Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)

1988-12-30 / 310. szám

1988. december 31. TOLNATÁJ - 5 jpi­pé­onz ítá­)0lti an­)ár­ása Iftá­óvá ős­zeit. eg­idet aki ítet. sági en­íket Jár- iál- sk a nén sül­dta, ;ént ezö neg zte­alá­Or­:za­ács VÁN Egy parlamenti tudósító viszontagságai Testben, lélekben fölkészülve, nej­lontáskánkban több kilónyi papírral in­dulunk az Országgyűlésbe. Már az elő­ző napokban teljes az izgalom: megbe­széljük kinek mi a dolga, kit és miről próbálunk faggatni, hogyan adjuk a tu­dósítást Pestről Szekszárdra. Ez idáig rendben is lenne. Marad azonban egy kétségkívül kar­dinális kérdés: milyen ruhát vegyünk fel? Az Ország Házában mégsem lejt­hetek abban a mintás pulóverben, amit a sógornőm a lányomnak küldött mini­ruhának, a csomagból kivéve azt hittük, hogy a férjem végre hozzájutott egy pri­ma holmihoz, de végül rám maradt, és mondhatom elég csinos. Az ember mostanában nemigen vesz magának gálaruhát - hétköznap nem hordható, meg hát hová is vennénk fel a mi kis vá­rosunkban. Végigjárjuk a boltokat s egyetlen olyan elegáns ruhát látok az S-modellben, amelyik tetszik is, jó is. De az ára! Négyezerkilencszáz forint! No nem, azért mégsem. Elővesszük a fekete szoknyát, a fehér blúzt, s micso­da szerencse: az anyósom szürke tuni­kája, ha belevarrok egy válltömést mondhatom sikkes. Akkor hát indulás. Reggel hat óra, állok a kapu előtt, vá­rom a kocsit. Pontos, akár az arany- doxa. Kucorgunk az ülésen, korán van még, és hosszú lesz a nap. A sofőr arca úgy Tolna magasságában rángatózni kezd - valami nincs rendben. Egyszer- csak a motorháztetőből iszonyú erővel ömleni kezd a gőz, felforrt a víz, szét­ment a fűtésvezeték. Balra kanyar, in­dulás vissza. Rettenetesen hideg van, jéggé fagytunk, remegünk, fogvacogva kérdezzük, akkor most mi lesz? Kilenc­kor a Gobelin-teremben eligazítás, ak­kor ha törik, ha szakad ott kell lennünk. Sanyi, a sofőr bekapcsolja a cb-rádiót és intézkedni kezd. Kiabál. „Józsi, Jó­zsi, kint vagy? Itt a 11 -es. Pestre kéne menni, Józsi jelentkezz, siess!” Józsi sehol. Végre valahonnan az éterből elő­kerül és nem érti miről van szó. A Sanyi elmagyarázza: „két csinos hölgy itt ül a kocsiban, Pestre kéne vinni őket,” Irtózatos erővel kitőr belőlünk a röhö­gés: reggel fél hétkor a hidegtől és az idegsségtől remegve itthon vesztege­lünk jnég mindig, két szerencsétlen vi­déki parlamenti tudósító, az anyós blú­zában, s ráadásul úgy próbálnaktúlad- ni rajtunk, hogy csinosak vagyunk. Ne haragudjon, Sanyi kedves, de olyan ko­mikus volt valahogy az a kis autós inter- mezzó. A Parlamenti bejáratnál két kor­mányőr posztot Elegánsak, snájdin- gok, a derekukig érek talán. Igazoltat­nak, kipipálnak, átadják a kitűzőt, amit viselni kötelező; ráírták a nevünket, s azt, hogy melyik laptól jöttünk. A bőrön­döm szemet szúr az egyiküknek. Rög­tön föl is teszi a keresztkérdést: mi van a bőröndömben? - Ruhák - felelem ke­resetlen egyszerűséggel, mire a fejé­hez kap: - Persze a nők? Egy férfinak eszébe sem jutna, hogy ekkora pakkal közlekedjen. Az ülésteremben folyik a vita, Zizeg­nek a papírok. Nemcsak a hátsó, ha­nem az első sorokban is. Némely mi­niszter egyfolytában olvas, mintha nem is érdekelné ki hogyan, miről beszél. Ki­váncsi lennék mi fontosabb szamára mint a képviselők mondókája. Csak hát az ülésteremben, ahol riglivel.csukható kis kapuk zárják le a kijáratot, újságíró­nak bemenni nem illendő. Tudják ezt sokan, így aztán jó néhány miniszter és képviselő az istennek sem jön elő, hiá­ba vagyunk résen, várjuk őket kérdé­seinkkel és kihegyezett tolláinkkal. Igen tanulságos dolog a szünetben megles­ni: a zárt területen ki kivel beszélget. Már a nyári ülésszakon gyanús volt, hogy a közlekedési és az építésügyi mi­niszter eltűnt, akár a kámfor. A szünet végén a csengőszóra mintha a föld alól bújtak volna elő. A miniszterelnököt, aki tudvalevőleg erős dohányos,' három idősebb miniszter körbefogja, magya­ráznak neki, mosolyognak - képtelen kijutni közülük, hogy elszívjon egy ciga­rettát. Kormányátalakítást vár minden­ki. Csak tán nem ez a három miniszter lesz az, aki legközelebb otthon fotelben ülve a képernyőn nézi, hogy ki került a bársonyszékbe? A folyosón zajlik az élet, képviselők, miniszterek mennek, jönnek. Szeren­csém van, eddig kétszer sikerült né­hány kollégával együtt Grósz Károlyt elcsípnem. Zsebredugott kézzel, ha nyagul gesztikulálva magyaráz. Leg­utóbb például azt fejtegette: az ország egyik legnagyobb gondja ma az, hogy rosszak az utak, nincsenek repülőte­rek, telefon- és telexvonalak, raktárak, ahonnan azonnal elvihetné az árut a külföldi megrendelő. Szűklátókörűség és gigantománia jellemző ránk, magya­rokra, mert míg például a cégbíróság Bécsben 30 emberrel működik, addig nálunk 300-al képzelték a szervezetet megvalósítani. Új székházzal persze, lehetőleg pest belvárosában. A pártfő­titkár biztat: mindazt, amit mondott sut­togó propagandával terjesszük, mert az sokkal hatásosabb, mint a tévé, a rádió meg a sajtó. Itt a ragyogó alkalom: nem halaszt­hatom el, ki tudja, pályám tán szeren­csésebbre fordul. Milyen állást tud ne­kem ajánlani ha két szavahihető tanúval igazolom, hogy miskolci vagyok? A „föl­di” jót derül, majd véget vet a zenének, mondván: „most már bemegyek az ülésterembe, mert megint megbírál­nak.” Indul a tudósítás haza. Ez egyelőre a Par­lamentből a képviselői telefonszobából ne­hezebb mini egy közönséges utcai telefon- fülkéből, ugyanis két koros hölgy veszi fel a megrendelést, és kijelöli a fülkét, ahonnan diktálhatunk. Teljes a hangzavar, a salgó­tarjáni kollega kiabál, s vagy már negyed­szer betűzi a következő szót: számmisztika, behunyom a szemem és teljes hangerővel ordítok én is: nem bank ár, hanem bankár, egybeírva! Kész, vége, ennyi, kullogok a kupolacsarnokba, és csikorog a hasam. Enni kéne. Vagy tizenöt éve egyebet sem hallok a Parlamentbe járó kollégáimtól mint azt, hogy az étteremben a rántott borjúláb a legfinomabb. Nosza, lássuk! A Gundel csokornyakkendős pincére azonnal ott terem, hozza az ételt. Nekem meg fo­rog a számban a falat. Tiszta cupák az egész, majonézzel leöntve. Maradok a virslinél ezentúl: 30 forint párja a büfé­ben. Ha ügyesen gazdálkodom, napi­adagomból marad még egy forintom vil­lamosjegyre meg vacsorára... A napnak vége, este hat óra van. A körömcipő a bő­röndbe, a klipsz, a retikülbe kerül, elő a meleg zoknit, meg a csizmát. Átöltözünk a T házban. Odakinn sötét van, a képvi­selőket túrázó, meleg autók várják. Fá­radtan vonszoljuk magunkat, s rémlik, mintha napközben valaki a takarékosko­dásról, meg a pazarlásról beszélt volna ,. D. VARGA MÁRTA etesélyei? untjának főigazgatójával Inek ■ melni, mint a városi munkaerőpiacon 'ozik jelentkezni. Ezenkívül még az is egy fon­tos kérdés: Eldöntjük:e végre, hogy a logy gépkocsikat elterjesztjük-e az ocszág- nlál- ban, vágy sem? Ha igén, akkor á tíz— an a húsz-ötven kilométeres távolságok je- élet lentősége megszűnik. De alaposan át .. ha kellene alakítani a közlekedést is, még- :alo- pedig úgy, hogy az az állampolgárt ne me- csupán munkaerőként kezelje, van, - És a jövővel kapcsolatban még nem Per- beszéltünk a kistelepülések központi tá- azni, mogatásból való részesedéséről. jkés - Igen... És azt is úgy kellene megvál­óié- toztatni, hogy a központi támogatás a te- ;ke- rületeken, a helyi bankoknál jelenne kö- meg. A visszafizetett pénz a területen fo­rogna tovább, persze, nem anomál jel- ilom leggel. Megjegyzem, hogy a központi / ré- elosztásban mindig elég sok véletlen és >lyek esetleges dolog van, azaz az „egyszeri •biak segélyek” nem mindig hatnak. Tehát a lom, már említett önkormányzat és a saját for­szé- rások mellett a támogatás is igen szpksé- jnk? ges a kisebb településeken. S ezt a re- kez- formmal megegyező módon kellene oda hét- eljuttatni. sok- - Lehet, hogy kicsit sarkosan fogalma­mig zok, de megkérdem: Ki a felelős a hetve­nes években válságba jutott falvak sor- k el- sáért? A már-már gondolkodás nélküli 5 fal- centralizálásért? lyer- - Ebben tükröződött az a politikai felfo- an, s gás, hogy a városok társadalma felsőbb- leg- rendű. Tehát deklaráltuk akkor is az nelik egyenlőséget, de a város ezer módon fö­lötte volt a falunak, az ötvenes években a 3pü- város jelentette a „munkásosztály felleg- ; ak- várát” (noha a város az értelmiség kon- a az centrálódása!). Egyrészt nem volt jogi jtani egyenlősége sem a falunak és a város- logy nak 1867 óta, a modern igazgatás beve- =ssé zetése óta. Másrészt voltak olyan techni- lyen kai indokok, melyek önmagukban helyt- ter- álltak, de gondolkodás nélkül alkalmaz­ták azokat. Ebből is világosan látszik a hetvenes évek mechanizmusa: az állam­polgár nerrj szólhatott bele a saját sorsá­ba, „mi bpldoggá tesszük, hiszen mi tud­juk, hogy mitől boldog”.- Merf shot á gyerekek „elfogytak”, ott indokolt és érthető volt az iskolák bezárá­sa...: ■ ■- Pontosan erről van-szó. Mert az is kétségtelen, hogy egy osztályrendszerű .iskolában a szakképzés előnyösebb, mint egy osztatlan iskolában. De a hetve­nes években bezárt iskolák felében ele­gendő gyerek lett volna a megmaradás­hoz. Sajnos, a meglévő szakmai indo­kokat nem alkalmazták értelmesen... Ez ugyanaz a politika, ami a „nagyot” tartja jónak, mindenből a nagyobb méretűt gondolták előnyösebbnek... Az ország sokszínű, a különböző tér­ségek nem egyformák semmilyen tekin­tetben. Tehát egy központilag vezérelt tervezés soha nem találhatja el ezt a sok­színűséget. Ne haragudjon, de visszakanyarod­nék egy fél mondatához... Úgy fogalma­zott - teljes joggal hogy a hetvenes években az állampolgárnak nem volt joga beleszólnia a saját sorsába... Most meg sokan túlzásnak tartják, hogy az állampol­gár mindenbe beleszólhat.- Nézze, mindenki abba szólhat bele, ami a kompetenciája. Bár valójában az állampolgár most sem szól bele minden­be, csak - elnézést a fogalmazásért - a száját jártatja, kibeszéli magát. De a döntést valójában nem befolyásolja.- Egy idő múltán viszont erre rájön az állampolgár. Hiszen nem kiskorú. És ak­kor mi lesz?- Arra is rá kell jönnie az állampolgár­nak, hogy csak abban tud nyilatkozni, amit maga érzékel. Például abban kom­petens, hogy mire lenne szüksége ah­hoz, hogy a településén jól érezze magát. De abban is, hogy egyesüljenek-e a szomszéd községgel, vagy ne, illetve, hogy melyik településen akar élni és ho­gyan... Úgyhogy szerintem a jövőben ilyen és hasonló dolgokban kell népsza­vazással dönteni, nem pedig egy olyan nagy beruházás ügyében, mint a Bős- Nagymaros.- Azért bizonyos szakmai dolgokban is feltétlenül szükséges a lakosság vélemé­nye.- Hát persze. Az úgynevezett laiküs el­lenőrzésre sok területen szükség van. Mert azt én nem tudom megmondani,' hogy az orvos hogyan gyógyítson, de-azt igen, hogy az orvosi ellátás ilyen vagy olyan szervezése, a rendelés gyakorisá­ga nékem jó-e.- Falvaink sorsáról írt könyve 1980-ban jelent meg. Több ponton határozottan ér­ződött belőle az aggodalom, ugyanakkor a figyelmeztetés is. Például a lakosság városba özönlése és a természetes sza­porulat csökkenése...- Nekem az volt és az is a véleményem, hogy a szülőképes korú nők szülési ked­ve jóval nagyobb a kis falvakban, mint a városokban. És nem tartottam bölcsnek, hogy ezt elfelejtette a népesedéspolitika, azaz a falvakban élőket nem támogatta. Ennek ellenére hiszem, hogy még mindig van bizonyos demográfiai tartalék a ma­gyar falvakban, hiszen a gyerekek neve­léséhez mozgástér kell.- Végezetül ismét idézek a könyvéből: „Lassan, eléggé lassan kezdünk kigyó­gyulni a frissen urbanizálódó országok szokásos gyermekbetegségéből, amely a városok mennyiségi növekedését a fejlő­dés mindenek fölött való mércéjének, sőt céljának tekinti...” Tehát, gyógyulunk még?- Igen... Talán abban az értelemben, hogy lelassult a nagyvárosi növekedés, hogy a közép- és kisvárosok gyarapod­nak, no és a városközeli falvak... Sajnos, általában fogy az ország népessége, ami sajátos helyzet. S ez jobban érinti a kiste­lepüléseket, mint a nagyobbakat. De a la­kosság elsősorban nem azért fogy, mert kevés a születés, hanem sok a halál és egyre több az olyan tényező, amit ha­lál-oknak nevezünk. S ezek összefügge­nek egy drámai méretű társadalmi átala­kulással. Úgy gondolom, ezekre minden­kinek figyelnie kell - magunkért. V. HORVÁTH MÁRIA Áthidalhatatlan a Duna? A részvénytársaság talán segítene Ha napjainkban szóba kerül a Duna, akkor mindenki Bős-Nagymarosra gon­dol és szabadra engedi indulatait. Keve­sebb szó esik arról a kezdeményezés­ről, tervről, ami Tolna és Bács-Kiskun megyében valósulna meg. Szükséges­ségét nem vitatja senki, ám olyan ember sem akad, aki jelenlegi helyzetünkben, pontosabban az ország gazdaságának mai állapotában olyan kérdéssel foglal­kozna, mint a szekszárd-Kalocsa térsé­gét összekötő dunai híd megépítése. Ez év nyarán - a már említett két me­gyében - tett miniszteri látogatás során ismét felvetődött a további tervezést se­gítő tárgyalások összehívása, de az ma­radt ötletszinten. Bővült viszont az érde­keltek köre, mert valaki mélyebbre gon­dolt, és kimondta, hogy ezt a hidat nem csupán két megye használná, hanem az egész Dél-Magyarország. A legrövidebb út az egyenes - igazával élve, időt, ener­giát takaríthatna meg a híd. Építésére te­hát Békéstől Zaláig lehet mozgósítani. Hivalatokat kérdezve elvetélt dolognak értékelik a Duna-hiddal való foglalko­zást, mert erre az elkövetkező öt évben úgysem lesz egy fillér sem. Egy vállalkozó kedvű ismerősöm me­sélte, hogy egy órát töltött a bajai hídnál, amikor250 gépjármű haladtát. „Mi lenne - gondolta -, ha hídpénzt szednének?" Azt mindenki természetesnek tartja, ha Szántódról Tihanyba akar rövid úton át­jutni, akkor a kompot választja, és ezért fizet meghatározott összeget. Ismerősöm számolni kezdett és 50 forintos összeg­gel szorozta a 250 gépkocsi számát. Ki­derült, hogy egy óra alatt 12 ezer 500 fo­rint kerülhetne a hídőr kaszájába. Szor­zást szorzás követte, mig az éves átlagot elérve megkapta bevételként - hídpénz­ből - a 109 millió 500 ezer forintot. Nem követtem az egyre magabiztosabbá váló fejtegetéseit, csak összegeztem: megér­né, ha egy vállalkozó lépne! Miért ne tehetné meg bárki Szécheni példája nyomán? Ezt már magamban gondoltam tovább és kutatni kezdtem a társasági formák törvényes jellemzői között. Nekem a részvénytársaság tetszett leginkább. Ta­lán a patinásnak tetsző rt. miatt, ami egy hídépítő vállalkozás esetében jó csen­gést is ad a kimondott szavaknak. Szóval láttam magam előtt az előre meghatározott összegű és névértékű részvényekből álló alaptőkével alakult gazdasági társaság tagjainak, minden tettre kész, életvidám arcát. Ök már vé­gigjárták az rt-alapítás fázisait: megvan az alapítási tervezet, megtörtént a rész­vényjegyzés és a jegyzési ívek aláírása­kor a jegyzett összeg 10 százalékát befi­zették a bankszámlára. Megvolt - a Duna jegén - az alakuló közgyűlések is. Sőt, eleget tettek annak a feltételnek, hogy a részvényjegyzés zárónapjától 60 napon belül a jegyzett részvények névértékét, illetve az alaptőke 30 százalékát befizet­ték. Az alapszabályukat természetesen az alakuló közgyűlésen állapították meg, ezt be is jelentették a cégbírósághoz. Ek­kor szerzett tudomást az új Duna-híd építkezéséről egy osztrák cég, amely vezetőiről kiderült, hogy az elődeik tol­nai hajósok voltak, így az érzelmi szálak motivációjának szorításában vállalták a kivitelezést... Elhessegettem a további gondolatokat, mert a hidavatás határide­jét 1991-re határozták meg. Ez idő alatt megépültek a hídra vezető utak is. Az rt. ügyvezető szerve, a 11 tagú igazgatóság hídbélyeget bocsátott ki: 50-150-300 forint értékben, hogy aki hazafiúi kötelességének érezné ily mó­don támogatni a hidügyet, nyugodt lélek­kel megtehese. Az Országos Rendező Iroda koncertsorozatot szervezett szerte az országban, és a bevételeket fölaján­lották az új híd építésére. A kisgazdák és más „alternatívok”, de különösen a Du- na-kör agitált a híd mellett. Ha lesz vízi erőmű, legyen híd is! Példátlan öszefo- gás segítette az rt. munkáját, senki nem kereste a maga hasznát. Tenni akartak, olyat amit unokáik.... messze űztem vízióimat, mert hallani kezdtem az illetékesek aggodalmasko­dó, realitásokra hivatkozó, a hídkérdést elutasító, a tárgyról lemondó hangjait. Nekik adtam igazat! így szoktuk meg, egyszerűbb dolog elhitetni a tehetetlen­séget, mint a megoldásért harcolni. Azt azért várom, hogy álmomban egy vállal­kozó felhív telefonon, hogy mennyi ré­szesedést kérek az rt-alakítás ötletéért. Miután közölném vele, nyomban hozzá­tenném, hogy a teljes összeget, ami ugye tízezres nagyságrendű - fölajánlom a Szekszárd-Kalocsa térségét összekötő Duna-hid építésére, hiszen ezrek és ez­rek cselekedtek hasonlóan Battonyától Nemesmedvesig minden településen. Igaz, ma nem használjuk a grófi címe­ket, mint 1839-ben, de reformok szüksé­gességét ugyanúgy sügetjük, mintázok a főúri elődök, akik az országért vagyo­nukból, ha tetszik tőkéjükből nem kévé­sét áldoztak. • Egyre szaporodnak - rádióban, kép­ernyőn, sajtóban is találkozhatunk velük - akik magánjellegű kezdeményezéseik­kel hidat vernek társadalmi rendszerek között. Miért ne hidalhatnák át - éppen ők - a Dunát is? DECSI KISS JANOS Szilveszteri firka Vágyálom Egy szörnyen unalmas és fejfájdi- tóan cigarettafüstös értekezleten el­aludtam két percre és a következő ál­mot láttam. Magyarország összes határállomá­sán és átkelőhelyén hatalmas táblák fogadják a külföldről érkezőket: „Ked­ves vendégünk! Magyarországon sen­ki nem dohányzik, ezért kérjük, ön se gyújtson rá, hanem vegye igénybe már itt az országhatáron a dohányzásról le­szoktató védőoltást. Ha megpróbál­na titokban rágyújtani akárhol, a füst­érzékelő készülékek szirénáznak, a szállodai szobában, az utcán, a park­ban, de még az ön kocsija közelében is. Emiatt önnek azonnal el kellene hagyni ezt a szép országot. Válassza inkább az egészséges és kellemes megoldást! ganelete legbensosegesebb ügyeit akarja tudatni környezetével, azt is megteheti, talán még a harmadik szomszédból is, csak kiabálnia vagy sikoltoznia kell. Egy fiatal lány hetekig kiabált és si­koltozott esténként, miközben meg­próbált dűlőre jutni a fiújával, hogy az mit tegyen és mit ne tegyen ővele. A fiú nagyon kitartó lehetett, nem adta föl a harcot. (Kénytelenek voltunk hallani, mert ezek a hangok sokkal erősebbek voltak, mint az egyáltalán szóba jöhető rádió-tv hangerő). Persze, ha olyan nagy a szerelem, mint ezeknél... Egyszer azt üvöltötte az ifjú hölgy a szíve választottjának, nyilván becéző, buzdító szándékkal, hogy „te rohadt dög!!” Tömören 1. Ha legalább két hetet tölt nálunk, már sohasem fog dohányozni és meg­fiatalodik. Szeretettel várjuk.” Becézés A ház építésekor elfelejtették szige­telni a födémeket, ezért a hangosabb beszédet tökéletesen lehet hallani alulról és fölülről, sőt, ha valaki a ma­Aki nincs észnél, Kiköt az AIDS-nél. 2. Atomos temető „Ó"-ba nem tehető. Ahova majd tehető lesz, Az a falu tehetős lesz. GEMENCI JÓZSEF

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents