évtizedben legalább ezer­kétszáz pedagógust kellene képezni - erre viszont az ezt végző két felsőfokú intéz­mény - a pozsonyi Komensky Egyetem és a nyitrai Pedagógiai Főiskola - nincs felké­szülve. Nemzetiségi iskolák Szlovákiában

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents