Tolna Megyei Népújság, 1989. február (39. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-06 / 31. szám
4 KÉPÚJSÁG 1989. február 6. Ágak - levelek - február Ótos Réka felvételei Nemzeti olvasókönyv Mire való az olvasókönyv? Arra, hogy tanuljunk meg olvasni - ha már az ábécét elsajátítottuk Hogy miért kell megtanulnunk az ábécé ismeretében és mit kell megtanulnunk olvasni, megtudja, aki fellapozza, s ha már fellapozta, rendszeresen olvasgatja a Gondolat kiadásában most megjelent Nemzeti olvasókönyvet, amelyről közreadója, Lukácsy Sándor a kötet ajánlásában Így nyilatkozik: „Tolsztoj készített annak idején egy népi antológiát: az év minden napjára egy-egy rövid tanítást Ilyesféle min- dannapinak szánom én a Nemzeti olvasókönyvet. Jól teszi, aki nem egyhuzamban pörgeti végig: ez a könyv lassú olvasásra, meg-megállapodó töprengésre való. Tizenkét fejezete bőséges szellemi táplálék az esztendő tizenkét hónapjára. Aztán újra lehet kezdeni, elölről.” Lukácsy Sándor nem túloz. Nem csak lehet újra is kell kezdeni, hiszen a magyar gondolkodás legnagyobbjai szólalnak meg ebben a válogatásban és vallanak arról, mit jelent a haza, mit a történelmi tudat nemzeti önismeret az anyanyelv, nemzeti sajátságok megőrzése, az európai szellemmel párosult hazafiság, a szabadság és demokrácia, szólásszabadság, béke, népek közti barátság, a reformok, forradalom által biztosított haladás, a közéleti erkölcs, áldozatvállalás - és a „szorongattatások közepette is erőt adó remény”. Tartalmilag ez a 350 oldalas könyv lényege. És ez nem is kevés. A válogatás gondolati tömörsége és gazdagsága szabja meg a kötet építkezését az olvasmány jellegét Nem biblia éppen, de valahogy úgy kell használni, ha a múlton elgondolkodva a jövőt próbálja meg fürkészni az olvasó. Mindenesetre jóval több annál, mint amit az antológia műfaján általában értünk. A szerzőket reménytelen vállalkozás lenne felsorolnunk Kosztolányitól Széchenyiig, Orbán Balázstól Szerb Antalig, Kossuthtól Aranyig. Nem is ez a dolgunk. Sokkal inkább az, hogy felhívjuk az olvasó figyelmét Lukácsy Sándor bevezetőjének egy igen mai, meglehetősen keserű mondatára: „A nemzeti olvasmány elkészült és nem kerül egy havi fizetésbe.” - de A feledékenység is rossz tanácsadó Megjegyzések Kis Pái István népművelő 1989. január 30-án, a Népújságban megjele* A „sörösüvegekkel körülbástyázott szurkoló pózáf én több okból sem akarom felvenni. Tudom, hogy nagyobb a tét, mint egy- egy sportakció végeredménye, meg azt is, hogy a sörösüveges környezet, az üvegek tartalmával együtt - szó szerint is, meg életformát jelző felidézésével is - rossz környezet a felelős tájékoztatáshoz. Én csak a Népújság fenti cikkét és néhány - a cikk idézte döntések idején született - levelet raktam elém, hogy más oldalról is írjak arról, ami önmagában is elég sokrétű ügy, és még inkább az, ha feledékenyen vagy elfogultan tálalják, hogy aztán „közvélemény legyen a talpán, amelyik eligazodik”. Az állami költségvetés hiányai részben valóban az eltékozolt milliókból tevődnek össze. E „tékozlásban” nemcsak hivatalok, haném intézmények is osztoznak, osztoztak. De az is elég gyakori, hogy sokan csak azt látják kidobott pénznek, ha mások költik azokat a bizonyos milliókat nem nekik tetszőén és saját ötleteik megvalósítását rendszerint másként ítélik meg... Az is tény, hogy Tolna megye vezető testületéi és tisztségviselői kezdeményezői voltak a német bemutató színpad létesítésének, de az is, hogy ennek a művelődés- politikán túlmutató jelentőségű vállalkozásnak a jogosságát, szükségességét azóta se, ma sem vitatja senki. Az már viszont sokat vitatott döntés volt, hogy a Művészetek Háza elegáns átalakítása, nem olcsó felújítása; a munkás művelődési otthon kialakítása után Tolna megyében megint Szekszárd belvárosában kellett-e többmilliós átalakítást elvégezni, miközben a Babits Mihály Művelődési Központ színházterme már-már alkalmatlanná vált előadások tartására. Nem elhanyagolható az akkori intézményigazgató - Kis Pál István - felelőssége abban, hogy a város művelődési házában a nyomda, a kamaraterem és a stúdió kialakítása megelőzte a nagy színházterem technikai felújítását és ezzel, mintegy kényszerhelyzetet teremtve költött a megyei és városi tanács közel 10 millió forintot erre az intézményre 2-3 év alatt; a nagy színházteremre valóban halaszthatatlanul, a kamarateremre és a stúdióra hasznosan, de azért nem égető szükségből, a nyomda kialakítására bevételt sejtető reménnyel. Ma is mondom, hogy nem haszontalanul, de fontossági sorrendeket felforgatva. Meglep az a pontatlanság, amivel Kis Pál István a kamaraterem és a stúdió kialakításának költségeit tárja elénk. Mert a tények a következők: ők nem 12 milliós tervvel hozakodtak elő, hanem 1,6 millióssal és ebből lett közel 5 milliós tényleges kiadás, igaz, a stúdióval együtt. De tegyük fel, hogy volt 12 milliós tervük is, akkor kérdezem: mennyire lehetett felelős az a számítás - itt tényleg milliókról van szó -, amelyik ilyen eltéréssel realizálódhatna. Tehát a cikk állításaival ellentétben szó sincs megtakarításról. Abban teljesen igaza van a cikk írójának, hogy az átalakítás után valóban sokfajta feladatot szántak a művelődési ház földszinti egységének. Ezeket a funkciókat a tanács és tudomásom szerint a művelődési ház vezérei sem akarják megváltoztatni, ma sem. Sőt ezek biztosítékait akarjuk stabilizálni. Éppen ezért az tény, hogy nem szívesen járulunk hozzá ahhoz, - feltehetően ennek Szekszárd város polgárai sem örülnének - hogy a művelődési házban újabb irodák létesüljenek, főleg a földszinti részen, akár a német bemutató színpad igazgatósága, de bármilyen más szervezet számára. Márpedig, ha a német bemutató színpad mindenáron ki akar válni a művelődési otthoni keretből - számos valóban megfontolandó szakmai és pénzügyi érv alapján - akkor az önálló intézménnyé alakítás, sajnos, irodaigénnyel jár. Erre valóban azt javasoltuk, hogy a bemutató színpad - mint országos tájolást szervező intézmény - béreljen helyet irodái számára, de színházi stúdiómunkáját és szekszárdi bemutatóit változatlanul tarthassa a Babits Mihály művelődési központ kamaratermében. így egyik érdek sem sérül, a befektetett milliók is hasznosulnak céljuknak megfelelően, a kamaraterem közös kihasználtsága is kedvezőbb lesz és nem gyarapszik az irodák száma egy művelődési intézményben. Ez mégis jobb megoldás - bár korántsem ideális - mint az, ha a Babits Mihály művelődési központnak kell helyet bérelnie más épületben, ha tevékenységét bővíteni, gazdagítani akarja, mert hogy erre szükség volna, azt mi sem tagadjuk! Ugyanakkor lényegesnek tartom rögzíteni, hogy a városi tv-stúdió elköltöztetése nem szerepelt a megyei tanácsi és intézményvezetői javaslatok között, erre a stúdió vezetője (aki egyben a bemutató színpad vezetője is) tett javaslatot. Még egy pontatlanság (ami vélemény- különbségünket illetően nem döntő, de mégis korrigálandó a többi között): a bemutató színpad éves rendszeres költség- vetése korábban sem 2 millió forint volt, csak 1,3 és most 6,5 és nem 9 millió! Ami az irányító és fenntartó szervek ún. asszisztenciáját illeti - itt valóban találhat hibát a cikk szerzője, ha akar, de főleg a közelmúltból, nem a mából. S lelke rajta, ha egy-egy ügy támogatóit így minősíti. Mert az tény - és erre Kis Pál Istvánnak igazgatói tevékenysége idejéből emlékeznie kell - erre az „asszisztenciára” ő is, mások is mindig azokat keresték meg, akik egyetértettek velük. A két helyről történő (városi, megyei) irányításnak, illetve a tisztségviselői és testületi döntések néha elkülönülő (ma már egyre inkább múltba vesző gyakorlatának) hibáját igyekeztek sokan kihasználni, kész helyzeteket is teremtve. A napjainkban erősödő gyakorlat, hogy minden lényeges kérdésben csak testületek dönthetnek - egy előterjesztés vitájában nem elfogadásra, hanem döntésre hangoltan - szerencsére e lehetőség egyik alapját is megszünteti és ami fontosabb, nyilvánvalóvá teszi az indítványozók felelősségét - visszafelé is! Ami az önállóságra hivatkozást és az irányítók döntésképtelenségének egymásmellé állítását illeti, hadd mondjam: ez kedvenc érve azoknak, akik manapság a sokat emlegetett visszarendeződésre vágynak. Furcsa annak a szemlélete, aki magának, meg az általa kedvelt intézménynek elvárta vagy elvárja az önállóság biztosítását, másokkal szemben pedig az erős kéz szükségességét hangsúlyozza; az a nézet is, amelyik egy intézmény és az irányítók méterben mért távolságából adódóan igényli a beleszólási kényszert, és a szakmai tevékenységbe hivatali féket építene, ami ellen éppen népművelő társai harcolnak élénken is, hangosan is. Napjainkban, egy direkt irányítás utáni időszakban - meggyőződésem - többet ártanánk a könnyen megindokolható vagy szubjektív indítású beavatkozásokkal - ehhez mindig találnánk partnereket -, mintáz önállóság biztosításával: kockázatot is vállalva, kifutási időt is hagyva, a közvélemény kontrolljára is számítva az egyikoldalon, de természetesen elszámolási kötelezettséggel és a szakmai érdekű konfliktusok illetve felelősség tartós vállalásával a másikon. A demokrácia és intézményi szuverenitás óhajtása akkor őszinte, ha ez egyformán érvényes mindenkire, és előttem gyanús bárki, aki ezt csak magának követelte vagy várta, várja el - akár drukkerként, akár felelős gondolkodóként - és másokat kizárna belőle. E néhány sorral csak a tájékoztatás teljesebbé tétele volt a célom. Az 1985-86-os döntésekből - még ha voltak is kapkodó, ma gondot okozó elemei - kár még nem keletkezett, legfeljebb sok vita. Most azonban közösen kell ügyelnünk arra, nehogy hangulatot keltve visszafordíthatatlan folyamatoknak engedjünk utat; ügyelni arra, hogy a milliók hasznosuljanak. Az optimális hasznosulás lehetősége pedig a Babits Mihály művelődési központ egységében van, abban az egységben, amely az épület teljes integritását fenntartva helyet ad a tv-stúdiónak is meg a német színpadi próbáknak, bemutatóknak is, de nem darabolja egy épületen belül több igazgatóságra az intézményt. De bízzuk a döntést most már - a szakmai vélemények meghallgatása után - felelős kollektívákra, a művelődési központ társadalmi vezetőségére, illetve a városi és megyei tanács illetékes testületéire. PÓLA KÁROLY megyei művelődési osztályvezető Dédapáink víg kedélye Azt írja az újság, hogy „A társadalmi - ma még békés forradalom egyre tart... Ne higy- jük, hogy csak az élethez feltétlenül szükséges száraz kenyérért folyik a harc, a kenyérhez mindenki kíván egy kis jobb ha- rapnivalót is! A tanulás, a tudás fokozza nemcsak a szellemi, hanem a testi étvágyat is, vágyakat kelt, nagyobb igényeket nevel, amelyeknek ki nem elégíthetése a kelesztő kovász abban a nagy teknőben, amelynek más szóval társadalom a neve. Jelenleg Budapesten 90 kórházi segéd-és alorvosa küzd igazáért s kíván egy kis vajat száraz kenyerére”. Aki most azt hiszi, hogy az utóbbi hetek sajtójából idéztem, megnyugtatom, téved, mert Az orvosok című cikk a Közérdek 1908. február elsejei számának vezércikke volt, s fanyar humorral csak annyit jegyzett meg a kérdésről: „A magyar polgár még visszatréfál: hát, ha olyan rossz sora van a doktornak, mért nem lesz - püspök. Vagy: döglött szamarat, éhen halt doktort még sohasem láttam...” Szó, ami szó, ebben is van igazság, de azért nem mindenkinek van olyan jó sora, mint Sarah Bernhardt kutyájának és doktorának. A századforduló francia világsztár színésznőjével esett meg az a történet, amelyhez most nekünk is vonatra kell ülnünk s Tolna megye felé utazgatnunk. Igaz, ezt még nem, hogy 20%-kal olcsóbban, hanem teljesen ingyenesen tehetjük Az Újság című napilap 1909. február 10-i száma segítségével. „Egy vasúti kalauz számol be nekünk arról a nagy bánatról, mely Sarah Bernhardtot legutóbb Magyarországon érte. Fiúméba, illetőleg Triesztbe utazott sza- lónkocsiján. A művésznő fehér pincsije Sá- rosd állomás közelében ellenállhatatlan vágyat érzett, mondjuk: egy kis friss magyar levegő után. A pincsihez beosztott (!) inas jelentést is tett ez irányban úrnőjének, aki engedelmet adott kedvence megsétál- tatásához. De a francia állatka, malheurjé- re, igen alkalmatlan állomást választott. Sá- rosdon ugyanis a vonat hat percig áll, és ezt évek hosszú sora óta kitapasztalta az a két bozontos magyar kutya, mely ilyenkor vidám csaholással jelentkezik az állomáson és szalad az étkezőkocsihoz, melynek mindenkori szakácsa nekik veti oda az ételmaradékot. Így történt ez ama nevezetes napon is. Amint a két bozontos megpillantotta francia testvérét oktalan módon konkur- renst látott benne és rávetették magukat. És a becézgetett caniche (kutyácska) egykettőre már több sebből vérezve visított Sá- rosd megfagyott rögén, rettenetes jajgatásával az ablakhoz csalva megrémült úrnőjét is. Kínos percek következtek, melyekben Sarah Bernhardt orvosa találta fel magát legelőbb. Leugrott a vonatról és megszabadította a pincsit támadóitól, aztán pedig selyempárnára helyezte és Zágrábig rakott rá borogatásokat, mindenféle kenőcsöket, melyek szerencsésen meg is mentették az életnek.” Eddig a történet, amelynek színésznője magyarul, ugye, Sára, de franciásan sz-szel és h nélkül szokás ejteni. Milyen szép lehetne ma, ha azok az egykori ebek nem zavarják meg a pincsit, s mondjuk, az Ebtenyésztők Egyesülete kis táblát helyezhetne el a sárosdi állomáson ezzel a szöveggel: „Sarah Bernhardt kutyája 1909-ben itt sarah”. Akadt természetesen élelmesebb pincsi is a világon, legalábbis a Bonyhád Vidéke 1907. február 24-i száma szerint. (Előzmény: egy német hölgy az ékszerboltban jár, majd nyomtalanul eltűnt egy gyémánttal, de ekkor két detektív keresi fel.) A nevét és lakását szíveskedjék megmondani. A nő kipirulva felelte: - Fedwitz Ottó báróné vagyok s a Hungáriában lakom. De mit akarnak tőlem? - Lopással gyanúsítjuk, - vágta ki a titkosrendőr. - Hallatlan! Ez csak Magyarországon eshetik meg. Követelem, hogy most azonnal motozzanak meg. - Az úrinő maga ajánlja ezt? - kérdezte a detektív gúnyosan, - motozásra mi nőket alkalmazunk a főkapitányságon, majd ők elvégzik. - Nem várok egy percig se. - Úgy is jó. Megejtették a motozást és utána kínos pauza következett. A gyémántkövet sehol sem találták s a báróné izgatottan szólt: - Majd megmutatom én maguknak! Fokozta a zavart, hogy az egyik detektív eltűnt. Csodálkozva kérdezte a társa, amikor néhány perc múlva visszajött: - Hol jártál? - A patikában. Gyere csak be még egy kicsit a há- tulsó szobába! Többet nem mondott, hanem a két lába közé vette a nyivákoló pincsikutyát és beadta neki az erős hánytató- szert, amit hozott. Nem sok idő telt belé s a kutya torkából előkerült a gyémántkövecs- ke...” Milyen szerencse, mondhatná valaki, hogy mostanában nem kell annyira vigyáznunk gyémántjainkra... Ám, hagyjuk a pincsiket menjünk inkább bálba, méghozzá Mária Terézia meghívására. A nevezetes királynőt a gerjeniek egyszer azzal tisztelték meg, hogy „Édes szoptató dajkánkénak szólították levelükben (!), ami bizonyára nem esett rosszul neki. Ennél jobban szerette azonban az álarcosbálokat. A Vasárnapi Újság kilencven éve, február 19-én mesélte: „Egyszer, mivel a császári férje azzal kérkedett, hogy ő minden maszkot megismer, fogadottvele: olyan valakivel fog megjelenni akit bizonyára nem ismer föl. Duvalt szemelte ki erre a célra, a császári éremgyüjtemény igazgatóját, akit mint pásztorfiút szedtek föl az erdőben a Lotha- ringi hercegek, aztán fölnevelték s később kiváló tudóssá képeztették. Ez a Duval volt az, aki egyszer a császári palota folyosóján a vele szemközt menő főhercegnőkkel találkozva nem köszönt nekik, mire a mögöttük haladó József főherceg megkérdezte, hogy nem ismeri-e a húgait? - Valóban, fenség, nem! - No, nem csodálom - felelte József szelíd humorral, - mert ők nem antikvitások! Az erdőben és a könyvek közt felnőtt tudós úr eleget szabadkozott, de végre is kénytelen volt Mária Teréziát bálba elkísérni. A császárné dévajúl karját nyújtotta neki, miközben így szólt'- Reményiem, Duval, el fog táncolni velem egy menüettet. - De, fölség! - felelte megriadva Duval - én az erdőimben legfeljebb cigánykereket tanultam vetni. A császárnő mosolygott és végigvezette a termen Duvalt. Senki sem ismerte föl...”. Találékonyabb volt náluk még a vak koldus is a Szekszárd Vidéke száz évvel ezelőtti, 1889. február 14-i számában: „Az egyszeri vak koldus egy hid mellett állván, a következőképp szólította meg az arra sétáló és trágár diskurzust folytató theológuso- kat: - Kérem, kedves tisztelendő urak, adjanak egy kis alamizsnát! - Hogy tudod azt, hogy mi kik vagyunk - kérdezték a theoló- gusok, -, hiszen te nem látsz! - Hát, kérem alássan, kezüket csókolom, épületes beszédjeikből”. S ha már az épületes, vagyis választékos beszédnél tartunk, hadd ajánljunk a Tisztelt Olvasó figyelmébe egy olyan régi játékot amelyet Kálmán Dezső idézett fel 1836-os előzmények nyomán a Tolnavármegye 1904. február 21 -i számában. „... Ha az ember némely könyvekben, kivált újságlapokban, hol oly sok és különféle dolgokról adnak tudósításokat, amelyek egy-egy oldalon oszlopok által vannak kétfelé választva, a sorokat az oszlopokon át és jobb kéz felé továbbolvassa, valódi komikus ellentétek támadnak. Elővettem egy pár magyar napilapot s kezdtem csinálni én is »nevetséges ételien olvasás«-t, angolul gross Readings- et. íme: »24 koronáért eladó egy összecsukható ágy - amely szőlőlugasnak is használható. Petőfi Sándor, a legnagyobb magyar lírikus - havonként húsz koronáért leckéket ád cimbalmozásból. Palackos boraim, amelyeket egyenesen Malagából szállítok - tele vannak a legerősebb egérkővel, amely egyszersmind patkányirtásra is használható. Dr. Majnacsi Alfréd kiérde- mült császári és királyi ezredorvos - lakás- változtatás következtében végeladásra kí- náltatik. Szerelmes levelező könyv ára egy korona húsz fillér - szamarak, birkák és kecskék számára. Az Egyenlítő alatt - láb- fagyás elleni szereim biztos sikerrel használhatók. Egy nagy, erős, valódi újfunlandi kitanított kutya - mint csemege étel ajánlta- tik a különlegesség kedvelőknek. Miss Eleonórát, az Orpheum kedvelt, kitűnő primadonnáját - csak egyszer kell havonkint felhúzni, hangzatosán ül és szabályszerűen repetái.« Folytassa, aki kedvét találja benne”. Dr. Töttős Gábor
