Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-14 / 12. szám
2 - TOLNATAJ 1989. január 14.- Gyönyörű szép magyar neve van: Szegletes János. Még kimondani is jó érzés. Akárha Móricz Zsigmond, vagy Veres Péter valamelyik szegény emberekről szóló novellájából, regényéből lépett volna elő. Honnan erednek a család gyökerei?- Egyszerű ember vagyok valóban, s az őseim sem voltak soha gazdagok. A családfánkat sem tudtuk tovább visszavinni, mint dédapámig, aki Belecskán papucsokat, tutyikat talpalt. Belecskáról Sárszentlőrincre kerültünk, ahol édesapám útkaparó volt. Az első világháborúban ő meghalt, s mi hárman testvérek anyámmal maradtunk. Nagyon szegények voltunk, abból éltünk, amit anyám a főjegyzőnél mindenesként keresett. Tizenhárom évesen én el is szegődtem a faluban szabóinasnak és 1926-ban szabadultam föl. I- Abban az időben a felszabadult inasok vándorútra keltek, sokan külföldre mentek val- colni.- Útnak indultam én is munkát keresni. Pár hónapig dolgoztam a sógorom mellett, aki szintén szabó volt, de hát sokan lettünk arra a munkára, ami falun adódott. Megjártam Baját, aztán négy hónapra megint itt ragadtam Tengelicen. Rábeszéltek: menjek a Balatonra, ott talán jobban van munka. I- Mihez kezdett ilyenkor egy vándorló szabólegény? Bekopogott az első műhelybe?- Hát persze. Udvariasan köszöntem, és megkérdeztem, hogy tudnának-e alkalmazni. Munkát ugyan nem kaptam, de afféle szakmai szolidaritásból a kezembe nyomott a mester húsz vagy negyven fillért, hogy legyen pénzem az útra, meg ennivalóra. Jöttem visszafelé Tabra - ott ragadtam egy évre. Aztán vettem a sátorfámat, és jöttem Tengelicre, innen öt hónap múltán Kölesden kaptam munkát. Kölesden három évig maradtam, addig, amíg 1933-ban be nem soroztak katonának. I- A mestertől lakást, és élelmet kapott? Mondja, milyen ruhát varrattak annak idején egy falusi szabómesterrel?- Heti öt pengő volt a fizetésem, meg a teljes ellátás. Hiába voltam szabó, nem tudtam annyit keresni, hogy magamnak ruhát vegyek, anyámnak kellett segíteni. Mi nem vásári szabók voltunk, a környékbeli uraknak, kocsisoknak, varrtunk ruhát. Dolgoztunk a Dőry méltóságos úrék- nak, Pálfára a gróféknak, a Jeszenszky, a Csapó uraságoknak. Hiába hogy urak voltak, nem öltözködtek olyan szépen, mint mostanában az emberek, némelyik még a dédöregapja kabátját hordta. Mi német úri szabók voltunk, öltönyt, tavaszi, téli kabátot varrtunk, lovaglónadrágot nőknek, férfiaknak. Elég nagy volt a szegénység, ruhát senki nem dobott ki, inkább kifordíttatta, átalakíttatta. Mikor leszereltem, visszajöttem megint Tengelicre a sógorom szabóságába. Itt legény- kedtem 1939-ig, akkor változtattam először szakmát, mert hiába erőlködtünk, nem ment az üzlet. I- Ezek szerint nem tudott a tanult szakmájából megélni?- Nem bizony! Fölutaztam Pestre, jelentkeztem tűzoltónak, postásnak, de nem sikerült. Visszajöttem megint Tengelicre, ekkor az evangélikus pap beszerzett engem felvásárlónak a Hangya szövetkezetbe. Tizenegy környékbeli községet jártam lovaskocsival, tojást, baromfit vettem át a parasztemberektől. Eleinte annyira nem ment a bolt, hogy fuvarra sem futotta, de aztán csak jobb lett, több lett az áru. Kiskunhalasról, a baromfitelepről jöttek az áruért, onnan kaptam az egy pár lovat is, meg a kocsit is. Hetente háromszor fordultam télen-nyáron a körzetemben. Később aztán gyümölcsöt is vettem a falusiaktól - ezt a helyi kofa gyűjtötte össze, én meg hoztam Tengelicre. Híre kelhetett a dolognak, mert negyvenben fölkeresett Újvervácról, Jugoszláviából egy német kereskedő: nem vásárolnék-e neki is meggyet? Elvállaltam, mert igen jól fizetett. A meggyet hordóban tartósítva szállították el tőlünk a vasúton. I- Tengelicen és a környékén igen sok gyümölcs és zöldség termett mindig. Erre alapozták nyilván azt a szárítóüzemet, amelyről, bár már nem működik, még mindig sokat hallani megyeszerte.- A szárító az evangélikus lelkész ötlete volt, - ő építtette a Hangyán keresztül 1942-ben. Ilyen élelmes ember volt, inkább kereskedőnek, mint papnak való. Káposztát szárítottunk benne, zöldbabot, karfiolt, szilvát, sőt lekvárt is főztek az asszonyok. A honvédségnek szállítottuk, kereskedőknek Pestre, külföldre. I- Igen praktikus üzem lehetett ez a kis élelmiszerfeldolgozó; egyrészt munkát biztosított a falusi lányoknak, asszonyoknak, másrészt a megtermett gyümölcsből, zöldségből semmi nem ment kárba.- Éjjel-nappal dolgoztak az asszonyok, szezonban akár 20-25-en is. Rácsos szárítócserényekre raktuk a megtisztított, földarabolt zöldséget, gyümölcsöt, csak arra kellett vigyázni, hogy meg ne égjen. Igen szép munkát végeztünk, a szárított szilva szép fényes lett, ragyogott. Ládákba raktuk, s aztán vitték a kereskedők. Az asszonyok nagy katlanokban lekvárt főztek, hordták azt is Pestre, a csokoládégyárba. Szóval nem ment itt semmi kárba annakidején, még arról is volt szó, hogy hűtőházat építenek Tengelicen. Miért, miért nem - elmaradt. Pedig a lelkész nagyon rajta volt, azon igyekezett mindig, hogy jól éljenek az emberek, legyen kenyere a falu népének. Igen nagy erő volt benne, nemcsak, hogy a szárítót felépíttette, de a sertéshizlalást és értékesítést is megszervezte a faluban. Aztán jött a második világháború, s a falu férfinépe szétszéledt. Csúnya idők jöttek, én még az első vonalban is harcoltam. Naplót is vezettem, de amikor fogságba estem, megsemmisült. I- A háború után hogyan folytatódott az élete?- A háború nekem Sopronban ért véget, de aztán még Zalában katonáskodtam az árkászoknál. Olyan rongyos volt a katonaság, hogy ismét elővettem a tűt, varrógépet kaptam, foltoztam a nadrágokat, zubbonyokat. Zalaegerszegen szereltem le, s aztán jöttem vissza megint Tengelicre. A sógoromnál varrtam egy darabig, - azt mondta: amennyit meg tudsz csinálni, annyi a tied. így indultam az új életbe 1946-ban. Házat építettem, aztán megszületett a lányunk és a fiunk. Megint szakmaváltás következett: 1951- ben elmentem korcsmárosnak. I- Korcsma és szabómesterség? Két teljesen ellentétes szakma; a szabó csöndben és egyedül dolgozik, a kocsmában meg ugye elég nagy a zaj. Hogyan vállalta el mégis?- Nincs ebben semmi különös, így hozta az élet. A szabóság nem sok pénzt hozott, engemet meg fölkeresett a Földművesszövetkezet ügyvezetője: elvállalnám-e a kocsmát. Spekuláltam egy ideig, aztán úgy döntöttem: megpróbálom. Másnap már a kocsmában mértem az italt 470 forint alapfizetésért. Segített a feleségem is, de igen sok volt a munka így is. Bort mértünk, sört, csokoládélikőrt. Olyan forgalom lett, hogy vasárnap az ablakon keresztül adtam ki a korsó söröket az utcára. Közben 1953-ban megalakult a faluban a KTSZ, s engem újra visz- szacsaltak a varrógép mellé, ősszel átmentem, de áprilisra már nem volt munka. Kezdődött a baj: itt volt a család, nem volt pénz, mi a fenét lehet ilyenkor csinálni? Az apósom lovát fogtam be, szántottunk, kapáltunk, de pénz az csak nem jött be. Eladtam a feleségem gépét, a mázsát, hogy kenyér legyen itthon. Hívtak megint a kocsmába, úgy látszik, meg voltak velem elégedve. En meg mentem, korcs- máros voltam egészen 1956-ig, de akkor elkapott a gyomorbaj, az orvos szerint nyugalomra volt szükségem. I- Az orvos receptje, a csendes, nyugalmas munka nyilván ismét szakmaváltással járt.- Elvállaltam a községi csőszséget, jártam a határt, a mezőt. Nem szerettem ezt a munkát, meg a pénz is kevés volt. Mit gondol, hol kötöttem ki megint? Hát a kocsmában. Később megépítették a kisvendéglőt, de ott nem lehettem főnök, mert nem volt szakmai végzettségem. Zelen Pistával közösen vállaltuk, mindennap sütöttünk, főztünk, legfőképpen halat. De tudja, ez az ember igen-igen szerette az italt. Reggel elkezdte, s estére kelve már nem tudott számolni. Egy szó mint száz: ott kellett hagyni, nem lehetett ezt tovább bírni. Felsőtengelicen vállaltunk munkát, a feleségem a boltot, én meg a kocsmát vittem. Közben elvállaltam a tanácsnál a szeszfőzdét is a munka mellett. Igen nehéz évek voltak, sokat gyalogoltunk télen, hidegben, sötétben, hóban. A főzde nem ment egész évben, csak télen, nyáron a kőművesek mellé szegődtem segédmunkásnak. így értem el a nyugdíjkorhatárt: 1970-ben 1220 forinttal nyugdíjba mentem. Ez kevés volt ugye, napszámba nem akartam menni, mit volt mit tenni, újra elővettem a varrótűt. Soha, egyetlen percre sem tudok én munka nélkül lenni, most sem. Ha itthon nem találom fel magam, akkor elmegyek beszélgetni a faluba, akár a kisgyerekekkel is. Az a fontos, hogy mindig legyen valaki körülöttem.- Tengelicen ön igen megbecsült ember, nagyon szeretik és tisztelik itt a faluban. Mi az ami miatt most, a 80-as évek végén tisztelnek, vagy megvetnek valakit egy falusi közösségben?- Gondolom, hogy a tisztelet és a megbecsülés vagy az, hogy valakit lenéznek, elítélnek, valami miatt, attól függ, hogy hogyan él, hogyan viselkedik, kedves- e, vagy morcos, egyszóval milyen az emberekhez való viszonya. Nekem soha senkivel nem volt gondom, nem vagyok veszekedős, inkább csendes fajta. Itt faluhelyen leginkább azokat nem szeretik, akiknek ha egy kicsit is jobban megy a soruk, mindjárt felvágnak, rátartiak, nem tudják kifélék, mifélék, és lenézik a szegényebb embereket. A tiszta életű, dolgos embernek van becsülete, a semmirekellőnek pedig nincs. Sem itt Tengelicen, sem másutt. I- Nagyon sokféle szakmában dolgozott az élete során, s nem azért, mert bármelyiket is nem becsületesen végezte, hanem mert a körülményei így diktálták. Melyik munka állt a legközelebb a szivéhez?- A kis italboltban igen szerettem dolgozni, mert ott állandóan az emberek között lehettem, sok mindent megtudtam a falu életéről, elbeszélgettünk a világ dolgairól. I- Előfordult-e, hogy valaha is, akár egy napig, munkanélküli volt?- Soha, egyetlen napig sem. Az ember, ha akar, mindig talál magának munkát, mindig igyekeztem, föltaláltam magam, minden munkát elvállaltam, akármilyen nehéz is volt. És tudja az, hogy a kezemben volt egy szakma, biztonságot jelentett. Ez rendkívül fontos, hisz az eredeti szakmáját mikor bajban van az ember, elő tudja venni. Egy szakmát elfelejteni nem lehet, legfeljebb a gyakorlatból kijönni. Gyakran hallom mostanában, hogy megszüntetnek munkahelyeket, s a dolgozókat átképzik. Sokan lázadoznak ez ellen, pedig hát láthatja akárki, akár az én példámon is, ha a szükség rákényszeríti az embert másik szakmát is kitanulhat. I- Munkalehetőség azért van, de úgy látom, nagyon válogatnak az emberek.- Nem jól teszik, hiszen élni, enni kell. Beszélnek sokat a munkanélküli segélyről is, de én a 79 éves eszemmel úgy gondolom, nem jól van ez így. A tétlen, rest ember csak gondot okoz a családjának is, meg az országnak is. Inkább azon törnék a fejüket a vezetők, hogy azon a pénzen, amit az otthon tébláboló embernek kifizetnek, a faluban munkahelyet teremtenének. A vidéki ember nehezen mozdul, a falujához köti a háza, amit maga épített, a szomszédsága, a rokonsága. Itt Tengelicen is megszüntették ezt a kis gyümölcs- meg zőldségszárítónkat. Kérdem én: miért ne lehetne minden faluban az adottságoknak megfelelő kisebb üzemeket beindítani?- Teljes mértékben igaza van. De vajon gondolkodnak-e mostanában a magyar falvak vezetői azon, hogy a községekben munkalehetőséget biztosítsanak az ott lakóknak? S vajon akad-e manapság olyan ember a falvakban, aki elképzeléseivel, ötleteivel képes a többieket magával ragadni? MÚLTUNKBÓL A Tolna megyei, úgynevezett történelmi családok egyik tagja, Nagy-apponyi Apponyi Géza gróf, hőgyészi lakos 1927. február 17-én meghalt. Illő módon, vallási szertartás keretében búcsúztatták az elhunytat, az örökhagyót a számításba vett örökösök, a barátok, és a nagyszámú érdeklődő. Az örökösök „nem estek neki” azonnal a hatalmas vagyonnak. A szakemberek sokasága segítette az örökösöket abban, hogy eldöntsék kit, milyen jogon, milyen mennyiségű ingó és ingatlan vagyon illet meg, miként célszerű felosztani a földbirtokot, a szántót, az erdőt és a legelőt. A szakértőknek bőségesen akadt dolguk, mert igen tekintélyes vagyon maradt az örökösökre, és némi összekülönbözés is bekövetkezett. Honnan tudjuk mindezt? Egy hagyatéki tárgyalás jegyzőkönyvéből, amelynek másolatát a Tolna Megyei Levéltár őrzi (582/ 1930. Közigazgatási Bizottság iratai). Az örökség megosztásának előkészítését elvégezve, a halált követő kilenc hónap után, 1927. november 6-10-ig Hő- gyészen és november 16-án Felsősná- nán összejöttek az érdekeltek, s ott dr. Nozdroviczky Ferenc gyönki közjegyző jelenlétében megállapították, hogy az örökség ingatlan részének 5 626684 pengő, az értéke, a készpénz- és egyéb követelések összege 353389 pengő, míg az egyéb ingóság értéke 862 537 pengő. A „cselekvő állapot" (egykori kifejezéssel élve) összértéke 6 842 610 pengő. Az elhunyt azonban némi adósságot is hátrahagyott, ami az örökséget terhelte, ennek összege azonban a hatalmas vagyonnak csak minimális része, összesen 521 910 pengő volt. A fenti ösz- szeget az örökösök mindegyike elfogadta illetékezési alapul. A vagyonfelosztás elveiről a hagyatéki jegyzőkönyvben a következő olvasható: „Összes örökös békés családi megosz- tozhatás czéljából az értékeket újólag megfontolás tárgyává tévén és az egyes vagyontárgyak közt a vagyon minőségének megfelelőleg helyes arányt akarván felállítani, másrészt a szenvedőket ro- vancsolás alá vévén, ott is némi helyesbítésnek szüksége mutatkozván, a vagyon értékét az átvételekre való tekintettel és egy köztük vitás ügyeikben szerepelt úri- bizotság határozatának megfelelően következőben állapítják meg és fogadják el osztozási alapul” A jegyzőköny ezt követően részletezi, hol milyen minőségű és mennyiségű vagyon volt, s mi volt annak értéke. A részletezéstől eltekintünk, de a jegyzőkönyv adatait táblázatba foglaltuk. íme: ingatlan készpénz ingóság összes szenvedő állapot Pálfa 1 127 611182 759 1 310370 95 396 Diósberény 31 43031 430 12 800 Sárszentlőrinc 1 193120 2 254 186 572 1 381 946 99 244 Felsőnána 808 620 1 333 57 878 867831 24 949 Kalaznó 1376107 935 145545Mucsi 9 7009 700Medina 617104 10876 56 775 684 755 72 872 Hőgyész 701814 252173 333 729 1 287716 190606 Dőrypatlan 337509 37 688 147 697 522894 5 505 Mórágy 1 3001 300Dúzs 155358155358Bátaapáti 271 886 19 993 32 913 324 792 9414 Összes vagyon 5393062 324317 1 006258 6723637 510786 Ennek a hatalmas vagyonnak sorsát alapvetően az 1923. október 24-i végrendelet és az 1926. december 31-i pótvégrendelet határozta meg. Kik voltak az örökösök? 1. herceg Lichtenstein Frigyesné Apponyi Irma grófnő, 2. gróf Apponyi Károly, 3. özvegy gróf Forni Pálné Apponyi Alice grófnő, 4. gróf Apponyi Rezső, 5. néhai báró Rubidó Ivánné Apponyi Gizella jogán a kiskorú Rubidó Zichy Paula, 6. özvegy gróf Apponyi Gézáné Széchenyi Paula grófnő. Tudomásul vették az örökösök a tárgyaláson, hogy gróf Forni Pálné lemondott örökségéről Apponyi Károly javára, Lichtensteinné pedig az örökbehagyó unokájának engedte át az örökséget. Végül is a hatalmas Appponyi-féle vagyont öt család örökölte. Ki mennyit kapott? Tételesen felsorolni nem lehetséges e rövid írás keretében, csupán az örökölt vagyon pengőben kifejezett értékét tüntethetjük fel a részletező jegyzőkönyv segítségével. Eszerint Apponyi Károly3.209.221 pengő és 50 fillér, Apponyi Rezsői.775.156 pengő és 50 fillér, Lichtenstein Alfréd 623.862 pengő és 50 fillér, Rubidó Zichy Paula604.610 pengő és 50 fillér tiszta vagyont örökölt. A birtokokhoz több mint 4.200 hold erdő is tartozott, amelynek felosztásáról térképvázlat is készült. A Földművelésügyi Minisztérium - a megye közvetítésével - felkérte ezeket a vázlatokat, hogy az erdőmegosztást felülvizsgálja és jóváhagyja. E dokumentumok segítségével arról szerzünk tudomást, hogy Apponyi Károly Bátaapátiban, Pálfán és Rácegresen összesen 1665,5, Apponyi Rezső Hőgyészen, Dúzson, Diósberényben, Mucsiban, Felsőnánán összesen 1651,2, Rubidó Zichy Paula Dúzson, Hőgyészen, Dőrypatlanon 705,6, Lichtenstein Alfréd Hőgyészen és Kalaznón összesen 451,2 kát. hold erdőt örökölt. A felosztás jóváhagyása azonban váratott magára. Emiatt a megyei Közigazgatási Bizottság 1929 nyarán határozatban sürgette a terv felülvizsgálatát és jóváhagyását. 1929. augusztus 22-én a térképvázlatokat is eljuttatták Budapestre. Mi nem követjük tovább az erdőfelosztás történetét... De mi van az ötödik örökössel, az elhunyt özvegyével? Nos, özvegy Apponyi Gézáné kezén nem maradt vagyon. A jegyzőkönyv azonban megörökítette, hogy számára is jutott az örökségből. így például valamennyi örökös köteles volt részére életjáradékot fizetni, összesen évi 24.000 pengőt, negyedévi arányos bontásban. A hőgyészi - családi kastély - örököse, Apponyi Károly kötelezte magát arra, hogy anyja részére „ingyen használatra azon szobákat és helyiségeket, amelyeket magának és cselédségének teljesen önálló háztartására igényelni fog, illetve igényel, bebútorozva, teljesen felszerelve, oly állapotban, mint azok általa már előzőleg használtattak, ingyenesen, élethosz- sziglan rendelkezésére bocsátani” fogja. Azt is olvashatjuk a végrendeletben, hogy az özvegy a háztartásához szükséges fát, tejet, vajat, csibét, valamint a kertből a szükséges virágokat és az összes főzelékféleségeket, valamint az általa igényelt sertéstartás és sertéshízlalás összes szükségleteit, a kellő mennyiségű gabonát, és az állattartáshoz szükséges takarmányt köteles biztosítani Apponyi Károly. Az idős grófné kényelméről úgy is gondoskodni kívántak, hogy rendelkezésére bocsátottak „egy pár teljesen biztos kocsi-lovat egy hintóval, s egy hasonlólag teljesen megbízható kocsissal". A gyönki közjegyző - a jogerőre emelkedés után - felhívta a dombóvári, a bonyhádi és a szekszárdi járásbíróságot, mint telekkönyvi hatóságot, hogy a telekkönyvekben tételesen vezessék át a módosult adatokat, azaz az örökösök nevére kerüljenek a birtokok. Megjegyezzük még, hogy az örökösök kötelesek voltak - az örökhagyó kegyúri mivoltából következőleg - a cikkünk elején említett községek katolikus templomait, egyházait anyagilag támogatni. A megye egyik legnagyobb birtoka négy részre hullott szét... De az így kialakult új birtoktestek azért a nagybirtokok csoportjába tartoztak ezt követően is. K. BALOG JÁNOS Az Apponyi-kastély Hétvégi Szegletes János és D. Varga Márta a szakmaváltásról
