Tolna Megyei Népújság, 1989. február (39. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-18 / 42. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. február 18. A tűnő emlékezet álomképei ■ Gross Arnold igazsága Emlékek kertjében „Mi az emlékezet? / Szépen nyíló virág. / Ha gondját viseled, / éled, nyílik tovább. / De ha gondjaidat levetetted róla, / elhervad, elszárad, / mintha nem lett volna.” Gross Arnold óarany kötésű emlékkönyvében olvashatjuk e szentimentális sorokat. A festő, aki minduntalan az emlékek kertjében sétál, megengedheti magának, hogy ily módon játszadozzék a szavakkal. Egész lényét, művészetét áthatja a homo ludens-i szenvedély. Miért is várnánk mást tőle, amikor vele találkozunk. A miniatürizált álomképek varázslója mintha titkok tudója lenne. Amikor megkérdeztük tőle, hogy az életét, művészetét átható játékosság miként találkozik sorskérdésekkel, legújabb alkotásaira mutatott: „Rajta van minden a képeimen”. Úgy tűnik, mintha titokzatoskodna. Pedig nyílt, barátságos. Felháborodik, ha valahol a világban brutalitást, erőszakosságot észlel. Órákon keresztül töprengünk a szülőföld, Nagyvárad és környéke sorsán. Aztán hirtelen arról szól, mit jelent a nagyváros forgatagában élni annak, aki hajdanán olyan nagyon terniészetközel- ben létezett. A különleges lebegésű, fátyolos rajzok netán egy kellemesebb emberi lét álomképei? A régmúlt idők hangulatát árasztva talán a jövőkép bontakozik ki? Gross Arnold meghallgatja a néző meditáló szavait, s aztán azt mondja, hogy itt nincsen semmiféle csoda.. „Ilyennek születtem, ilyennek látom a világot, s ezt próbálom megfogalmazni sajátos eszközeimmel”. S ahogyan múlik az idő, körbejárjuk a világot. Múlt és jelen összefonódik. Mégiscsak sikerül műhelytitkokat ellesni. Mert ki gondolná, hogy a finom mívű rézkarcok nagyitó alatt születnek? Hogy a művész is lehet matematikai pontossággal igényes? Alkat kérdése, ki hogyan fest. Dürer, Rembrandt is nagyon aprólékosan dolgozott. Biztat, hogy számoljuk csak meg: hány énekest találunk a Madarak kertjében! ' Pedig amikor a képre pillantunk, nem a madarak ragadják meg a tekintetünket. S lám ott található a teljes édenkert. A cizelláltság, a látszólag édeskés világ mögött érett bölcsesség rejtezik. Gross Arnold képei azért hatnak ránk olyan elementáris erővel, mert birtokosa valaminek, amit mi csak sejtünk. A mindennapi élet kivételes megfigyelője. A Tordáról érkező egykori diák elsajátította az Iparművészeti és a Képzőművészeti Főiskolán a mesterséget. E tudás birtokában járja maga választotta útját. Igényes önmagával, igényes a környezetével szemben. Csodálkozunk, hogy a tervezett szentendrei kiállítás meghiúsult? Sok minden hétköznapinak tetsző dolog - a katalógus szövegének pongyolasága, magasára - nem tetszett neki. így aztán augusztusban a pécsiek, s a dunántúli városba érkezők láthatták legfrissebb alkotásait. Legújabb művei meglepetést tartogatnak. A művész térben kitágítja alkotásait. A grafika most háttér, előtte megelevenedik az élet. A játékosság vezette e felfedezésére is. Kisvasútiénak lámpái és emberkéi átvándoroltak a képek elé. A festő a szecesszió hangulatát felidézve parkot alakít ki sétálókkal. Mindenhová elhelyez egy-egy lámpát, s a kis szerkezeteket meg is világítja. Nem maradhat titokban a legújabb szenvedély, a kövek világa sem. Piritet, gránitot, s mindenféle csodás erezetű követ gyűjt évek óta. Most ezeket is beépíti alkotásaiba. Imádja a természetet, mindent, ami szép és mozog. „Nem kell lerajzolni a beteg világot” - mondogatja hevesen - a lényeg, hogy gyönyörködni tudjunk.” Gross Arnoldnak igaza van. Müvei segítségével belépünk az emlékek kertjébe, és mindenről megfeledkezve: gyönyörködünk. ERDŐSI KATALIN Makay Ida: Súlyos a mennybolt Eltemették az öreg cigányasszonyt. Súlyos a mennybolt, mint a pap szava. Legyen övé az irgalom. Az Éden, ahova elment, vén vándor, haza. \ Ragyogjon téli békesség fölötte. Rongyain, arcán boldog glória. Eltemették az öreg cigányasszonyt. Fogadja férgek, fáraók hona. Oláh Zoltán ELETUNK Lélegzetünk üveglepke-pillanat. Szilánkokká félünk, fényiünk a föld alatt. Fotográfia Azt hitte, nincs már múltja, hogy elmúlt, végre elmúlt, elhalványult, mint a kifakult, régi fotográfiák. Megkönnyebbülve leltározta az idő gazdagon lerakódé üledékét. Szép volt múlt nélkül élni. Egészséges. Ha mégis a kezébe akadtak a régi jegyzetfüzetei, félrelökte őket. Átok ül rajtuk - gondolta a valóság átka, mihaszna tényanyag, amit nincs hová raktároznia. Nem szeretett tükörbe nézni. Az volt az érzése, hogy villan a blitz, a tükör ellesett pillanatfelvételeket készít róla, a tükör -ez a személytelen fotoriporter, ez a gátlástalan sajtóhiéna, ez a lelketlen kritikus, ez a könyörtelen esztéta, aki elől el kell titkolni még azt is, ami látható rajta: a külsejét. Szeretett volna nem látszani. Nem jelenteni semmit, senkinek. Tekintet és arckifejezés nélkül élni. Hogy a tárgyak közé simulhasson. A tárgyak és a folyamatok közé. A semmitmondó folyamatok közé, a maga semmitmondó életfolyamatával. Úgy öregedni, hogy még a saját éles női szeme se vegye észre. Nem licitálni többé. Nem konkurálni önmagával. Nem kapni és nem adni. Elég volt. Nem akart többé mérlegelni. Dönteni akart, végleg, önmagáról, és nem fontolgatni tovább semmit. De azért élni, hogy leróhassa a kötelezettségeket, fizetni az adót a lét után, gondolattalanul dolgozni, robotolni, dilemma nélkül felnevelni a gyerekét. Nem tartozni senkinek. Sehová. Belenyugodni, hogy abbahagyta. Abbahagyta önmagát: megszakította a magasfeszültségű áramkört, amiben évekig élt - a tények feszültségét, az élet szüntelen vallatását; elhomályosította a saját pillantását, aminek fényében váratlanul villantak fel az összefüggések; vaskazettába zárta, lelakatolta azt a képességét, amivel a valóság darabkáit végtelen türelemmel újabb, tömörebb valósággá mozaikolta össze. A szemétládába hajította a menetrendet, hogy ne vonatozzon tovább keresztül-kasul az életen, kizárta létformájából a sebességet, a helyváltoztatást, letelepedett. Letelepedett abban a reményben, hogy a múlt leülepedett. Megvette a lapokat, átfutotta őket, de nem olvasta. Nem írt és nem szignált. Azt hitte, ha nem ír újságot, nem újságíró. És várta a megköny- nyebbülést. Úgy hallgatta a híreket, hogy ne tudja, mi történik. Hogy ne figyeljen oda. Úgy közlekedett, úgy vásárolt, úgy dolgozott, úgy ment a kerületi rendelőbe, úgy bolyongott a piacon, úgy járt az utcán, hogy önmaga elől is titkolja el: kicsoda. Civilben. Mint aki most született. Újra kell kezdeni. Az elejéről. Az első lépéstől. Újra, mindent. Megvásárolta a jegyet, ha színházba ment. Az utolsó sorba ült. Azt játszotta, hogy egyszerű néző. Élni akart. Nyugodtan, ceremóniásan étkezni. Teríteni. Nem állni fel az asztaltól percenként, mert eszébe jut valami. Aludni akart. Zavartalanul. Nem akart többé hajnali háromkor felébredni, mert van egy ötlete, amit gyorsan fel kell jegyezni. Legszívesebben elföldelte volna az írógépet, hogy többé sose lássa. Azt az írógépet, amelyet az ösztöndíjából vásárolt egyetemista korában, s amely elföldelve vészelte át a háborút: a Ka- hána Mózes írógépe volt valaha. Pedig ezen írta az első recenzióit. Ezen irt jegyzetet. Felmérést. Riportot. Ez az írógép magától írt. Szabad szellemű írógép volt. Egyéniség. Ez az írógép nyelvileg helyesen írt. Ha mégsem, erőszakot követtek el rajta. Őszinte írógép volt: bizonyos fokig kíméletlen, de őszinte. Volt lelkiismerete. Ez az írógép mindent tudott róla. Ez volt az élettársa. Csak a gyerekét nem csinálta írógépen. Ezen az írógépen, ha akarta, bejárhatta a világot. Ha akarta, bejárhatta önmagát. Két univerzum: két univerzumot akart elfelejteni. Meg egy harmadikat: a fotográfiák világát. A megszámlálhatatlan fotográfiát, amit emlékezete készített: építőtelepeket, árvaházat, cirkuszi menazsériát, árvizet, megsemmisült és születő világokat, sorsokat, falvakat és Európát, időt és teret. És az örök, a törölhetetlen, a múlhatatlan aktualitást. Rendet csinált az életében. Tépett. Égetett. Megsemmisítette az elmúlt gondolatait. Ez hetekig, hónapokig tartott. Belefáradt. Elnyelte a semmi a neki címzett leveleket, a meghívókat, az értesítéseket, a megjelent és meg nem jelent riportokat, a megsárgult újságokat. Különös kegyetlenséggel elkövetett publicistaölés volt. Leszámolt az újságírással. De nem önmagával. Akkor került sor a fényképekre. A valósággal szemben mindig tehetetlen volt. Képtelen volt fényképet megsemmisíteni. Kotorászott a fióknyi fénykép között. Eredeti dagerrotip felvétel; a hátán: dunántúli Nagyanyánk és Nagyapánk 1860 körül. Csehovi pár megfelelő kosztümben, az anyja nagyszülei. Az első és a második világháborúban elhunytak képei. A bukaresti földrengésben elhunytak képei. Az élők képei. A saját képei. A gyerekkel az ölében, aznap, amikor az apját temették. Egy kettévágott fotó: fél órával házasságkötés előtt. A férj a váláskor megkapta a maga részét belőle. Ada-Kaleh szigetén. Ő megmaradt, a sziget eltűnt. Tábortűz mellett. Restaurálótábor. Egy kiállítás megnyitása. Budapesten, Bécsben, Prágában, Pozsonyban, Bukarestben. A gyerek, két kitömött oroszlán között, mint utcai fényképész martaléka. Fotó egy árvaházról. Árvaház - Karcsika. Hiába akar törölni. Emlékezik. Végigvezették az árvaházon. A nagyokkal kérdőívet töltetett ki, fel is dolgozta aztán, a kicsikkel a lépcsőn találkozott. Az óvoda épp négykézláb közlekedett a lépcsőn. Nem volt annyi óvónő, amennyi kellett volna ahhoz, hogy minden kisgyereket kézen fogva vezessenek fel a lépcsőn. Bádogtányérokból, bádogcsuprokból ettek, hogy össze ne törjék őket; csapkodták a csuprokat, zajongtak az óvodások, amikor belépett az ebédlőbe. Egy kisfiú szaladt oda hozzá: Karcsika.- Te kinek az anyukája vagy? - kérdezte.- A Tamásé - válaszolta.- Hol van Tamás? - kérdezte Karcsika, és körülnézett.- Messze - felelte tétován. - Nincs itt. Karcsika hosszasan fürkészte, aztán azt mondta:- Küldj nekem egy fényképet. Nem tudja elfelejteni a saját mosolyának valutáris értékét. Még jó ideig kotorászott a fényképek között. Végül kiválasztotta azt a fotográfiáját, amit közvetlenül születés után készítettek róla. Az arckifejezése kiegyensúlyozott, a tekintete mélységeket megjárt, de nyugodt. Bizalomgerjesztő. Nem írt semmit a fénykép hátára. Tudta, hogy Karcsi kának pótolhatatlanul szüksége van rá, hogy egy felnőtt nő fényképét birtokolja. Egy cédulát mellékelt a képhez: Adják oda Karcsikának. Megcímezte a borítékot. Tudta, hogy vesztett. Elveszítette a múlttól, a jelentől való függetlenségét. Bedobta a borítékot a postaládába. Aztán hazament. És hosszan szembenézett a saját tükörképével. És megterítette az asztalt. DOMOKOS ESZTER KIBÉKÍTÉS Darvas Ferenc: Kirajzolom arcodra az eget, felhőtlenül, szeplőtelenül kék mosolyt szemeidből, homlokod hideg tekintetét s én leomlok erőtlenül. Kimosom szemeidből a fényt az bódulásig ömlik le rám ajkad kevély szögletéből letörlöm a büszke dacot és kinyíl becsukott szezám.
