Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)
1988-12-13 / 296. szám
1988. december 13. NÉPÚJSÁG 5 Kinek, mi sürgős és miért? Nem napok, tulajdonképpen már hetek óta motoszkál bennem ez a kérdés és bevallom, olykor nem éppen a bölcs belátás készségével, mert nem vagyok kivétel. Állampolgárként legalább annyira foglalkoztatnak azok a kérdések, amelyekre a párt- és állami vezetőktől, a tudományok képviselőitől különféle fórumokon követelnek választ a résztvevők, mint újságíróként és mindkét minőségben igen gyakran méregbe gurulok. Leginkább a haladás ütemének lépten-nyomon kitűnő lassúsága aggaszt. Vegyük például a lap- és könyvkiadás területét. Igaz, mind borsosabb áron, de soha ekkora kínálat nem csábított olvasnivalókért minket bukszanyitogatásra, mint napjainkban, amikor nemcsak az újságos standokat, könyvesboltokat ostromoljuk, hanem a könyvtárakat is, ahova a könyvtárellátás, -terjesztés késedelmei miatt már hosszú idő óta féléves, vagy ennél is hosszabb időeltolódással kerülnek csak a beharangozott könyvek. Mert nincs elég papír? A kiadványok, sajtótermékek sokfélesége - a sajtótermékek terjedelmi megnyírbáltság ellenére is azt sugallja, hogy van, legfeljebb a rendelkezésre álló papírral gazdálkodás helyett olykor garázdálkodunk a jobb üzlet, nagyobb bevétel érdekében. Lengyel József Szembesítés című kisregénye a megírástól a megjelenésig húsz évig volt kényszertartózkodásra „ítélve” a Magvető Könyvkiadó valamelyik íróasztalában. Ki érti, hogy miért? Lassú Endre, a kisregény egyik főszereplője - akiben fölismerhető az internacionalista író - tíz évet töltött a sztálini önkény áldozataként egy szibériai lágerben. A kiadó tehát régi adósságot törlesztett a máig időszerű posztumusz regény kiadásával. De húsz évig odázni ezt? Úgy tűnik, némely vonatkozásban rossz adósok vagyunk. De folytatom... Anatolij Ribakovnak Az Arbat gyermekei című regényét, amit ez év derekáig huszonhat országban adtak ki, könyv alakban 98 forintos áron csak minap vehettük kézbe. köszönhetően az Ország Világnak és a Szovjet Irodalom cimű folyóiratnak, továbbá a rádió dramatizált (és sajnos nem túl jól sikerült) változatának olvashattuk, hallhattuk a regényt, alkothattunk fogalmat arról, hogy ez a sebeket felszaggató, szenvedélyeket felkorbácsoló regény - 1 millió kétszázezres példányban jelent meg az első kiadás - miért fogyott el a Szovjetunióban napok alatt. Nem kétséges, hogy az idei őszre tervezett második kiadás sorsa is ez lesz, mert míg Rój Medvegyev történész A történelem itélőszéke című munkája a sztálinizmus eredetét, kialakulását és okait kutatva tárja föl a következményeket, Ribakov az irodalom, az emberábrázolás eszközeivel mutatja meg, miként mocskolódhattak be a legtisztább eszmék, célok, hogyan került a hatalom annak az embernek a kezébe, aki a nép államának vezetésében magától értetődően gyűrte talpa alá a lenini eszméket és honosította meg a fékevesztett terrort. A nem minden vonatkozásban serény könyvkiadás ez év tavaszára, pontosabban az ünnepi könyvhétre ígérte a Riba- kov-regény hazai kiadását, ám a szó elszállt, az írás jogos bosszúságunkra késett. Ne vonjunk le azért nagyon messzemenő következtetéseket az ígéret késedelmes teljesítéséből, de azért ne nyeljük le a kikívánkozó megjegyzést se. Nem képtelenség, hogy amíg e papirinséges időben, amikor a nyomdai kapacitás hiányát, az előállítási költségek emelkedését is nyakló nélkül emlegetjük, villámgyorsan jelennek meg nálunk - akár két egymást gyorsan követő kiadásban is - olyan könyvek mint a Sogun, vagy A klinika című regények? Képtelenség és mégis csigalassúsággal jelennek meg az olyan könyvek, amelyek gyarapítani képesek a szabadon gondolkodó, önállóan dönteni képes, tájékozott állampolgárokat. Hát ennyire nem törtünk volna még fel igazából a hallgatás, elhallgatás hétpecsétjét? Valaki minap azt mondta egy alkalomszerűen összejött politikai vita során, hogy „nálunk a posztsztalinizmus néhány hídfőállása a kultúra területén található még akkor is, ha a nemzeti megújulás programját nyíltan elutasítani már nem merik ezek az erők”. Hát nem tudom... lenne benne valami, mert lám milyen nehéz egy az egyben megválaszolni a párt, a kormány és a nép együttgondolkodásával is napjainknak azt a kérdését, hogy kinek, mi sürgős és miért. LÁSZLÓ IBOLYA Kedves Bejárati Ajtó! Ne haragudj, hogy csak így letegezlek, de két és fél év óta nap mint nap kezet fogunk egymással a Wesselényi utca 7-ben, így arra gondoltam, természetes, ha nem magázódunk. Különben is fontos dolgot szeretnék mondani neked, ezért is írtam nagy betűvel a neved. Több mint két éve, amikor beköltöztünk, szomorúan tapasztaltam, hogy üvegettartó alumínium léceid deformálódtak, ezért képtelenek szorosan tartani a dróthálós üveget még akkor is, ha gumiszalagot fűznek alá. (Erről jut eszembe, hogy hányszor, de hányszor kézzel nyomkodtuk ezt is visz- sza...) Tudom azt is, milyen bonyolult technikai problémát jelent néhány csavart kivenni, leszerelni ezeket a fémrészeket, s helyükre tenni az ép darabokat. Azzal is tisztában vagyok, hogy az a tetemes költség, amelyet ez a fémléc felemésztene, talán még 20-30 forintra is rúgna, s ebben a gazdasági helyzetben igazán nem lehet számítani egy ilyen méretű beruházásra. Azt is tudom, hogy az üveggyáraknak is élniük kell, s biztos vagyok benne, hogy kifejezetten népgazdasági érdekből kell ablakodnak rendszeresen betörnie. Igaz, ebben némi kihagyást jelent a nyár, amikor határozottan örülni lehet az ingyen huzatnak, amely kitört ablakodnak köszönhető. Kedves Bejárati Ajtó! Nem számoltam ugyan, de azt hiszem, legalább a 25. ablakod törött be - néhány napnyi hiú pöffesz- kedés után - ezen a héten, engedd meg tehát, hogy gratuláljak Neked. Azt is tudom, hogy lehetne finomabban csukni Téged, de mégiscsak könnyebb így, amikora durva csukásra hivatkozunk a fémlécek helyett. Nem tudom, egyedül vagy-e a világon, de ha nem is, engedd meg, hogy hűségemet a régi mondással igazoljam: „Életemet és béremet!” Szeretettel üdvözöl és fogantyúdat szorítja: DR. TÖTTÖS GÁBOR Új eredmények a gyógyszerkutatásban Többéves kutatómunka eredményeként új gyógyszer-alapanyagokat fejlesztettek ki a Budapesti Műszaki Egyetem szerves kémiai technológia tanszékének tudományos kutatói. A tanszék gyógyszeripari részlege együttműködik a Chinoin, a Kőbányai és az EGIS gyógyszergyárakkal valamint az Alkaloida Vegyészeti Gyárral. A gyárak és az egyetem szakemberei együttesen határozták meg azokat a kutatási témákat, amelyek a tanszék alapkutatási munkájára épülve a gyakorlatban bevezethető gyártási eljárásokat és új gyógyszer-alapanyagokat eredményeztek. A tanszéki kutatásokat a gyógyszergyárak anyagilag is segítették, műszereket vásároltak, s felújították a laboratóriumokat. A tanszéken a nemzetközi tudományos életben is nagyra értékelt eredményt értek el a szervezet ionháztartása rendellenességeinek megállapításához szükséges szerek kifejlesztésében. Az emberei szervezet sejtjei akkor működnek jól, ha a bennük lévő ionkoncentráció megfelelő. Az ionháztartás megbomlása súlyos veszélyekkel jár, ezért rendkívül fontos a rendellenesség gyors felismerése. A kutatók a kálium-ion meghatározására hatóanyagot fejlesztettek ki, s azt 14 országban szabadalmaztatták. A hatóanyag forgalmazásának engedélyét a japán Horiba cég 300 ezer dollárért megvásárolta, s világszerte árusítja. A szert jelenleg a Budapesti Műszaki Egyetemen állítják elő. A szakemberek előrehaladott kutatásokat folytatnak a lítium- és kálcium-ion meghatározására. A kőbányai Gyógyszerárugyárban az egyetemi kísérletek eredményeként kezdték el gyártani a Cimetidin elnevezésű gyógyszert. Ez az első hazánkban gyártott orvosság, ami a gyomorfekélyt gyógyítja. A tanszéken fejlesztették ki a Parkinson-kór kezelésére a Jumex elnevezésű gyógyszer egyik alapanyagát, illetve gyártásának technológiáját. Ugyancsak az egyetemen kísérletezték ki a Dopegyt vérnyomáscsökkentő gyógyszer egyik alapanyagát. A kutatók az emberi szervezetre ható orvosságokon kívül új állatgyógyászati szereket és növényvédelmi anyagokat is kifejlesztettek. Kísérleti kipróbálás alatt van a Prosztaglandin nevű szer, amelyet az állatgyógyászatban születésszabályozásra kívánnak felhasználni. A környezetbarát Chinetrin rovarirtó szer gyártásának technológiáját szintén a tanszéken dolgozták ki. A szer a kirzan- tém virágában lévő vegyülethez hasonló természetes anyagot tartalmaz, ezért az élővilágot nem károsítja. „Apály” idején Pakson Fotó: GOTTVALD KAROLY Vaddisznólesen „A vadászat a vadász számára egyrészt alkalom a szigorú önfegyelem gyakorlására, másrészt eszköz a többi élőlény megismeréséhez és megértéséhez. Megtanít gondolkodni, szabadságsze- retetre, jó ízlésre és tiszteletre nevel. Elvezet a természet és a hozzá tartozó jelenségek elmélyült megfigyeléséhez. A vadászat megfelelő irányba tereli a vadász személyiségének alakulását. Olyan etikai értéket fejleszt ki benne, mely nélkül a vadászat csupán az ösztönök gyarló megnyilvánulása volna.” (A Nemzetközi Vadászati Tanács alapelvei) *- Emeld a lábad! Ne csoszogj! Most siessünk! - hallom, miközben a már betakarított kukoricatábla akadályterepnek hat, nehéz nesztelenül végigosonni rajta. Néhány száz méter után az erdő szélén felbukkan egy kilátóra emlékeztető faszerkezet, a magasles. Szentgál- pusztánál vagyunk, szél kavarja az erdő illatait, s ebből tudjuk, ha pár perccel korábban érkezünk, akár egy egész vad- disznókondát láthattunk volna. Szép rendben felmászunk a lesállásba és várjuk, mikor csapja meg orrunkat újból a vaddisznók jellegzetes szaga. Hiába, ez a vadászat. Ha itt az ember elsősorban beszélgetni, szórakozni vágyna, alighanem a legtöbb vad csak mosolyogna a vadászon és valószínűleg igen kevés esne áldozatul a puskának. Márpedig az itt lévő vadászok kevés esélyt kívánnak adni az erdő lakóinak. Az elhelyezkedés után csupán pár pillanat telik el, s már hallani az erdőt mesélni. A szél zizegteti a leveleket, az eső szemel, az eddig óvatosan figyelő állatok pedig folytatják éjszakai élelemkeresésüket. Figyelünk. Olyannak tűnik az egész, mintha egy rendhagyó, a természet lágy ölén rendezett éjszakai farsangi bál démoni figuráinak tánca lenne. Nem sok idő telik el a holdvilágos éjszakán, amikor tőlünk 120 méterre egy jól megtermett vaddisznó tűnik fel. Szaglászik, keresi az élelmet. Egy pillanat műve az egész, s a vadász puskája hatalmasat dördül. De hová lett a vaddisznó? Indul a keresés.- A lövés biztosan jó volt, hallottam a becsapódást - mondja a vadász, Kosaras Zoltán megyei vadászati felügyelő. De egy vaddisznó nyomát megtalálni a frissen „szárzúzott” kukoricatáblán! Az elugrási helyet keressük, de a vaddisznó nagyon keskeny helyen képes eltűnni, a bozótnál pedig semmiféle nyomot nem találunk. Azt is tudjuk, a sebzett vadkan akár 200 métert is képes lőtt sebével még vágtatni, és nagyon kell vigyázni, mert embert is támadhat. De az „áldozat” nincs sehol. Ekkor kellenek a kutyák. Csak megadják nekik az irányt és követik a nyomot. Csaholnak, futkároznak, s a várt szó - keresd! - elhangzása után két perccel már meg is van az elejtett vad, hisz elárulta a szaga. A vadász homloka nedves, szive nagyokat ver: „ím, itt fekszik egy hatalmas disznó, súlyra legalább 140 kilogramm lehet”. Büszkeség tölti el. Az állat megkeresése közös dicsőség, de ami még hátra van, az a vadász dolga: kivonszolni a disznót a sűrű bozótból, majd az alig mozgatható állat belsőségeit kivenni, szakszerűen elkészíteni a leadásra. A kép egyáltalán nem idilli. A kutyák tépik, marcangolják a vadat, a vadász pedig az agyarára vigyáz, nehogy elvétse és rövidebbre vágja. Rövid idő alatt végez a zsigereléssel. Az élő állat sajnálata ide vagy oda, jó a hangulat, hisz a siker jó kedvet ád. A munka végeztével elindulunk, hogy valahol az erdő másik végében egy másik megcélzott állatnak is megadjuk a végtisztességet... HERBECK E.
