Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-20 / 17. szám

1989. január 20. Képújság 3 Meg kell tanulni nyerni, de veszíteni is... Csökkenő presztízs vagy szétváló hatáskörök a helyi közéletben? Munkát kerestem... Nem véletlenül tartják azt, hogy a köz­ponti elvek, a valahol a legfelső szférá­ban hozott állásfoglalások bármilyen progresszivek is, közép és alsó szintre igen nehezen gyűrűznek, túl nagy az át­tétel az elmélet és a megvalósulás között, így van ez akkor, ha egy régen várt dön­tésről, kinyilatkoztatásról van szó, mit várhatunk hát olyan esetben, amikor az érintettek nem érzik közvetlen szükségét, belső kényszerítő követelményét annak, hogy az új szellemben tegyenek. Ne feledkezzünk meg persze arról sem, hogy egy önmaga életét élő, jól kiszámítható pályán mozgó szervezet nehezebben mozdul, mint egy néhány fős csoportosulás és az is lehetséges, hogy különböző részei nem egyszerre indulnak. Megszűnőben a monopol helyzet A helyi közigazgatás átszervezésének paksi modelljéről már korábban beszá­moltunk, részletesen is ismertetve az ön­ként szerveződő, szakmai és társadalmi erőket egyesítő munkacsapatok felada­tát, jogkörét, működési elvét. Ezúttal a helyi közéletet, településfejlesztést befo­lyásoló másik résztvevőről lesz szó. Ho­gyan találja meg a párt helyét és szerepét ebben az új felállásban, miként alkalmaz­kodik a monopolhelyzetét felszámoló, enyhítő körülményekhez? Nos, az MSZMP Paks Városi Bizottsá­gán nem élik meg gyökeres fordulatként a megváltozott követelményt, hiszen az elmúlt két évben már nem volt gyakorlat az, hogy a tanács munkájába operatív, napi kérdésekben beleszóltak volna. Az MSZMP KB azon határozatai tehát, hogy a pártapparátus konkrét irányító, szerve­ző szerepe egyedi ügyekben, részkérdé­sekben megszűnjék, egyáltalán nem ér­ték a paksiakat meglepetésként. A ko­rábbi gyakorlat szerint elsősorban stra­tégiai kérdésekkel foglalkoznak, ajánlá­sokat tesznek a tanácstestületnek, véle­ményezik az önkormányzati rendszer működését, érdekfeltárásban, orientá­lásban lépnek fel a jövőben. Kivételezettség nélkül A szintén nem előzmény nélküli mun­kacsapatokban képviseltetik magukat, nagy megmérettetést jelent azonban, hogy kivételezettség nélkül vesz részt minden helyi szervezet, egyesület, a la­kosság érdeklődő tagjai ezekben a tele­püléspolitikát meghatározó közösségek­ben. Próbatételnek nevezik azt a pártbi­zottság vezetői is, hiszen az életben, a gyakorlati munkában derül ki az, hogy a testületeik által megtárgyalt, elfogadott anyagok, határozatok mennyire életké­pesek, életszerűek. Itt dől el az, hogy az apparátus, a párt tagjai mennyire agitatí- vak, meggyőzőek, hogyan tudják képvi­selni a párt véleményét, elképzeléseiket. Meg kell tanulniuk nyerni, de akár veszí­teni is egyes kérdésekben... Ez pedig a demokratizálás egyik próbaköve, hiszen azt feltételezi, hogy nincsenek előre el­döntött vagy a párt hatalmi szavával el­döntendő kérdések. Márpedig ha igy van ez a helyi közéletben, akkor gyakorlattá válhat társadalmi méretekben is. Nem mellékes azonban, ezt a folyama­tot természetes tendenciaként vagy presztízsveszteségként értékelik-e a párttagok, vezetőik. Pakson erre rövid és egyértelmű a válasz, azelőtt sem ők dik­táltak vagy döntöttek a tanácstestület he­lyett, a már meglévő munkamegosztás követése, finomítása lehet a cél. Úgy fo­galmaznak, hogy felismerték, egymás nélkül, egyénenként nem tudnak fellépni és a véleményütköztetésekkel, eltérő el­képzelésekkel, vitákkal együtt is jobban tudják szolgálni szervezetük és a lakos­ság érdekét. Persze az is lehetséges, hogy a helyi társadalmat érintő, kiválasztott 26 önkor­mányzati terület idővel módosításra szo­rul, összevonnak részkérdéseket, vagy az embereket jobban érintő problémákra szerveznek külön munkacsapatot. Majd az élet diktál. Információk nélkül nem megy Mint ahogy napi követelményként ve­tődött fel, hogy szélesebb körre, a lakóte­rületre is érezhetőbben fejtse ki hatását, jelenjen meg a párt. Alternatív szervező­dések egyelőre nem jelentek meg a vá­rosban, de nagy inspiráló erőt jelent, hogy a viszonylag magas számú értelmi­ségiek szerveződés nélkül is hallatják hangjukat, a pártalapszervezetekben is kritikus véleményekkel lépnek fel. Hogy tennivaló azért bőven van, azt a számok is mutatják: tavaly január óta ötszázzal csökkent a párttagság száma és a mai 1896 tagból közel háromszázan nyugdí­jasok. A helyi közéletben való részvétel feltételezi ugyanakkor, hogy ne csak ott­legyenek, hanem érdemi vitapartnerként lépjenek fel a „megmaradottak”, ehhez pedig alaposabb, naprakészebb infor­mációk és persze alaposabb tudás szük­ségeltetik. Nem utolsó sorban pedig a visszajel­zés, a kontroll, amit sok más küldetése mellett a tervezett politikai centrumok, a társadalmi szervezetek, helyi közössé­gek által létrehozott és más véleményűe­ket is befogadó, állandó helyen működő közösségi fórumok jelenthetik. A kezde­ményezés helyi, de a gondolkodás foly­tatható... TAKÁCS ZSUZSA (Foltatás az 1. oldalról.) Hétfő, délelőtt 11 óra, Szekszárd, Mi­kes utca 9. Munkaerő Szolgálati Iroda. A váróhelyiség tán kilenc négyzetméter le­het, benne négy bőrfotel és egy álló, fém hamutartó. Két férfi és velem együtt öt nő várja a sorát. A férfiak mély csöndbe bur­kolóznak, a nők, akik feltehetőleg ismerik egymást, halkan, suttogva beszélgetnek.- Itt nagyon rendesek, de ha az ember elmegy bármelyik vállalathoz a mun­kaügyre, durvák és rögtön kirúgnak - mondja a hölgy, aki fűzős bundacipőt vi­sel.- Milyen állások vannak? - kérdem én is suttogva.- A kórházban egy tálalói, egy takarít- női, az Arany János utcai óvodában da- dust keresnek, a bőrdíszműt ajánlják még, de ott három műszakban kellene dolgozni. Ez meg nem megy: a férjem a múltkor úgy elkódorgott, hogy este hét­kor hozta haza a gyerekeket az óvodából a dadu. Olyan munka kéne, ami mondjuk reggel 8-tól délután fél ötig tartana, de ilyen szakképzetlen nőknek Szekszár- don nincs - mondja a hölgy, aki hófehér, a szárán lyuggatott bőrcsizmát visel.- Ami a bőrdíszműt illeti - szólt közbe a szürke csizmás, lila retiküljére támasz­kodva, s fülében a lila klipszet morzsol- gatva -, nem ajánlom senkinek. Dolgoz­tam ott néhány évig - az én szalagomon például, ha szóltam a szomszédomnak, rögtön ugatni kezdett a főnök. A vécére nem tudtunk kimenni, annyira dolgoz­tunk, mégsem kerestünk többet kétezer forintnál.- Mi is nyomtuk a gépet a szabóknál és nem kerestünk mi sem többet - mondja a bundacsizmás. - Most meg járkálhatok a közvetítők nyakára, mert novemberben elküldték a szabóktól. Semmi másért, mert kicsik a gyerekek és sokat voltam táppénzen. Azóta, hogy munkanélküli vagyok, délben el kell hoznom őket az óvodából, még arra sincs elég időm, hogy munka után nézzek...- Nem jó a tálalósi állás - szól közbe a fehér csizmás -, az is reggel hatkor kez­dődik. Hova tegyem hattól nyolcig a gye­rekeket? A gyerek eddig az utcán játszadozott, most beront. Gyönyörű szép kislány, ele­gáns, látnivalóan butikban vásárolt dzse­kiben, nadrágban. Az anyja is divatosan öltözött, koptatott farmernadrág, ugyan­olyan bélelt dzseki, a haja melirozott, s a festéket valószínűleg mókusecsettel kente fel az arcára. Végignézek magamon: a munkanélkü­liek között én vagyok a legrosszabbul öltözött. A csizmám például nyolcéves, a szoknyát száz forintért vettem a bálabu­tikban, a kabátom is elég kopottas. Hon­nan a munkanélküliek választékos ele­ganciája? Rejtély. Böngészgetem a kiírásokat, kik és mi­lyen munkát ajánlanak? Bányászokat ke­resnek a Mecseki Szénbányákhoz, a Fo­lyamszabályozó és Kavicskotró Vállalat tüzikovácsoknak, esztergályosoknak, hajókovácsoknak kínál munkát. El lehet helyezkedni a Patex tarkánszövő üzemé­ben, ahol a betanulási időre a bér 3510 forint, majd három műszakban, a teljesít­ménytől függően ötezer és nyolcezer fo­rint között ígérnek. Kedd, délelőtt 11 óra. Üres a váróte­rem. Álldogálok, nézelődöm: új álláshir­detést tegnap óta nem szögeztek ki. Bo­rostás, de ápolt, hosszú hajú, jólöltözött fiatalember érkezik. Interjút ad, de a nevét nem.- Mióta van munka nélkül?- Tavaly március óta. A gabonaforgal­minál dolgoztam, mezőgazdasági gép­szerelő a szakmám. Egyszerre tizenné- gyünket küldtek el. Nem is hagytuk annyiban, pereskedtünk a munkaügyi bíróságon, de hiába. A vállalatnak az volt az indoka, hogy nem volt indoka.- Miből élnek?- A feleségem fizetéséből, ami 4300 forint, ugyanis pedagógus. Ebből a re­zsire elmegy 2500 forint, marad durván kétezer.- Gyerekük van?- Nincs hál’ istennek.- Hogy jönnek ki ketten havi kétezer­ből?- Apáméktól kapunk élelmet, húst, szalámit, ezt azt. Pénzt azt nem fogadnék el, mert nyugdíjasok szegények.- Hol, milyen vállalatoknál járt munka után?- Szekszárdon minden vállalatnál. Vi­déki munkahely nem tud érdekelni, mert a feleségem nem enged.- Mit csinál egész nap? Nem unatko­zik?- Novemberig alkalmi munkát vállal­tam festők, fűtésszerelők, kőművesek mellett, de ez a munka is elfogyott. A télen felújítottam a lakást, festettem, mázoltam. Járok a könyvtárba, olvasgatok újságo­kat, folyóiratokat.- Hányszor járt itt a munkaközvetítő­ben?- Most vagyok itt negyedszer.- Elfogadná a munkanélküli segélyt?- Lehetséges. A munkanélküli, aki 33 éves, megen­gedi, hogy bemenjek vele az irodába. A hölgy készségesen leültet mindkettőn­ket, én meg fülelek. A szokványos kérdé­sek után állásajánlat: a söriparnál, az Ag­ráránál, és az őcsényi téesznél keresnek lakatosokat. A fiatalember tiltakozik: „Nem, Ócsény szóba sem jöhet, ki kell járni vidékre”. A munkaközvetítő azonnal válaszol: az utazás ideje nem haladja meg a három órát, tehát az állás elfogad­ható. „Akkor a söripar” - mondja a mun­kanélküli, majd kap egy közvetítöcédulát, udvariasan köszön és távozik. Én következem.- Mi a szakmája? - kérdezi a munka- nélküli.- Kertész.- Ajaj - sóhajt a munkaközvetítő -, ilyen munkalehetőség évek óta nem volt. De utánanézek, milyen mezőgazdasági munkahelyek vannak. A sióagárdi téesz foglalkoztatna például anyaggazdálko­dási részlegvezetőt. Felsőfokú végzet­séggel keresnek még munkásellátási csoportvezetőt a húsiparnál. Melyik állás felelne meg? Ebben a pillanatban bemutatkozom: újságíró vagyok. Január elsejétől a mun­kaerő szolgálati iroda háromszáztizen­negyedik ügyfele. D. VARGA MARTA Nyugati autók szervizelése A január 1 -tői életbe lépett új vám­szabályok miatt várhatóan növeked­ni fog a nyugati márkájú gépkocsik behozatala. Ezek szervizelésére és javítására készül fel a Hungaroszer- viz fővárosi és vidéki hálózata, amely elsősorban az Opel, a Fiat és Volks­wagen típusokat részesíti előnyben. Hurok a kötélen | 3. Nem maradhattam egyedül a háromszobás szolgálati lakásban. Sándor azt sem mondta, hogy várjam meg, csak elviharzott a falubeli emberrel. Szemügyre veszem Méhest, határoztam. Habár ennek sok értelme nincs, mert ismerem a falut. Nagyon sokszor jártam itt, már évekkel előbb, beleszerettem a vidékbe. A tolnai dombvidék leg­szebb településének tartom. A lágyságukban oly szelíd dombok lá­bánál épült fel a falu, szépen rendezetten, követve a természet te­remtette vonalakat. Azt is tudtam, hogy módos emberek lakják, akik adnak arra, hogy a portájuk tökéletesen rendben legyen. Láttam a romló középületeket, mindig szívembe markolt a disszonancia, ami a leromlott középületek és az egyre gyarapodó kétszintes falusi por­ták között feszült. Igazán nem zavart a dolog, hiszen számtalan ma­gyar faluban láthattam ezt. Átéltem azt az időszakot, amikor a szerep nélkülinek kimondott településekről először a téesziroda, majd a ta­nács költözött el. Ezt követte az iskola és legutoljára a falu plébáno­sa, hogy azután csak vasárnaponként járjon ki misézni. Méhes semmivel sem más település, mint sok száz sorstársa. Most a nyolcvanas évek végén kezd újra erőre kapni, de azt a tíz-ti­zenöt évet, amig a „buldózerpolitika tartott”, tán sohasem heveri ki. A kellemes séta helyett a kocsma felé veszem az irányt. Ha már idejöttem, akkor mindent tudni kell és mindent tudni is akarok. Nem szabad sajnálni az időt, fel kell deríteni mi történt 1989 januárjában Méhesen, ebben az áldott és egyben átkozott magyar faluban. Szemben velem gyászruhás emberek. Hangosan beszélnek. Né­ha egy-egy szófoszlányt meghallok. „Mérnem tudják a Tóthok, hogy mit szabad és mit nem”, hallom az egyiktől. „Ezt ma lehet csinálni, ak­kor miért viselkedjenek másként", mondja a másik. A kocsmához ér­ve azt tapasztalom, hogy már lecsillapodtak a kedélyek, mert béké­sen beszélgető embereket látok. Csípős az idő, de kint az udvaron szövik a szót, gyöngyöző hasú söröskorsóval a kézben. Sanyi bará­tomat sehol sem látom. Megtorpanok, mert az idegennek kijáró ér­deklődő tekintetek zavarba hoznak.- A barátja bent van a Ferencz Jóskánál - szólítanak meg.- Köszönöm - mondom, csak azt nem tudom, hogy ki az a Ferencz Jóska, de azért eligazítanak az apró fejmozgások, amik jelzik: ott bent a kocsmában. Valószínű a kocsmárost hívják úgy, mint a vala­mikori Osztrák-Magyar Monarchia uralkodóját. Hát tényleg, mintha a hajdanvolt uralkodónkat látnám. Ugyan­olyan kackiás, pödört bajusz, kidülledő szem és puffadó arc. Sán­dornak magyaráz valamit az egyik asztalnál. Amikor meglát, int és két lépést téve a pultig máris hozza a sört és tölt. Mintha törzsvendég lennék. Csak azon csodálkozom, honnét tudja mindenki, hogy Bo­dor Sándorhoz tartozom. Persze, tudhatnám, hogy így működik a fa­lu, magam is kistelepülésen éltem gyerekkoromban. A hír szárnya­kon jár, nem versenyezhet vele semmi. Olyan, mintha a fény útján terjedne, nyomát nem látja az ember, csak egyszerűen ott van. Egy ismeretlen ember érkezett Bodor Sándorhoz és kész. Ezen nincs mit csodálkozni. Fogadni mernék, hogy azt is tudják, ki vagyok. Kezet fogok Ferencz Jóskával, aki természetesen Palkó Sándor­ként mutatkozik be.- Na, Szerkesztő úr - mondja az emberem - jó kis ügybe csöp­pent.- Árulja már el, honnét tudja, hogy ki vagyok és miért jöttem ide? - kérdezem a nagybajuszé embertől, aki erre csak vigyorog.- Méhesen élünk uram! Itt a hír előbb jár, mint az, akiről szól. Ebben maradunk. Békésen kortyolgatjuk a sört. A kocsmában csend és nyugalom. Sándor barátom úgy viselkedik, mintha csak kiugrottam volna a falura egy kis kvaterkázásra. Cseveg és jókedvű. Csak a sörök csúsznak le a torkán szokatlanul gyorsan.- Na látod - mondja enyhe vigyorral az arcán -, nem történt sem­mi. A legények elnyugodtak, nem is kurjongatnak. Békesség honol Méhesen. Ósak mi, hülye értelmiségiek lelkizünk és téblábolunk, verjük a szánkat. A karaván pedig halad. Eltemettük Verebes Tóni bácsit. Az asszonyok megrikatták. Egy icipici botrány is akadt, de este közeledvén elmentek az em­berek haza megetetni a jószágot. Mert itt mindent a jószág ural. Az hozza a pénzt, a fiataloknak a városi lakást, a nyugat-európai kör­utat, az autót... Ha már ez is megvan, akkor is tovább dolgoznak sza­kadásig, az unokának.- így van ez, igy van - bólogat Ferencz Jóska. - Aztán csinálhat­nak bármit, a paraszt termel és azt mondogatja, ha ő nem székel, ak­kor a városi nem eszik.- Ti busa nagy fejű emberek - mondom a két komának. - Jól kita­láltok itt mindent. Csak azt nem értem, hogy miért hülyítitek magato­kat. Ha ez így van, miért kell botrányt csapni és ordibálni, hogy kion­tom a belét annak, aki szólni merészel, akkor miért él még mindig a cselédfajzat kifejezés. Ha erre tudtok válaszolni, akkor fizetek még egy kört és békésen visszaautózok a városba, hogy elfeledjem, a bolondját járatják velem.- Ide figyelj, egykomám - mondja el-elakadó nyelvvel Sándor -, mész te a fészkes fenébe. Nem hülyít itt téget senki. Csak most iszunk, hogy felejteni tudjunk. Ekkor már négyen ülük az asztalnál. Megy a szöveg. Már régen nem emlékeznek az öreg Verebesre, nyugodjon békében. A saját bánatukkal - ha van ilyen - vannak elfoglalva vagy talán még azzal sem, csak a sörrel, ami friss és kellemesen hűsíti a háborgó gyomrot, az agyat meg tompítja. Ferenc Jóska nem nagyon nézi a zárórát, mert már elmúlik tizen­egy is, amikor szedelőzködni kezdünk, lassan feltápászkodva indu­lunk haza, eltenni magunkat holnapra. Folytatjuk HAZAFI JÓZSEF

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents