Tolna Megyei Népújság, 1989. február (39. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-27 / 49. szám
4 NÉPÚJSÁG 1989. február 27. A simontornyai csapat Damjanich nyomában A simontornyai hetedikesek nagy készülődése a Cibakháza általános iskolája meghirdette Damjanich nyomában - előre! című történelmi vetélkedőre nem ismeretlen olvasóink előtt. Legutóbb január 28-i számunkban olvashattuk Ordas Iván meleg sorait a lelkes kis csapatról, melynek tagjai Bereczki Balázs, Dési Balázs, Kovács Szabolcs és Várszegi György. Minthogy a szeptember végi verseny- felhívásra jelentkezett harmincegy iskola tizenhárom továbbjutott csapatának egyike ez a négyes, megkérdeztük felkészítőjüket, Tóthné Unghy Ilona magyartörténelem szakos tanárnőt, mika gyerekek eddigi fegyvertényei - és mivel készülnek a döntő ütközetre.- Sikeresen felhasználta a csapat a tavalyi simontornyai várjáték teljes anyagát, bizonyította a 48-as tárgyi emlékek alapos ismeretét, zászlót, címert, aradi tablót küldtek a'cibakházi kiállításra, pályázatot Petőfi, Kossuth, Széchenyi éle- téről-munkásságáról. Elküldtük az 1848- 49-es események számitógépes programra vitt anyagát, dallamot kerestünk a Kossuth Lajos édesapám, felesége édesanyám kezdetű szöveghez, amit Cibakházán az általunk beküldött dallamra fog énekelni valamennyi résztvevő. A szabadságharc alakjait ábrázoló bélyegeket kellett gyűjteniük a borítékra, amiben a küldeményt postára adták. Keresztrejtvény megfejtéséért könyvjutalmat nyertek - sorolja a kis csapatnál semmivel sem kevésbé lelkes pedagógus, akinek szakértő vezetésével készülnek a fiúk a döntőre. Megtudjuk, hogy az október 6-i eredményhirdetés után, szárnyakat kapva a továbbjutás nyújtotta újabb lehetőségtől elkészítették egy emlékmüterv plakettjét, korhű kosztümöt varrnak, Jókai A két mennyasszony című novelláját csatajelenetekkel illusztrált albummá dolgozzák fel. A képanyag a szolnoki csatát eleveníti fel, a karácsonyi szünet óta dolgoznak rajta a gyerekek. , Március 3-án reggel indulnak Cibakházára. A vendéglátók Szolnokon várják őket. A március 4-i döntő eredményét pedig mi várjuk valamennyien, akik elismeréssel vesszük tudomásul, hogy a lelkiismeretes felkészülés, az eddigi reménykeltő eredmények hátterében a tárgyszeretet képezi a hajtóerőt. Ennek köszönhető, hogy mai gyerekek élmény- szerűen véshetik emlékezetükbe a száznegyven évvel ezelőtt történt eseményeket.- d.e. Iza Bonyhádon ’85 telén történt. Februárban. Az osztálynapló tanúsága szerint 1 -jén. A 6. B szokásosan zsongott. A tanár jöttére beállt csöndet a hetes jelentése törte meg:- Tanár úr, jelentem, az osztálylétszám... (hatásszünet)... az osztály létszáma a mai naptól 29 fő.- Hogyan? - kérdezte a tanár színlelt csodálkozással, egy (nem ritka) tréfát feltételezve. Válasz sem érkezhetett, amikor egy kreol bőrű, hollóhajú kislány lépett a tanár elé.- Szervusz, az én nevem... - fordult hozzá bátorító mosollyal a tanár. Feléje nyújtott kéztől a lány összerezzent. Jó időbe telt, míg kimondta a nevét. Kosztics Izabellának hívják. Személyi lapján ott a megjelölés: cigány. * Iza kezdeti őzsuta rezzenése, nem várt gyorsasággal oldódott. Sajátos természetességgel olvadt az osztály egészébe. Ám erről szóljon ő maga:- „Jó három esztendeje, egy közeli faluból jöttünk Bonyhádra. Kezdetben furcsán, idegennek éreztem mindent, bár a társaimmal sohasem kerültem összeütközésbe. Mint később megtudtam, hogy a volt osztályfőnököm, s a magyartanárom is, többször és hosszasan elbeszélgettek az osztálytársaimmal, éppen a hozzám való pozitív viszonyról. Már az első nyáron bizalmat szavaztak számomra egy olvasótáborbeli részvételre. Egyre családiasabb lett körülöttem a légkör. Véleményem szerint az ember megítélése nem azon múlik, hogy cigány-e, vagy sem, hanem a viselkedésén, a normákhoz való alkalmazkodni tudásán, a munkáján. A bennünk lévő gátlás elillan, ha méltó környezetre találunk. Példa erre a testvéreim esete, akik mindketten aktív tagjai osztályuknak. Egy háromszobás lakásban élünk hatan. Apám és édesanyám megbecsült emberek a munkahelyükön. Cigány voltunkat szomszédaink sem éreztetik. Még a 8. osztály befejezése előtt történt. Csapatvezetőm, Halmosi Sándor azzal keresett meg, hogy jó néven venné, ismerve eddigi mozgalmi munkámat, ha a jövőben sem szakadnék el az ilyen jellegű tevékenységtől. Ez annál is inkább örömömre szolgált, mert itt a városban folytattam tanulmányaimat a Közgazdasági Szakközépiskola gép- és gyorsíró osztályában. Fiútestvérem is most került 5. osztályba. Neki épp az egykori magyartanárom lett az osztályfőnöke. Vezetőképző táborban vettünk részt, ahol alapos felkészítést kaptunk. Jól hasznosítom az ott tanultakat. Örömmel vállaltam, örömmel dolgozom. Elmondhatom, hogy befogadtak." * Ha elfogadjuk, hogy a harmónia legnehezebben a gyermeki lélek húrjaiból csalható ki, akkor ez fokozottan igaz egy vidéki környezetből hirtelen lakótelepi iskolába csöppent cigánykislány esetében. Bayer Béla Nyelvművelő Milyen magyar szókkal viszonoztuk más népek ajándékait? írásunkat kicsit nyelvművelésnek, kicsit ismeretterjesztésnek szántuk, nem pedig egy nyelvészeti dolgozatnak. E szándékunkból fakad az is - kérve az olvasó szíves elnézését -, hogy egyes szavak (nevek) helyes kiejtését alkalmanként zárójelbe tettük. Ilyen gondolatokat kívánunk vázlatosan körüljárni, hogy: Milyen eredetűek a magyar szavak? Honnan kaptunk szókölcsönt? Milyen magyar szókkal viszonoztuk más nyelvek ajándékait? Hogyan viselkednek nyelvünkben az idegen (vendég) szók? Milyen gondunk van az idegen szavak ejtésével? Lőrincze Lajos szerint (is) miért kell jól ismerni anyanyelvűnket? Mint az eddigiekből is láttuk, a nyelvek életében természetes jelenség, hogy egy- egy szó átkerül az egyik nyelvből a másikba. Eddigi példáink bizonyították, hogy ez alól a magyar nyelv sem kivétel. De úgy sem, hogy közvetlenül szomszédságunkban (de még a távolabb) élő népek nyelvében is elég sok magyar jövevényszót találunk. Közülük a teljesség igénye nélkül csak néhány példát említünk. Bakancs, bútor, kályha, kocsi, tégla a románban, szakács, szántás, kocsi, gulyás a szlovákban, pallos, csárdás, sátor, ködmön az oroszban, a város az albánban. Európa- szerte ismerik a gulyást, fogast, huszárt, tokajit. Az idézett szavak közül talán a kocsi járja legsikeresebben a világ országútját. Ez a Kocs község (Komárom megye) nevéhez kötődő szó (itt készítették először a kocsit) a fentebb idézett nyelveken kívül a szerb, a cseh, a lengyel, a német a francia, az olasz, a spanyol, a holland, sőt, az angol nyelvben is használatos. A bevezető részben már említettük, hogy írásunk nem'nyelvészeti (nyerészkedő) szándékkal született, mégis szükségesnek tartjuk, hogy az eddig előforduló két fogalomra (jövevényszó,-idegen szó) röviden visszatérjünk, hiszen többször éltünk vele. A magyarság sokféle néppel került közvetlen érintkezésbe vagy közvetett kapcsolatba (népvándorlás, török megszállás, német uralom, országrészeink ide-oda csatolása, stb.). Ennek nyelvünk szókészletében is nyoma maradt. Igen leegyszerűsítve a dolgot, azok a jövevényszók, amelyek beépültek nyelvünk szókészletébe, idegen eredetüket nem érezzük. Jövevényszó például (ismét a teljesség igénye nélkül) a török eredetű ökör, gyapjú, túró, a szláv eredetű szalonna, medve, pálca, ablak, a németből való páncél, cérna, torony, polgár, a latin iskola, doktor, tábla, az olasz füge, rizs, forint, dús, stb. A jövevényszók idegen eredetét csak nyelvtörténetileg (is) iskolázottak ismerik. Az idegen szók eredetének fölismerése a nyelvközösség több tagja számára semmiféle fejtörést nem okoz, mert ezek hangzásukban még nem idomultak a magyar nyelvhez. Ez azonban igy igen leegyszerűsített megállapítás. Mivoltukat ugyanis nehezebb megállapítani, hiszen erre nincs egységes, objektív értékmérő. Az alapelvekben (idegen-, jövevényszó) a nyelvtudomány is könnyebben jutott közös nevezőre: „Addig idegen a szó, míg annak érezzük, míg el nem vegyül a honi szókincsben". De hogy meddig idegen, az már szubjektív megítélés dolga is, hiszen az ítélkező műveltsége, életkörülményei, környezete (vagy a puszta megszokás) is beleszól ebbe. (Az idegen szók jelölésére több tanulmány használja a vendégszó terminológiát is.) DR. NAGY ANDOR Jó estét, Mr. Attenborough! David Attenborough közkívánatra megismételt sorozata, „Az élő bolygó”. Az első adás a földfelszínt alakító vulkáni tevékenységgel foglalkozik, az előzményekkel, az utóhatásokkal, a tektonikus mozgásokkal. A Himaláján kezdődött és a Himaláján végződik. Szépen megkomponált, keretes mű. Közben leereszkedünk az óceán mélyére, és végigjárjuk valamennyi jelentős működő és nem működő kráterét a Földnek. David Attenborough pontosan tudja, hogy a néző hogyan lát, hall és gondolkodik. És azért kell rá figyelni, mert ennek az ismeretnek a birtokában képes úgy tálalni a mondandóját, hogy az érthető is legyen. A Krokatod kitörését pl. nem úgy meséli el, hogy 20-50 tonnás köveket lövellt, és nem tudom hány decibel erősségű robbanás volt hallható, hanem úgy hogy ház nagyságú kövek röpködnek, a háromezer km-re lakók is hallották a detonációt, ami akkor keletkezett, mikor a vulkán beszakadt és több millió tonna tengervíz zuhant a forró mélybe, ahol egy pillanat alatt gőzzé vált Konzervgyári kérdés: - Miért gyártanak kinyithatatlan kon- zerveket? Válasz: - Örülünk, hogy le tudtuk zárni: eddig mindig az volt a baj, hogy csöpög az uborkásüveg. David Attenborough tovább viszi a gondolatsort. Azt akarja, hogy az ő konzerve nyitható legyen. Nemcsak megszerezte a tudást, hanem át is adja. Sokaknak, népszerű módon. Egyszer, csak úgy mellékesen megjegyzi, hogy a Nap nélkül is létezik élet. Hogy a törésvonal mentén - mely Izlandtól húzódik az An- tarktiszig, a kontinensektől kb. egyenlő távolságra - a csendesen pöfékelő lávafolyam partján kis életközösségek alakultak ki, melyek „sosem látták” a Napot. Olyan lávaevő baktériumok, baktériumevő férgek, féregevő rákok, kagylók, s más puhatestűek ezek, amik jó részét eddig nem is ismerték. Energiájukat, minden más földlakóval ellentétben nem a Napból, hanem a föld méhéből nyerik. Csak mellékesen jegyzi meg és a fullánk bennünk marad. Kipiszkálhatatlanul. - W Egy tenyér, ha tapsol.. Végy egy színpadot. Hintsd fel avarral, helyezz a bal sarkába egy széket. Mindezt rakd körül tizenkét gyertyával. Ha megvan, állapodjunk meg az előadás játékszabályaiban. Nem lehet pantomim, viszont egy hangot sem szabad kiadni közben. Minden egyes néző számára ka- tartikus élményt kell nyújtania, és minden néző számára ez az élmény csak a saját szabad értelmezésében létezzen. Meg lehet ezt csinálni? Európai színpadi eszközökkel nem. Az európai színpad - kivéve a happeninget, performance-t, - cselekményt, helyzetet ábrázol. A katarzis lehetősége csak többszörös áttételek áttételein át, többszintű tudatos elemzés útján juthat el a közönséghez. De ázsiai eszközökkel mindez megvalósítható, amint ezt A keleti mozgásművészet című előadáson láthattuk. Hozzá kell fűznünk, hogy maga az előadás nem kizárólagosan keleti, közelebbről japán kanonikus butó, vagy No-elemekből áll, ezeket az elemeket a szerzők saját felfogásukban, saját módjukon használják fel, éppúgy, mint egyéb szimbolikus kelet-ázsiai mozdulatokat és pozíciókat. A forma meglepő. Jómagam az előadás első perceiben megvallom, a Mark Twain-i „királyi non plusz ultra” árnyékát láttam előrevetődni, sőt, magát az előadást sznobok csapdájának néztem. Később egyes koreográfiái motívumok felismerése és elemzése után őszinte tisztelettel adóztam mind a táncosnak, mind a koreográfusnak. S még később - az előadás végén - felhagytam az elemzéssel. Ami önmagában jó, szép és élményt adó, felesleges elemeznünk. Ezzel - jelképesen szólva - csak darabokra tudnák szedni, ám mi sem képesek, sem hivatottak nem vagyunk arra, hogy újból összerakjuk. Végül is az élmény annyira mély, hogy annak számára, aki nem látta, nem lehet elmagyarázni, annak számára, aki nem értette, nincs hogy, s annak számára, aki látta és értette, nincs miért. A bennem keltett érzést talán legjobban egy Zenbuddhista koannal tudnám érzékeltetni: Tudjuk, hogy szól két tenyér, ha tapsol. De vajon hogy szól egy tenyér, ha tapsol? Hát - így. SZELE TAMÁS AISA - ritustanulmány Varga Rita előadásában Tekintet Kezdetben volt a Világ és Nyelv, s az eszperantó szövetség folyóirataként több mint negyed századig szolgálta a nemzetközi nyelv népszerűsítését. Nem tudok eszperantóul, így azt sem tudhatom, hogy mennyire volt hatékony a nagy múltú folyóirat, ami az elmúlt évben alapjaiban átalakult, s bár a jogfolytonosság megmaradt - jelenleg a 29. évfolyamot jelzik - a szolgálat módja megváltozott, az új szerkesztő, Ör- dögh Szilveszter, azt a közös gondolatot szolgálja, ami egybe tud kapcsolni országokat, népeket. Műfaját tekintve „kulturális szemle” a folyóirat, új címe pedig: Tekintet. Kitűnő cím, sokféleképp lehet játszani vele, mert miközben széttekint az országban, tekintettel van a más nyelven megszólaló írókra, a tiszta gondolatnak pedig tekintélyt követel. A szerzők között ilyen nevekkel találkozunk, mint Jorge Luis Borges, Samuel Beckett, Marc De- louz, azután Tandori Dezső, Szako- nyi Károly, Czakó Gábor vagy De- mény Pál, akinek Emlékeim és József Attila című Írása méltán keltett általános feltűnést. Az idei első számban a világirodaimat Samuel Beckett képviseli, a középpontban pedig a tömegkultúra kérdése áll, amiről Ghyczy Tamás, Berkesi András, Nemere István, Vá- zsonyi Endre, Tótisz András, Hegedűs Géza, Géczi János, Stále László, Szabó Ágnes és Eisemann György mondja el véleményét. Ketten készülő regényük egy-egy részletével is illusztrálják mondanivalójukat, s szó esik a népkonyháról, a televízióról épp úgy, mint a népszínműről. Szellemi életünk egyre elevenebb, új hetilapok, folyóiratok indulnak, a kínálat örvendetesen növekszik. Az idén küllemében is megújult Tekintet is része ennek a szellemi pezsgésnek, minden száma új meglepetéssel szolgál, az olvasók és támogatók szándéka szerint, hisz ezek között az Országos Béketanácsot épp úgy megtaláljuk, mint a Művészeti Alapot vagy éppen a Badacsonyi Állami Gazdaságot, mintegy jelezve, hogy a Tekintet közösséget szolgáló kulturális szemle. Kívánjuk, hogy maradjon is meg annak. cs.
