Tolna Megyei Népújság, 1989. február (39. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-25 / 48. szám

6 - TOLNATÁJ 1989. február 25. Juhos László rajza Balipap Ferenc: B. L kölesdi népművelő halálára Fagyban ropog a venyige, S kihűl szívünkön is az ige... Ki meghal. Ki továbbél. Ki belehal abba. És van akit csak ölnek. Életeszközökkel.­Jámbordad jóhívőknek Te sem voltál híján.- Én: Veled pöröltem .... D e az ítélünk - AKKOR sem a halál,................... * (ü lnénk s fogyatkozunk présházad teraszán - ­* . Fagyban ropog a venyige, S kihűl szívünkön is az ige.) Szakonyi Károly: Az utcaseprő Az őszt szeretem legjobban. A nyár heve kimerítő, a tavasz latyakos és szeles, télen mindent beborít a hó; nem mondom, őszidőben is végigszáguldanak a városon a hirtelen támadt fergetegek, de a hőmérséklet általában kellemes, a nap is süt, meg kellőképpen hűvös is van, azonkívül ott az a sok lehullott falevél, a száraz, zörgő avar, látszatja van az ember munkájá­nak. Mindig is kényes voltam a rendre és a tisztaságra. Sze­gény, megboldogult anyám sokszor emlegette, hogy aprócs­ka gyermekkoromban például az utamba akadó kerti kavi­csokat sorba raktam, szobánk szőnyegéről szüntelen felsze­degettem a szöszt; kamaszodván is folyvást rendezgettem mindent; beszélgetés közben az asztalon hol a térítőt simítot­tam el, hol valamely tárgyat tettem odább, eligazgattam a virá­gokat a vázákban, de mindezt csak úgy öntudatlanul. Nem kétséges azonban, hogy mindig a rendre fordítottam a legnagyobb figyelmet. Eleinte furcsállották mániámat, de megszokták; a családban elterjedt rólam, hogy híresen nagy rendrakó vagyok, bár meg is mosolyogtak ezért. Mint fiúgyer­mek, megleptem rokonaimat a pedantériámmal. Ha náluk vendégeskedtem vakációk idején, láthatták, micsoda türe­lemmel helyezem estelente a szék karfájára élére hajtott nad­rágomat, mint akasztom vállfára kabátomat, és mennyire vi­gyázok, hogy a zsebeimből kitett apró holmijaim glédában álljanak az éjjeliszekrényen. Az aszimmetria mindig is bántotta a szemem, lelki gyötrel­met okozott egy-egy ferdén függő kép látványa, különösen, ha nem igazíthattam meg; vagy mondjuk, amint beléptem egy vendéglőbe, a kiválasztott asztal felé tartva sorra helyre tolo­gattam a széttaszigált székeket; így tettem idegen lakások­ban is, hol ehhez nyúltam, hol ahhoz, legtöbbször nem is tud­ván róla, hogy kéretlenül rendezkedem. Amikor állás után néztem, hogy megéljek, sok mindennel próbálkoztam, de sehol sem tudtam megmaradni: Akár hiva­talba kerültem, akár üzembe vagy kereskedésbe, mindenütt annyi összevisszaságot tapasztaltam, hogy időm java része a dolgok és az ügyek ráncba szedésével telt el; ám ahelyett, hogy méltányolták volna gondosságomat, mindenhonnan ki­penderítettek, mondván, hogy buzgalmam miatt elhanya­golom a reám bízott munkákat, minek avatkozom be minden­be, törődjem csupán azzal, ami rám tartozik. Már-már attól féltem, kenyér nélkül maradok, amikor egy­szer megláttam egy utcaseprőt. A buszmegállóban várakoz­tam a tömegben, ő meg ott sepregetett körülöttünk; jólesett rajta nyugtatni a tekintetemet, és nézni, milyen takaros moz­dulatokkal tisztítja meg cirokseprűjével a járdát a sok szemét­től. Ekkor világosodott meg bennem, hogy mi is lehetne az én feladatom. Ott, annak az embernek az akkurátus munkája láttán határoztam el magam. Jelentkeztem a köztisztaságinál; felvettek. Seprűt és lapátot kaptam, és egy foszforeszkáló, narancsszínű mellényt. Kijelölték a körzetemet. Végre szenvedélyemnek élhettem. Tudom, kevesen van­nak a világon, akik elmondhatják magukról, hogy megtalálták a helyüket, a legtöbben gyűlölik, amit tenniük kell, alig várják, hogy leteljen a munkaidejük, lesik, mikor jön el a hosszú hét­vége vagy a szabadság; én éppen ellenkezőleg vagyok mind­ezzel. A munka kezdetét várom türelmetlenül; mindig repül­nek az órák, ha dolgozom; a munkaszüneti napokon szenve­dek. Talán nem is csak a tevékenység hiánya miatt, hanem mert látom, vagy ha nem, hát elképzelem, micsoda sok szemét gyűlik fel azalatt, míg pihenek. Milyen nagy rendetlenség tá­mad: plakátok csücskét tépik le, ferdén hagyják a szemétgyűj­tőket az utcákon, nemcsak csikkeket szórnak el, de zacskókat, műanyag dobozokat, újságokat is; elhanyagolt lesz a város, ráadásul ilyenkor, ősszel még az a 'sok lehullott falevél is beborítja a járdát. Ott vannak például a buszmegállók. Hiába sűrű a járat, egy­kettőre összejön a tömeg, a várakozók idegesek, dohányoz­nak, hamburgert majszolnak, sült burgonyát csipegetnek szí­nes staniciikbói vagy fagylaltoznak, aztán amikor befut a kocsi, gyorsan eldobják a félig szívott cigarettát, megszabadulnak a papírszalvétáktól vagy a fagylalt tölcsérének elázott végétől. Percről percre gyarapodik a tennivalóm. Csakhogy emiatt soha nem panaszkodom. Sürgök-forgok az emberek között a seprűmmel, észre sem vesznek, bár kerülgetnek, mint afféle akadékot. Legjobb esetben gépiesen utat engednek nekem, elhúzódnak a felkavart por elől, de rám se hederítenek, talán meg se látnak, személytelen vagyok, de ez cseppet sem bánt. Nem várok elismerést. Még a főnökeimtől sem. Senkitől. Tu­dom, ha elmulasztanám a takarítást, innen is, onnan is rám zú­dulna a méltatlankodás, erre azonban nem adok okot. Nem is adhatok, mert nem a kötelességtudat hajt, amibe bizony bele­fáradhat az ember, hanem valami különös, belső kényszernek engedelmeskedem. Azért néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne - amit persze soha nem tennék meg! - ha abbahagynám a seprést? Mondjuk,°a buszmegállóban. Néhány órán belül bokáig érne a szemét. Estére térdig járnának benne, másnapra, harmadnap­ra pedig mindent ellepne a kosz, kitörne a pánik. Mert tudom, istenem, hogy senki sem fogna seprűt a kezébe, hogy takarítson helyettem. Ám hagyjuk ezt. Sem hencegésre, sem túlzott megelége­désre nincs okom. Az áldozatosság mezében sem kell feszíte­ni. Amit teszek, arra senki sem kért, magam választottam a dol­gomat. Elegendő a lélek öröme: miközben szenvedélyemnek hódolhatok, hasznára válók másoknak. Néha késő este végigjárom a várost. Alkonyaiig mindent el­takarítok szépen, nézhetem a lámpafényben a tiszta járdát, a felsepert úttestet. Ha meglátok egy-egy csikket, papírfecnit, felszedem, ne rontsa, ne törje meg a harmóniát. Megbámulnak a kései járókelők, bolondnak vélhetnek, mi más is lehetne az, aki csip-csup szemetekért hajladoz az éjszakában? Nem törő­döm vele, hogy mit tartanak felőlem. És még csak azt sem mondom az embereknek, hogyne szemeteljenek. Hiszen sze­metelés nélkül nincs élet! Hogy mégis a tisztaságra törekszem, az az én dolgom. Nem esik nehezemre, csak seprű és lapát le­gyen mindig. Csak a látásom ne romoljon, hogy mindent ész­revegyék, ami piszkossá teheti a várost. Csak a szemem le­gyen jó ezután is mindig, és akkor takarítom, seprem, seprem az utcát, elseprem a szemetet, seprem, amíg bírom erővel. Egyetlen halvány kísérlete maradt Paszkó Gábornak arra, hogy feledhetet­len diákszerelméről sok év múlva meg­tudjon valamit. Családi autóút keretében megpihentek az útbaeső Terbálon; hús­vét utáni hétvége volt. Úszott a kertek fö­lött a jácint meg a nárcisz illata. A ka­nyargó kövesút mentén gondozott elő- kertek évelői vidítottak. A rádiókból dőlt a német nyelvű zenei adás.- Hát igen, végül Anni a sváb fiúhoz ment - hasított kellemesen Paszkó szivé­be az ifjúi emlék. - Ugyanahhoz, aki 1950 augusztusában már koraérétt férfiként igyekezett engem fölvilágosítani róla, de rákvörösen ám, hogy smaragdszemű szerelmem engedékeny, csalfa, fökacér. A terbáli aratóbálon ott táncolt a majom­szigeten az újdonsült tanácstitkárral, mint a bolydult falutól búcsúzó, férfiaktól körüldongott cséplési ellenőrlány. E szivszakasztó dongást, ami úgy megrázta a vastag szőke szemöldökű és komoly gondolkodású Wieser Francit - mert így hívták az Annira árulkodó ta­nárjelöltet - kezdettől ismerte a tizenhét esztendős Paszkó. Szerelme - ahogy külföldi szappanoktól párázó, energikus számtantanárnőjük egy kiránduláson megjegyezte - valóban maga volt a pis­kótalábon járó csábítás. (Jóllehet közel sem azon a szinten, mint maga a vibráló térdű, megyei távol- ugróbajnok matematikaoktató.) Wieser Franci, az akkor utolsóéves kisvárosi pedagógiai főiskolás aligha­nem később se bírta teljesen fölfogni, mi­re vágyakozik, és hogy mibe került. Noha a császárkörtekeblű Anni akkor sem tá­volugró gyakorlatokra adta a fejét, mikor a cséplés után körülbelül hét évvel oda­nyújtotta fényes kőrmű kezét a hiányos fantáziájú, de konokul kitartó Wiesernek. így nem keveredett bele a lecsúszott bá­rócsaládból sarjadt kondorfekete gyö­nyörűség a „munkásparaszt ellenforra­dalom forgatagába". (Ennek jellemezte réizegen az 56-os sajnálatost -1961 -es kiszabadulásakor - Anni nagybátyja, Száki Pap Tóni, az anyai hozományt már jóval előbb elkártyázott ügyvéd.)- Kedves, szorgalmas Wieser Franci - emlékezett tovább Paszkó Gábor Terbá­lon, miközben családjával együtt elmaj­szolt néhány vastag krémest a lötyögős feketekávé mellé, az osztrákosan rende­zett küllemű presszóban. - Ha a mósze- rolást befejezve a drága, pirulós Wieser, akkor megtudja tőlem, hogy a vérforra- lóan fodros szájú, vámpírfogú Anni már tizenöt évesen is miket müveit bárhol s bárkivel a fejelcsavarás betaníthatatlan szakmájában, talán csökkentebb önbi­zalommal küzd azért a házasságért, ami számára alighanem a reménytelen félté­kenykedések lázrohamait jelenthette a megokolhatatlan szerelem forró vermé­ben. Elmesélhettem volna neki például, hogy már Anni anyja, a kitelepített, majd Tiszaloncig visszakapaszkodott báró fe­lesége is eská szabta-varrta a kihívó két­részes fürdőruhákat hófehér lenvászon­ból magának és tizenkét éves fejlett leánykájának. Hozzátehettem volna még, hogy ezt a testreszabó ügyességét - a derékriszá- lással együtt - örökölte tőle az örökké csücsörgő felsőajkú Anni is. Sőt, fényko­rát, a legsötétebb személyi kultuszt meg­előzve, melltartó s kombiné nélkül visel­hető műselyem blúzok kezdeményezőjé­vé vált a kisváros gimnáziumában, ahova mindketten jártunk. A számtantanárnőnek is varrt efféléket. A városka buzgó fokhagymafogyasztó igazgatója - a Sztálin generalisszimusz utolsó előtti előtti születésnapjára rende­zett vörös karácsonyfa-ünnepségen ­emiatt vonta félre az égőszín blúzú svéd­szőke asszonyt. Mérsékelt alkoholfo­gyasztás kíséretében kifejtette előtte, hogy az ő piros blúzáról a kedves DISZ- ifjúság egy része nem a vörös zászló selymére s ennek eszméjére képzettár­sít. Inkább vörösposzfőnaktekinti a tapa- dós felsőrészt, s annak megfelelően ran- daiírozik, hevülő természete szerint, a másfajta közösségteremtés elősegítésé­re hivatott, földekorált tornateremben. Sem Anni, sem Paszkó Gábor nem tar­tozott a nyilvános rakoncátlanok közé. Őnekik - DISZ-szervezetbeli állandó de­koráló tevékenységük mellett és alatt - kitöltötte életüket a kölcsönös hazudozá- sokból adódó folyamatos kimagyaráz­kodás, amiből annál édesebb lett a kibé­külésük. (Mindez nem befolyásolta a végzős Wieser Franci legkomolyabb szándékait, amelyekről már 1950 nyarán biztosította Paszkó Gábort, mint a fülig Anniba pistult, öngerjesztő férjjelölt.) Paszkó legvégső, 1976-os vagy 1977- es értesülése szerint a kiválóan dekorá­ló, majd mértéktelenül dekoltáló Anni már válásra készült Terbálon, ahol - fut az idő - már bizony 1985 áprilisáig per­gett előre a naptár.- Majd’ kilenc év - szívta be a bódult virágok nedveszöld szagát a nagyapá­nak érett Paszkó. - Szegény és szelíd Wieser. Ha bele nem pusztult a válásba, talán ez alatt kiheverte a dundus Annit, akit én sose mertem volna elvenni, már ti­zennyolc évesen sem. A gyerekkel is őt ajándékozta meg, állhatatossága vi­szonzásául. Vele neveltette föl - nyilván példásan - a patakparti iskolakertben a kisfiút, aki már a Kádár-rendszer meg­roggyanása előtt disszidált Kanadába, majdnem kész ötvösművészként. Házasságukba 55 végén vagy kétéve­sen hozta a csemetét. A generalisszi­musz halálakor még fennálló - bár to­vábbra is kölcsönös hűtlenségekkel édesítétt - Gábor-Anni szerelem a Nagy Imre-program visszarendeződésekor rú­gott utolsókat. A kisfiút a zugszabászat mellett bűvös bájjal énekelő Anni Len­gyelországból hozta magában. Baráti ajándékul egy népi együttes tagjaitól. Ezalatt Wieser Franci már a terbáli patak­parton tartotta enyhén pártszerű bioló­gia- és földrajzóráit. Az idős báró - bőségesebb étkezés miatti - halála után Széki Papné vagy másfél esztendeig élvezte frissen szer­zett fehérnemüvarró iparengedélyét. Ugyaneddig a boldog ideig gondozta a gyermeket a barátságos Tiszaloncon, a már csaknem szériában gyártott szopta­tós melltartók életvidám halmai között. Tizedik érettségi találkozóján Paszkó a még csak finoman ráncos igazgatóhe­lyettes-nővel - egykori számtantanár­nőjükkel - iszogatott a kisváros „Vörös” helyett már csupán Csillag nevű szálló­jában. A már bordó blúzt viselő atlétacsa- pat-elnöknő, még izmos combközepéig húzott miniszoknyájában elmondta: az özvegy fehérneműkészítő nőt tolatás közben gázolta el az anyagszállitó tisza- lonci furgon. A meggyérült hajú Paszkó Gábor a nyolcvanas évek derekának tavaszt re­megő ragyogásában ismét a harmincöt éve megismert pedagógusjelöltre, Wie­ser Francira gondolt. Vajon miként ri- mánkodhatott a néma sorshoz öt vagy hat hosszú esztendőkön át, hogy végül akárhogyan is, de hozzá vezesse az om- latagon varázslatos cséplőgépellenőr- nőt? Miért vállalta - a hebehurgya or­szággazdagodás 20 esztendejére - a hűséges megcsalt férj kényes szerepét a patakmosta kies Terbálon? S mi történt úgy 76-tól 80-ig az elvált házaspárral, miután levált róluk összefonódásuk kap­csa, az ügyes kezű ötvösfiú? A butikot fönntartó Anniról akkoriban készült egy színes fénykép. Alapos meg­szemlélése után Paszkó Gábor eldöntöt­te, tekintettel kedvelt tanárnőjük nyugdíj­ba vonulására és megrokkanására, érettségi vagy iskolai találkákra nem jár. (Minek növelje szándékos megrázkódta­tásokkal - a kényelmét rossz lelkiisme­rettel őrizni kezdő magyar vidék meglett polgárai közül - éppen ő az egy főre, a saját fejére eső stresszhatást?) Mégis, mégis, mikor lassan gördülő gépkocsijukkal odaértek a frissen vakolt toldaléképülettel nagyobbított iskolához, önkéntelenül megállapodott. Leparkolt az okkerszínben villogó vaskerítés előtt. Kért két perc türelmet térképüket tanul­mányozó családtagjaitól.- Hadd lám - gondolta -, ha már elő­ször és utoljára itt járok. Csak megné­zem, hol élt az én első - ki tudja kicso­dám. Benyitott a kapun. Jobbra fordult. Egy cövektartású idős férfi emelkedett föl a bukszusbokrok mögül.- Jó napot kívánok.- Kívánok.- Én csak - mondotta habozva Paszkó a pamatosan őszülő szemöldökű, ker- tészkötényes, kötött, zöld nyakkendős embernek. - Igen, én valakit. Keresek va­lakit. Itt, a községben.- Úgy tessék. Én itt ugyebár mindenkit ösmerek. Az idén még megkértek, szó­val... ez még az én iskolám. Paszkó Gábor összehúzta a szemét. Hirtelen megrázkódott, mintaki szellemet lát, de támadt egy mentő ötlete. Tapogat­ni kezdte bal belső zsebét.- Szóval? - törölte ujjait kötényébe a túlságosan is kipirult arcú alkalmi ker­tész.- Mindjárt a hogyishívjákot, na, hogy is hívják. Pillanat. A kocsiban. A cédulát. A kesztyűtartóban hagytam. A nevét. Bocs. Mindketten várakozóan mosolyogva bólogattak. Aztán Paszkó bevágódott a kocsiba. Habozás nélkül indított. A patak hídjára érve a visszapillantó tükörből még látta, hogy a zömök tanár tanácsta­lanul fölemeli a jobb tenyerét. Isziai Zoltán: Szívszakasztók- Gyorsregény -

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents