Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-12 / 10. szám
1989. január 12. , 'tolna''' NÉPÚJSÁG 5 Lakásfoglalás önhatalmúlag Jogszerűen tanácsi lakáshoz jutni hosz- szú évek türelmével lehet, mert kevés a lakás, sok a várakozó. De vannak olyan emberek, akik fittyet hánynak mindenféle jogszabályi előírásra, a kevés lakásra, a sorban előttük lévő rászorulókra és önkényesen beköltöznek egy-egy üresen álló lakásba. Számuk Szekszárdon évente 10 körül mozog, de a sok hercehurca, ami a kiköltöztetésükkel jár, olybá teszi, mintha folyamatosan ki-be költöznének az erőszakosabb, leleményesebb állampolgárok, így számuk akár tízszeresnek is hat. Mert mi van, ha beköltöznek? Kezdetben még talán észre sem veszi a tanács, majd jön a felszólítás, végül a kilakoltatásra kötelezés. Az önkényes lakásfoglalókkal kapcsolatos jogszabály ugyanis kimondja: „Aki lakást, vagy annak helyiségét, illetőleg közös használatra szolgáló helyiségét önkényesen foglalja el, arra kell kötelezni, hogy azt minden elhelyezési igény nélkül haladéktalanul ürítse ki." Igen ám, de ha egyszer beköltöztek, a kiköltöztetés már nem kedvére való a gyorsan lakáshoz jutottaknak. így megpróbálnak mindent, annak érdekében, hogy maradhassanak. Nemegyszer baltával, fejszével várják a végrehajtókat, sőt a határozottabban fellépők még a Városgazdálkodási Vállalat embereit is elűzik. Az önkényes lakásfoglalókkal kapcsolatban többször lehet hallani azt a véleményt, hogy a hatóság nem lép fel kellő szigorral. Arról, hogy ez így van-e, Gan- czerné dr. Rausch Mária a városi tanács vb igazgatási osztályának vezetője a következőket mondta:- Amiért hosszabb időbe telik a végleges kiköltöztetés, az általában méltányossági indok. Nagyon sokan több- gyermekesek, nem egy esetben 18-19 tagú családról van szó. Mivel Szekszárdon kifejezetten szükséglakás nincs is, így nehezen tudjuk őket elhelyezni.- Milyen lakásokba költöznek be jogtalanul?- Mindenfajta lakásba. Mi a tanácson még tudomást sem szereztünk arról, hogy leadta a régi lakó a Városgazdálkodási Vállalatnak a kulcsot, már be is költöznek. Jobb információhálózatuk van, mint nekünk. Feltörik a zárat és utána „macska-egér játék” a kiköltöztetésük. A kiköltöztetésig több intézkedést kell tennie a tanácsnak. Ki kell deríteniük a lakásfoglalók személyét, számukat, hogy korábban hol, és milyen jogcímen laktak. És ez bizony sok esetben nehézségekbe ütközik, mivel előfordul, hogy vidékről költöztek át. Egy ilyen esetet mesélt el Ganczerné dr. Rausch Mária, amikor elmondta, hogy Pécsett a háromszobás tanácsi lakást leadták, helyette két személygépkocsit vásároltak, majd Szekszárdon beköltöztek egy lakásba.- A legnagyobb gond a gyerekek miatt van, mivel az egyetlen jogszabályi megoldás az lenne, ha őket állami gondozásba vennénk, de ezt akkor szoktuk csak elrendelni, ha semmilyen más megoldást nem tudunk találni - mondta Ganczerné dr. Rausch Mária. A végrehajtási eljárást, a kiköltöztetés időpontját és annak módját határozatban közli a hatóság. A lakókat, ha mód van rá, visszaköltöztetik előző lakásukba, ha pedig nincs, bútoraikat, személyi tárgyaikat egy erre kijelölt raktárba helyezik, a lakók pedig az utcára kerülhetnek. A kilakoltatás azonban a gyakorlatban nem ilyen egyszerű, zökkenőmentes. Előfordult már, hogy a tanácson apró színjátékot rendeztek a jogtalan lakáshasználók. De a végeredmény mindig ugyanaz, a kilakoltatással lezárul a többhetes, -hónapos ügy. És ilyenkor kezdődhet minden elölről. Jönnek az újabb önkényes beköltözők és az újabb felszólítások, határozatok. Hogy mi lehet a megoldás? Maga a kilakoltatás valóban nem humánus, főleg ha azt nézzük, hogy sokszor sokgyermekes családokról van szó. Talán ha a családosok a tanácstól hivatalosan kérnék ideiglenes elhelyezésüket. Ehhez persze megfelelő mennyiségű szoba-konyhás komfort nélküli, úgynevezett szükséglakásra lenne szükség. HER BECK ERZSÉBET Mindig lesz sorban állás? Közvélemény-kutatás a hiánycikkekről Egy reprezentatív felmérés szerint a szovjet lakosság 22 százaléka úgy véli, hogy egyetlen árucikkül sincs megfelelő kínálat a Szovjetunióban. Tizenhat százalék elsősorban az élelmiszerek szegényes választékára panaszkodik, öt százalék az olcsó gyermekruhák hiányát szenvedi meg legjobban, egy százalék pedig a vodka, a sör és egyéb szeszes italok szerény kínálatát fájlalja leginkább. A minap közzétett közvélemény-kutatást, amelynek adataiból idéztük a Szo- beszednyik című ifjúsági hetilap kezdeményezésére és tevékeny közreműködésével a Szovjet Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének munkatársai készítették. A szovjet hétköznapok egyik legsúlyosabb gondjáról, a sorban állásról és annak fő okáról, a hiánycikkek sokaságáról kérdezték a lakosságot. A válaszadók egy része úgy fogalmazott, hogy egyetlen igazi hiánycikk van: a minőség - silány áruból van elég. Érdekes, hogy - ellenkező előjelű elfogultsággal - sokan tettek egyenlőségjelet a jó minőségű áru és az importáru közé. A válaszoknak mindössze 0,3 százaléka tükrözött olyan naiv optimizmust, hogy a hiánycikk és a sorban állás egy-két éven belül ismeretlen jelenség lesz a Szovjetunióban. A megkérdezettek 33 százaléka ellenben túl sötéten látja a jövőt, és vagy úgy véli, hogy a Szovjetunióban amíg világ a világ mindig is lesz sorban állás és hiánycikk, vagy úgy, hogy legalábbis ő már nem éri meg azt az időt, amikor ezek az áldatlan jelenségek megszűnnek. A fennmaradó, közel 67 százalékot kitevő vélekedések is eléggé borúsak, de nem ilyen végletesen. Arra a kérdésre, hogy mikor tűnik el a sorban állás és a hiánycikk rákfenéje a szovjet életből, a megkérdezettek kétharmada vagy azt a ködös, bizonytalan választ adta, hogy „nem egyhamar”, vagy azt a merészebb és bizakodóbb jövendölést, hogy 4-9 éven belül. A kérdőíveken arról is faggatták a véleményszondázásba bevont hétezer embert, hogy szerintük miként lehetne megszüntetni a sorban állást. A kérdőívek a megoldás több elképzelhető variánsát vázolták fel a válaszadók előtt, ezekről kellett véleményt nyilvánítaniuk. Érthető módon azt az elgondolást fogadták a leghevesebb ellenérzéssel, hogy meg kellene emelni a hiánycikkek árát. (Ezt mindössze négy százalék helyeselte, a túlnyomó többség elvetette.) Tanulságosak, mert következtetni engednek arra, hogy mennyire tudott behatolni a peresztrojka eszméje a közgondolkozásba, mi a vélemény a jegyrendszer bevezetéséről, illetve a szövetkezeti vállalkozások kiterjesztéséről. Azt a variánst, hogy jegyrendszert vezessenek be a hiánycikkek forgalmazásában, a megkérdezettek több mint ötven százaléka elvetette ugyan, de közel egyharma- duk elfogadható megoldásnak találta. A szövetkezeti vállalkozások kiterjesztését, mint a belpiaci kínálat bővítésének eszközét nagyjából egyenlő arányban vetették el, illetve helyeselték a válaszadók. A közvéleményben meglévő bizonytalanságra valló adat, hogy a kérdezettek húsz százaléka nem tudott állást foglalni ezekben a kérdésekben. (Folytatás az 1. oldalról) Induljunk el a Remete-kápolnától, mert itt szinte minden úgy áll még, ahogy Liszt Ferenc is láthatta. A barokk épület körül ma is szilvás, a stációk és lépcsők mellékén városunk legrégebbi hársai, amelyek mit sem tudnak arról, hogy ki mindenki fordult már meg itt őket csodálva. A hatvanas években térre került facsoport, megtizedelve bár, üde színfolt a buszmegálló mögött. A Remete utca fái nyakban levágott koronákkal tanúsítják, milyen hozzáértő buzgalommal ügyködtek itt a „szakemberek”, de az itt élők megmutatják azt a bödői fát is, amelyik ki szokta verni a biztosítékot. Ezt nem bántották... Néhány elkeseredett utcabeli előtt már csak a földig vágott törzs jelzi a fák helyét: gazdájuk inkább a gyors halál, mint a lassú sorvadás mellett döntött. A Bartina utcában mindez folytatódik, azzal a különbséggel, hogy a Béla térhez közel már a nyolcvanszázéves fák mutatják, hogyan védik itt a tetőt a féloldalasán végzett fűrészeléssel. A Béla téren, a buszmegálló mellett még ma is ép azoknak a juharfáknak a földig vágott törzse, amelyeket állítólag korhadás miatt vágtak ki. Áll viszont a sejtelmesen földre boruló japánakác a Fejős-ház előtt, az egykori kút helyén. Egy pillanatra a Babits utcába nézhetünk, ahol rózsaszín virágú gesztenyék várják a tavaszt, de a költő szülőházával szemben, a patak partján már hiába keressük azokat az akácokat, amelyek alatt még az ifjú Debulay Antal látta Babitsot. Látjuk még a térről azt a halálra ítélt néhány fát is, amelyet az egykori Flórián, később Zalka Máté utcából meghagytak még a jövendő építési telkeken. A templom és a megyeháza közti téren néhány új növény küszködik a benzingőzzel, s nyoma sincs már az egykori iskolát övező szép parknak, amelynek piros pillangójú vadcseresznyéit még a húszas években ültették el féltő gonddal. Bizonyára zavarta yvolna a tér összképét ez a néhány fa. Éppen úgy, mint a tanácsháza melletti fák, amelyek kecsesen bontották meg a szecessziós épület vaskosságát. A Várkert hajdan kedves sétahelye volt a fél városnak, később az elhanyagolt, gazzal benőtt területet „rendezték”, de új fákat elmulasztottak ide tenni. Helyette eltűnt a megyecímer előtti japánakác, s még sok-sok szilvafa, akácfa, mindabból, amit örökségbe kaptunk. Azt hozzá kell tenni, hogy annak idején az udvari főkertész tervezte és rendezte a megye- székhely sétahelyét. Ő persze aligha gondolt arra, hogy a századot megért nyugati ostorfának egy olajkút szomszédságával kell majd megküzdenie. Ennek ellenére az ostorfa a megyeháza oszlopai mellett égbenyúló platánnal együtt türelmesen várja jobb sorsát, s azt az időt, amikor majd újra betelepítik a várkertet. A közelben azonban egy másik kert is a pusztulás sorsára jutott. Az egykori kaszinóépület, a Tormay-ház belső terében díszlett 1891-től egy kellemes, rózsalu- gasos beszélgető- és tánchely, amelynek százados ecetfáit csak azért nem tudták kivágni (bár papír intézkedett erről!), mert féltek hogy rádölnek a szomszéd házra. Az a kukásautó már sokkal bátrabb volt, amely a ház előtti fasorból kidöntött egy vadgesztenyét, s persze a fa nem ment a rendőrségre, hogy száAmiről a szekszárdi fák nem beszélnek mon kérje, miért nem tud tolatni az, akinek ez a hivatása? Cserébe máig sem pótolták ezt a fát, helyette ott éktelenkednek a szemetesedények. Nem ilyen véletlennek esett áldozatul a Bezerédj utca 5., a Bodnár-vagy Petsi- nigg-féle ház előtt az egyik ostorfa. Koronáját tőből metszették le, talán azért, hogy ne árnyékoljon. Ugyanígy nem sokáig árnyékol másik társa sem, mert az, bár hajtott néhány ágat, de a törzs félig korhadt. Talán legszebb utcánk még ma is a Bezerédj, s az ott lakók többsége igyekszik is pótolni egy-egy kiszáradt fát, de az utca végén, szemben az emeletes házakkal, az új hársakat szép egymásutánban letördelték. Ehhez sem kell kommentár. Ha a Széchenyi utcán kanyarodunk vissza a Garay tér felé, örömmel látjuk, hogy egyelőre még megbirkóznak az ostorfák a rendszeres sózással, s csupán a fűrész fogának nem tudnak ellenállni. Az 1911-ben már felcseperedő fasorból eleltűnt azonban néhány életképes fa. Az Idegenforgalmi Hivatal elől éppúgy, mint az ipari szakmunkásképző elől, ez utóbbi eset már csak azért is érdekes, mert mindössze fél méteren múlott a haláluk, illetve azon, hogy az út esetleg húsz méterrel odébb szélesedjék ki. Az persze megint természetes, hogy pótlásukról senki nem gondoskodott. Visszatérve a Garay térre, szintén nem maradéktalan az örömünk: a szálló épülete előtti kilencvenesztendős platánt barbár kezek csúfították el, s még arról sem gondoskodtak, hogy némi fakátránnyal segítsék a sebek begyógyulását. Az különben az egész városra jellemző, hogy ilyen egyszerű szereket nem ismernek, s így elkorhasztják a különben ép törzset. Ha pedig már elkorhadt a fa, lehet rá hivatkozni - és kivágni. Erre számos példát találunk, de valóságos tárház a Sétakert. Volt itt az illemhely mellett olyan nyárfa is, amelyet addig hagytak, amíg teljesen elpusztította a rajta tömegesen élősködő fagyöngy. A régi se- lyempetevizsgáló, közismert nevén a selyemgyár mellett 1885-ben ültetett szederfasor díszlett. Amikor az épületet lebontották, ezt is eltüntették, természetesen azért, mert a helyén - park lett. Arról most nem szólok, hogy mennyivel kellemesebb százados fák árnyékában járni, mint a kétségbeesetten erőlködő suhán- gok alatt, de hogy mennyire bírta volna még a fasor, azt szépen bizonyítja a szederfák egyetlen megmaradt képviselője az Arany János utca kórház felőli végén. Ez, szegény, mindent eltűr, s talán megadóan várja, mikor szúr szemet valakinek. A módszeresen zsugorított parkban azonban szép példákat is látunk, igaz, nem az emberi igyekezetre, hanem a növények életképességeire. A megyei tanáccsal szemben két nyugati ostoria tűri, hogy törzséig érjen a betonlap, tövéhez szórják a sót és a csikkeket. Ők persze 1880(!) óta sok mindent láthattak, s tanúi voltak annak is, amikor 1909-ben a máig szép, de egyre foghíjasabb platánsort telepítették. Eredetileg ezek a szép fák a Bartina utcától, ahol ma is él még néhány belőlük, a Béla téren, Bezerédj utcán, Garay téren át egészen a vasútig terjedtek. Sok helyt már csak hírmondó áll belőlük, de például a Bajcsy-Zsilinszky utcában, közismert nevén a Fasorban pótoltak is néhányat. Igaz, azt elfelejtették megmondani nekik, hogyan lehet megélni öntözés nélkül... Ugyancsak itt, az utcabeli óvoda kertjében áll az a néhány nyárfa, amelyre régóta rettegve nézek. Ezeket a fagyöngy pusztítja, s valószínű, mindaddig békésen korhadhatnak is ágaik, amíg rá nem zuhannak az udvaron gyanútlanul játszó óvodásokra. A megoldás persze nem a fakivágás, hanem a történelem. Ez a tudomány azt meséli, hogy valaha több mint egy évezreddel előttünk, a frank uralkodó, Nagy Károly idején már külön fagyöngyszedők működtek a fák védelmében. Gondolom azóta némiképp a technika is fejlődött e bonyolult művelet végrehajtásához. Ha mégsem, jók az akkori módszerek is... Az új autóbuszpályaudvar még a régi módszerekből mutat legkevésbé sem követendő példát. Babits „Halálfiai” című regényében már szerepelnek az akkori kerthelyiség kedves fái, amelyeknek későbbi tulajdonosa egy fakereskedő lett. Vagy az üzlet ment jól, vagy csak egyszerűen szerette őket, de nem vágta ki semelyiket, sőt, ha megáradt a patak, meg is védte valamennyit. A pályaudvar tervezője - gondolom megfontolt előrelátásból - már csak egy-két fát rajzolt be, hátha nem veszik majd észre a terepet bejáró illetékesek. Számításában nem csalódott. Ki is vágták kis híján mindet, nehogy bajuk essék. Gondolom, hasonló bölcs előrelátásból emelték ki a platánsorból is a fát, vagy úgymond „közlekedésbiztonsági szempontból". Ez már csak azért is furcsa, mert tudtommal a fasor egyben gyalogjáró is, tehát mindenképpen lassítani kell és körülnézni. Kiértünk az állomásra, s javaslom, álljunk meg itt, nem menjünk most tovább, hanem fejezzük be úgy, ahogy kezdtük: Babits szavaival. Erdei lakásban című, 1923-ban írott versében ezeket mondja - talán nekünk is, utunk végére, tanulságul „Átkozott, aki először szükségen túl házat a / házra rakott, hogy lenne emelet, s aki / falat védett a fallal, míg betonból és / betűből és aranyból ez a labirint / fonódott, mely ma fojtogat, hogy tégedet, / apánk, királyunk, kincsünk és ötök jogunk, / pénzért fizessen, aki egyszer, mint magam / e kőhínárba csúszott, s kisebbek legyünk / a csöpp állatnál, mert az veled szabadon / néz szembe, végtelenség!”. DR. TÖTTÖS GÁBOR A felvételeket Gottvald Károly készítette
